2010. február 1., hétfő

3. nap: Kraksaantól Banyuwangiig, 170 km

Umar és családja elmondhatatlanul kedves volt hozzánk! Mindenben segítettek, befogadtak minket éjszakára, Umar átengedte nekünk a szobáját és ő a nappaliban aludt a földön egy szál párnával. Reggel Eva kávét és tükörtojásos mie gorenget készített nekünk. Vendégeskedésünk egyetlen kritikus pontja az volt, hogy csak nagyon óvatosan lehetett használni a fürdőszobát. A víztároló medencében ugyanis kisebb halacskák úszkáltak. Fürdés közben végig azon izgultam, nehogy a merítőedénybe kerüljön egy példány. Ha ugyanis nem veszem észre és kiöntöm, búcsút mondhatok a halnak, mert a kamar mandi lefolyóján nem volt rács. A WC alatti padkán egy lyuk tátongott, amely szemmértékkel nézve jóval nagyobb volt, mint a halak. Ha az egyszer oda becsúszik, annak annyi! Nem lett volna illendő és hálás dolog lefolyóba juttatni szívélyes vendéglátóink házi kedvenceit!
Umar elvitte Tündét és a motorját egy szerelőhöz, ahol kicserélték a letört visszapillantó tükröket és a jobb oldali indexlámpa búráját. Mindez 50ezer rúpiába került, amelyet még mindig fedezett a kamionsofőrtől kapott összeg.
Csak fél 11 körül tudtunk elindulni, amikor készen volt a motor és kissé alábbhagyott az eső. Nem győztünk hálálkodni Umarnak és megígértük, hogy visszafelé jövet is tiszteletünket tesszük nála.Végül máshogy alakult az utazásunk, nem Kraksaanon keresztül jöttünk hazafelé, és nem is kettesben Tündével, így nem találkoztunk velük többé. Soha nem tudjuk majd meghálálni nekik, amit értünk tettek! A legtöbb, amit tehettünk az volt, hogy mosolyogva bemutatkoztunk és váltottunk pár szót minden ismerősükkel, aki átjött a hírre, hogy Umar házában van két külföldi. De nagyon jó érzés tudni, hogy vannak ilyen vendégszerető, bizalommal teli és segítőkész emberek a földön.

Kraksaan után furcsa tájakon és furcsa utakon haladtunk. Az út a tengerpart közelében vezetett, de a vidék dimbes-dombos lett. Egy dombtetőre érve egy erőmű (vagy gyár) épületei között haladtunk el. Az építmény úgy állt az út két oldalán mint hatalmas, futurisztikus erődítmény. Nem kis bánatunkra megszaporodtak a homokot és egyebet szállító nyitott platós teherautók is, amelyek nehéz terhükkel majd hogy vissza nem gurultak a szerpentinen. Kb. öttel lehetett haladni mögöttük, miközben nagyokat szippanthattunk a fekete kipufogófelhőkből.
Emlékszem egy nagyon lassú és büdös teherautóra, amelyet csak nagy nehezen tudtam megelőzni. Miután kiszabadultam mögüle, a friss levegőtől megtáltosodva beletapostam a gázpedálba, hogy végre megint elérjem a 45 km/órás utazósebességet. De erre nem volt lehetőségem, mert már fékezhettem is! Előttem elfogyott az út! Megszűnt az aszfalt, csak a kavicsos, sáros, agyagtól sárga föld terült el előttem, mint hatalmas, nyílt seb a Föld hátán. Hogy az út mégis erre vezetett, azt a többi jármű sejttette csupán, amelyek szemrebbenés nélkül lavíroztak a hatalmas, vízzel teli gödrök között.

Ez volt a csúcspont! Azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Mert rendben van, hogy tele van kátyúval az út. Ez keleten nem ritka.
Rendben van, hogy némely kátyú 10 centi mély. Előfordul. Kikerüljük.
Rendben van, hogy mindig a te sávod van tele kátyúval, míg a másik simának tűnik. Csak látszat. Nem dőlünk be neki.
Rendben van, hogy építik az utat, és néha csak egy sávot lehet használni. Dicséretes. Támogatjuk.
De hogy egyszer csak egyáltalán ne legyen út! Na, az már sok!

Miután átjutottunk az indonéz infrastruktúra ezen mélypontján, meg kellett állnunk egy pillanatra. Egyrészt, hogy feldolgozzuk az élményt, másrészt hogy megcsodáljuk a körülöttünk elterülő rizsföldeket és a párafelhő mögött emelkedő távoli hegyeket. Megfogadtuk, hogy legközelebb akkor jövünk erre, ha már készen van az út! :)

Később egy szokásos "előzés közben majdnem leszorítanak"-akciónak esett áldozatul a kilóméterórám. Jött szembe a busz, csak nem akart visszakotródni a sávjába, én fékeztem, húzódtam le, tovább fékeztem, majd meg is álltam. Még az úton, szerencsére nem kellett elhagynom az aszfaltozott területet. Közzétettem véleményemet a buszsofőr felmenőiről, majd továbbindultam. A tükörben csekkoltam, hogy megvan-e Tünde, majd ellenőrizni akartam, hogy nem lépem-e át a magunk által kiszabott bűvös ötvenes sebességhatárt. És ekkor láttam, hogy 0 km/órával megyek. Gyorsítottam, lassítottam, csak nem változott. Pedig éreztem a menetszelet, suhant mellettem a táj, bőgött a motor, biztos volt, hogy haladok, de a mutató meg sem moccant. Ennyi volt, át kellett térnem Tünde kilóméterórájának a használatára, hogy mérni tudjam a napi teljesítményünket. Azóta se tudom, mi történt, hiszen nem estem el, nem ütköztem neki senkinek, csak fékeztem egy nagyobbat, a műszer pedig megállt. Feladta, ő sem bírta idegekkel az izgalmakat! :)

Fél 2 és 3 között tartottuk déli pihenőnket egy útszéli warungban, amely megjelenésünk után hamar megtelt kíváncsiskodó helyiekkel. Volt aki szintén ebédelt, de volt, aki csak egy üdítőre ugrott be, hogy a színes lötyit szívószálon át szürcsölve bámuljon minket. Az egyik férfitől meg akartuk kérdezni, hogy merre is vagyunk pontosan. Kiteregettük elé a térképet az asztalra, miközben ékes indonéz nyelven feltettem a kérdést. De a hapsi egy pillantásra sem méltatta a térképet, szemei Tünde arcára tapadtak. Persze, egy szőke, kék szemű, fehér bőrű lány alapból is érdekes, hátha még sebek borítják az arcát. Amikor a pasi szeme végre áttévedt a térképre, kiderült, hogy a fura ábrák sokkal ijesztőbbek számára, mint a bekötözött arcú szőkeség. Se bulét, se térképet nem láthatott sokat életében. A warungos kislány sietett segítségére és megmutatta nekünk a legközelebbi nagyobb várost.
A fizetésnél támadt egy kis nézeteltérésünk a személyzettel. Összesen majdnem 60ezer rúpiát akartak fizettetni velünk. Azt tudtuk, hogy egy csirkecomb 8ezer. De nagyon csenevészek voltak, ezért megkérdeztük, kaphatunk-e kettőt 8ezerért? Azt mondták, igen, de valószínűleg nem értették meg a kérdés lényegét, mert fejenként kettőt számoltak fel a végén. Ezen kívül kihoztak nekünk egy-egy teát, amit nem kértünk, de megittunk, mert Jáván mindenhol adnak forralt vizet vagy üres teát az ételhez ingyen. Ez ugyan édes volt, de gondoltuk, itt így szokás. A teáért aztán fejenként 4ezer rúpiát akartak felszámolni. Na, itt bukott le az átverés, mert azt még el lehet magyarázni, hogy félreértettük egymást a csirkével kapcsolatban (ami valószínűleg így is volt), de a nem kért 4ezres teát mivel indokolja? Jaj, olyan szánalmas próbálkozás, és persze a mi részünkről is szánalmas, hogy mindig ilyenek miatt harcolunk, de hát nem hagyhattunk ott fejenként majd 30ezret egy amúgy kb. 15 ezres kajáért! Kiszámoltuk, hogy szerintünk mennyit kell fizetnünk (csirke, rizs, zöldség, kávé), otthagytuk a pénzt és asztalt bontottunk. Velünk együtt a show-műsor élvezői is szedelődzködtek, és mentek tovább a dolgukra. Hozzáteszem, a vitában senki nem kelt a warungos néni pártjára ...

Jáva szigetének északkeleti csücske a Baluran Nemzeti Park. Itt az út nem követi a tengerpart vonalát, hanem levágja a csücsköt és trópusihoz egyáltalán nem hasonlatos tájon halad át. Az utat alacsony fákból álló ritkás erdő szegélyezi. A fák a kontinentális éghajlaton megszokott növényekhez hasonlítanak. Mindenki a lelkünkre kötötte, hogy ezen a területen semmiképpen se sötétben keljünk át, mert itt rablók tanyáznak! Mi a kora délutáni órákban jártunk arra, így rablót egyet sem láttunk, de annál több útépítéshez volt szerencsénk. Ilyenkor egysávossá vált az út és nem egyszer meredek lejtőn, kanyarban kellett megállnunk, hogy elengedjük a szembejövőket.
Situbondo és Banyuwangi körzetét széles, hordaléktól sárga vizű folyó választja el. A hatalmas "Selamat datang di Kabupaten Banyuwangi" tábla jó jel volt. Már nem lehet olyan messze a város, utolsó jávai megállónk.

Este fél hétre érkeztünk Ketapangba. A városhoz közeledve a lemenő nap fényében hatalmas hegyek kéklettek a tenger felett. Bali hegyei! ...

Sikerült hát! Megcsináltuk! Három nap alatt végigjöttünk fél Jáván motorral!
Akkor, ott a motoron suhanva, miközben Bali szigete fel-felsejlett a narancs hátterű pálmafák között, egy pillanatra megint éreztem, hogy kalandorok vagyunk! Felfedezők egy új földrészen! Talán az volt az egyetlen pillanat, amikor valóban éreztem a nagy kihívás sikeres teljesítése feletti örömet.
Aztán tovasuhant az érzés a pálmákkal és a szigettel, ahogy megálltunk egy kereszteződésben egy rendőrőrs előtt. Az egyik rendőr elvezetett minket Banyuwangiba, az iszlám kórházhoz. Ott átkötözték Tünde sebeit, mint később kiderült, nem túl szakszerűen, mert a könyökénél néhány horzsolás másnapra elfertőződött. Az árát lealkudtuk 40ezerről 20ezerre. A kórház fogorvosa már nem rendelt, így Tünde letört szemfogának megvizsgáltatását másnapra hagytuk.
Szállásunkat, a Hotel Baru-t könnyen és gyorsan megtaláltuk, miután egy kereszteződésben olcsó hotel után érdeklődtünk, és egy srác motorra pattanva odavezetett minket. 48ezer volt egy kétágyas szoba fürdővel és reggelivel. Majd két hétre az utolsó igazán olcsó szállásunk, mielőtt beléptünk volna Bali turizmók által elkényeztetett területére.



3. nap: Kraksaan-Banyuwangi, 170 km nagyobb térképen való megjelenítése



(09-12-30)


4 megjegyzés:

  1. December 30. Marosvásárhely – Kolozsvár – Bukarest – Larnaca

    Nem tudom, mennyit aludtam előző éjszaka, annyi rémlik, hogy 2 körül még ránéztem az órára. De igyekeznem kellett a pihenéssel, mert hosszú út várt rám. Ami izgalommal töltött el, ezért nem tudtam elaludni. Ördögi kör…
    Talán akkor ébredtem, amikor Ildiék éppen újra motorra pattanatak az előző napi megpróbáltatásaok után. Fürdés (ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetőségem rá, lehet, hogy csak 1-én este, Balin…), csomag- és útlevélellenőrzés, majd bepattantunk a Punto-ba, és elindultunk Kolozsvárra. Sok borús, havazós, hideg nap után végre kisütött a nap, forgalom alig. Így időben odaértünk a reptérre, ahol szüleim megreggeliztek, szívem szerint ittam volna egy sört, de reggel 8-kor azért mégis csak korán volt. Búcsú… Elindulásaim során már kicsit bizalmatlanul tekintenek rám szeretteim, mert gyanakvóak: vajon valóban hazajön-e egyetlen gyermekük, vagy Indonéziából fogja magát, ha már úgyis olyan közel van, és átugrik Új Zélandra, aztán megint nem látják jó ideig…
    A kolozsvári reptér nagy, nemrég lett nagyobb, igazából nem értem, miért, mert a járatszám egyáltalán nem indokolja a túlméretezett földi kiszolgálást. Mindegy… A gép aranyos, kicsi, alig 30 személyes, a szárny ráadásul felül van, így nagyszerű a kilátás. A reggelinek szánt Snickers csak felkorbácsolta gyomornedveim hullámzását, így alig vártam, hogy megérkezzem Bukarestbe, egy finom, konzervhal-ebéd reményében.

    VálaszTörlés
  2. A bukaresti nemzetközi reptér még siralmasabb látványt nyújt(ott). Ez is túlméretezett, kiírják, hogy „shopping area”, aztán néhány kocsikölcsönző, két valutaváltó, egy bank, és egy postán kívül semmi nincs. De tényleg. Bocsi, van egy kávézó is. Meg az alagsorban egy Billa, amely majd a hazaúton tesz hatalmas szolgálatot nekem. Itt csak 6 órát kellett várnom a larnacai gépre, egyébként már ez is gyanúsan elviselhetetlennek tűnt, de az utazás lázában fel sem fogtam, hogy visszafelé majd 13 (!) órát kell itt dekkolnom, ráadásul éjszaka, amikor is a feljebb említett minimális kiszolgáló egységek is mind zárva lesznek. De csak egy dologra tudtam koncentrálni: este 9-re megérkezem Ciprusra, lerohanok a tengerpartra, és sörözöm, és fürdöm egyet (az internetes előrejelzés +18 fokot ígért éjszakára), majd felhúzom a sátramat, és egy jót alszom, mielőtt a Emirates járatával elindulok Dubai-ba. Ja, mert Larnaca-n 20 órám volt a következő gépig…
    És végre a gépen… A vacsora penetránsan szar, de nem érdekel. Már csak 3 óra, és tengerparton vagyok.
    És, igen… Leszállt a gép, a csomagom is elég gyorsan előkerült, bár egy statisztikai felmérés még belefért. A hölgyet megkínáltam kedvenc csokimból, ő udvariasan elfogadta, de amikor kifelé menet visszanéztem, és láttam, amit kidobja a kukába… Hm, biztosan az új influenza vírus okozta a félelmét…
    Busz, semmi. Marad a taxi, amely annyiért visz be a városba, mint amennyit én az éjszakai szállásomra szántam, ezért némi érdeklődés után gyalog vágtam neki a tengerpart felé vezető útnak. A figyelmeztetést, hogy a kezembe nyomott térkép már nem aktuális, és nem ott vagyok, ahol gondolom, elszállt a fülem mellett. Később tudtam meg, hogy ez egy új, nagyobb reptér (hmmm, visszafelé is eltöltöttem néhány órát a terminálon, nem igazán értettem ezt a fejlesztést sem), ami 4 kilométerrel messzebb van a várostól, és a tengerparttól is. Mert a gaz tervezők minden eszközt megragadtak, hogy az elvetemült emberek elől elzárják a tengert. Mindent a reptér biztonságáért!!!

    VálaszTörlés
  3. Talán egy km-t gyalogolhattam, mindenféle alul- meg felüljárókon, amikor rájöttem ( a majdnem telihold állásából!), hogy baromira rossz irányba megyek. Így hát elkezdtem táblák után kutatni. Meg is leltem, hogy Larnaca arra meg arra, és 7 km. Na, ez megkívánt egy sört meg a második cigit. 7 km egy 18 kilós hátizsákkal meg egy 7 kilós kis-táskával, akárhogy is számoltam, 2 óra. Vagyis, mire partot érek hullafáradt leszek bármihez… Visszafordulni, ugye már büszkeségből sem fordul vissza az ember, így hát stoppolni kezdtem. Este fél 10-kor, egy ciprusi autópályán. Meglepődtem, amikor a harmadik autó megállt, meglepetésem csak fokozódott, amikor kiderült, csaj vezeti az autót. Persze, szálljak be, levisz a partra. Hová megyek? Indonéziába? Jaj, ő szingapúri, nagyon örül, mindenképpen üdvözöljem a távoli dél-keletet. Itt és itt van egy olcsó szállás, itt, látod, a térképen, bárki megmondja merre van. Már meg is érkeztünk, milyen kár, ott a tenger, látod, a kivilágított pálmafa-sort, ott kajálni is tudsz, meg sört venni…
    Kiszálltam, és valóban ott volt a kivilágított pálmafa-sor, és valóban ott volt a tenger, és én pulcsiban, és nagykabátban, 25 kilóval a vállamon nem tudtam rohanni, de odaértem, és ledobtam a zsákomat, és előkaptam a sörömet, és sodortam egy cigarettát, és elterültem a homokban. Bámultam a majdnem teli holdat, és szívem megtelt hálával… Több, mint egy év után újra tenger…

    VálaszTörlés
  4. Még nem volt éjfél, amikor elindultam szállást keresni. A reptéren ajánlott hotel 49 euróért kínált ágyat meg reggelit, az általuk ajánlott hotel recepciósa már vágta, hogy mit keresek. Útba is igazított, ajánlott gy jó tavernát, saját törzshelyét. Elindultam hát a megadott irányba, de csak egy non-stop boltot találtam. Sörpótlás, és, hoppá, kis üveges piák. Gyorsan három Johnny, egy vodka meg két Zivanja (erre régebbi ciprusi turnénkról emlékeztem), nem magyar piák, de biztosan jó lesz Ildi ismerőseinek. Mivel a boltos sem tudott információval szolgálni a keresett hostel-lel kapcsolatban, a kis téren megálltam és megpróbáltam betájolni magam. Három félrészeg csaj öt méterre tőlem kezdett el búcsúzkodni, aztán úgy döntöttek, megkérdezik, tudom-e hol vagyok (!), és mit keresek? És, mit ad isten, mutatják, hogy azon az utcán, kb. 20 méterre van a hostel. És valóban. Bár elsőre úgy tűnt, zárva, az udvarról mégis fel lehetett jutni. Tulaj, 10 EUR, és máris mutatják a hatágyas szobát, ahol, mint mindig, az egyik felső ágyat választom. A szobában egy fiatalember. Kérdi, honnan. Mondom angolul, hogy Románia. Mondja, ő is. Átváltok románra (az erdélyi magyarok udvariasságával), javítom magam, hogy Erdélyből, erre megszólal jó ízes székelységgel: te is magyar vagy? Hát, igen, én is. Asztalosként dolgozik kint egy éve, nem volt otthon karácsonykor. El is rohanunk egy sörözőbe, ahol Carlsberg vagy KEO a választék. A Chelsea-drukker brit tulaj értékeli, hogy a ciprusi sört kérjük, szerintem kevesebbet is kért érte, mint a többi turistától (4 EUR két félliteres korsó sörért Larnaca belvárosában, még ha december utolsó napja is van, akkor is teljes mértékben elfogadható ár). Még egy éjszakai mustra a tengerparti sétányon, aztán fáradtan, de boldogan felmászom ágyikómba, és elalszom…

    VálaszTörlés