Banyuwangiból Jajagba, avagy a délkelet jávai utak minősége és létezésbeli problémái

Ezen a reggelen megint egy fordulóponthoz érkezett az utazásunk. Megint búcsúzni kellett, de most nem egy helytől, hanem egymástól. Persze ez esetben biztosan nem örökre, hiszen Bandungban újra találkozunk majd Tündével. Reggel időben kimentünk az utazási irodához, mert a jegyeladó kislány tegnap kiadta a parancsot, hogy fél tízre legyünk ott. Beváltottuk az előző nap kapott vouchert egy buszjegyre és egy ebédjegyre (mert az ár az étkezést is tartalmazta), majd ittunk egy es jeruk-ot a közeli warungban és végül leültünk az utazási iroda lépcsőjére. A busznak persze még fél 11-kor sem volt se híre, se hamva. Az utazási irodás kislány mosolyogva türelemre intett minket, majd visszatemetkezett papírmunkájába. Mi nem akartuk várakozással vesztegetni az időt, hiszen aznap még le akartunk jutni Sukamadéba (hah, akkor még nem is sejtettük, milyen naív gondolat ez!). Elbúcsúztunk hát Tündétől, megígértettük vele, hogy ír sms-t, ha már a buszon van és ha megérkezett Bandungba, illetve mi is rendszeresen hírt adunk majd magunkról. Megtörtént a motor papírjainak és kulcsának ünnepélyes átadása, majd a kicsit szemerkélő esőben visszaindultunk a szállásra a csomagjainkért.

A szobában még szanaszét hevertek a cuccaink, így dél lett, mire mindent gondosan bepakoltunk és felerősítettünk a motorokra. Péter nagy hátizsákja impozáns látvány nyújtott, ahogy keresztben feküdt mögötte a motoron gumipókokkal rögzítve.
Tervünk az volt, hogy a mai napon lejutunk a sziget déli partjára, Sukamade-ba, a Meru Betiri Nemzeti Parkba, ahol többféle teknős szokott partra mászni, hogy lerakja a tojásait. A december és február közötti időszak a legjobb a teknősszemlére, mire várunk hát, induljunk! A parton biztosan lehet sátrazni (sőt a Lonely még írt is ilyesmit), fürdeni, pihenni és ha még néhány teknős is velünk sütkérezik a napon, annál jobb! Elhagyatott, nyugodt, vad tengerpart, természetvédelmi terület, vadvilág! A mai tömegturizmus idején ez minden utazó álma! Akkor még nem sejtettük, hogy a vadságnak és elhagyatottságnak borsos ára van. Ha az út végén nem vár luxusszálló, csak egy magányos part, akkor ne várd, hogy az odavezető út könnyen járható és hogy kiszámolhatod, mennyi időbe telik odajutni. Mi aznap estére terveztünk leérni Sukamadéba, ott akartunk éjszakázni, majd másnap egy kellemes délelőtti fürdés után visszatérni a civilizációba. Nos, ez az eredetileg 2 naposra tervezett kitérő sokkal hosszabb és küzdelmesebb lett, mint vártuk.

Banyuwangitól Gentengig jó minőségű, aszfaltozott, széles országúton haladtunk. Az Eszteréktől kapott Indonézia-Malajzia térképet és a Lonely Planet vonatkozó térképrészleteit használtuk, de mindkettő hagyott kívánni valót maga után. Az indo-maláj térkép szerint a nemzeti parkot és Sukamadét két úton lehetett megközelíteni. Az egyik lehetőség az volt, ha Genteng után délnek fordulunk egy a térképen barna és zöld csíkkal jelzett panorámaúton, amely egyenesen Sukamadéba vezet. A másik variáció szerint Gentengben elkanyarodunk Benculuk felé és még mielőtt elérnénk a várost, jobbra fordulunk, Pasanggaran irányába. Ez az út aztán beletorkollik az előbb említett panorámaútba, amelyet elérve és balra fordulva eljutunk Sukamadéba. Az első variáció, a panorámaút, egyértelműen rövidebbnek tűnt, hát azt próbáltuk megtalálni. Tisztában voltunk vele, hogy térképünk inkább csak átnézeti, nem szerepel rajta minden település és minden út, de pont ezért úgy gondoltuk, hogy ha egy utat feltüntetnek rajta, az mindenképpen nagyobb és jobb minőségű, mint egy rizsföldet átszelő dűlőút. Azt pedig álmunkban sem gondoltuk volna, hogy nevezett út nem is létezik!

Az Indonézia-Malajzia térkép vonatkozó részlete

Pedig egy idő után minden jel erre mutatott. Áthaladtunk Gentengen és én minden érzékszervemet kihegyezve koncentráltam arra, nehogy eltévesszem a kereszteződést. Előbb-utóbb kell majd lennie egy útnak balra, és ha szerencsénk van még egy tábla is jelzi majd, hogy ott kell elkanyarodni Sukamade felé.
A nagy koncentrálás ellenére elég hamar észrevettem, hogy Péter eltűnt mögülem. Megint átcsapott rajtam a szokásos első ijedtség, hogy elütötte valami kamion, leszorították vagy elesett. Vártam egy kicsit, hátha feltűnik mögöttem, majd visszafordultam. Hamarosan meg is láttam, ahogy jól megrakott motorját tolja az út szélén. Megkönnyebbülten sóhajtottam:

"Egyben van, mozog, sőt, még a motort is elbírja. Akkor nem történhetett nagy baj."

Csak egy defekt figyelt be, amely azonban a nagy sebesség és a motoron szállított nagy súly miatt majdnem egy borulást is eredményezett, de Péternek sikerült megtartania a járművet és biztonságban megállnia. Indonéziában számtalan motorkerékpár van, és ezért az ember úton-útfélen motorkellékeket áruló boltokba és szerelőműhelyekbe botlik. Nem volt ez másként Genteng környékén sem. Hamar elértünk egy koszos kis műhelyig, ahol a bácsi kilyukadt gumibelsők foltozására specializálódott. A Honda gumijának sajnos kitört a szelepe is, ezért ki kellett cserélni az egész belsőt. A bácsi átküldött minket az út túloldalán álló boltba, hogy vegyünk egy új belsőt. Természetesen az olcsóbbat választottuk 18ezer rúpiáért, és az öreg indonéz beletette a gumiba, majd felfújta és visszaszerelte a kereket a helyére. Az egész művelet kb. 5 percig tartott és 5.000 rúpiába került. Hát, igen! Ha teheted, Jáván kapj defektet, mert Balin nem úszod meg ilyen olcsón.
Ha már úgyis megálltunk, megkérdeztük a bácsit és a műhelyben ücsörgő jóbarátját, hogy milyen messze van még a kereszteződés Sukamade felé. Legnagyobb meglepetésünkre az öregek nem az általunk várt irányba, hanem visszafelé mutogattak.

- Menjetek el Gentengig, majd ott a piros lámpánál jobbra.
- De mi nem azon az úton akarunk menni, mert az hosszabb. Mi a másik utat keressük, ami Genteng után fordul délnek.

Erre döbbent csönd volt a válasz.

- De hát arrafelé nincsen út. - közölték velünk szent meggyőződéssel.

Mi persze nem hittünk nekik, de azért udvariasan megköszöntük az útbaigazítást, és elindultunk ... természetesen abba az irányba, ahol a panorámautat sejtettük. Hamarosan azonban megint meg kellett állnunk, hogy kérdezzünk, mert az elágazás csak nem akart felbukkanni. Ezek az emberek is egyöntetűen azt állították, hogy Sukamade felé csak Gentengből vezet út, ha tovább haladunk nyugat felé Kalibaruba majd Jemberbe érünk, de onnan nem lehet lejutni a Meru Betiri Nemzeti Parkba. Elindultunk hát visszafelé, mert úgy értelmeztük, hogy akkor valószínűleg már túljöttünk az elágazáson. Biztosan nem kell visszamennünk egészen Gentengig, mert onnan a Benculuk felé vezető hosszabb útra jutnánk. Valahol itt kell lennie a panorámaútnak, csak nem vettük észre a táblát! Európai térképekhez és útviszonyokhoz szokott agyunk még mindig automatikusan kizárta azt a lehetőséget, hogy egy Németországban nyomtatott, 1 : 2.000.000-hoz méretarányú térképen feltüntetett út a valóságban nem létezik. Pedig ez a tény egyre bizonyosabbnak tűnt. A következő megkérdezettek sem tudtak semmiféle másik útról azon kívül, amely Benculuk felé, Pasanggaran-on át vezet Sukamadéba. Lassan feladtuk a dolgot, és beletörődtünk a sorsunkba. Visszatértünk hát Gentengbe, és a lámpás kereszteződésben elfordultunk Benculuk felé.

Ezután a térképünk már semmit sem segített, de szerencsére időnként egy-egy tábla jelezte az irányt Sukamade felé. Egy kis faluban aztán utolért minket a végzet és elkapott az eső. Először még ellenálltunk és próbáltunk továbbmenni, de semmit nem lehetett látni a hatalmas felhőszakadásban, hát visszafordultunk és megálltunk az első warungnál, ahol fedezéket és étket reméltünk találni. Már úgyis ideje volt táplálkozni, és éhségemben mohón vetettem rá magam egy 17ezres csirkecombra, amely utólag, ízéből és méretéből ítélve inkább pulykának bizonyult. A warungban egy középkorú és egy nála jóval idősebb Ibu ücsörgött, akik feltették a szokásos kérdéseket. Honnan jöttünk, merre megyünk? Amikor elmondtuk, hogy Sukamadéba igyekszünk, elkerekedett a szemük és igyekeztek minket ellátni néhány jótanáccsal. Tőlük tudtuk meg, hogy a teknőslesre igyekvő turizmók általában Jajagban szoktak éjszakázni. Ez a legközelebbi nagyobb település, ahol van szálloda. Az ő falujukban (aminek azóta sem tudjuk a nevét) illetve a Sukamade felé található egyéb településeken már nincsen szálláslehetőség. Óvva intettek minket attól, hogy tovább menjünk:

"Sudah sore, Sukamade masih jauh, jalannya rusak sekali!"

Meg kell hagyni, már valóban késő délutánba hajlott az idő. Az Ibuk váltig állították, hogy ma már semmi esélyünk nincsen leérni a tengerpartra, mert az még kb. 20 km-re van és a haladást a rossz útviszonyok is megnehezítik. Mi csak könnyelműen legyintettünk. Hjah, Indonéziában általában rosszak az útviszonyok, nekünk néhány kátyú már meg sem kottyan. Akkor még nem sejtettünk, hogy itt nem egy-két kátyúról van szó, hanem az útminőséget az Ijen kráterhez vezető út mércéjével kell mérni.
Az eső lassan alábbhagyott, nekem megtelt a gyomrom és újra felkerekedtünk. Tudva, amit Sukamade után tudok, az Ibuk komplett őrülteknek nézhettek minket. Két idegen az esős, sötét estében nekivág egy 20 km-es útnak, amelyen fogalma sincs, hogy mi vár rá, de abban biztos lehet, hogy szállás az nem, sőt az utolsó szakaszon még csak eső elöli menedék sem. De mi ezt akkor még nem tudtuk, csak meg akartunk végre érkezni Sukamadéba.

Az aszfaltút egyre töredezett, az eső újra rákezdett, kettesben szlalomoztunk a kátyúk között, miközben arcunkba vert a hideg víz. A bukó ellenzőjét nem lehetett lehajtani, mert akkor még annyit sem láttál, mint nélküle. Ha mindezt figyelmen kívül hagytuk volna, lelkünket biztosan rabul ejti a naplemente, amely narancssárgára festette az út két oldalán elterülő rizsföldeket. De a vízzel teli kátyúk kerülgetése minden figyelmünket lekötötte, egészen addig, amíg olyan heves nem lett a zivatar, hogy meg kellett állnunk egy útszéli bambusztákolmánynál, amely szerencsénkre egy warungot rejtett. A belső rész már megtelt esőmenekültekkel, mi már csak a "verandán" kaptunk helyet. Miközben meleg kávénkat kortyolgattuk, Péter végignézte az épp megérkezett horgász srác rákjának szökési akcióját: az állatka, valahogy kicsusszanva a nejlonzacskóból, frissen visszaszerzett szabadságát megbecsülve villámgyorsan menekülési útvonalat keresett, és erre a tőle 20 centire elhelyezkedő iszapos vízzel elárasztott rizsföld tűnt a legmegfelelőbbnek.

A kényszerpihenő közben úgy éreztük, elérkezett az idő, hogy revideáljuk tervünket. A nap gyakorlatilag lement, esik az eső, mi meg egy útnak kevéssé nevezhető lyukhalmaz mellett ülünk a puszta közepén ("Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!"), térkép híján azt sem tudjuk, hogy hol, mitől milyen messze, és a trópusok ellenére már érezzük a vizes ruhák hideg ölelését. A Lonely Planet szerint Sukamade tengerpartján van egy darab szálloda. Ezt megpróbáltuk felhívni, hogy van-e hely, érdemes-e arra tovább mennünk. Nem jártunk sikerrel. Talán a rossz idő, talán csak a rossz összeköttetés miatt többször megszakadt a vonal. Úticélunk nem tudott semmi támponttal szolgálni, és semmi okosabb nem jutott eszünkbe, mint visszamenni Jajagba, és ott szállás után nézni.
Az egyik fiatal srác a warungban felajánlotta a segítségét, hogy elvezet minket Jajagba, és mutat ott szállást. Balin okulva először gyanakodtunk, nehogy a végén benyújtsa a számlát a segítségért, de aztán rájöttünk, hogy ez itt Jáva. Itt az emberek nem a pénzért segítenek az eltévedt utazónak vagy a balesetet szenvedett motorosnak, hanem igazi segítőkészségből és udvariasságból. Meg egy kicsit a hencegés miatt is, hogy aztán évekig mesélhessék, hogy egyszer, egy esős estén elvezettek két bulét a kettes számú rizsföldi warungból Jajagba ... :)

Követtük hát a kisteherautót, amely, a srác szavaival élve, "alternatív útvonalon" közelítette meg a várost. Ez azt jelentette, hogy egyszer csak elfordultunk jobbra, átmentünk egy hídon, amely az út mellett húzódó széles csatornát szelte át, és kijutottunk egy nem kevésbé gödrös, ellenben csupa sár dűlőútra. Ezen a ponton Péter megállt a motorral, mondván, hogy ő itt nem megy tovább. Ki tudja, hová vezet minket az ipse, el fogunk süllyedni a sárban. A kisteherautó is megállt, érzékelve, hogy az őt követő két lámpa nem mozog. A fiú kiszállt, és esőtől meggörnyedt vékony alakja sötét árnyként közeledett felénk.

- Ez egy alternatív út Jajag felé, így nem kell a kátyús aszfalton menni, gyertek tovább, csak egy kilóméter! - mondta, miközben kézfejével ellenzőt képzett szeme fölé az eső és a motorok lámpájának fénye ellen védekezve.

Követtük hát, és hamarosan valóban kiértünk egy keskeny, de viszonylag jó minőségű, sima aszfaltútra. Az eső továbbra is esett, nem tudtunk gyorsan haladni a sötét, ismeretlen úton, így a kisteherautó lassan elhúzott előlünk. Már egyáltalán nem láttam a piros lámpáit, amikor elérkeztünk egy útkereszteződéshez. Azt hittem, vezetőnk itt megvárt minket, de tévedtem. A rám villogó és dudáló teherautó nem a mi emberünk volt, hanem egy másik jármű, ami nem tudott bekanyarodni tőlem a kívánt útra, mert tanácstalanságomban megint hülye helyen álltam meg. Szerencsére az egyik ház előtt egy alakot vettünk észre, és megkérdeztük tőle merre van Jajag. Egyenesen kellett tovább menni, hát folytattuk utunkat. Péter egy idő után elvesztette a türelmét, és megállított, mondván, hogy ez biztosan már Jajag, de ha nem is az, akkor is csomó szállás van az út szélén, kérdezzük meg, mennyibe kerül. Én nem értettem, hol látott ő szállásokat, mert csak lakóházak szegélyezték az utat. Igaz, én végig az útra koncentráltam, biztosan ezért nem láttam a táblákat. Begördültünk hát egy Péter által hotelnek kinevezett ház udvarára, ahol a gyerekek kíváncsian pislogtak kifelé a nappali kőpadlójáról, és a fiatal anyuka kedvesen mosolyogva rázta a fejét:

"Nem, ez nem hotel, és itt a környéken nincs is szállás. Tovább kell menni Jajagba, ott vannak szállodák."

Megint a bűvös szó: Jajag. Jajag, Jajag, Jajag - mindenki ezt hajtogatja, de hol van már az a város! Ott a motoron ülve, ahogy az eső verte az arcunkat és vizes nadrágunk a combunkra tapadt, kicsit kételkedtünk Jajag létezésében. A testi diszkomfort és a bizonytalan úticél Péter szemei elé délibábot varázsolt, amely során minden feliratot "hotel"-nek olvasott és minden házat szálláshelynek látott. Én viszont minden egyes esőcseppel a kaland ízét nyaltam le az ajkaimról. Hiába esett, hiába nem láttam az utat, újra és újra az futott át az agyamon, hogy mindig is erre vágytam. Egy motoron ültem az éjszakai sötét esőben valahol Kelet-Jáva déli részén. Azt sem tudtam honnan jövök és hová megyek, csak azt éreztem, hogy végre élek igazán! Aztán az érzés tovasuhant, elértünk egy következő kereszteződésig, ahol már tábla jelezte Jajag irányát, és ahol megtaláltuk a minket váró kisteherautót is.

Bármennyire szeretem őket, mégis megint azt kell mondanom: ez is annyira indonéz! Felajánlja, hogy elvezet minket egy városba, aztán bevisz a susnyásba, és elhagy minket félúton, ahol egyetlen tábla sem jelzi, hogy merre kell menni. De a nagy útelágazásnál, ahonnan már mi is eltalálnánk a városba, na, ott lelkiismeretesen megvár! Ha ez az ország nem létezne, ki kéne találni!

A srác, ígéretéhez híven elvezetett bennünket egy szállodához. Ott aztán megköszöntük a segítségét és búcsút vettünk tőle.
Megérkeztünk hát a híres Jajagba, a környék egyetlen turizmókra berendezkedett településére, amely egy kisebbfajta város képét mutatta.
Ekkor már nekem sem volt más vágyam, csak szállás után nézni és először száraz ruhába, majd a meleg ágyba bújni.

(10-01-13)