3. nap: Kraksaantól Banyuwangiig, 170 km

Umar és családja elmondhatatlanul kedves volt hozzánk! Mindenben segítettek, befogadtak minket éjszakára, Umar átengedte nekünk a szobáját és ő a nappaliban aludt a földön egy szál párnával. Reggel Eva kávét és tükörtojásos mie gorenget készített nekünk. Vendégeskedésünk egyetlen kritikus pontja az volt, hogy csak nagyon óvatosan lehetett használni a fürdőszobát. A víztároló medencében ugyanis kisebb halacskák úszkáltak. Fürdés közben végig azon izgultam, nehogy a merítőedénybe kerüljön egy példány. Ha ugyanis nem veszem észre és kiöntöm, búcsút mondhatok a halnak, mert a kamar mandi lefolyóján nem volt rács. A WC alatti padkán egy lyuk tátongott, amely szemmértékkel nézve jóval nagyobb volt, mint a halak. Ha az egyszer oda becsúszik, annak annyi! Nem lett volna illendő és hálás dolog lefolyóba juttatni szívélyes vendéglátóink házi kedvenceit!

Umar elvitte Tündét és a motorját egy szerelőhöz, ahol kicserélték a letört visszapillantó tükröket és a jobb oldali indexlámpa búráját. Mindez 50ezer rúpiába került, amelyet még mindig fedezett a kamionsofőrtől kapott összeg.

Csak fél 11 körül tudtunk elindulni, amikor készen volt a motor és kissé alábbhagyott az eső. Nem győztünk hálálkodni Umarnak és megígértük, hogy visszafelé jövet is tiszteletünket tesszük nála.Végül máshogy alakult az utazásunk, nem Kraksaanon keresztül jöttünk hazafelé, és nem is kettesben Tündével, így nem találkoztunk velük többé. Soha nem tudjuk majd meghálálni nekik, amit értünk tettek! A legtöbb, amit tehettünk az volt, hogy mosolyogva bemutatkoztunk és váltottunk pár szót minden ismerősükkel, aki átjött a hírre, hogy Umar házában van két külföldi. De nagyon jó érzés tudni, hogy vannak ilyen vendégszerető, bizalommal teli és segítőkész emberek a földön.

Kraksaan után furcsa tájakon és furcsa utakon haladtunk. Az út a tengerpart közelében vezetett, de a vidék dimbes-dombos lett. Egy dombtetőre érve egy erőmű (vagy gyár) épületei között haladtunk el. Az építmény úgy állt az út két oldalán mint hatalmas, futurisztikus erődítmény. Nem kis bánatunkra megszaporodtak a homokot és egyebet szállító nyitott platós teherautók is, amelyek nehéz terhükkel majd hogy vissza nem gurultak a szerpentinen. Kb. öttel lehetett haladni mögöttük, miközben nagyokat szippanthattunk a fekete kipufogófelhőkből.

Emlékszem egy nagyon lassú és büdös teherautóra, amelyet csak nagy nehezen tudtam megelőzni. Miután kiszabadultam mögüle, a friss levegőtől megtáltosodva beletapostam a gázpedálba, hogy végre megint elérjem a 45 km/órás utazósebességet. De erre nem volt lehetőségem, mert már fékezhettem is! Előttem elfogyott az út! Megszűnt az aszfalt, csak a kavicsos, sáros, agyagtól sárga föld terült el előttem, mint hatalmas, nyílt seb a Föld hátán. Hogy az út mégis erre vezetett, azt a többi jármű sejttette csupán, amelyek szemrebbenés nélkül lavíroztak a hatalmas, vízzel teli gödrök között.

Ez volt a csúcspont! Azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

Mert rendben van, hogy tele van kátyúval az út. Ez keleten nem ritka.

Rendben van, hogy némely kátyú 10 centi mély. Előfordul. Kikerüljük.

Rendben van, hogy mindig a te sávod van tele kátyúval, míg a másik simának tűnik. Csak látszat. Nem dőlünk be neki.

Rendben van, hogy építik az utat, és néha csak egy sávot lehet használni. Dicséretes. Támogatjuk.

De hogy egyszer csak egyáltalán ne legyen út! Na, az már sok!

Miután átjutottunk az indonéz infrastruktúra ezen mélypontján, meg kellett állnunk egy pillanatra. Egyrészt, hogy feldolgozzuk az élményt, másrészt hogy megcsodáljuk a körülöttünk elterülő rizsföldeket és a párafelhő mögött emelkedő távoli hegyeket. Megfogadtuk, hogy legközelebb akkor jövünk erre, ha már készen van az út! :)

Később egy szokásos "előzés közben majdnem leszorítanak"-akciónak esett áldozatul a kilóméterórám. Jött szembe a busz, csak nem akart visszakotródni a sávjába, én fékeztem, húzódtam le, tovább fékeztem, majd meg is álltam. Még az úton, szerencsére nem kellett elhagynom az aszfaltozott területet. Közzétettem véleményemet a buszsofőr felmenőiről, majd továbbindultam. A tükörben csekkoltam, hogy megvan-e Tünde, majd ellenőrizni akartam, hogy nem lépem-e át a magunk által kiszabott bűvös ötvenes sebességhatárt. És ekkor láttam, hogy 0 km/órával megyek. Gyorsítottam, lassítottam, csak nem változott. Pedig éreztem a menetszelet, suhant mellettem a táj, bőgött a motor, biztos volt, hogy haladok, de a mutató meg sem moccant. Ennyi volt, át kellett térnem Tünde kilóméterórájának a használatára, hogy mérni tudjam a napi teljesítményünket. Azóta se tudom, mi történt, hiszen nem estem el, nem ütköztem neki senkinek, csak fékeztem egy nagyobbat, a műszer pedig megállt. Feladta, ő sem bírta idegekkel az izgalmakat! :)

Fél 2 és 3 között tartottuk déli pihenőnket egy útszéli warungban, amely megjelenésünk után hamar megtelt kíváncsiskodó helyiekkel. Volt aki szintén ebédelt, de volt, aki csak egy üdítőre ugrott be, hogy a színes lötyit szívószálon át szürcsölve bámuljon minket. Az egyik férfitől meg akartuk kérdezni, hogy merre is vagyunk pontosan. Kiteregettük elé a térképet az asztalra, miközben ékes indonéz nyelven feltettem a kérdést. De a hapsi egy pillantásra sem méltatta a térképet, szemei Tünde arcára tapadtak. Persze, egy szőke, kék szemű, fehér bőrű lány alapból is érdekes, hátha még sebek borítják az arcát. Amikor a pasi szeme végre áttévedt a térképre, kiderült, hogy a fura ábrák sokkal ijesztőbbek számára, mint a bekötözött arcú szőkeség. Se bulét, se térképet nem láthatott sokat életében. A warungos kislány sietett segítségére és megmutatta nekünk a legközelebbi nagyobb várost.

A fizetésnél támadt egy kis nézeteltérésünk a személyzettel. Összesen majdnem 60ezer rúpiát akartak fizettetni velünk. Azt tudtuk, hogy egy csirkecomb 8ezer. De nagyon csenevészek voltak, ezért megkérdeztük, kaphatunk-e kettőt 8ezerért? Azt mondták, igen, de valószínűleg nem értették meg a kérdés lényegét, mert fejenként kettőt számoltak fel a végén. Ezen kívül kihoztak nekünk egy-egy teát, amit nem kértünk, de megittunk, mert Jáván mindenhol adnak forralt vizet vagy üres teát az ételhez ingyen. Ez ugyan édes volt, de gondoltuk, itt így szokás. A teáért aztán fejenként 4ezer rúpiát akartak felszámolni. Na, itt bukott le az átverés, mert azt még el lehet magyarázni, hogy félreértettük egymást a csirkével kapcsolatban (ami valószínűleg így is volt), de a nem kért 4ezres teát mivel indokolja? Jaj, olyan szánalmas próbálkozás, és persze a mi részünkről is szánalmas, hogy mindig ilyenek miatt harcolunk, de hát nem hagyhattunk ott fejenként majd 30ezret egy amúgy kb. 15 ezres kajáért! Kiszámoltuk, hogy szerintünk mennyit kell fizetnünk (csirke, rizs, zöldség, kávé), otthagytuk a pénzt és asztalt bontottunk. Velünk együtt a show-műsor élvezői is szedelődzködtek, és mentek tovább a dolgukra. Hozzáteszem, a vitában senki nem kelt a warungos néni pártjára ...

Jáva szigetének északkeleti csücske a Baluran Nemzeti Park. Itt az út nem követi a tengerpart vonalát, hanem levágja a csücsköt és trópusihoz egyáltalán nem hasonlatos tájon halad át. Az utat alacsony fákból álló ritkás erdő szegélyezi. A fák a kontinentális éghajlaton megszokott növényekhez hasonlítanak. Mindenki a lelkünkre kötötte, hogy ezen a területen semmiképpen se sötétben keljünk át, mert itt rablók tanyáznak! Mi a kora délutáni órákban jártunk arra, így rablót egyet sem láttunk, de annál több útépítéshez volt szerencsénk. Ilyenkor egysávossá vált az út és nem egyszer meredek lejtőn, kanyarban kellett megállnunk, hogy elengedjük a szembejövőket.

Situbondo és Banyuwangi körzetét széles, hordaléktól sárga vizű folyó választja el. A hatalmas "Selamat datang di Kabupaten Banyuwangi" tábla jó jel volt. Már nem lehet olyan messze a város, utolsó jávai megállónk.

Este fél hétre érkeztünk Ketapangba. A városhoz közeledve a lemenő nap fényében hatalmas hegyek kéklettek a tenger felett. Bali hegyei! ...

Sikerült hát! Megcsináltuk! Három nap alatt végigjöttünk fél Jáván motorral!

Akkor, ott a motoron suhanva, miközben Bali szigete fel-felsejlett a narancs hátterű pálmafák között, egy pillanatra megint éreztem, hogy kalandorok vagyunk! Felfedezők egy új földrészen! Talán az volt az egyetlen pillanat, amikor valóban éreztem a nagy kihívás sikeres teljesítése feletti örömet.

Aztán tovasuhant az érzés a pálmákkal és a szigettel, ahogy megálltunk egy kereszteződésben egy rendőrőrs előtt. Az egyik rendőr elvezetett minket Banyuwangiba, az iszlám kórházhoz. Ott átkötözték Tünde sebeit, mint később kiderült, nem túl szakszerűen, mert a könyökénél néhány horzsolás másnapra elfertőződött. Az árát lealkudtuk 40ezerről 20ezerre. A kórház fogorvosa már nem rendelt, így Tünde letört szemfogának megvizsgáltatását másnapra hagytuk.

Szállásunkat, a Hotel Baru-t könnyen és gyorsan megtaláltuk, miután egy kereszteződésben olcsó hotel után érdeklődtünk, és egy srác motorra pattanva odavezetett minket. 48ezer volt egy kétágyas szoba fürdővel és reggelivel. Majd két hétre az utolsó igazán olcsó szállásunk, mielőtt beléptünk volna Bali turizmók által elkényeztetett területére.

3. nap: Kraksaan-Banyuwangi, 170 km nagyobb térképen való megjelenítése

http://picasaweb.google.com/kenildem/KetMotorosNaploja3Nap#

(09-12-30)