2009. október 27., kedd

Kedvenc ételeink

Szerdán délután négy órakor megjelentem az UIN kampuszán, hogy megejtsük az első olyan összejövetelt, ahol a résztvevők előre felkészültek a témából, amely jelen esetben a hagyományos és a kedvenc étel volt.
Én előtte gondos kutatást végeztem az interneten, hogy minél gusztább képeket találjak a gulyáslevesről és a székelykáposztáról, majd végigböngésztem és kiszótáraztam a Magyar Turisztikai Hivatal által kiadott CD-Romot, amely a hungaricum-ok között felsorolja a pirospaprikát, a libamájat, a téli szalámit, a Tokajit illetve a lángost, a lecsót, a forralt bort és a fröccsöt.
Megint kb. 10 diák gyűlt össze, voltak közöttük új arcok is. Az egyikről kiderült, hogy tanár, az újságírás szakon tanít, de ő is szeretné fejleszteni az angol tudását. Miközben a diákok lelkesen magyarázták, hogy miből áll és hogyan kell elkészíteni a hagyományos vagy a kedvenc ételüket, én lelkesen jegyzeteltem a kaják és a srácok neveit, hátha ez utóbbiakat könnyebben jegyzem meg, ha emlékezetemben az étel elnevezése és a személy arca összekapcsolódik. Azon persze nem kell csodálkozni, hogy én voltam a legfelkészültebb. A többiek nem fordítottak sok energiát arra, hogy helyes angolsággal és részletesen tudják elmagyarázni az étel elkészítését. Azt hiszem mégsem lehet hagyni, hogy teljesen az ő elképzeléseik szerint alakuljanak a találkozók, mert ez így kevésbé hatékony. Reformokra van szükség! A következő alkalommal majd beterjesztem a javaslataimat!
A szeánsz után egy új srác, Agus vitt haza motoron. Azt hiszem erre ezután bizton számíthatok majd, hogy mindig lesz egy lelkes jelentkező, aki hazafuvaroz. Amikor a múlt alkalommal Indra felajánlotta, hogy hazavisz, én megkérdeztem, hogy nem gond-e, hiszen még motorral sem öt perc az út. De Ista megnyugtatott, hogy ők felosztották egymás között a feladatokat, és ezek szerint Indrának jutott a sofőr tisztje. De mivel presztízskérdés engem szállítani, Indra privilégiuma erős veszélyben forog.

(09-10-21)


Az én "Magányos Bolygóm"

Az utazásnak a tervezettség szempontjából három alaptípusa van:
a tisztán improvizatív, a részletesen megtervezett és a kettő keveréke.

Az első módszert valójában csak Kolumbuszék és a nyomukban járó első felfedezők használhatták a maga igazi valójában. Ők nemhogy pontos útiterv, előre megváltott jegyek és netes szállásfoglalás nélkül indultak útnak, hanem a szó legszorosabb értelmében az ismeretlennek vágtak neki, amennyiben még térképük sem volt. A kontinensek fehér foltjain az ő tolluk nyomán jelentek meg hegyek, folyók, utak és partvonalak. Ha a Santa Maria legénységét kérdezzük, őket még valóban érték meglepetések!
A 17. századtól, a művelt angol ifjúság körében elterjedt Grand Tour-láz idején, az előre tervezettség az előre meghatározott útvonalban és a kihagyhatatlan látványosságok felkeresésében merült ki. A delikvens, számos ajánlólevéllel a zsebében és egy ún. "bear-leader"-rel a nyomában kötelezően végighaladt Párizs, Genf, Torinó, Firenze, Pisa, Padova, Velence és természetesen Róma utcáin, nevezetességein és kocsmáin, felderítve a fejlett európai államok kultúráját, aktuális politikai és gazdasági helyzetét illetve alkohol- és kéjhölgykínálatát. Mindebben olyan útikönyvek segítették, amelyek szigorúan a Grand Tour állomásait ismertették. Az útvonal adott volt, de az utazás bizonytalan és sokszor veszélyes volta miatt szó sem lehetett a szállásra és más egyébre is kiterjedő előre tervezésről.
Thomas Cook áldásos tevékenységével és a turizmus tömeges elterjedésével alakult ki a társasutazás azon formája, amely a turizmó minden percét szigorúan beosztja. A program részletes megtervezésének szükséglete ezen utazásfajta természetéből fakadt: ha 30-40 egymást és az idegenvezetőt nem ismerő személy meghatározott időintervallumon belül minél több helyre akar eljutni, akkor ennek sikeres megvalósításához elengedhetetlen a pontos időbeosztás és a szálláshelyek ill. a közlekedési eszközök előzetes kiválasztása.
Aki nem akar negyvenedmagával rohanni Eiffel-toronytól Tower Bridge-ig, az manapság otthona kényelmében felcuppan a netre, megveszi a repjegyét, lefoglal egy szállást (remélve, hogy a fotók valóban leendő szobáját mutatják) és beszerzi a se szeri-se száma útikönyvek egyikét, amelyben színes fényképek mutatják meg a célország szépségeit, hogy az utast a lehető legkevesebb meglepetés érje.
Félre ne értsétek, semmi bajom az útikönyvekkel!
Én eleinte "Panoráma"-párti voltam.
A szálláshelyek és éttermek felsorolásánál sokkal jobban érdekelt, hogy a könyv részletes történelmi és kulturális információkkal szolgáljon, lehetőleg kőről-kőre végigvezetve az Akropolis vagy Pompeii romjain. A "Panoráma Útikönyvek" és "Városmonográfiák" iránt érzett tiszteletem a mai napig töretlen, de ha visszagondolok első Interrail-jeggyel megtett hátizsákos utazásainkra, amikor egy autósatlasz és a helyiek útbaigazítása alapján próbáltunk kempinget találni Róma környékén vagy Puglia tengerpartján ... nos, akkor teljesen elfogadom a gyakorlati útmutatást is tartalmazó, évente kiadott, naprakész adatokkal szolgáló útikönyvek létjogosultságát.

Kolumbusz és a felfedezők kora lejárt, de Thomas Cook hagyatéka töretlenül él tovább, sőt egyre meghatározóbb részét képezi a gazdasági és kulturális életnek. A világ és az ember azonban nem változik. Az ifjúság bohósága, kalandvágya és Grand Tour-ja nem veszett el, csak átalakult.
A mai, egyetem alatt vagy után, de még munkába állás előtt több hónapos útra induló fiatalok közül a japánok nagy Európa-túrája hasonlít leginkább a 17-19. századi utazásokra. Speciális útikönyvüket követve sorra felkeresik az európai fővárosokat és emblematikus helyeket, s mindenhol pár napos élményeket és fotókat gyűjtenek, majd hazatérve büszkén mesélik:
"I did Europe."
Szó ne érje a ház elejét, egy pillanatig sem akarom vitatni, hogy ezalatt sok újdonságot látnak és sokat tanulnak, ami által intelligens és hasznos tagjai lesznek saját társadalmuknak ... hisz ez volna a Grand Tour lényege: az iskola évei alatt szerzett elméleti tudást a világról való, saját tapasztalat által szerzett, személyiségfejlesztő és lélekemelő ismeretekkel kiegészíteni.
A világra rácsodálkozni akaró, más nemzeteken és kultúrákon keresztül önmagát megismerni vágyó utazó fiatalok nagy része ma is a fejlett nyugati államokból kerül ki, mint a 17-18. században. De Európa helyett most Délkelet-Ázsia, India, Kína vagy Dél-Amerika az elsődleges desztináció és a Grand Tour-t ma hátizsákos utazásnak hívják. A motiváció és a cél ugyanaz, de már nincs meghatározott útvonal, s a közlekedés és vendéglátás fejlődésével könnyebben, gyorsabban és biztonságosabban lehet utazni. Ennek megfelelően változott meg a modern Grand Tour útikönyvek tematikája is. Egy kötet egy-egy ország vagy egy egész régió (pl. Délkelet-Ázsia) bejárását könnyíti meg naprakész adatokkal (közlekedési eszközök, különböző kategóriájú szálláshelyek, éttermek, kulturális események, vásárlási, sportolási és kikapcsolódási lehetőségek ... na, jó, meg egy kis történelem és kultúra is).

Mint ahogy a négy-öt csillagos szállodák szobáiban még a muszlim Indonéziában is van egy Biblia a fiókban, úgy egy valamire való hátizsákos utazó sem indulhat el szubkultúrájának szent könyve, a Lonely Planet vagy a Rough Guide nélkül. Ez a hátizsákosok "bear-leader"-je, a "nevelő, házitanító [ki gazdag növendékét nagyobb utazáson elkíséri]".
Hogy ki melyik medvetáncoltatóra esküszik, az gusztus és desztináció kérdése.
Én, első ázsiai utazásom előtt, a Rough Guide Délkelet-Ázsiát taglaló kötetét vettem meg, mert az tartalmazta mindkét úticélunkat, Hong Kongot és Vietnámot is. Saigonban fedeztem fel a hátizsákos turisták igényeit kiszolgáló alternatív iparágat, a hamis Lonely-k intézményét.
Ezek színesben fénymásolt példányok, amelyeket könyv formátumba kötnek (illetve egészen pontosan ragasztanak) és az eredeti ár töredékéért lehet hozzájuk jutni. Vásárlás előtt azonban érdemes ellenőrizni, hogy nem hiányzik-e belőlük néhány oldal, illetve hogy nem mosódott-e el a színes fénymásolás.

Indonéziába való indulásom előtt úgy gondoltam, hogy majd hülye leszek otthon 6-8000 forintot kifizetni a könyvért, ha a helyszínen sokkal olcsóbban megvehetem. Az első hely, ahol beszerezni reméltem a saját példányomat, Jakarta volt. Az Orientasi szoros programja mellett azonban nem jutottunk el a város turista-övezetébe. Csak egy bevásárló központban tudtam bemenni egy könyvesboltba, ahol azonban egy eredeti Lonely Planet ugyanannyiba került, mint Budapesten.
Sebaj, gondoltam, majd Bandungban utánajárok a dolognak. Az Indonéz Libri-t Gramedia-nak hívják, és nagy várakozásokkal néztem a látogatás elébe. Az első alkalommal azonban, nem hogy Lonely-t, de semmilyen útikönyvet nem találtam a többszintes könyvesboltban. Ami a legfurcsább volt, hogy az eladók sem tudtak ilyen könyveket mutatni. Mintha a "travel guide" ismeretlen fogalom lenne Indonézia negyedik legnagyobb városában. Harold elvitt egy hagyományos könyvpiacra is, ahol azonban csak indonéz nyelvű könyvek voltak. Érdeklődtem antikvár példányok után, és az egyik eladó mutatott egy Lonely Planet Indonesia-t, amelyet valamikor a kilencvenes években adtak ki. Ez nem tűnt túl naprakésznek.
Amikor a véletlen utamba sodorta Gustit, a hivatásos idegenvezetőt, újra felcsillant a remény, hogy megtalálom a vágyott könyvet. Ő bizton állította, hogy ismeri a Lonely-k titkos lelőhelyét. Ő is a Gramedia-ba vitt, és előreléptünk annyival, hogy megmutatta, hol vannak kirakva az útikönyvek. Egy egész polcnyi Lonely Planet terült el előttem, de hiába kerestem az "Indonesia" címűt. Mint korábban már említettem, egyszerűen nem volt. Ebből levontam a következtetést, hogy a bandungiak vagy nem backpack-elnek saját országukban vagy legalábbis nem a LP az elterjedt útikönyv.
De ekkor még nem aggódtam, hiszen Bandung, ahol a Tourist Information Office is egy vicc, valóban nem a turisták paradicsoma. Biztos voltam benne, hogy Yogyában, de legkésőbb Balin vagy Lombokon megtalálom majd vágyaim tárgyát. E helyekről senki sem állíthatja, hogy itt nem lenne kereslet rá. Útitársaimnak többször is hangsúlyoztam ezen szükségletemet, és ígéretet tettem, hogy addig úgysem nyugszom, amíg nem szerzem be a saját Bibliámat, így nekik is jól felfogott érdekük, hogy ebben segítségemre legyenek.
Yogyában nem volt időnk könyvesboltokba rohangálni, és a híres Malioboro Street-en sem sorakoztak szépen kötött hamisítványok. Bali szigetén végül se odafelé, se visszafelé nem időztünk annyit, hogy utána lehessen járni a titoknak: vajon az indonézek hol raktározzák a fénymásolt Lonely-kat?
Kezdetben Lombok is csalódást okozott. A Giliken ugyan találtunk néhány könyvesboltot, ahol a turizmók által hátrahagyott regények és útikönyvek már erősen használt példányai sorakoztak, de úgy gondoltam, hogy a Bali&Lombok kötet nem fedi le az egész országot, Ausztráliába majd később megyek, és a francia nyelvű Indonézia útikönyvből nehezebben nyerném ki a hasznos infókat, mint egy rendes angol Lonely-ból.
Senggigi aprócska book store-jában végül megtaláltam, amit kerestem: egy igazi fénymásolt Lonely Planet Indonesia-t!
Mégsem voltam elégedett, mert a borító kivételével az egészet fekete-fehérben fénymásolták és az előző tulajdonos nem igazán vigyázott rá, nagyon saláta állapotban volt. 250ezerbe került, amin mosolyogtam, mert ez megegyezett az eredeti könyv árával. Persze lehetett volna alkudni, de akkor már érett bennem az elhatározás, hogy Bandungba visszatérve egyszerűen beadom a fénymásolóba Anna példányát. Ezt végül meg is tettem, és most egy gondosan reprodukált, könyvformátumba kötött, teljesen fekete-fehér LP boldog tulajdonosa vagyok 81ezer rúpiáért.
A hiányos szótár esetéből okulva még a fénymásoldában végig akartam lapozni, hogy megvan-e minden oldala. Hátulról kezdtem, és rögtön hiányzott is öt oldal ... De az eredeti könyvet megnézve, kiderült, hogy ez nem a másolók hibája, hanem az én bénaságomé, mert Anna két példánya közül sikerült azt beadnom, amelyből hiányzott néhány oldal. Szerencsére ezek nem a legszükségesebb infókat tartalmazzák, csak az dühített, hogy kifizettem mind a 924 oldal másolását, tehát a hiányzó oldalakét is. :)

De ez a kis mérgelődés már a múlté, mert sokkal többet ér, hogy végre a szobámban tudhatom az én külön bejáratú "Magányos Bolygómat"!


 Én és a Lonely-m


(09-10-19)


Heti Hírmondó

Hogy is néz ki egy hetem - Jaipongan két tanárral - "From Bandung with Love" - Marie szülinapja - A kizárt vendég

Mostanra nagyjából kialakult a heti programom:

Hétfőtől csütörtökig
8.30-tól 11.45-ig nyelvórák a Pusat Bahasa-ban.

Kedden
a suli után 13 órától jön egy nőci az Unpadról, aki négyőnknek táncot fog tanítani. Hogy pontosan mit, azt még nem tudom, mert ezen a héten egy megbeszélése volt a fent nevezett időpontban, így az első óránk rögtön el is maradt. Hogy miért nem csodálkozom ezen?

Szerdán
16 órára kimegyek az UIN-re, hogy részt vállaljak az indonéz ifjúság angoljának fejlesztésében.

Pénteken
pedig reggel 8-kor jelenésem van az STSI-n, hogy reggeli torna gyanánt jaipongant táncoljak a főiskola másodéves diákjaival.
Ezen a héten két tanár foglalkozott velünk. Az egyik a múlt heti férfi volt, aki az óra fele után lelépett, mondván, hogy ő harmadévesekre számított, a másik pedig egy alacsony, őszhajú hapsi nagyon cuki manófejjel. Én persze iszonyú béna vagyok, szerintem jobb is, hogy nincsen tükrökkel kirakva a terem fala, mert ha meglátnám, hogy mit bénázok, biztos nem lenne merszem még egy mozdulatot tenni. De a lelkesedés a lényeg, és a tanárok nagyon segítőkészek. Figyelmesen foglalkoznak velünk, és végtelen türelemmel mutatják és magyarázzák a mozdulatokat. Még akkor is, ha minden ebbéli igyekezetük hiábavalónak tűnik, mert hiába reprodukálom ügyesen a lábmozdulatot, majd utána a kéztartást, amikor a kettőt együtt kellene csinálnom, akkor csak egy nagy kapálódzás lesz belőle. De nem adom fel! :)

Az óra után Agida meghívott minket a házába ebédelni. Agida már negyven körül jár és otthon, Brunei-ben van egy férje és három gyermeke. Ő is a Darmasiswa program keretében jött Indonéziába, de mivel Bruneiben a Nemzeti Nevelésügyi Minisztériumban dolgozik, az ő itt tartózkodása inkább egy kiküldetés. Neki majd rendesen vizsgáznia is kell minden felvett tárgyából (ő is táncot tanul az STSI-n), mert végig kell csinálnia az indonéz felsőoktatási rendszer minden lépcsőjét, és tapasztalatait ill. a kultúráról szerzett ismereteit otthon egy projekt keretében kell majd ismertetnie kollégáival. Mivel ő nem csak a havi 1.500.000 rúpiából él itt, ki tudott bérelni egy szép nagy házat, ahol azonban egyedül lakik, így szívesen lát minden vendéget. A nappaliban leültetett minket egy szőnyegre, betehettünk egy DVD-t, amíg ő megmelegítette az előre elkészített dobozos-ebédet, majd jaffát és dinnyét hozott. Mi néztük a filmet, míg ő sürgött-forgott, mint egy anyuka a gyerekek körül, és alig engedett valamit segíteni.
Első indonéz filmélményem, a "From Bandung with Love", egy siralom volt. Valami ZS-kategóriás szerencsétlenség, aminek a történetét le sem írom, mert annyira bugyuta megcsalásos-megbánásos szerelmi sztori volt. Mivel az indonéz párbeszédeket nem értettük, figyelmem sokkal inkább a képi világ felé fordult, amely kistotálok és premier plánok mondatonkénti váltakozásából állt, hogy szinte beleszédültünk. A jelenetek olyan szép bárokban és éttermekben játszódtak, amilyeneket Bandungban még nem láttam, és a szereplők által használt szleng állítólag inkább a jakartaiakra jellemző. Persze felvillantottak néhány bandungi utcarészletet, ahol minden gyanúsan tiszta volt, főleg az angkotokat vetették alá alapos mosdatásnak a forgatás előtt. Mindettől persze ihletet kaptunk, és lelki szemeink előtt meg is jelent egy igazi mocskos és tömött angkotban játszódó első találkozás-jelenet. Az egyik férfi főszereplőnket már felkértük és el is vállalta a szerepet. Nem árulok el részleteket, de ha megnézitek a Sambasunda koncertjén készült képeket, akkor kitalálhatjátok, kié lesz a sármőr szerepe. :)

A hétvége megint a Buah Batun telt. Csak szombaton mozdultam ki, hogy felmenjek a város északi csücskébe, a Dagora, Marie szülinapi bulijára. Marie-t talán már említettem, ő az a nagyon szimpatikus német lány, aki Jatinangorban tanít a német szakon. Ezen a bulin megint csodás lehetőségem nyílt arra, hogy egy olyan idegen nyelvet gyakoroljak, ami nem az indonéz. Egész este németül dumáltam Marie kollégáival. A Dago nagyon messze van a Buah Batu-tól, másfél órás út angkottal, de megérte felmenni már csak a kilátás miatt is. Olyan érzésem volt, mintha Bandung budai részén járnék. Dimbes-dombos, kanyargós utcák, ahonnan szép kilátás nyílik a szemközti, kivilágított házikókkal borított domboldalra. Hazafelé nagy szerencsém volt, mert Marie egyik kolléganője elhozott kocsival egészen az STSI-ig, így már negyed egyre Tündééknél voltam. De sajnos örömöm nem tartott sokáig, mert a ház összes ajtaját zárva találtam. Felhívtam Tündét, aki azonban jó húsz percig nem vette fel a telefont.
"Hogy lehet ilyen mélyen aludni! Vagy lehalkította a telefont? Na, akkor aztán csörgethetem hajnalig!" - keseredtem el.
Már azon gondolkoztam, hogy hazamegyek, mert ugyan hosszú az út odáig, de mégis jobb az ágyamban aludni, mint a teraszon egy kerti széken, amikor kedves vendéglátóm végre visszahívott. Persze még mindig a kampuszon volt és lógott a neten. Csak én teljesen elfelejtettem, hogy velem együtt indult el oda.

(09-10-19 / 09-10-25)


2009. október 20., kedd

Sambasunda

Vasárnap este már kellett egy kis kikapcsolódás, ezért elmentünk a Paris van Java nevű shopping mal-ba (pláza), ahol két napig a Bambu Nusantara 3 World Music Festival hangjait élvezhette a közönség.
Őszintén szólva én először utáltam az egészet, mert már induláskor úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Ibu Yuni (Tünde házinénije, aki egy harmincas, nagyon nyitott, laza nőci két kisfiúval) elvitt minket kocsival, és ahogy próbáltam a térképen követni az utunkat csak az vált világossá, hogy nagyon messzire megyünk és nem tudom, hogyan tudok majd angkottal hazajutni. Szerencsére nem volt túl nagy a tömeg, de húzta a vállamat a hátizsák és a laptop-táska (mert persze nálam volt a kamera, a laptop, a MyBook, meg a kisnyúl füle is), az a kevés ember is le-föl járkált, állandóan meg-meglökve, hogy úgy éreztem, mindjárt kitépem a hajamat vagy legalább az övékét. Aztán két szám között oszlott a tömeg, le tudtunk ülni a legelső sorba, megérkeztek Tünde lakótársai is és kezdett elmúlni a duzzogás.

A Bambu Nusantara egy nemzetközi bambusz-hangszer fesztivál, amely felvonultatja az Indonézia különböző területein használt hagyományos bambusz hangszereket, legyenek azok fúvósok, ütősök vagy rázogatósok, mint például a Jáván és Balin használt angklung. Az angklungon három vastagabb üreges bambuszcső lóg egy kereten úgy, hogy a keretet rázva a csövek egymáshoz vagy a kerethez ütődve adnak hangot. A hangszer mérete 30 centitől az egy méterig terjed, és a nagysága határozza meg a hangmagasságát (a nagyobb a mélyebb). Nem vagyok egy zenetudós, ennyit sikerült megértenem.
A hangszert az "Angklung 200" előadásában hallgathattuk meg. Az "Angklung 200", mint neve is sejteti, egy kétszáz főből álló zene - és énekkar. Először azt hittük, hogy csak viccelnek. Erre a színpadra aztán fel nem fér kétszáz ember! De a fellépők csak jöttek és jöttek. Először egyenruhás kisiskolások, akikkel már rögtön megtelt a színpad, aztán húszas éveikben járó fiatalok színes batikblúzokban, majd két állvánnyi angklung. A hangszereit mindenki a kezében tartotta három vagy négy angklungot fejenként. Amikor a fél órás bevonulás után már dugig volt a színpad, még befutott két sornyi szereplő és az egész jelenetet megkoronázandó, a végén becipeltek hátra egy nagybőgőt. Már vártuk, mikor bukkannak fel egy zongorával és mögötte egy egész szimfonikus zenekarral, hogy elhelyezzék őket a színpadon!
Ha kicsit le is lógva a színpad két oldalán, valahogy felfért a kétszáz ember és sok száz angklung, majd felcsendült a zene és az ének, a gyerekek száján megjelent a mosoly és a kétszáz ember önfeledten mozgott egyszerre a zene ritmusára a színpadon.
Utána következett a Sambasunda nevű együttes, akikkel Tünde lakótársai is felléptek egy-egy szám erejéig, hogy megsegítsék a nemtom melyik természeti katasztrófa áldozatait. A dél-afrikai B.T. saját szöveget reppelt a mexikói Daniel gitárjátéka, az együttes bule vendégfuvolása (sajnos a nevét elfelejtettem) és a Sambasunda zenei kísérete alá. Agida Bruneiből egy népdalt énekelt, amelynek dallamára három kecses táncosnő lejtett hagyományos táncot.
Mi persze lelkesen tapsoltunk és éljeneztünk, majd átadtuk magunkat a Sambasunda jótékony hatásának. A mi kategóriáink szerint világzenét játszanak, hagyományos szunda dallamokat és hangszereket modern zenei elemekkel és hangszerekkel keverve. Egy gyönyörű énekesnő csodákat művelt a hangjával és a testével, míg a zenészek fülig érő szájjal játszottak. A zenélés öröme hamar átragadt ránk is, nem tudtuk már ki a zenész és ki a hallgató, mert mindenki egy ritmusra dőlt balra ... jobbra ... balra ... jobbra ... a ráadás számnál pedig már mindenki a színpadon táncolt! Ekkor már engem sem érdekelt, hány óra van, jár-e még az angkot és egyáltalán, hogy jutok haza, csak örültem a szívünk és a zene váratlan találkozásának egy nyugat-jávai shopping center szabadtéri színpadán!


(09-10-18)

Az első szeánsz az UIN kampuszán

Szerdán (most már csont nélkül) kimentem az UIN kampuszára, hogy megejtsük az első "Bule által motivált angol társalgási kurzus" című órát.
Tizenketten gyűltek össze, beleértve a kirándulós társaságot is, legtöbben angol szakosok, első- vagy másodévesek. Angoltudásukat nem lehet a magyarországi angol szakos egyetemistákéhoz hasonlítani, hiszen még mindig én beszélek köztük a legjobban angolul a magam összetákolt tudásával. Gyanítom, itt nem felvételi követelmény az egyetemi angol szakra az előzetes angol nyelvtudás.
Tartottunk egy gyors bemutatkozást, mindenki mondott pár szót magáról, beleértve engem is. Aztán Teguh Puja kitalálta, hogy mindenki mutassa be röviden a szülővárosát vagy a régiót, ahonnan jött. Itt mutatkozott meg a srácok eltérő szintű angoltudása. Ista röviden fölvázolta Wakatobi (Sulawesi) viszonylagos autonómiájának történetét és jelen törekvéseit az idegenforgalom fellendítésére, míg néhányan úgy mondták el a városukról való fő tudnivalókat, mintha egy már régen betanult szöveget próbálnának feleleveníteni. A balszélen pedig csendesen meghúzták magukat a bátortalanok, akik megígérték, hogy a következő alkalomra felkészülnek a témából. Kiválasztottuk a kedvenc étel-topicot a következő gyűlésre, hogy valami könnyűvel indítsunk.
Mindenki nagyon kedves és lelkes volt, de látszott, hogy néhányan zavarban vannak. Pedig szerintem nem volt feszélyező tényező, én nem úgy álltam hozzájuk, mint egy tanár, főleg, mert azt akarom, hogy úgy folyjanak a dolgok, ahogy Istáék elképzelték. Meghagytam nekik az irányítást, mégis, alig érezhetően, de volt valami a levegőben.
Aztán a találkozó után, amíg Indrára vártam, hogy motorral hazavigyen, Pipin felnyitotta a szememet. Szégyenlős mosollyal a szája szélén közölte:

- This is very special for me ... because you are my first ...
- Sorry...?
- ... you are my first bule.

Elmosolyodtam és visszakérdeztem valamit, mintha csak épp azt osztotta volna meg velem, hogy megkapta élete első motorját. De magamban elcsodálkoztam, mert azért elég fura ezzel a szituációval találkozni, hogy ez a srác még életében nem beszélt fehér emberrel, és ez egy különleges élmény neki ... persze, ha jobban belegondolok, biztos nekem is izgi volt, amikor életem első feketéjével beszéltem, csak már nem emlékszem rá.
A bulék pozitív diszkriminációjáról szintén külön fejezet kell, hogy szóljon. Addig is kiemelem azt a prekoncepciójukat, hogy ha fehér vagy, akkor biztosan nagyon jól beszélsz angolul, meg minden másban is nagyon jó vagy, és ezért egyfajta tiszteletet éreznek és tanúsítanak irántad. Talán nem csak az első alkalom izgalmában, hanem ebben is keresendő a srácoknál érzett szégyenlősség oka.

(09-10-14)


Heti Hírmondó

Harold - Motorpróba - A jaipongan nyomában - Munka, munka, munka

"Heti Hírmondó" - ezentúl ez lesz a heti események összefoglalásával foglalkozó fejezetek címe.
A feltöltés dátuma illetve a fejezet végén olvasható pontos dátum alapján lehet majd beazonosítani, hogy mely év mely hetéről van szó. Ezenkívül a fejléc rövid tartalmi felsorolása hivatott még megkönnyíteni a tájékozódást.

A hét elejét apró örömök fémjelezték.
Hétfőn találtam egy konnektoros helyet az egyetemen, és most már nincs aksi-limit a gépemen. Délután találkoztam Harolddal. Amíg Lombokon voltam, sajnos meghalt az édesapja a kórházban, ezért visszatértem után nem tudtunk rögtön találkozni. A testvérei visszamentek Jakartába, így ő tud csak az édesanyjuk mellett lenni, akit nem szívesen hagy most egyedül. Kávézás, ebéd és beszélgetés után én visszamentem még netezni, így megúsztam találkozásaink szokásos "lógunk a kampuszon, haverokkal találkozunk, váltunk pár szót, de amúgy nem csinálunk semmi értelmeset"-szakaszát. Azt hiszem Haroldnak szentelek majd egy külön fejezetet, mert érdekes a szubkultúra és a szubéletforma, amit folytat, csak még jobban meg kell ismernem, hogy ismertethessem.

Kedden este kipróbáltam Ocha automata motorját. Már a múltkor is felajánlotta, amikor arról beszéltem, hogy jó lenne megtanulni, de akkor esett az eső. Most eső után voltunk, az utca végén nagy pocsolyák, de éreztem magamban az erőt és a vágyat. Tudom, hogy nem nagy kunszt egy kis automata motort vezetni, de a vietnámi csúfos kudarcom után (amikor a fék helyett a gázt húztam és jobbkanyar helyett egyenesen a falnak mentem) nagy kihívásnak tűnt. Óvatosan kitoltuk a motort az utcára, ráültem, Ocha megmutatta, hol a fék és hol adok gázt, és egy utolsó "slowly, slowly"-instrukcióval utamra bocsátott. Az első lendület kb. három méterre vitt, miközben lábaimat esetlenül próbáltam elemelni a földtől, de csak annyira, hogy rögtön le is tudjam rakni, ha dőlök valamerre. Aztán lassan rájöttem, hogy a motor tényleg olyan, mint a bicikli. Ha áll, akkor nehéz vele megmaradni, de ha már elindult, akkor biztosan felpakolhatod a lábad a lábtartóra és élvezheted a menetszelet. Az én menetszelem ugyan nem süvített túl hangosan, de haladtam, futott alattam a gép, vitt az utca összeszűkülő vége felé. Itt (persze nyomorék módon) megfordultam, és visszarobogtam a lányokhoz. Ezt megismételtem még kétszer, és napi teljesítményemmel elégedetten visszaparkoltam a motort az udvarba. Jó mulatság, férfimunka ...
Tündével és Anettal utazásunk alatt egyre nagyobb fantáziát láttunk a motorozásban. Nagyon olcsón lehet bérelni, főleg, ha hosszabb távra teszed, és megmenekít a turista- vagy ekonomi buszok, bemósok, taxisok átkától. Lelki szemeink előtt felsejlett a kép, ahogy leállítjuk motorjainkat valahol Bali egyik strandján, fejünkről leemeljük a bukósisakot és hajunkat megrázva, napszemüvegünket szemünkre csúsztatva elindulunk a víz felé egy gyors útközbeni fürdőzésre. Hmmm, nem rossz ... sőt, inkább menőnek mondanám! :)
De ez még messze van, előtte meg kell tanulni vezetni a járművet és ki kell deríteni, hogy vajon a harminc körüli bulék is jogsi nélkül vezethetik-e a motorkerékpárt, mint a tizenegynéhány éves indonéz gyerekek.

"Akik élnek, azok délnek mennek ...", és én is így tettem csütörtökön, amikor a Pusat Bahasát hűtlenül elhagyva, reggel az STSI-re mentem egy jaipongan óra reményében. A jaipongan egy szundanéz tánc, amelynek jellegzetes elemei nagyon hasonlítanak a keleti küzdősportokból ismert mozdulatokra. Eddig csak DVD-n és Ibu Anita előadásában láttam, de nagyon tetszett. Gondoltam, itt az ideje végre elkezdeni táncot tanulni. Otthon is régóta foglalkoztam a gondolattal, de mindig győzött a lustaság, meg a "nincs rá időm-nincs rá pénzem"-nyavalygás. Itt másom sincs, csak időm, pénzt meg nem kell adni érte, mert az STSI-n más egyetem darmasiswáit is szívesen látják. Reggel az STSI kampuszán, amely sokkal kisebb, mint az Unpad Dipati Ukur beli rezidenciája, megtaláltam Tündét, majd együtt megtaláltuk a termet is, de hamarosan kiderült, hogy megváltoztatták az órarendet. 9.40-kor nem jaipongan, hanem valami más óra kezdődik, ami nagyon bonyolult és ezért unalmas. Megpróbáltuk lekövetni a mozdulatokat, de csak nagy kapálódzás lett belőle, hát gyorsan továbbálltunk.
A nap további részét világmegváltó terveink szövögetésével és a közelben levő Horison szálló uszodájának felderítésével töltöttük. Ez utóbbi eredménye az lett, hogy a külsősöktől ugyan elkérnek 20ezer rúpiát egy napra, de ha a főbejáraton mész be, akkor senki nem kérdezi, hogy vendég vagy-e. Meglátjuk, egy próbát megér, mert szép a külső medence, és nagyon csábító a kétheti melegvizes zuhany és hajmosás gondolata.

Péntek reggel 8-kor megint az STSI-n voltam. Most már megtartották a jaipongant, de a felénél abbamaradt, mert a tanár rájött, hogy neki az ötödik szemeszter diákjait kéne tanítania, mi meg a harmadik szemeszter voltunk. E felismerés után lelépett, de a dinamikus óra és a (nekem) kemény bemelegítés csak tovább szította érdeklődésemet a kurzus iránt. Utána még beficcentünk egy Teknik Tari (Tánctechnika) órára, ahol a szünetben a diákok is lelkesen tanítottak minket.
Ezután beköltöztem Tündéék házába és vasárnap estig nem is hagytuk el az objektumot, csak kávébeszerzés és internetezés céljából. A hétvége nagy részében belebuzultunk a lomboki videóba. Nem árulok el részleteket, de azt megígérhetem, hogy zseniális lesz, és remélem valahogy a neten is elérhető. :)

(09-10-12 / 09-10-17)


A világot jelentő háló

Hétfőn az az örömteli esemény ért, hogy végre találtam egy helyet az egyetemen, ahol áram alá tudom helyezni a laptopot, ha internetezek.
Eddig az volt a metódus, hogy reggelente elcipeltem a feltöltött gépet a suliba, és tanítás után átmentem az Unpad kampuszára. Ott általában Ibu Anita irodája előtt ültem le egy régi bőrfotelbe vagy a földre, mint a többiek, és kb. másfél órán keresztül, mint az őrült leveleket olvastam és írtam, blog szövegeket lektoráltam és töltöttem fel, ugyanezt téve a képekkel, versenyt futva az idővel, hogy minél több dolgot el tudjak intézni, mielőtt lemerül az aksi.
A tevékenység lokalizálása azért fontos, mert a nemzetközisek irodája előtt nagyon gyors a wifi-vétel, nem kell azon idegeskedni, hogy lemerül a laptop, mielőtt bejön a gmail. Még a legelső alkalommal, amikor felcsatlakoztam az egyetem hálózatára, megkaptam Ibu Anita felhasználónevét és jelszavát, így azzal garázdálkodom.
Amikor hosszabb ideig akartam netezni, elsétáltam az egyetem melletti egyik kávézóba, ahol ingyenes wifi szolgáltatás van. Itt 4-6 órát is el tudtam tölteni egy árva mango juice mellett, és nem zavartak el. De a mango juice is 15ezer rúpia, amit hosszabb távon sajnálnék hetente akár többször is kiadni, mert inkább ebédre meg vacsira költöm azt a pénzt (egy komplett, nagy adag, laktató étel 7-10ezer rúpiába kerül).
Természetesen vannak internetező helyek is, ún. Warnet-ek. Itt egy óra 3000 vagy 5000 rúpiába kerül, ami itteni viszonylatban is nagyon olcsó. Ami az én utcámmal szemben van, az pont egy háromezres, szóval tényleg szinte ingyen lenne a net. Ezek a helyek jók arra, hogy lecsekkold a leveleidet, vagy csetelj a gmail-en, vagy ha valami eszedbe jut és nem várhat másnapig, akkor át lehet ugrani. De komolyabb munkára nem alkalmas. A Picasa dög lassú, ha át akarok írni valamit a blog szövegében, nélkülöznöm kell szeretett anyanyelvünk ékezetes betűit, de cserébe minden alkalommal hazaszállíthatok a pendrive-on ki tudja hány és milyen vírust, hogy az ESET ne unatkozzon.
Nagyjából ezek az internet-lehetőségek, tehát eddig maradt a rohammunka aksimerülésig.
Az utolsó pár napban új helyet találtam a kampuszon az egyik épület verandáján, ahol kicsit kényelmesebben lehetett ülni. Azt rögtön érzékeltem, hogy előttem egy nagy üvegfal van, de csak a harmadik alkalommal, miután épp lemerült a gépem, fókuszáltam az üvegfalon túlra. Bent egy büfét láttam és egy nagy, közös helyiséget, amelyben székeken, asztaloknál és a földön mindenfelé diákok ültek a notebook-juk előtt. Hosszasabb szemlélődés után pedig megpillantottam a kábeleket, ahogy a gépekből kiindulva, adaptereken átkígyózva mind egy-egy konnektorba futnak. Szemeim előtt terült el a Kánaán, az ablak a világra, a korlátlan ingyenes internet! Minden munkanap reggeltől este 9-ig.
Na jó, azért megfizetem az árát, mert el kell cipelni odáig a laptopot, és a hely kötött, de suli után bármikor be tudok ugrani a hét öt napján. Ennél többet nem is egészséges internetezni! :) Egyébként lehet venni modemet, és lehetne itthon is netem, de ennek még nem néztem utána, és az árakról eddig elég ellentétes információkat kaptam. Tünde mindenképpen akar venni, úgyhogy ráhagyom ennek a felderítését. Bár ha már valamire, akkor inkább egy TV-re fizetnék be, mert az segítene a nyelvtanulásban és a kultúra megismerésében is. Egyszeri beruházás lenne, csak egy készüléket kéne vennem, ami kb. 500ezer, az adásért nem kell fizetnem. Hmm, még mérlegelek.

A warnetekről még annyit, hogy vasárnap megpróbáltam skype-on beszélni drága szüleimmel. Volt nekem egy skype-nevem régebben, amikor még számomra igen fontos személyek külföldön próbálták megcsinálni a szerencséjüket, de aztán elsikkadt a kommunikáció e formája, és a skype-név feledésbe merült. Konkrétan fogalmam sincs, mi volt az, és nem volt kedvem elkezdeni keresgélni, így csináltam egy újat, s felmenőimet is erre buzdítottam.
Ezután a már említett vasárnapon átmentem a warnetembe, de ott nem volt se headset, se webkamera. Sebaj, mentem tovább, ezekből annyi van, mint a szemét. Nem is csalódtam, a két utcával távolabbiban volt headset. Csak épp nem volt skype a gépen. Sebaj, letöltöttem és már kezdeményeztem is a hívást! Csak épp nem működött a gépek hangkártyája.
Így két hónap után Édesapámmal folytatott első beszélgetésem a következőből állt:

- Halló, halló? Te hallasz engem? - kérdi Apu a nappalinkból.
- Igen! Szia! Na, mi újság? - örülök meg a hangjának.
- Halló? Halló? Van ott valaki? Hallasz? - kérdezi újra.
- Igen, én hallak! Te nem hallasz engem? - kérdezem, majd miután rájövök, hogy valószínűleg nem hall, átváltok írásra.
- Na? Mi van? Ott van? - hallom Anyu hangját.
- Igen, ott van, ő hall minket, de mi nem halljuk őt. - tájékoztatja Apu Anyut.

Ez a tartalmas eszmecsere aztán átcsapott abba, hogy mit, hol és hogyan próbáljak meg beállítani a skype-on meg a számítógépen. Kb. 2 óra múlva, amikor már végigpróbáltam az összes headsetet és egy másik gépet is, feladtuk. Eközben beszélgettem Anyuval, ő szóban, én írásban, és hallottam, ahogy Ani közli, neki most már el kell mennie, nem tudja megvárni a további fejleményeket. Hát, így esett.
Következő hétvégén szépítettem, mert a Buah Batu-nál beültem a Tünde által már lemeózott netezőbe, ahol hangban-képben élvezhettem a családom társaságát.
Anyu! Remélem megnyugodtál, hogy nem vagyok csontsoványra fogyva és a bőrömön is csak a napbarnítottság korántsem kóros jelei mutatkoznak. :)

(09-10-12)


2009. október 14., szerda

TravEx - A dodol


Travel Express / Gasztro

video

A DODOL



(09-10-10)


TravEx - Imaidő Kampung Pulo-ban


Travel Express / Vallás

video

IMAIDŐ KAMPUNG PULO-BAN



(09-10-10)


TravEx - Situ Cangkuang


Travel Express / Kultúra

video

SITU CANGKUANG



(09-10-10)


Garut és a "New English Community"

Indonéziában nagyon könnyű új ismeretségeket kötni. Az utcán járva, angkotban vagy vonaton ülve, akarva vagy akaratlanul, lépten-nyomon új "barátokat" szerez az ember.
Így történt a Yogyából Bandungba robogó ekonomi vonat zsúfolt ülésén is. A csomagok és útitársak szorításában megismerkedtünk Istával, egy angolul elég jól és főleg hangosan beszélő 20 éves lánnyal. Barna fejkendővel keretezett arca széles mosolyra nyílt, amikor megtudta, hogy egy évig Bandungban leszünk.

- Ó, tényleg? A te egyetemed az Unpad? Az én egyetemem az UIN Bandung, és van az egyetememen egy angol közösség, és ez egy új közösség, és az a célja, hogy a tagok tudjanak beszélni, és nem figyelünk a nyelvtanra, csak a beszédre, és nagyon akarunk megtanulni angolul, és ez egy új közösség, és nem akarsz csatlakozni? - csillogtak a szemei.
- Tessék??? - néztem rá hülyén, miközben helyzetváltoztatással megpróbáltam megmenteni jobb lábamat az elhalástól.
- Ez egy új angol közösség és nem akarsz csatlakozni? Szükségünk van anyanyelvi beszélőkre! Lennél a tanárunk? - kérdezte reménykedve.
- Az anyanyelvi tanárotok??? - néztem rá még hülyébben és elindítottam a "Mentsük meg a bal lábam!"-segélyprogramot.
- Igen! Az nagyon motiválja a tagokat, ha egy native speaker a tanár! - győzködött Ista.

Közöltem vele a rossz hírt, miközben sorvadni véltem a fenékizmaimat, hogy persze "native speaker" vagyok, de nem az angol, hanem a magyar nyelv terén. Az angolt én is csak tanultam, ráadásul nem is túl mélyrehatóan. A csalódás csak egy pillanatig tartott:

- Nem baj! Az is nagyon motiválja a tagokat, ha van egy külföldi a csoportban!

Egy szó, mint száz, beszervezett. Eleinte nem voltam túl lelkes, mert nem értettem, pontosan hogyan működik a csoport és mit is várnak tőlem. De úgy voltam vele, egy próbát megér, hátha valami jó sül ki belőle. Az első találkozót október 10-re, szombatra beszéltük meg. Reggel 9-kor találkoztunk az UIN kampuszán, és a terv szerint Garut volt az úticél. Rám nem jellemző módon, teljesen felkészületlenül vágtam neki a napnak, azt se tudva hová megyek.
Azzal kezdődött, hogy azt hittem, az UIN az Universitas Islam Nusantara, ami Bandung délkeleti részén van. Nem értettem, miért mondta Ista, hogy a Cicaheum buszterminálnál szálljak a Cicaheum-Cileunyi angkotra, mikor az nyílegyenesen keletnek tartott. Először úgy tűnt, hogy a sofőr tudja, hol van a kampusz, de amikor megmutattam neki a térképen, összezavarodott, és elkezdte magyarázni, hol és melyik angkotra kell átszállnom. Ista aggodalmában 9 körül felhívott és megmondta a sofőrnek, hová vigyen. Ez volt a szerencsém, mert mint kiderült az UIN az Universitas Islam Negeri rövidítése is, amely valóban a város keleti világvégén van.
Megérkezve a kampuszra Ista a már ismert széles mosollyal fogadott Nora, Adi, Indra és Teguh Puja társaságában.

Mint kiderült, Garut egy város kb. 2 órányira Bandungtól. Egy műanyagüléses minibuszban főve utaztunk odáig, miközben az ajtón és az ablakokon szisztematikusan gyümölcsöt és egyéb kajákat dugtak az orrunk alá megvételre. Utunk egyre nagyobb zöld hegyek között vezetett, és lassan átadtam magam a váratlan meglepetés örömének: kirándulni megyünk!
Garutban első dolgunk volt venni egy nagy adag dodolt, ami a város tipikus édessége. Zselatin állagú, színes, rezgő-ragadó, édes izé. Gondolhatjátok, mennyire oda voltam érte ...
Angkottal, majd ojekkel (motoros taxi) elmentünk Teguh Puja szüleinek házába, ahol további dodollal és nagyon finom ebéddel tömtek meg minket. Kaja után a srácok megint előhozakodtak ezzel a "legyél a tanárunk"-dologgal, én pedig megismételtem az angoltudásomra vonatkozó megjegyzéseket. Eredménytelenül, nem tágítottak. Ekkorra már fel voltam készülve, a buszúton végig járt az agyam, mit lehetne kihozni ebből a szituból úgy, hogy mindkét fél számára hasznos legyen. Mert szép, hogy eljöttem Indonéziába nyelvet tanulni, és csuda klassz lehetőségeket találok az angol gyakorlására, de engem mégis inkább az indonéz világ érdekelne! Megállapodtunk abban, hogy hetente egyszer találkozunk a kampuszon, és minden összejövetelnek lesz egy témája, az egészen hétköznapitól (hobbi, kedvenc étel, kedvenc film) a komolyabb kérdésekig (indonéz iskolarendszer, média, sajtó, muszlim vallás). Az egyszerűbb témákból mindenki, az összetettebbekből egy-egy ember felkészül, tart egy kiselőadást, majd beszélgetünk róla. Ezenkívül minden második hétvégén elmegyünk egy közeli helyre kirándulni, amely során egy-egy ember szintén felkészül az adott város vagy táj nevezetességeiből, hagyományaiból, ételeiből, és idegenvezetőként elkalauzolja a csapatot. Hmm, ez így már tetszett! Ha ügyesek a srácok, egy csomó érdekes infót megtudok Indonéziáról és havonta kétszer lesz kivel elmennem felfedezni a környéket! Kíváncsi leszek, mennyire működik majd!

A délután folyamán továbbálltunk Garutból Leles felé, ahol delmanra (lovaskocsi-taxi) szálltunk és egy rizsföldek, pálmák és hatalmas hegyek szegélyezte mellékúton eldöcögtünk a Cangkuang-tóhoz. Az úton mindenkinek kerekre nyílt a szeme, mosolyra húzódott a szája, és "hello, hello" kiáltások közepette vad integetésre lendült a keze, amikor megláttak minket. Újra Nyugat-Jáva hegyei között voltam, ahol ritkán jár fehér turista, ezeknek az embereknek tényleg különleges látványosság volt az öt indonéz fiatallal plussz egy buléval megrakott delman.

A Cangkuang-tavon ún. rakitok, nagyon hosszú bambuszrudakból kötött tutajok szállítják át a vendégeket a tó túlpartjára, ahol az összesen hét házból meg egy mecsetből álló Pulo falu és a Candi Cangkuang hindu szentély található. Számomra nem annyira a falucska vagy a szentély, nem is igazán a tavat körülvevő hegyek, hanem útitársaim kölcsönöztek különös bájt a helynek.
A mindig mosolygó Ista, aki olyan messze lakik Sulawesin, hogy két éve nem is volt otthon, de tele van tettvággyal és álmokkal. Be szeretné járni Indonéziát, mint a hátizsákos turisták, és írni róla egy útikönyvet, és közben mindent dokumentálni, és aztán lefordítani angolra, és még ezer dolgot csinálni, amit felsorolni sem volt ideje ...
A kicsit fontoskodó Teguh Puja, aki angol szakos és hetente egyszer a régi általános iskolájában tanítja a gyerekeket angolra, és a szundanézek lustaságát meghazudtolva mindig benne van egy jó kirándulásban ...
A csendes Nora és Indra, akik azért hajlandóak voltak néha hozzám szólni angolul ...
És Adi, aki egész végig az "English Conversation" kézikönyvét bújta, mire végre a nap felénél meg merte tőlem kérdezni, hogy van-e testvérem ... :)

A sors cinkos fintora, hogy megint sikerült olyanokkal összekerülnöm, akik egy kamerával a kezükre tapadva járkálnak a világban. Se vége se hossza nem volt a fotózkodásnak, és miután elárultam nekik, hogy a hosszan világító piros pont a felvétel elindultát jelzi, nem tudtam egy természetes életképet sem rögzíteni, mert mindig elkezdte mondani valaki, hogy "Hi, we are now at the blablabla and we are going to the blablabla ..." De tudom, az vesse az első követ ... :)

Otthonról valaki megkérdezte, hogy mi az, amit a legjobban szeretek itt. Hát, azt hiszem, ez. Hogy reggel felkelsz és sose tudod, kivel találkozol aznap és vele hol kötsz ki másnap. S ami a lényeg: itt annyira nyitottá válsz, hogy nem hagyod elmenni magad mellett A Pillanatot.


(09-10-10)


Édesanyám 60. születésnapjára ...


... 2009. szeptember 18-án:


video

ANYU 60


(09-09-18)


Újra Bandungban

Megtelik a kost - Utazás utáni depi - A mentővacsi - "Vizsgahét" - Karaoke a Buah Batu-n

Hazaérve egy teli kost fogadott. Az eltelt majd két hónapban sok helyen éreztem magam otthon. Bandungban a Suka Ikhlas 66 alatti kostban, Yogyában Ibu Martina házában, Lombokon Anettnál és Selandia Baru karjaiban, így a haza és otthon szavak merőben relatív és tág értelmezési kört kaptak. Az otthon- és komfortérzés mindig az emberekhez kötődött, így amikor megérkeztem a kostba, ahová azóta beköltöztek a várt lakók, nem igazán találtam a helyemet. Tudtam, hogy ide kell most hazajönnöm, mert itt vannak a cuccaim, ide van kulcsom, innen nem fognak elküldeni, de fura volt szétnézni a szobámban és hallani az új emberek zaját. Jehan és az én szobám közé beköltözött Novi, a felső szintre pedig Iim és Endang mellé Della és Felis, míg a földszinti leghátsó szoba még üresen áll. Először meg voltam zavarodva, mert Novi és Felis össze-vissza tartózkodnak és alszanak egymás szobájában, és néha Ocha is csatlakozik hozzájuk. Ő a szüleivel lakik a közelben, de mivel a három lány elválaszthatatlan, az első napokban nem igazán tudtam felvázolni, ki a bentlakó és ki a vendég. Mostanra összeállt a kép, bár még mindig próbálnak megzavarni új arcokkal. Biztos sokaknak kétszer mutatkoztam be, másoknak meg egyszer sem, de néha nehéz megkülönböztetni a vonásaikat. Tök ciki! Nekik bezzeg könnyű dolguk van, csak egy bulét kell megjegyezniük!

A hétvége utazás utáni depresszióban telt. Kavarogtak bennem az élmények és emlékek, de csak a naplómnak tudtam mesélni. A lakótársaknak ugyan felsoroltam, merre jártunk, de, az indonézt elfelejtve, nemhogy az angolomat, sokszor még a magyartudásomat is kevésnek éreztem, hogy pontosan leírjam, mit láttam és mit éltem át.

- Prambanan, Borobudur, the Bromo by sunrise, the white Gilis and the green Lombok, colours, voices, flavours ... Yes, it was nice, very nice, nice, nice ... - üresedett ki végleg a szó.

Miket beszélek itt a számmal? Mi az, hogy nice?
Borobudur sztúpáinál egy álom vált valóra, a Bromónál egy másik bolygóra kerültünk, Gili Air lagúnáiban "poszteren giccs, valóságban csoda"-tájkép staffázsalakjai voltunk, a Senggigi naplementében pedig kacagó sikításban tört fel szívemből a szabadság boldogsága! ...
Ehhez képest mi az, hogy nice?
Régi sejtésem újra bizonyossággá vált. Az én túráim elengedhetetlen kelléke az útitárs. Elmesélhetem száz embernek, merre jártam, visszatérve mégis nélkülözhetetlen, hogy belenézzek egy szempárba, és lássam mosolyogni a Buddhákat, ébredni a Bromót és szikrázni a hullámok fehér taraját. Egyszerűen kell. Mint egy falat kenyér, mint egy korty víz.
Mostanában sokszor adok hálát az Istennek, az isteneknek és őseim szellemének, hogy mindig akadt útitárs és mindig akadt út, amit együtt kellett bejárnunk. És persze sosem felejtem el a még e földön időző felmenőim szerepét sem! :)

A "depi vagyok" hangulatból egy vasárnapi vacsora rángatott ki, amely során Elisa és Rob társaságában megkóstoltam a tradicionális Aceh konyha finomságait, és megismerkedtem Gabriellel, egy francia sráccal, aki nemrég érkezett Bandungba szintén a Darmasiswa programmal. Nagyon jól beszél indonézül, de alig angolul, így az este folyamán újra feltámadt bennem a sürgető vágy, hogy megtanuljam a nyelvet. Igen, az utazás alatt kicsit elfelejtettem, miért is vagyok itt. Megismerni az indonézek világát, belelátni a mindennapjaikba, bekukkantani a felszín alá, barátokat szerezni, együtt nevetni és sírni, és nagyon jól elsajátítani a nyelvet, hogy a legközelebbi utazás után már meglegyen a tökéletes csatorna és végleg leszámolhassak a "nice"-szal!

Hát, munkára fel! Október első hete vizsgákkal telt a nyelviskolában. Na, nehogy valami véresen komoly dolgot képzeljetek el! Tulajdonképpen az történt, hogy minden tanár íratott velünk egy dolgozatot. A feladat nem különbözött az órai munkától. Kaptunk egy szöveget, amelynek megértéséhez használhattunk szótárt, majd megválaszolhattuk a kérdéseket, kiegészíthettük a mondatokat, kereshettünk szinonímákat. Annak ellenére, hogy mindegyik dolgozatom jól sikerült, a sikerélmény-mutató a nullát verdeste. A szövegekben megint rengeteg ismeretlen szó fordult elő. Ahelyett, hogy a lelkem telt volna meg elégedettséggel, csak a szótárfüzetem újabb lapjai teltek meg szavakkal. Valami hiba van a rendszerben, mert hiába szótárazok ki egy olvasmányt, majd tanulom meg a szavakat, a következő olvasmányban megint túl nagy az ismeretlen szavak aránya. Miért nem tudnak egy dolgot legalább pár olvasmányon keresztül ugyanazzal a szóval és nem egy szinonímával jelölni, hogy meglegyen a szó gyakorlása, a felismerés öröme és ezáltal az adott szó memóriámban történő rögzítése. Hah, így az egész csak reménytelen, sziszifuszi munka!

Csütörtökön lementem a város déli részére, a Buah Batu-ra, Tündéhez. Majdnem két órát gubbasztottam az angkotban a nagy forgalom miatt, a végén eltévesztettem az utcát, elmentem a végállomásig és onnan egy másik angkottal jutottam el a végcélig. Ráadásul az első angkotos megpróbált legombolni rólam 7000 rúpiát a fuvarért! Adtam neki egy ötezrest, mire közölte, hogy adjak még két ezrest. Na, ne! Pont azért szeretem Bandungot, mert itt nem néznek hülye turistának! Felháborodásomat próbáltam egy nevetéssel elnyomni, majd elmagyarázni, hogy ez csak egy háromezres fuvar volt. Na? Sakk, matt! Most ki adjon kinek kétezret? Beláttam, hogy okos enged, és gyorsan kiszálltam a kisbuszból.
Tündééknél a jakartai orientáció idejéről látásból már ismert arcok fogadtak Mexikó, Csehország, Sri Lanka és Dél-Afrika képviseletében. Ők mind az STSI-re járnak, táncot, színészetet vagy zenét tanulnak. Megismertem őrangyalunkat, Annát is, aki a LP útján jó tanácsokkal kísért utunk során. Anna amerikai, de gyerekkorában a szüleivel Magyarországra költözött, és alig hallható akcentussal, tökéletesen beszél magyarul. Főztünk paprikás krumplit és sütöttünk palacsintát, ami nagy sikert aratott, majd elmentünk egy karaoke-klubba. Na, az aztán a perverz dolog! Ültünk heten egy szobában és két mikrofonba vonyítottuk az indonéz és angol dalokat, miközben a szemközti falon lévő monitort bámultuk. Odavoltam érte! Otthon is megyünk majd! Muszáj! Imádni fogjátok! :)

(09-10-03 / 09-10-09)


2009. október 13., kedd

TravEx - Az akció fedőneve: "KOKI"


Travel Express / Mission

video

AZ AKCIÓ FEDŐNEVE: "KOKI"



(09-10-02)

TravEx - A Yogya-Bandung ekonomi


Travel Express / Kuriózum

video

A YOGYA-BANDUNG EKONOMI-EXPERIENCE



(09-10-01 / 09-10-02)

TravEx - DHARMA FERRY IX


Travel Express / Kuriózum

video

DHARMA FERRY IX



(09-09-30)

Búcsú Senggigitől

Az új zélandi csoda még három napig sem tartott. Hétfő délben Brent motorra pattant és tovaszáguldott Bangko Bangko majd Bali felé, új kalandok és új hullámok nyomában.

A reggelt a parton töltöttem egy helyi túravezetővel kávézva és a halászokkal beszélgetve, miközben szemem a part menti zátonyon megtörő hullámokat fürkészte, hátha megpillantom még a hullámlovasomat. De Selandia Baru messze volt, a köztünk lévő távolság áthidalásához még a digitális zoom is kevésnek bizonyult.

Fájdalomdíjul az egyik halász mutatott egy frissen fogott, kékesfehéren csillogó, hosszúkás halat. A nevét sajnos elfelejtettem, de nem úgy a szájában meredező apró, tűhegyes fogakat. Állítólag jó fogás, nagyon finom!

Hazafelé a Café Alberto előtt találkoztam Riával és Rebeccával, akik, már aznap hazaindulva, a Surabayába menő buszra vártak. Anettel és Tündével így hárman maradtunk a nagy házban, mivel a Gilik előtt Alex Kuss-t is lepasszoltuk. Anett átvitte Linhez, a szomszédjához, aztán valahogy (véletlenül) ottmaradt. Vagy lehet, hogy már akkor átköltözött, amikor egy alkalommal Rafa, Lin kisfia, a fejjel lefelé lógó macskát szorosan magához ölelve kivonult a házból, mi meg szemünket lesütve félrenéztünk, és nem tiltakoztunk? Már nem is emlékszem. A lényeg, hogy azóta csönd volt.
Utolsó két Senggigi beli napunkat a strandon és esténket a bárokban töltöttük.

Szerda reggel aztán mi is a Café Albertoban vártuk a Denpasarba induló minibuszt, amelynek árát előző nap sikeresen alkudtuk le 175ezerről 125ezerre. A minibusz, meglepő módon, pontban 10.30-kor megállt a kávézó előtt és Tünde meg én, Anettet a szigetlakók gondjaira bízva, nekivágtunk a két és fél napig tartó hazaútnak.
A huzatos és kényelmetlen minibusz Lembarba vitt minket a komphoz. Ott rögtön letámadtak az árusok, és a hajóra két adag nasi campur és egy ágytakaró boldog tulajdonosaiként szálltunk fel. Jobban mondva Tünde volt boldog, mert 250ezer helyett 50ezerért szerezte meg a takarót, míg nekem eszembe se jutott alkudni a 10ezres kaja esetében, pedig az a rizs a pár darab zöldséggel, tempével és három rostnyi csirkével nem ért annyit.
A Dharma Ferry IX személy- és járműszállító komphajó az indonéz haditengerészet zászlaja alatt közlekedik Lembar és Padangbai között, hatalmas "We Serve The Nation" felirattal az oldalán. Az előző kompunkhoz képest ez egy luxushajó volt! De tényleg, most nem viccelek!
A központi utastérben vadonatújnak tűnő plüsshuzattal borított, hátrahajtható ülések néztek egy alacsony színpad felé, ahol az indulás után nem sokkal megjelent egy szintis és egy énekesnő, hogy élőzenével szórakoztassa az utasokat. A felső nyitott fedélzeten egy komolyan felszerelt játszótér várta a gyerekeket mászókákkal és csúszdákkal. A tat végén kényelmes, párnás nyugágyakból csodálhatta az ember Lombok távolodó partjait. A zárt utastér nagy részét a pihenőhelyiség foglalta el, ahol a keskeny járás két oldalán két szinten heverészhettek az utasok. Nem igazán ágyak voltak ezek, hanem a szőnyegpadlón szegőléccel körülhatárolt és kicsit megemelt területek, ahol kb. 6 ember fért el egymás mellett. A területhatárokat a fejrésznél kialakított elválasztó-korlátok jelezték. Az egész nagyon kulturáltan és ötletesen volt kialakítva.
A mi érdeklődésünket a panoráma után közvetlenül a VIP-szoba kötötte le. Az információs pultban álló egyenruhás fiatalember elárulta, hogy a VIP-szoba ingyenes, bárki használhatja, de sajnos most nem működik. Áhá, mi csak erre vártunk! Kedvesen megköszönve a felvilágosítást már nyomultunk is be a szobácska félhomályába, fekvő helyzetbe állítottuk a két puha bőrülést, leterítettük Tünde új ágytakarójával, készítettünk egy kárörvendő videót és bezártuk az ajtót. Még hogy nem működik? Tökéletesen működött a szoba, a DVD-n meg úgyis bealudtunk volna!

Padangbai kikötőjében kis kavarodás után szétosztották a turizmókat desztináció szerint. Nekünk egy vadi új kilenc személyes kocsi jutott a szokásos pszichopata sofőrrel. Ezen az úton tanultuk meg, hogy Indonéziában a jegyekre nem elég a célváros nevét ráíratni, hanem hasznos előre lefixálni a kívánt buszállomást is. A sofőr azt mondta, hogy elvisz Denpasar Batubulan nevű buszállomására és onnan bemóval át tudunk menni az Ubung buszterminálra, ahonnan a jávai járatok indulnak. Mi elfogadtuk a tervet, mert azt hittük, ez azt jelenti, hogy a többi utas csak Batubulanig megy. Ehelyett mindenki a kocsiban csücsült, amíg a sofőr kirakott és otthagyott minket a sötét buszállomáson. Azt elfelejtették közölni, hogy ez csak egy bemó-terminál, innen csak a helyi tömegközlekedés eszközével lehet továbbmenni, amelyek azonban este 7-kor már nem jártak. Az első tudakozódás után kiderült, hogy a készséges bemósok ennek ellenére átvisznek minket Ubungra ... ha fizetünk 50ezer rúpiát! Ja, persze! Egy max. 3000 rúpiás fuvarért! Még mit nem!
Inkább megvacsoráztunk és elindultunk gyalog arra, amerre a másik buszállomást sejtettük. Útközben mindenki megkérdezte az utcán, hová megyünk, még autók és motorosok is érdeklődve lassítottak. Amikor megmondtuk az úticélt, sokak szeme felcsillant és felajánlották, hogy elvisznek. 50ezertől 100ezerig terjedő árért! Merthogy az Ubung nagyon messze van! ... Lassan kezdett betelni a pohár. Az eleinte kedvesen mosolygó és érdeklődő arcokon most már csak a visszataszító, mohó kíváncsiságot láttuk, ahogy mindenkinek majd kilyukad az oldala, vajon honnan hová vonszolja gurulós táskáját a két bule. De hogy felajánlják a segítségüket? Persze, szívesen azt is, 100ezerért!
Mivel fogalmunk sem volt, hová is megyünk, végül kialkudtunk egy 23ezres árat egy minibuszossal, aki elvitt az Ubung buszterminálra, amely valóban nagyon messze volt. Gyalog esélyünk sem lett volna!
Az Ubungon rögtön találtunk egy buszt, amely fél óra múlva indult Jávára. Egészen pontosan Yogyáig vettünk jegyet 215ezerért. A komphoz hasonlóan a visszaúton a busszal is szerencsénk volt. A tiszta üléseket szinte vízszintig le lehetett hajtani, így szépeket álmodtunk a takarók és párnák kényelmében. Az ár tartalmazta a hajnali hatkor egy étteremben magunkhoz vett meleg reggelit is. Gyanútlanul-elégedetten csücsültünk a buszban, amíg Tünde meg nem kérdezte a sofőrt, hogy mikor érünk Yogyába. A férfi ezen erősen elcsodálkozott:

"Yogyába? Hmm ..."

Mint kiderült, a mi buszunk csak Surabayáig ment, így ott átpakoltak minket egy másik légkondis buszba, amelyen az utaskísérő elvette a jegyünket és adott helyette két ebédvouchert. Habár a kaját 20 perc alatt kellett magunkba tömnünk, miközben még vissza is küldtük a rendelésünket, mert megint nem sikerült a kért ételt kihozniuk, legalább volt valami a hasunkban. Már pont kezdtünk elégedettek lenni, hogy 215ezerért egészen Yogyáig jutunk két meleg étkezéssel, amikor újra bepróbálkoztak. Az utaskísérő, az előttem lévő ülés huzatán a "Bus Cepat" (Gyorsbusz) feliratra mutogatva, közölte velünk, hogy fizessünk 63ezer rúpiát a Surabaya-Yogya viszonylatért ... Csipp ... csepp ... csöpp ... csordult túl a pohár ...
Tünde enyhén emelt hangon közölte a hapsival, hogy ezt talán a balinéz kollégáival beszélje meg, akik egy Surabayáig közlekedő buszra adtak el nekünk Yogyáig szóló jegyet! Mi kifizettük az utunkat Yogyáig, ott van a jegyen a denpasari banda száma, hívja fel őket, ha valami gondja van. Lehúzó hadműveletükbe ott csúszott a hiba, hogy az akció előtt nem tűntették el az eredeti jegyünket. Mi azt visszakértük, és azon mutogattuk, hogy Yogyáig kötelesek minket elvinni. A jegyeket nem is adtuk már ki a kezünkből, nehogy a végállomáson is meglepetés érjen.

Yogyakartában a már otthonos TransYogyával átvonultunk arra a pályaudvarra, ahonnan az ekonomi vonatok indultak. Úgy gondoltuk, egy ekonomi-experience méltó befejezése lesz első indonéz utazásunknak, már csak azért is, mert Yogyába érve elfogyott minden pénzünk. Először fel kellett hajtani egy bankautomatát, amellyel egy olyan tranazakciót bonyolítottam, ahol a készpénzfelvét költsége több lett, mint a felvett összeg!
Az ekonomi osztályra szóló vonatjegy Yogya-Bandung viszonylatban 24.000 rúpiába került. Nem akartunk hinni a fülünknek! Ha még emlékeztek, odafelé bisnis osztályon utaztunk 160ezerért. Óriási különbség! Kicsit aggódtam, milyen lesz, főleg az áthaladó vonatokat látva, amelyeken minden fenék- és talpalatnyi helyet emberek foglaltak el.
Őszintén szólva csak a szerencsén múlott, hogy lett ülőhelyünk. Épp előrementünk a vágány elejére, mert Tündének úgy tűnt, mintha az első kocsikban kicsit kevesebben lennének. Így pont jókor voltunk jó helyen. A mi vonatunk a második vágányról indult, de a sok felszálló miatt Yogyában hozzákapcsoltak még két kocsit. Véletlenül pont az üres kocsik ajtajánál álltunk, amikor a pályaudvar egyik biztonsági embere bedobta a közösbe az infót, hogy ezek a kocsik is Bandungba mennek. Több se kellett! Tünde már fel is ugrott a vonatra, én is tornáztam fel a csomagomat, egy kéz lenyúlt, hogy felsegítse, majd tulajdonosa eltűnt a kocsi mélyén. Én próbáltam a nagy zsákkal befelé haladni az ülések közötti szűk járaton, mialatt egyre nagyobb tömeg nyomott hátulról és egy férfi szabályszerűen átmászott rajtam, hogy gyorsabban jusson előre. Végül leültünk egy kb. hat személyes boxba, és mire szétnéztünk, már meg is telt a kocsi. Nagy táskáinkat leraktuk a két szemben lévő ülés közé a lábunkhoz, hogy valamennyire megvédjenek a szorosan melletünk ülők közelségétől. Ennek az lett az eredménye, hogy nem tudtuk rendesen kinyújtani a lábunkat, és 12 órát magzatpózban tölteni nem egy leányálom. Álmunkat az állomásokon felszálló árusok állandó kántálása kísérte:

- Popmí, popmi popmí ... airminumaír ... kopikopiteee ... minumaír, aír ... nasziajamnaszí, ajamnaszí ... - kínálták a smacket, vizet, kávét, teát, rizses sültcsirkét.

Máig rejtély számomra, hogyan tudnak ezek az emberek, fejükön vagy oldalukon terjedelmes "boltjaikkal" a dugig lévő vonaton ide-oda haladni. Az ételen kívül sok minden más nélkülözhetetlen dolgot is be lehetett szerezni a vonatúton, úgy mint hajgumit, mobiltokot, plüssállatot, olvasószemüveget.
Az ekonomi osztály tulajdonképpen az ülések elrendezésében (egyik oldalon hat, másik oldalon négy személyes box-ok), az ülések színében illetve az utasok és az árusok számában tér el a bisnis class-tól. A tanulság az, hogy rövidebb távra, 4-6 órás útra, nagyon megéri az ekonomi vonat, mert fillérekbe kerül, de ha messzebbre megy az ember, akkor fel kell készülnie lélekben.

Bandunghoz közeledve hatalmas hegyek és üdezöld rizsföldek tarkították a tájat, szép kirándulások ígéretét nyújtva. Még ki sem nyújtottuk ekonomi vonattól elgémberedett tagjainkat, már azt terveztük, merre és hogyan megyünk szerteszét Bandung környékén.
Hiába, az utazónak cipelnie kell a keresztjét. Minden csodás utazás egy újabb csodás út vágyát ébreszti fel a lelkében, és soha nincsen megállás ...


(09-09-28 / 09-10-02)