Yogyakartától Borobudur nagyon messze van, ha egy motor ülésének hátsó részén kapaszkodva töltöd az utazás idejét. Habár borongós volt az idő, mégis izzadtunk a motoron és teljesen elzsibbadt a fenekem, mire megérkeztünk Borobudur bejáratához. Belépés előtt még megkóstoltuk a híres yogyai gudeg-et, ami egy jackfruit-ból készült édeskés feltét a rizsre.
Habár a KITAS-szal helyi látogatóknak számítottunk, én mégis az International Entrance felé irányítottam Pétert. Itt ugyanis, ha bemutatjuk az igazolványokat (én a kék könyvecskémet, Péter pedig a Tündétől kölcsön kapott saláta iskolalátogatási igazolást) ugyanúgy csak 17.500 rúpiát kell fizetnünk, de élvezhetjük a nemzetközi látogatóknak szánt ingyenes hűtött vizet és kávét. Amikor szeptemberben először voltunk Tündével Borobudurban, még nem volt helyismeretünk, így elhamarkodottan fogyasztottunk ebéd utáni kávét az egyik warungban. Most már számoltam az ingyen kávé áldásával, és miután erőt öntött belénk a gudeg és a koffein, elindultunk a buddhista szentély felé.
Habár kedd volt, a terület hemzsegett az iskoláscsoportoktól. A főút szélén néhány álmos elefánt várta, hogy valaki kedvet kapjon a hátán való utazáshoz vagy a közös fotózkodáshoz. Borobudur ott magaslott előttünk, és a tövéhez vezető széles lépcsőn egyenruhás, fejkendős lánycsoportok vonultak fel tömött sorokban. Mindenki egyenesen a csúcsra, a nagy sztúpához akart feljutni, így nekünk esélyünk sem lett volna rögtön oda menni. Ez nem volt gond, mert Péter mindenképpen fokozatosan akarta elérni a megvilágosodást, mint ahogy a zarándokok teszik. Így elindultunk körbe-körbe, bejárva a Nirvana-hoz vezető út minden állomását. Egy szintet kétszer is körbejártunk, mert egy lépcsőnél elfelejtettünk felmenni a következő szintre.
Útközben több helyen is munkásokba botlottunk, akik az építmény alapozását javították. Felszedték a járórész köveit, gondosan beszámozták őket, hogy majdan a megfelelő helyre kerüljenek vissza, és megerősítették vagy kitisztították az alatta lévő részt. Így láthattuk, hogy a járókövek alatt az építmény nem tömör, hanem üreges. Csak minden második kő van lerakva, így az alapozás úgy néz ki, mint egy tömzsi oszlopcsarnok, amely a járószintet tartja.
Zarándokutunk közben a szemünk sarkából láttuk, hogy a fejkendős iskolások falkában követnek minket. Ha megálltunk, ők is megálltak, és hosszú idő telt el, mire a legbátrabb meg mert szólítani minket, és tisztelettudóan megkérdezte, hogy ugyan már, nem bánnánk-e, ha készítenének velünk egy-két közös fotót. Abszolút nem voltam fotózkodós hangulatban, de persze igent mondtunk, és elindult a lavina. Mert ha egynek megengeded, utána a többi is felbátorodik, és mindenki veled akar fotózkodni. Kit érdekel már akkor, hogy Indonézia első számú műemlékén ácsorgunk, hogy körülöttünk a világ egyik leghíresebb buddhista szentélyének sztúpái őrzik Buddha számtalan szobrát! Sokkal izgalmasabb, hogy két vadidegennel készíthet fotót az ember fia vagy lánya, amit aztán majd feltehet a Facebook-ra, meg a Twitter-re, meg ki tudja még hová.
Még ma sem értem teljesen ezt a jelenséget. Mert rendben van, hogy ritka és érdekes a bule Indonéziában, de nekem sosem jutna eszembe megállítani egy afrikait vagy egy ázsiait a Kálvin téri metróban, hogy pózoljon velem egy fotón. Lopva biztosan megbámulom őket, ezt nem tagadom, de ezzel ki is merült az érdeklődés. Itt viszont presztízskérdésnek tűnik a buléval való fotózkodás. Az elefántok tuti alul maradnának a "Kivel készítenek több fotót?"-versenyben. Szerintem tudat alatt benne van valamiféle, még a gyarmatosítás korából visszamaradt kollektív kisebbségi komplexus is, amit a fehérekkel szemben éreznek. Ezért olyan menő dolog, ha az embernek bule barátai vannak és talán ennek egyik legegyszerűbb megnyilvánulási formája az idegen bulékkal való fotózkodás. De lehet, hogy túlbonyolítom a dolgot, és a kis fejkendős lánykák egyszerűen csak unják a sztúpákat és szeretik a változatosságot. :)
Mire felértünk a nagy sztúpához, én már elég ideges voltam, és nem volt túl őszinte a mosolyom a képeken. Nem tehettünk két lépést fotó nélkül. Ha leültem egy sztúpához, körém gyűltek és úgy fotóztak. Mondjuk még ez volt a legkényelmesebb, mert én csak ücsörögtem, körülöttem meg cserélődtek a mosolygó és Viktória-jelet mutató arcok, előttem pedig egymást váltották a fotósok. Végül közöltem, hogy mostantól egy fotó ezer rúpiába kerül. Halálosan komolyan gondoltam, de ők csak nevettek és tovább fotóztak. Éreztem, ahogy cserben hagy a türelmem, és jobbnak láttam gyorsan odébb állni, mielőtt kis indonézek vére festené pirosra Buddha lakhelyét.
Habár egy kanyit sem kerestünk a photo session folyamán, Péter mégis talált egy kétezrest az egyik sztúpa mellett. Be kellett érnünk ennyivel.
Közben elkapott az eső is, felöltöttük hát csinos esőkabátjainkat és úgy próbáltuk elérni a sztúpában ülő Buddha-szobor kezét. A hagyomány szerint ugyanis szerencsét hoz, ha képes vagy megérinteni a szobor kezét. Én azt gondoltam, hogy ez nehéz feladat, különben miért lenne érte nagy szerencse a jutalom. Az első lépés, hogy találj egy olyan sztúpát, amely Buddhájának még megvan a keze. A legtöbb szobor kézfeje ugyanis letört és eltűnt az évszázadok, földrengések, felfedezések és felújítások során. Ezért van az, hogy általában mindenki ugyanannál a pár sztúpánál nyújtózkodik. Láttam a reménytelien és lelkesen próbálkozó arcokat, és alig vártam, hogy felszabaduljon egy lyuk.
Amikor végre én is odafértem, bekukkantottam, hogy bemérjem az irányt a kéz felé, bedugtam a karomat, és ... megérintettem a Buddha kezét. Ennyi volt. Vége is. Szerencsém lesz. Nem nagy kaland.
A rövid kezű indonézeknek valószínűleg sokkal nagyobb kihívás a dolog, ezért vannak annyira rápörögve.
Kifelé menet aztán elszürcsöltünk még egy ingyen kávét, a szuvenírstandokon kerestünk olyan pici sztúpa-szobrot, amelyben benne ül a Buddha, de végül nem vettünk, mert drága volt, és Péter vietnámi stílusú szalmakalapot sem vett, pedig csak 25ezerbe került. Én húztam be a csőbe, mert azt ígértem neki, hogy majd Bandungban a Pasar Baru-n biztos talál olcsóbban és akkor nem kell cipelni aznap este az ekonomi vonaton. (Persze később kiderült, hogy a Pasar Baru-n csak hírből hallottak ilyen kalapokról.)
Indulás előtt még visszatértünk a gudeg-es nénihez, hogy elfogyasszuk az ebéd után kiválasztott és félrerakatott kókuszdiót. Sajnos nem volt jó választás, mert a leve ugyan finom volt, de a húsa túl kemény, és nem lehetett rendesen kikaparni a dióból.
Ezek után visszatértünk Yogyába a Dunia Santai irodájába hogy leadjuk a szürke Hondát, felvegyük a csomagjainkat és elinduljunk a Lempuyangan állomás felé.
(10-01-19)
Borobudur-t látni kell! És lehetőség szerint nem az esős évszakban… Hihetetlen, gyönyörű, szakrális…
VálaszTörlésAz indókkal nem lehet mit kezdeni. Ők már csak ilyenek. Talán Ildi elmélete helyes…
Csak azt nem értem, hogy, ha mi akartunk fotózkodni, mondjuk a Kawah Ijen-nél, akkor fizetnünk kellett. Nekik mért nem volt természetes, hogy ha mi kérünk pénzt, akkor fizetnek? Ráadásul 20 forintot (IDR-ben) kértünk egy kattintásért… Na, mindegy…
Az érezhető volt Ildin, hogy ideges, türelmetlen. Nem tudom, én próbáltam még kiélvezni a maradék napjaimat Indonéziában. De, mint az lenni szokott, nem sikerült felhőtlenre az utolsó három nap…
És, ha arra jártok, ne rohanjatok fel egyből Borobudur tetejére. Sokkal jobb érzés mezítláb, balra indulva, körbejárni a szinteket, és így érni fel a nagy sztúpához. Amelyben állítólag egy hatalmas Buddha-szobor lakozik, és csak a bennfentesek tudják, hogy lehet a belsejébe jutni. És minden tiszteletem a műemlékvédőknek. Egy fotón lehet látni, hogy nézett ki a felújítás előtt. Egy düledező romhalmazból egy csodálatos helyet varázsoltak, és meg is értem, hogy egy csomó pénzt elkérnek azért, hogy meglátogathassák az emberek. Mert fent is kell tartani valamiből.
Szuvenír innen sincs :-) Csak az emlékek… Az viszont óriási teljesítmény, hogy sikerült olyan fotót is készíteni, amelyen egy ember sincs a több ezerből. Ha pénzt nem is adtak azért, mert velünk fotózkodtak, ezt a kérésemet tiszteletben tartották, és ők maguk tartották fel a figyelmetlenebbeket, hogy ne császkáljanak be a képbe. Persze, ha nem eső után lettünk volna, akkor talán ez sem sikerült volna :-)