2010 első reggelén a húgom már említett telefonhívása ébresztett, hogy a másik időzónában tett röpke és valószerűtlennek tűnő utazás után visszaájuljak az ágyba, és aludjak még pár órát. Nehéz volt kimászni a meleg és puha vacokból, és csak a reggeli ígérete adott erőt hozzá.
A Hotel Prawita nem a már megszokott indonéz stílusú reggelit szolgálta fel. A két szelet toast kenyér, vaj és dzsem között hiába kutattam rizs vagy csípős csirkecomb után. A reggelire kiszabott -tól -ig időpontot viszont indonéz módra értelmezték, nem egy bennszülött vendég érkezett bőven 11 után az asztalokhoz. Mi akkor már azzal voltunk elfoglalva, hogy megfelelő helyet találjunk, ahol kiteregethetjük vizes ruháinkat. Ez azon ritka esetek egyike volt, amikor a cuccaink nem az esőtől és akaratunk ellenére, hanem a csapvíztől és hathatós közreműködésünkkel lettek vizesek. Balin a laundry-t sajnos nem kilóra, hanem darabra mérik. A mosatás költsége már túllépte volna azt az összeget, amit még jó szívvel áldoztunk erre a szállodára, ezért a mosdókagylóban kilögyböltük a ruháinkat. Egészen pontosan én lögyböltem, Tünde pedig mindegyiket alaposan végigdörzsölve valódi mosónői teljesítményt vitt véghez. A zugmosást zugteregetés követte. A szobánk ablakából észrevettünk egy használaton kívüli lépcsőt az épület hátsó traktusában. A szálloda zegzugos kialakítása miatt ez a lépcső elbújt a kíváncsi szemek elől, és a személyzet is ruhateregetésre használhatta, mert alatta találtunk szárítókötelet is. Miután a kötél teljes hosszát elfoglaltuk, tovább terjeszkedtünk a lépcső betonkorlátjára, miközben egy délszaki növény fura, lelógó termését és egy a lépcsőfordulón heverő rózsaszín WC-deszkát kerülgettünk.
A házimunka után további folyó ügyeinket kellett intéznünk, mint például Tünde kötéseinek újabb cseréjét. Ünnepnap lévén a Puskesmas (Pusat Kesehatan Masyarakat, vagyis a helyi SZTK) zárva volt. Kuta utcáin járkálva bementünk hát minden orvosi rendelőnek kinéző létesítménybe. A kutai orvosoknak nincs sok üzleti érzékük. A könyökön és a felső ajkon való kötéscseréért, amely egy kis betadinból, mullapból, ragtapaszból, három mozdulatból és 5 percből áll, 50 és 200ezer közti összegeket akartak elkérni. Így persze nem kaptak tőlünk egy kanyit sem. A legtöbbnek valószínűleg a füle botját is nehezére esett megmozdítani január 1-jén, nemhogy dolgozni. Ja, hogy segíteni? ... Ezt a szót biztosan nem ismerik, hiszen még kevés pénzért sem voltak hajlandóak elvégezni egy olyan "orvosi beavatkozást", amelyért nekem nem lenne pofám egy vasat sem elkérni. De biztosan bennem van a hiba, hiszen én az otthoni németóráimért is szégyelltem pénzt kérni, pedig abban aztán volt munka. Az utolsó orvoshoz végül dühösen visszarohant Tünde és az orra alá dugta az indonéz diákigazolványát kedvezményt, vagyis helyi árat követelve. Így az orvos 20ezerért kicserélte a kötéseit, amely nyomán kiderült, hogy a banyuwangi iszlám kórházban kontár munkát végeztek. A könyökön lévő két horzsolás elfertőződött, mert azokat nem kellett volna leragasztani.
Ebéd után elmotoroztunk egy szörfös outlet-be (Anett meg van veszve a szörfös cuccokért!), majd visszafelé megint elrontottam az irányt. Arra emlékeztem, hogy egy hatalmas fehér szobornál balra fordultunk (persze csak miután először rossz felé, jobbra, hogy kijussunk a reptérre, majd onnan vissza kelljen jönnünk). Ezt a szobrot nem lehetett eltéveszteni, mert egy istenséget vagy mitologikus hőst ábrázolt, aki egy négy vágtató ló által húzott kocsin száguld. Mindezt szó szerint képzeljétek el! Azok a lovak száguldottak, izmaik megfeszültek, sörényük lobogott a szélben, iszonyú lendülettel rohantak a semmibe. Vagy lehet, hogy ágaskodtak, vagy ágaskodva kanyarodtak. Ha agyonütnek sem tudom megmondani, pontosan hogyan nézett ki a szobor, de az biztos, hogy hatalmas, monumentális, gigászi volt. A balinézek köztéri szoborművészetének fő jellemvonása egyértelműen a túldimenzionált méret. Nos, a szoborra emlékeztem, csak arra nem, hogy utána még egyszer elfordultunk balra. Tévedésem miatt kijutottunk a Denpasar alatti négysávos elkerülőútra. Az én bukósisakom műanyag ellenzője eltörött, és akkor még nem jöttem rá, hogy egyszerűen ki kell csavarozni belőle. Ezért egyetlen bukónk Anett fején ékeskedett. Érthető volt tehát, hogy Tünde idegeit érzékenyen érintette a tény, hogy két nappal a balesete után sötétben egy négysávos országúton furikázzon bukó nélkül. Miután teljes joggal leüvöltötte a fejemet, visszafordultunk, majd az iszonyú dugóban, ahol szó szerint csak lépésben lehetett haladni, elvesztettük egymást és már csak a szállodánál találkoztunk. Anett mögöttem ült, és mi tagadás, leizzadtam, mire hazaértünk, mert amikor ül mögötted valaki a motoron, lépésben a legnehezebb haladni. A karom és a combom minden izma azon dolgozott, hogy megtartsa a motor egyensúlyát és még haladjunk is a tömegben.
A Prawitába visszaérve beszedtük a ruháinkat, felvettük a portáról a megőrzésre ott hagyott táskáinkat, majd a következő tervet eszeltük ki. Nem volt se időnk, se elég motorunk, hogy begyűjtsük az este érkezőket. Tünde barátnője, Eszter és párja Gergő akkor már leszálltak a denpasari reptéren, és Péter szintén érkezőben volt. Kiadtuk az utasítást, hogy mindenki üljön be egy taxiba és jöjjön a Hotel Prawitába. Ott Anett, akinek volt egy motoros szállításra alkalmatlan húsz kilós táskája, megvárja őket. Addig mi Tündével motorra pattanunk, bemegyünk Denpasarba és kerítünk valami olcsó szállást. Sms-ben megküldjük a címet a hátramaradottaknak, és ők, immáron négyen, taxival odajönnek.
Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnünk. A Hotel Ratu-ban (ex Hotel Queen) találtunk egy szobát, amelyben 3 franciaágy helyezkedett el. Négy személyre 200ezer rúpia volt az ára egy reggeli teával vagy kávéval. Ebből az árból azonban egy jottányit sem engedtek. Hosszas és sikertelen alkudozás után kivettük egy éjszakára négy főre, mert Tünde kitalálta, hogy a maradék két fő majd beslisszol a hátsó bejáraton. Ez a terv azonban dugába dőlt, mert a szálloda parkjának másik bejáratát egy lelakatolt, roppant magas és felül hegyes dárdahegy formájú díszítésekkel ellátott kapu őrizte. Beláttuk, hogy ezen nehéz lenne átjutni, és nem kéne az újonnan érkezetteket rögtön a kerítés-mászás vagy mászás-nézés traumájának kitenni. Visszasomfordáltunk hát a recepcióra és kifizettük a plussz két főért járó 50ezer rúpiát. Így legalább ők is kapnak kávét reggel!
Amíg Anettéket vártuk, kicseréltettük a szobánkat, mert nem lehetett rendesen becsukni az ajtaját. Csak akkor maradt csukva, ha kulcsra zárta az ember.
Már tele volt a mandi vízzel és kissé lehűtötte a levegőt a ventillátor, amikor begördült a taxi a szálloda udvarába és kiszálltak belőle az otthonról érkezettek. Hat ember cuccaival egy pillanat alatt csatatérré változott a szállodai szoba.
A vacsoránk nemzetközire sikeredett. Péter hozott otthonról Apukája által készített diós bejglit és egy lencsekonzervet. Még szerencse, hogy ő gondolt arra, hogy január 1-jén elengedhetetlen a lencsefogyasztás az azévi anyagi helyzetünk érdekében. Eszter és Tünde hoztak egy közeli warungból nasi gorenget és két üveg Bintang sört, hogy legyen valami indonéz is a menüben. Az ementáli és camambert sajtokat elraktuk egy későbbi kéjes alkalomra, amikor megzabálhatjuk. Itt a sajt nagyon drága, ennek megfelelően sosem veszek. Amióta eljöttem otthonról, egy sajtevésre emlékszem, és az is lapkasajt volt, amit én személy szerint nem sorolok a szoros értelemben vett sajtokhoz (ennek nyilván a gusztusom és nem a sajtok tudományos osztályozása az alapja).
Belünkben lencsével és agyunkban a tudattal, hogy a 2010-es évben sem lesznek anyagi gondjaink, nyugovóra tértünk.
(10-01-01)
Január 1. Dubai – Jakarta – Denpasar – Kuta. Denpasar…
VálaszTörlésLandolás Dubai-ban. Tranzitosok erre… Csak érteném, miért vizsgáltak át még egyszer? Összeraktam a gépen egy bombát, vásároltam a stewardess-től egy kést? Nos, félóra után végre a terminálon, összességében 8-9 óra dohányzás nélkül. Mit csinál a dohányos? Megpróbál rágyújtani. De előbb venne egy nagyon olcsó sört, mert Dubai-ban kapható a világ legolcsóbb kólája, ebből, ugye, az következik, hogy a világ legolcsóbb söre is. Pénzváltás (ezt mindössze kétszer két helyen lehet megtenni, ami minimum abszurd, amikor egyszerre több ezren szállnak le percenként a repülőgépekről, nyilván helyi buznyák, dirham hiányával), sörkeresés. Boltban nincs, csak meleg, és 24 darabos kartonban. Ezért megint a rágyújtás került előtérbe. Természetesen tilos a dohányzás, csak a kijelölt szobákban lehet rágyújtani, amely, az információs pultban ülő hölgy szerint az 1-es terminálon van. Mindez a 3-as és a 2-es terminál között, ameddig már így is negyedórát gyalogoltam. Még néhány száz méter megtétele után újból érdeklődtem: kiderült, hogy a vendéglátóhelyeken is lehet dohányozni, kötelező fogyasztás ellenében. Az első ilyen helyről azon nyomban kifordultam, miután végignéztem az árlapot: 15 USD, kb. 10 EUR nekem qrva drága egy nyamvadt 3,3-as sörért, csak azért, hogy rágyújthassak (de egyébként is qrva drága). További 5 perc kutyagolás után teljesen felment az agyvizem, hogy még mindig sehol az a rohadt 1-es terminál, ezért bevágódtam az első pub-ba, megálltam egy asztal mellett és rágyújtottam. Természetesen azonnal megjelent egy kiscsaj, hogy mit kérek. Semmit, mondtam. Akkor távoznia kell. Kérdem, miért? Mert csak fogyasztó vendégek gyújthatnak rá (!). Én már rágyújtottam, ezért nem nagyon zavart az ellenkezése, amikor kicsit erélyesebb próbált lenni, ékes oxfordi angolsággal elmagyaráztam neki, hogy engem a társadalom egy része szenvedélybetegnek tart, ezért elvárom, hogy velem is megkülönböztető figyelemmel bánjanak, legalább annyira, mint a kerekes-székesekkel, vagy a drogfüggőkkel. De akár azt is megtehetik, hogy minden 200 méterre elkülönítenek egy helyiséget, dohányzás céljára. De legfőképpen, ne kényszerítsen, hogy bármit is vásároljak azért, mert rágyújtottam egy olyan helyen, ahol szabad, 8 óra repülés, és másfél óra dohányzásra kijelölt hely utáni keresgélést követően. Kiscsaj el, az asztalnál ülő német hölgy elismerését büszkén begyűjtöttem (ez igen, mondta, nekem is így kellett volna eljárni!!!), és majdnem a cigi végére értem, amikor megjelent A MANAGER. Aki ugyanazt elmondta, mint a kiscsaj, én is ugyanazt elmondtam, mint a kiscsajnak, ő tovább erősködött volna, rémlik, azzal is megfenyegetett, hogy hívja a biztonságiakat. Egyszerűen lezártam a vitát, mutattam, hogy kész, elszívtam a cigit, és már el is nyomtam, és távoztam is a pub-ból.
Ismét alkohol-keresésbe fogtam: az mégsem járja, hogy szilveszter éjszakáján csak egy korty pezsgőt igyak. A sört elvetettem, ezért a legolcsóbb töményt vásároltam meg: vodka helyett, mint később kiderült, egy fél liter ouzo-szerű, vagyis ánizs-pálinkát. Aki ismer, tudja, utálom. Megleltem végre a dohányzó-szobákat (!) is, volt vagy tíz is belőlük az 1-s terminálon. Isten útjai kifürkészhetetlenek, hát még Allah-é. Azóta sem sikerült rájönnöm, miért nem különítettek el a 2, 3, 4, 5, 6, x terminálon is egy-egy helyiséget a dohányosoknak? A fülkében nem sokan voltunk, ugyanis mindenki a kabinok előtt cigizett, mert nem bírták elviselni a bent lévő füstöt (az elszívó ugyanis nem működött!). Én beültem, és minden embert, aki arra járt megkínáltam a pálinkával. Jó köröket futottam, ugyanis 97%-uk muzulmán volt, akiknek vallása tiltja az alkohol-fogyasztást. A manchesteri, és a liverpooli angolok csak megnyalintották, de aztán megérkezett az én emberem: egy igazi osztrák. NO vele aztán valahogy sikerült benyakalni a löttyöt. Ő egy életművész. Egész pontosan stukkó-javítással keresi kenyerét. Ott dolgozik, ahová hívják, és ilyeténképpen bejárta/bejárja az egész világot. Bécsben van egy lakása, amit felajánlott: bármikor arra járok, csak fel kell hívnom, és ingyen lakhatok Bécs belvárosában. Remek.
VálaszTörlésMindeközben nagyon eltelt az idő, nyúlcipőt kellett húznom, hogy le ne késsem a Jakarta-i járatot. Kifulladva meg is érkeztem a kapuhoz, ahol kérik a beszállókártyát, meg az útlevelet. Amit sehol sem találok. Visszamenni a dohányzófülkébe már nem volt idő, rémlik, mintha már a final call, meg a nevem harsogott volna a hangszórókból. De sehogy sem akarnak felengedni a gépre útlevél nélkül. Isteni szikra, meg mázli, előkapom a román útlevelemet. Közben valamiért megtapogatom az ingzsebemet is, Hát nem ott leledzik a magyar útlevél, meg a beszállókártya. Persze, ötlik az eszembe: ide tettem, hogy minél könnyebben megtaláljam, meg, hogy ne veszítsem el. Átadom a stewi-nak, aki nem érti, miért is van nekem két útlevelem, két különböző országból, biztos Bourne-nak, de minimum terroristának képzel. De felenged a gépre, ahol a kis matrica kiragasztása után beájulok.
A kaja ismét kitűnő, még valami film is belefért az időbe, aztán végre valahára landolás Jakarta-ban. A csomagfelvevő hely felé gyalogolva beugrik, hogy rá kéne gyújtani ott, ahol az indók cigiznek, de aztán legyintek, mert tudtommal Indonéziában mindenki, mindenhol cigizik. 25 USD-ért kiváltom a 30 napos turista-vízumot, átmegyek az útlevél-ellenőrzésen, ahonnan nagyon sok muszlimot visszafordítanak, nem tudom, miért… Aha, itt fog majd kijönni a csomagom. Mi ez a kétezer ember a futószalag mellett? Nem is utaztunk ennyien a gépen. A szalaghoz képtelenség hozzáférni, mert a kocsikat tolták oda, persze, mindegyik hordár megkérdezi, igénylem-e a szolgálatait. Hiába mondom az elsőnek, hogy nem, aki közvetlenül mellette áll, ugyanúgy felteszi a kérdést. Tömeg, tülekedés, fejetlenség, cigi nuku. Welcome to Indonesia.
VálaszTörlésFélóra után felhívom a még csak facebook-os indo ismerősömet, hogy a csomagomra várok, remélem, nem megy el. Mondja, hogy csak nyugodtan, mert ő még meg sem érkezett, és ha végre a kezemben a csomag, akkor a meeting point-nál találkozunk. Okés. Közben elvesztettem időérzékemet, de végül az én csomagom is rákerül a futószalagra. Mielőtt elérném, legalább hárman megnézik, hogy nem az övék-e esetleg (ja, közben a hangosbemondó folyamatosan azt üvölti, hogy nézd meg a csomagodon a matricát, hogy nehogy másvalakiét vidd el – mi van? Ilyet sehol nem tapasztaltam, de később, megismerve az indonézek értelmi képességeit, azt hiszem, jogosan kell ilyen dolgokra percenként felhívni a figyelmüket).
Gyakorlatilag kirohantam a még mindig ott ácsorgó tömegből, ott a kijárat, hurrá, nem kell többet lökdösődni, és mindjárt rágyújthatok. Kinyílik az ajtó, és… Ugyanakkora tömeg fogad. Nem konkrétan engem, hanem mindenkit, aki kilép a bűvös ajtón. Bérelj kocsit, válts pénzt, ülj taxiba, vegyél kaját, menj szállodába… Atyaúristen… Ráadásul bule vagyok… Csak megkérdem, merre van a meeting point, hiba volt. Már épp abbahagyták volna zaklatásomat, erre újra kezdték. Nincs meeting point, taxival félóra, a másik megmutatja, pénzért… És akkor megjelenik valaki, kiejti a bűvös szavakat: terima kasih, megfogja a karomat, és kituszkol a levegőre… Ő az, Rossadha Pratama, az indo haverom, akit máris barátomnak érzek. Végre rágyújtok, megvan a repjegy is, erre gyorsan pénzt váltok, hogy tudjam kifizetni. Erre közli, hogy nem, én mondom, de igen, de ő ragaszkodik hozzá, hogy ez az ő ajándéka nekem. 349.000 rúpia, 25 euró. Később kiderült, hogy egy havi keresete 4,5 millió rúpia, 330 EUR. Kissé szégyenkezve adom át az én ajándékaimat: egy csomag narancssárga Pall Mall-t, meg egy mazsolás-mogyorós étcsokit, a barátnőjének (ez is később derült ki, hogy telitalálat. Narancssárga Pall Mall ugyanis nem létezik Indonéziában, a barátnője pedig csokizabagép).
Elindulunk a másik terminálra, ahonnan a Lion Air gépe visz majd tovább Bali-ra. Szomjas vagyok, vesz innivalót (nem sört), sim-kártya is kéne, azt sem engedi kifizetni. Még cigizgetnénk, de megkérdezi a légitársaság irodájában, mikor kell elindulnom a géphez, mire közlik vele, hogy fussak. Kurtán-furcsán elbúcsúzunk, majd visszafelé többet beszélgetünk. Én rohanok, feladom a csomagot, rohanok tovább, elkérnek 40.000 rúpiát (a reptér márványlapjainak koptatásáért?), rohanok tovább a kapuhoz, már engedik az embereket, rohanok, eltépik a jegyemet, rohanok, kiabál a bácsi… Hé, nem Bali, nem Bali, mister, nem Bali. Mondom, de Bali, Denpasar. Nem, mister, nem Bali, ez repülő nem Bali… Ja, hogy ez nem az a gép. Értem. Visszakapom eltépett jegyemet, kissé értetlenül és a bulét fürkésző tekintetek kereszttüzében próbálom megérteni a helyzetet. Végül egy hongkongi hölgy siet a segítségemre, ő is pont azzal a géppel megy Balira, mint én. Nagyszerű. Másik kapuhoz kell átmenni, kábé egy órát késünk az indulással. Sebaj, marad idő Ildinek sms-t írni. De nem kapja meg, ezért nem is válaszol, mindegy, majd csak lesz valahogy Denpasar-ban. A gépen rengeteg hely van, mégis hárman kell gyúródnunk az egyik sorban, kérdem, átülhetek-e oda, mondja a gyönyörű stewi, hogy nem. Aztán mégis, majd magyaráz valamit, kérdi, hogy megértettem-e. Mondom, nem, de majd elolvasom a kis lapocskát. Az egyiken ima, minden istenhez külön-külön, indonézul és angolul. Ima, amelyet elmondasz, hogy a repülőút szerencsés legyen, ne érjen semmi baj. A másikon figyelmeztetnek, hogy a vészkijárat melletti széken ülök, ezért az én felelősségem különösen nagy, és vészhelyzet esetén segítenem kell a repülőgép személyzetének, a mentésben.
VálaszTörlésKicsit alszom, mert nem látni semmit kint. A késés miatt be is sötétedett, egyébként meg felhős is az ég. Ébredés után az az érzésem, hogy hegyeket látok, azonban kiderül, hogy csak a hold fénye játszadozik ilyenformán a felhőkön, de aztán feltűnik mégiscsak egy part, majd eltűnik, fordulunk, tenger fölött szállunk, pontosabban ereszkedünk. A víz egyre közelebb és közelebb, part sehol. Jézusom, becsapódunk a tengerbe… Mégsem. Honnan a fenéből került alánk a kifutópálya? Azóta sem jöttem rá, csak gondolom, hogy a leszállópálya olyan, mint egy stég: messze benyúl a tengerbe.
Csomagfelvétel. Tanulva a Jakarta-i esetből, megkérdem a biztonságiakat, hogy, ha kimegyek, akkor visszamehetek majd a csomagomért. Persze, jön a válasz. Uzsgyi, már kint is vagyok, rágyújtok, kis büfé, sör is van. A Bintang tűnik indonéznek, kérek egyet. Visszatérve a futószalaghoz, már csak az én zsákom van rajta, a biztonságiak épp el kezdték keresni a gazdáját, gyorsan elvettem, nehogy felrobbantsák. Közben Ilditől befut az sms, hogy üljek taxiba, és menjek a Prawita hotelbe, Kuta-ra.
Hát, mit mondjak, ennél melegebb fogadtatásra vágytam. Persze, jobb, hogy nem jött értem motorral, mert úgysem tudtunk volna bemenni vele a városba. Szóval, taxi. Érdekes, mert egy ablaknál bemondod a címet, kifizeted a fix összeget, utána hívják a sofőrt, aki aztán majd elvisz a kért helyre. De nem ez a taxis. Mondja, dugó van, inkább menjünk el hozzá, és elvisz motorral. Persze, csak viccel. Nem a dugóval. Az tényleg van. És a sok egyirányú utca miatt két óra lenne, mire megérkeznénk. Ezért megáll egy kereszteződésben, előkapja a zsákomat, vállra veszi, aztán elindulunk gyalog. És csodák-csodája, 7 perc múlva ott vagyunk a Hotel Prawita-nál. És ott van Anett, Eszter, meg Gergő. Senkiről nem tudok semmit, de ezen hamar túlesünk, még az első 660 ml sör sem fogy el, mire Eszter, Tünde barátnője kifaggat, hogy mi közöm is van nekem Ildihez. Ja, azt hiszem, nem sikerült kimerítő választ adni. Lecsúszik még egy nagy Bintang, mire érkezik az infó, hol is fogunk éjszaka aludni. Taxi, a fuvar árát harmadára sikerült lealkudni. Aztán vissza Denpasar-ba. Jó félórás az út, lehet, hogy mégsem kellett volna alkudni. Megérkezünk az ex-Queen hotelbe, ahol ott van Tünde. És ott van Ildi. És átöleljük egymást. Furcsa, mert nagy örömet nem érzek, inkább természetes régen látott barátosnémnak, hogy ott vagyok. Pedig én megcsókolnám, de nem lehet, mert nem csak mi ketten állunk ott, bulék, hanem még négyen. És végül nem kell beosonni, hanem hivatalosan alhatunk kettesével a három franciaágyban. Nekem nem egyértelmű, hogy Ildi mellett alszom. Ő persze leüti a magas labdát. Mármint, hogy tudja, hogy valamelyik szőke mellett aludnék szívesebben, ami persze nem igaz. Én vele aludnék, és nem egy másokkal közös szobában. De ez most nem téma, mert nagyjából mindenki éhes. De nem elég a lencse, muszáj nasi goreng ajam-ot is venni (mondjuk, a sört nem bántam), ami persze, nem fogy el (másnap, Sanur-ban esszük meg Ildivel). Az ajándékok átadásra kerülnek, a meggypálinka ízlik, a bejgli hatalmas sikert arat. És igazából boldog vagyok, mert meleg van, és tudom, hogy izgalmas három hét vár rám. A katarzis mégis valahogy elmaradt. Igen, azt hiszem érzékelhető volt, csak még nem tudatosult, hogy Ildi elhagyta a lelkét valahol. Ez azonban nem zavarta álmunkat. Annál inkább a külső lámpa fénye. De megfordulunk az ágyban, és végül, két nap után, zuhanyzás és fogmosás után elalszunk.
VálaszTörlésÉs itt véget ér a párhuzamosság. Ezután már együtt történnek velünk a dolgok. Nyilván másképp emlékszünk rá, másképp dolgozzuk fel. Ezért a megjegyzésekben, a továbbiakban, erről fogtok majd olvasni. Kiegészítések, másfajta aspektus. Vagy valami ilyesmi. A nagy kaland elkezdődött, és már a miénk. Még ha nem is ugyanúgy :-)
VálaszTörlés