A biawak

Az első jajagi hotel 150ezer rúpiába került volna, hát gyorsan odébb álltunk. Továbbmentünk a főúton és ott találtunk rá a "Losmen Widodo"-ra, ahol egy tetszetős kis szoba csak 45ezerbe került. Rögtön be is pakoltuk a cuccainkat, jobban mondva kiteregettük azokat, mert nem csak a rajtunk lévő ruhák, de nekem a táskám alján található darabok is vizesek voltak. Hátizsákomra ugyan ráhúztam a Quechua esőburkot, de az nem zárt lég - illetve esőmentesen és oldalt bevert a víz. Ez aztán megállt a burok alján, és átáztatta a zsákomat.

Berendezkedésünk közben előkerült a kicsit meleg hoteltulaj is. Megkérdezte, hogy kérünk-e kávét vagy teát. A meleg italnak megörülve kértünk egy teát és egy kávét. Amikor kiderült, hogy ez nincs benne az árban, Péter visszavonta a rendelését, és csak egy kávét vártunk. Ennek ellenére rendben megérkezett a tea is. Sebaj, eltettük másnap reggelre.

Kaptunk ugyan egy ruhaszárítót, mégis minden szöget, karfát, támlát és még a karnis végét is fel kellett használnunk, hogy elférjenek nedves ruháink. A szoba udvarra néző fala és az ajtó füstszínű üvegből volt, így be kellett húznunk teljesen a függönyt, hogy ne érezzük magunkat akváriumban. A legnagyobb attrakciót mégis a fürdőszoba jelentette. Hangos kacajban kellett kitörnöm a berendezés elhelyezkedése láttán. A helyiség kb. három méter hosszú és egy méter széles volt. Az ajtót kinyitva rögtön jobbra kellett fordulni, hogy be tudj lépni. A helyiség végében helyezkedett el a szokásos vízgyűjtő kád, de ha oda akartál jutni, tanácsos volt a lábad elé nézni, hogy ne törd ki a bokádat az út közepén elhelyezett guggolós wc-kagylóban. Hati-hati, veszélyes az ilyenbe belelépni, mert megcsúszhatsz rajta, vagy beszorul a lábfejed a lefolyó szűkületébe. A szobát és a fürdőt elválasztó fal nem ért fel teljesen a plafonig, és ez tette lehetővé, hogy felülről lefényképezzük a fürdőszoba kialakítás e sajátos példáját.

Miután rendbe szedtük magunkat, Péter vett egy sört a szemben lévő Indomaretben és kiültünk cigizni az üvegajtónk, jobban mondva üvegfalunk elé. Jó volt szusszanni egyet a megerőltető és kalandos nap után, azt remélve, hogy a holnapi könnyebb lesz és hamar elérünk Sukamadéba ... hah, boldog tudatlanság!

Jajagban sem járnak ezrével a bule turizmók, hát mindenképpen érdekességet jelentettünk. Beszédbe elegyedtünk egy fiatal nővel és férjével, akikről Péter kérdéseinek köszönhetően hamarosan kiderült, hogy satét árulnak az út túloldalán. A sate nem más, mint rövid nyársra feltűzött apró húsdarabok, amelyet aztán parázs feletti rácson megsütnek. Az ilyen útszéli barbecue helyeket már messziről meg lehet ismerni a körülöttük terjengő hatalmas füstről. Egy adagban általában 10 pálcikányi hús van, és különféle szószokat, rizst és zöldséget adnak hozzá. A szósz ízesítése területenként eltérő. Ha például "sate padang" feliratot látsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy tüzet fogsz okádni, olyan csípős. A hús általában csirke vagy marha, de Bandungtól északra, Lembang felé nyúl satét is lehet kapni.
Kézenfekvő volt hát a kérdésem, hogy milyen satét árulnak.

- Sate biawak. - hangzott a válasz.

Először meg sem értettük, hogy milyen szót mond a srác, tízszer elismételtettük vele az állat nevét. Felőlem aztán csönd, Péter kérdőn nézett rám, hogy az milyen állat, én meg csak vonogattam a vállam, hogy fogalmam sincs. A fiú a "buaya" szóval igyekezett a segítségünkre, mondván, hogy a biawak valami olyasmi. Van négy lába, hosszú farka, a vízben él és halakat eszik. Mivel a buaya szó jelentését sem ismertem, ezért nem kerültünk sokkal közelebb a megoldáshoz. Felmerült a gyanú, hogy a biawak olyan, mint a cak-cak, csak sokkal nagyobb. Végül rátaláltunk a nemzetközi "aligator" kifejezésre, amely hallatán a srác szeme felcsillant. Végül egy ábra is készült a kérdéses lényről, amely aztán eloszlatott minden kételyt. A biawak tehát valami krokodilféle, vagy inkább iguana, aminek nagyon ízletes a húsa.

Átmentünk hát a warungba, hogy megkóstoljuk. Édes kecap-os (kecap manis) szósszal tálalták, a belül fehér húsdarabok kicsit rágósak voltak, de egyébként finomak. Még mindig nem voltunk teljesen biztosak abban, hogy mit is eszünk, ezért amikor kiderült, hogy a srác otthon tart egy élő példányt, mindenképpen meg akartuk nézni.

- Mekkora az otthoni biawakod? - kérdeztük.
- Az egy nagy példány, kb. 5 kiló.
- És miben tartod otthon? Akváriumban? Medencében?
- Dehogy! Egy zsákban!

Ezt látnunk kellett! A lakásba lépve a srác valóban előhozott egy zsákot, amelynek a szája madzaggal volt bekötözve. Kibontotta a csomót és előhúzott egy hatalmas gyíkszerű lényt, amely a farkával együtt kb. 2 méter hosszú volt. Mellső és hátsó lábai a hátán össze voltak kötözve, így csak a hasán tudott csúszni szegény, miközben ide -oda tekergőzött a földön. Alapjában véve nyugodtan hagyta, hogy lefényképezzük, néha nyújtogatta egy kicsit kígyószerű nyelvét és előbukkantak pici, hegyes fogai is. Nem volt szívderítő látvány a megkötözött állat, tudva, amit ő még nem tud, hogy holnap apró darabokban lesz rövid pálcikákra szúrva és a warung vendégei vígan csámcsognak majd rajta. A srác állítólag kézzel fogja őket a folyóban. Naponta hármat, mert annyit tud eladni sate formájában.
Miután megtudtuk, hogy milyen is egy biawak, végigaraszoltunk egy fal mellett a csatorna keskeny és esőtől csúszós párkányán, majd visszatértünk a szállodába.

 A biawak

Az elkövetkezendő napokban természetes környezetében is megfigyelhettük a biawakot, ha csak pár pillanatra is. Péter Sukamade felé a folyóban látott egyet, előttem pedig visszafelé jőve rohant át az úton egy kisebb példány.

Hazaérve utánanéztem, és kiderült, hogy a biawak egy varánusz-féle, és nem másnak, mint magának a Varanus komodoensis-nek vagyis a nagy és híres komodói sárkánygyíknak a kistestvére. Számos fatája van, mi valószínűleg egy vízi biawakot (Varanus salvator) láttunk és ettünk.

http://picasaweb.google.com/kenildem/JajagSukamadeRally2010#

(10-01-13)