2010. február 1., hétfő

2. nap: Nganjuktól Kraksaanig, 233 km

Bevált a módszer. Korai indulással valóban messzire lehet jutni, mielőtt megjelenik a tömeg az utakon. Hajnali 4-kor keltünk, összecsomagoltunk, felébresztettem a recepcióst, hogy nyissa ki a garázst, és 5 órakor, a hajnali derengésben, elindultunk Nganjukból.
Másfél óra múlva álltunk meg először Jombangban. Ekkor ért minket utol az első nagy forgalomhullám, ami elől egy padang warungba menekültünk és megreggeliztünk. Tünde teljesen rákattant a falon elhelyezett hatalmas tükörre, amely az asztalunk, a díszes rácsos kapu és a háttérben babot pucoló bácsi összefoglaló tükörképét nyújtotta. Míg én próbáltam valahogy ébren maradni a nem éppen könnyű reggeli után, Tünde fotósorozatban örökítette meg az eseményt és a környezetet. A reggeliről csak annyit, hogy már Jakartában hozzá kellett szoknunk a furcsa reggelizési szokásokhoz, nevezetesen, hogy nincsen reggelijük. Így 6.30 körül hiába kutattunk volna croissant vagy más péksütemény, rántotta vagy tükörtojás után. Maradt a rizs, főtt tojás és ízes, de sajnos nagyon rágós marhahús szafttal, ráadásul padang verzióban, mely egyet jelent a nagyon csípőssel.

7.30-kor indultunk tovább, és örömmel állapítottuk meg, hogy ez az útszakasz teljesen motorbarát. A forgalom nem csökkent, de szépen és biztonságosan lehetett haladni az út szélén kialakított "motorosúton". Ennek a záróvonallal elválasztott sávnak a valódi rendeltetése talán leállósáv lehetett, de aztán láttam, hogy a városokban is végig ott húzódik az út szélén, szaggatott vonallal leválasztva. Itt közlekedett nagy konvojokban a rengeteg biciklis gyerek, akik tiptop egyenruhájukban a talán másik városban lévő iskolájuk felé igyekeztek. És ezt a sávot használták a nyugdíjas motorosok és persze mi is. A nagy buszoktól és teherautóktól biztos távolságban, a bringások között mi voltunk a janik!
Az országúton némileg csökkentette a tempónkat a hatalmas oldalszél. 35 km/óránál nem lehetett gyorsabban menni, mert a hátizsákok miatt nagy felületet szolgáltattunk a szélnek és egy-egy nagyobb lökésnél attól féltem, felborít.

Mojokerto felé rátértünk egy kisebb útra, amely egy folyó melletti töltés mentén haladt. Jobbra a töltés, balra kis házak, rendezett porták, parkszerű, zöld temetők, forgalom alig! Megálltunk és felfutottunk a töltésre, hogy megcsodáljuk a túloldalon elterpeszkedő széles folyamot. A vizet kicsiny révészhajó szelte át. A bambuszból összeállított kis tutajról gyalogosok ugrottak partra, és egy biciklijén füvet szállító bácsi gördült le. Végre éreztük a motorozás előnyeit. Akkor állsz meg és ott, ahol akarsz, csak leállítod a motort az út szélén és megnézed a folyót, a várost, a bármit.

A déli pihenőt Bangilban tartottuk 11.30 és 13 óra között, ahol azon dohogtunk, hogy az amúgy tej nélküli kávé, ami általában 2ezer rúpia, itt miért kerül 5ezerbe.

Továbbhaladva további ízelítőt kaptunk az indonéz busz- és teherautósofőrök sajátos vezetési stílusából. Ezen a szakaszon történt először, hogy egy szembejövő busz konkrétan leszorított az útról. Szerencsére időben észrevettem, hogy nem szándékozik elhagyni az én sávomat, így erőteljesen lassítottam, és kb. öttel mentem már, mire tényleg le kellett mennem az útról, hogy elférjen. Az út széle csak homokos, de viszonylag sík volt, se kövek, se árok, így csak káromkodva megálltam, de nem történt semmi baj. Vajon nem látott, vagy egyszerűen csak úgy gondolta, hogy elférünk egymás mellett?

Az ilyen apró incidensek ellenére nagyon élveztem a motor nyújtotta szabadságot, amit Tünde hamarosan újra kihasznált valahol Probolinggo után. Egyszer csak eltűnt mögülem, amit én megint későn vettem észre. Továbbmentem, megálltam, vártam, majd visszafordultam. A szokásos koreográfia.
(Annak ellenére, hogy tényleg folyamatosan kukkoltam a tükörbe, mindig valahogy későn vettem észre, ha megállt. Az elején próbáltam az alapján kitalálni a szándékait, hogy indexel-e balra. Hiszen ez vagy azt jelenti, hogy meg akar állni, vagy azt, hogy éppen visszahúzódott a saját sávjába egy előzés után. De ez nem működött, mert Tünde állandóan indexelt! :) Először jobbra, hogy jelezze előzési szándékát, majd balra, hogy jelezze, épp befejezi az előzést, és ez utóbbit egészen addig folytatta, amíg át nem tette az indexet megint jobbra, hogy újabb előzésbe kezdjen. Ő is hamar rájött, hogy az index nem lehet a kettőnk közötti kommunikációs csatorna. Ezért áttért a dudálásra. De ez sem működött, mert sosem tudtam megállapítani, hogy a sok duda között melyik az övé, sőt, egy idő után már meg sem hallottam a dudákat, csak ha pont a fülembe tülkölt valaki. A gyakori dudahasználatnak is megvan ám a hátránya, hisz a megszokás miatt pont a jelző, figyelemfelhívó funkciója vész el.)

Tündét ekkor tehát egy halászfalu késztette megállásra. Az országút bal oldalán csatorna húzódott, s mélyéről színes hajócskák imbolygó árbócerdeje kandikált ki. A csatorna túlpartján fehér fallal erődítményszerűen körülvett falucska állt. Muszáj volt behatolni és közelebbről megvizsgálni. Meredek lejtőn kellett legördülni, majd egy hídon átkelni, hogy lejussunk a falu legszélső utcájába. Amíg leparkoltuk a motorokat, a népség rögtön megrohamozott bennünket. Feltették a szokásos kérdéseket, hogy honnan jövünk, hová megyünk, mit csinálunk Indonéziában, majd rögtön adták tovább a szomszédaiknak, és mire átértünk a falu végére, már mindenki pontosan tudta a részleteket.
Mosolyogva megkérdeztük, hogy sétálhatunk-e egyet, majd a kíváncsi tekintetektől követve elindultunk a szélső utcán. A falu szorosan egymás mellé épített házai tőlünk jobbra helyezkedtek el, de oda nem mertünk behatolni. Volt benne valami nagyon bensőséges és intim. A szűk kis utcák, szinte egymásba nyíló házikók azt a hatást keltették, mintha nem is egy falu, hanem egyetlen nagy ház lenne az egész komplexum. Magánterület. Egy otthon, ahová nem lépsz be csak úgy kíváncsiskodni. Szerencsére a szélső utca is kínált sok érdekességet. Egy bácsi megmutatta a felöltöztetett kismajmát, aki láncra verve utcai komédiázással tölti majd egész életét. A földön asszonyok ültek, és kis halakat rakosgattak bambuszkosárkákba szépen elrendezve, hogy aztán elvigyék a piacra eladni. Egy fiatal asszony rájaszárnyakat füstölt, mellette egy másik a rája belsőségeit dolgozta fel. A rájafarkak szépen kihúzva feküdtek egymás mellett az újságpapíron. Ha nem lett volna olyan rossz kedvem, és nem idegesített volna az a sok kölyök körülöttünk, biztos megpróbáltam volna némi információt kinyerni belőlük. Hogy eladják-e a füstölt húst, vagy ők eszik meg mind; hogy füstölés után rögtön fogyasztható-e vagy még elkészítik valahogy; hogy mit csinálnak a farkával; és főleg, hogy megkóstolhatom-e! De sajnos nem voltam barátkozós kedvemben.
A fiatalok, főleg a fiúk, csoportokba verődve álltak egy-egy ház kapujában és csendben bámultak minket. Mi meg csak mindenkire mosolyogtunk, és biccentve köszöngettünk. Mint a Cirebon melletti Desa Slangitban, itt is hatalmas gyereksereg követett bennünket, ahogy végigsétáltunk az utcán le egészen a tengerpartig. Őszinte leszek. Utáltam őket. Sokan voltak, rohangáltak, visítottak a kamerába, és a "No Smoking"-frázist ismételgették, mint az általuk ismert egyetlen angol kifejezést.
A falu mögött nagy, kopár térség nyílt és az út végén ott hullámzott a tenger. A falut két oldalról körülvevő csatornán halászhajók úsztak ki a nyílt vízre, hogy esti halászatra induljanak. A partra érve a gyerekek egy része levetkőzött és amúgy pucéran berohant a sekély vízbe fürdeni egyet. Minket is invitáltak, de mondtuk, hogy majd máskor. Én továbbra is utáltam őket.
Egy értelmesebb kislány megpróbált velem beszélgetni, majd közölte, hogy "money".
"Király, adhatsz nekem pénzt, ha akarsz." - feleltem, és még jobban utáltam. Azt hiszem az ilyen szituációkban kumulálódik az az indonéziai alapélmény, hogy nem lehetsz észrevétlen és nem lehetsz egyedül. Sehol nem sétálgathatsz anélkül, hogy ne kísérnének bámuló szemek. Sehol nem ücsöröghetsz egyedül anélkül, hogy valaki meg ne szólítana. És az sem segít, ha zenét hallgatsz és füledben van a fülhallgató. Akkor is megszólítanak, és ha nem hallod meg, akkor megbökdösnek. Nincs magánszféra, nincs egyedüllét, nincs nyugalom. Na, ha mindez ezres szorzóval, egy nagy gyereksereg képében manifesztálódik, amikor fáradt és nyűgös vagy az egész napos vezetéstől, akkor nem csoda, hogy nem őszinte a mosolyod. Pedig ez nekik hatalmas élmény és nagy esemény, hogy két furcsa idegen mászkál a faluban. Ezt akkor éreztem leginkább, amikor már visszafelé a házak között sétálva találkoztunk egy nagyon öreg nénivel, aki ugyanazzal az érdeklődéssel és lelkesedéssel jött oda hozzánk és fogott Tündével kezet, mint a gyerekek. Valószínűleg ő sem találkozott még sok buléval életében.
Egyébként szerintem ezekben a falvakban nem csak a fehér ember ilyen különleges. Ha egy afrikai néger sétálgatna az utcán, az is ugyanekkora feltűnést keltene. A lényeges momentum a másság, a kuriózum, a nem odaillőség, és nem feltétlenül a bőr színe. A gyerekeknek mindegy, hogy egy vándorcirkuszt, egy táncoló majmot vagy minket ugrálnak körül. Az a fontos, hogy végre történik valami! Na, jó, annyit azért elfogadok, hogy ezen a környéken a bule a legritkább állatfaj!


2. nap: Nganjuk-Kraksaan, 233 km nagyobb térképen való megjelenítése



(09-12-29)




1 megjegyzés:

  1. További előkészületek

    A legszükségesebb ruhák összeszedése után (amibe nem feltétlenül tartozott bele a pulcsi meg a télikabát, de hiába, 0 fokból mentem 30-ba, és -20-ba érkeztem vissza) maradt térfogati, és, ami a legfontosabb, még néhány kilónyi hely a zsákomban. Így gondolkodni lehetett azon, hogy mi is az, aminek távolba szakadt barátom, ismerősöm a legjobban örülne. Csoki meg sajt, mert arra állandóan panaszkodtak, hogy van ugyan, de drága. Lencsefőzelék, villant be. Az egy magyar asztaláról sem hiányozhat újév első napján. A harmadik szupermarketben végül sikerült is beszerezni (Marosvásárhely, ugyebár, nem Magyarország). Az Ildi által oly nagyon óhajtott kisüveges tömények szintén kulturális különbségek miatt nem volt kaphatóak (itt ugyanis a kocsmában, ha rövidet kér az ember, egyből egy decivel dobják meg, hangsúlyozni kell, ha csak fél decit innék). Ezért aztán beugrott a hátizsákomba negyed liter házi meggypálinka, és az utolsó kis sarkot pedig apukám által sütött bejglivel töltöttem ki. Ja, és két doboz csíki sör. Magamnak. Hogy Larnaca-n, a reptérről kiérve, meglegyen a „muníció”.

    VálaszTörlés