Barlangok és vízesés a Dago és Maribaya között

A Lonely Planet a Tangkuban Perahu-hoz való kirándulás leírásánál azt javasolja, hogy a kellemes krátertúra után ne busszal vagy angkottal térjünk vissza a városba, hanem menjünk el Maribayáig, ahonnan vízesésekkel szegélyezett, kellemes erdei út vezet vissza Bandungba, egészen pontosan a Dago nevű északi városrészbe. A Tangkuban Perahu meghódítására tett első próbálkozásunk csúfos kudarccal zárult a hatalmas eső miatt. Lévén még mindig esős évszak, nem mertünk ilyen nagy túrára vállalkozni. Jobbnak láttuk, ha csak a Dago-Maribaya távot tervezzük be egy napra. Így is rezgett a léc, mert januárban Bandungban szinte minden nap esett az eső. Esélyes volt, hogy bőrig ázunk az erdőben, de az esőben való motorozások és Sukamade után ez már nem tántorított el minket. Igazából az eredeti tervünk csak annyi volt, hogy megnézzük a Dagónál található barlangokat, a Goa Belanda-t és a Goa Jepang-ot, de aztán végül csak Maribayánál lyukadtunk ki.

Tornádótól még mindig tartottunk, így angkottal mentünk fel a végállomásig, a Dago-terminálig. Onnan aztán gyalog vágtunk neki a felfelé vezető útnak. A "Bandung és környéke" térképem nem nyújtott sok segítséget. Annyit tudtunk belőle kisilabizálni, hogy a barlangok valahol a főúttól nyugatra helyezkednek el az erdőben. Útközben megkérdeztük az irányt, és megnyugtattak, hogy majd egy tábla fogja jelezni, hol kell elfordulnunk balra. Elég magasra tették ugyan, de szerencsésen észrevettük a táblát, befordultunk egy nyugatra vezető kisebb utcába, majd hamarosan újra balra kellett letérnünk az útról. Itt még mindig kis házak között haladtunk, de olyan meredeken felfelé, hogy majdnem megfulladtunk, amíg egy iskolából hazafelé igyekvő kislánnyal próbáltunk kedvesen beszélgetni. Ő minden nap megmássza ezt a hegyet gyalog, hát jó kondiban volt, meg se kottyant neki. Mi meg majd kiköptük a tüdőnket! Ezen a szakaszon találkoztunk két szembejövő fehér turistával és ez megerősítette bennünk, hogy jó irányba haladunk.

Miután síkabb terepre értünk, át kellett kelni egy kis hídon, majd egy koszlott bódé állta el az utunkat. Látszott, hogy fénykorában egy kassza lehetett, de erre jelenleg csak az ablaküvegre kiragasztott árlista utalt, illetve az a pár srác, akik önjelölt jegyárusokként itt egészítették ki a zsebpénzüket. Mert az tuti, hogy a beszedett pénzt nem adták le semmilyen szervezetnek!

Az árlista ékesen hirdette, hogy külföldieknek 50ezer, míg helyieknek 8ezer rúpia a belépő. A srácok gondolom már dörzsölték a kezüket, hogy milyen zsíros összeg üti a markukat, de csalódást kellett okoznunk. Csak a 8ezres jegyet voltunk hajlandóak kifizetni, mint bandungi diákok. A fiúk még ezzel is jól jártak, tekintve, hogy a zsebükbe vándorolt a teljes összeg. Blokkot vagy jegyet persze nem kaptunk ...

A bejárat után végre bejutottunk az erdőbe. Ja, és hogy minek a bejáratánál fizettünk belépőt? Bandungnak ezen az északi részén 1985. január 14-én Soeharto elnök egy parkot hozott létre, amelynek a "Taman Hutan Raya (TAHURA) Ir. H. Juanda" nevet adta. Juanda vagy Djuanda Kartawidjaja egy politikus volt, 1957 és 1959 között Indonézia utolsó miniszterelnöke. Az ő nevéhez fűződik az 1957-es ún. "Deklarasi Juanda", amely kimondta, hogy Indonézia szigetei a környező és a szigetek közötti tengerekkel együtt egy területi egységet képeznek, amelynek neve NKRI = Negara Kepulauan Republik Indonesia (Indonéz Köztársaság Szigetállam). A Deklarasi Juanda nyomán az ENSZ tengerekre vonatkozó államközi egyezménye (UNCLOS) is elfogadta Indonéziát, mint szigetállamot és rögzítette felségvizeinek határait. Bandungban a városközpontból észak felé tartó egyik főutat is róla nevezték el (Jl. Juanda), de a helyiek csak Jl. Dago-nak mondják, mert a Dago nevű városrészbe vezet.

A park maga volt a dzsungel, hatalmas fák kísértek utunkon, fajtájukat akkurátusan elhelyezett táblácskák adták tudtunkra, mint egy botanikus kertben. Az egyetlen szépséghiba a kikövezett út volt, ami néhol meredeken lejtett és csúszott a nedvességtől. Hamarosan feltünedeztek a warungok, minden ember által látogatott hely elmaradhatatlan kellékei. Lassan a barlangokhoz is közeledtünk, mert az út szélén egyre többen ajánlgattak nekünk zseblámpát bérbe. Az út jobb oldalát meredek sziklafal szegélyezte, és abban ajtónyi nyílások tátongtak, a barlang bejáratai.

A Goa Belanda (Holland Barlang) és a Goa Jepang (Japán Barlang) két mesterséges barlang, amelyet a hollandok és a japánok hoztak létre az első és a második világháború alatt. Lőszerraktárnak és rádióállomásnak használták. Ma a TAHURA nevezetességei közé tartoznak, és sokan keresik fel, hogy zseblámpát bérelve a sötétben kóboroljanak. Mi vittünk zseblámpát, de annak a fénye túl gyenge volt. A bejáratnál ücsörgő srácok egyike egy jó kis halogén elemlámpát mutogatott nekem ötezerért. Lealkudtam háromra, mert annyit megért, hogy felfedezhessük a barlang legsötétebb zugait is. Kifizettem a bérleti díjat, de a srác nem a halogén lámpát nyomta a kezembe, hanem egy régebbi modellt. Annak ugyanolyan gyenge volt a fénye, mint a mi lámpánknak, így Péter visszament a bejárathoz, és kicserélte azt a halogén lámpára. Mindezt kicsit paprikás hangulatban, mert már megint jócskán lehúzás és átverés szaga volt a dolognak.

Maga a Goa Belanda nem nagy kaland. Fő járata teljesen átfúrja a hegyet, és ha nem térsz le a főútról, lámpa nélkül is végig tudsz menni rajta, mert a kintről beszűrődő fény teljesen megvilágítja az egész járat hosszát. Ha jobbra vagy balra mész egy-egy járaton, ott már szükséged van a zseblámpára, de a geometrikus kialakítás miatt nehéz eltévedni és az egész barlangnak nem nagy a területe. Hamar meguntuk hát a dolgot, és a túlvégen kiérve inkább a vízesés felé vettük az irányt. A zseblámpával lusták voltunk visszamenni, gondoltuk, majd leadjuk visszafelé, ha meg már nem lesz ott senki, akkor lett egy jó kis zseblámpánk 3ezerért.

Az út egy mély szurdokban vezetett, amelyet Bandung folyója, a Cikapundung vájt magának. A városba érve egy mocskos és bűzös csatorna lesz belőle, de a hegyek között még szilaj patak és egy fokkal tisztább a vize. A továbbra is kövekkel kirakott sétaút a hegyoldalban vezetett és tőlünk balra, valahol a mélyben vágtatott a folyó. A szurdok túloldalán 1200 méteres zöldellő hegycsúcsok emelkedtek, és felettük már vészesen gyülekeztek az esőfelhők. Végig lógott az eső lába, de szerencsére megúsztuk a nagy zivatart, csak csöpörészett.

Már messze jártunk a barlangoktól, amikor utolért minket egy motoros. Mi félrehúzódtunk, hogy elengedjük, de ő lelassított, megállt, tenyerét nyújtotta felém és valamit mormolt. Vagy háromszor el kellett ismételnie, mire felfogtam, hogy nem pénzt kér és nem ismerkedni akar, hanem jogos tulajdonát, a halogén zseblámpát követeli vissza. Biztos drága jószág egy ilyen, ha így számon tartják és motorral jönnek utána! Visszaadtam hát a lámpát és kicsit csalódott voltam, hogy nem sikerült ilyen olcsóért megszereznünk. Tudom, hogy nem szép dolog lenyúlni más elemlámpáját, de Bali után eltűnt belőlem minden lelkiismeret furdalás. Folyamatosan pénzeszsáknak néznek, ráadásul hülye pénzeszsáknak! Ha le akarnak húzni, legalább csinálják úgy, hogy ne legyen utána az a rossz érzésem, hogy átvertek!

A vízesést, amelynek hivatalos neve Curug Ciomas, számtalan warung vette körül, az épületek azonban mind üresen álltak. Valószínűleg csak hétvégén telik meg élettel a környék. Egész úton csak egy csapat fiatallal találkoztunk, akik Maribaya felől mentek a Dago felé. A vízesést egy piros fémszerkezetű hídról lehet teljes pompájában megtekinteni. Magasra emelt drótháló védi az óvatlan bámészkodót a halálugrástól és kényszerfürdőtől. A híd fagerendái között puha moha zöldellt és a széles réseken is le lehetett lesni a mélybe. A Curug Ciomas valóban szép, de nem sokban különbözik egy Alpok vagy Kárpátok beli vízeséstől. Illetve mégis van egy hatalmas különbség! Ennél a vízesésnél, mint a Bandung környéki természetben általában, a magasból lezúduló víz által kivájt medence szélén, a sziklafal mellett színes szemétcsoportok bontakoztak ki a vízpárából. Ha átnéztünk a híd túloldalára, ott még több szemetet láttunk a vízben felhalmozódva. Műanyag zacskók, műanyag flakonok és még számtalan más el nem bomló anyagból készült ronda tárgy úszkált és színeslett a víz felszínén. Na, ezt Ausztriában nehéz lenne elképzelni!

Az egyik elhagyott warungban elfogyasztottuk szendvicseinket és megmutattam Péternek a takonygyümölcsöt, aminek még azóta sem tudom a nevét. A kerek, narancssárga gyümölcsöt ketté kell vágni, és belül nagyméretű, de puha magok vannak valami nyálkában. Ha érett a gyümölcs, a nyálka zöld színű. Pont olyan, mint a takony. Az íze azonban kellemesen édes-savanykás.

A vízeséstől már nem volt messze a Taman Hutan Raya Maribaya felőli bejárata. Ott aztán kimentünk a főútra és fogtunk egy angkotot, ami elvitt minket Lembangba. Mert persze volt angkot, hiába mondta a bejáratnál álló ojek-es, hogy nincs már. A motoros taxis nyilván azt mondja, hogy nincs angkot, így nagyobb esélye van, hogy ő vihet minket vissza a városba.

Maribayából tehát angkot vitt minket Lembangba, onnan pedig újabb angkot vissza Bandungba. A lembangi angkot a vasútállomáshoz ment, hát rögtön meg is vettük Péternek a vonatjegyet másnapra Jakartába. Utána még beugrottunk a Pasar Baru-ra, ahol Péter ajándékokat akart venni az otthoniaknak.

Fáradtan értünk haza és elköltöttük utolsó közös indonéz vacsoránkat a Blessing Cafe-ban, a házam melletti kedvenc warungomban, ahol utolérhetetlen módon készítik az ikan gorenget!

http://picasaweb.google.com/kenildem/EkonomiBandungEsMaribaya#

(10-01-21)