Mangrove erdő és tengeri herkentyűk (de még mindig Denpasar fogságában)

Három nap telt el, amióta Bali szigetére tettük a lábunkat, jobban mondva a kerekünket. Három nap ... és mi még semmit nem láttunk a környékből. Elérkezett hát az idő, hogy végre mi is turizmók legyünk.

Ennek megfelelően én teljesen besózva ébredtem aznap reggel. Éreztem, egy percig se bírom tovább, menni kell, indulni, nézni, látni, történjen már végre valami! A többiek még aludtak, amikor én már felkeltem, kirohantam, ittam kávét, berohantam, lefürödtem, majd megint kirohantam és vettem péksütit, majd berohantam ... és ezek még mindig aludtak ... Próbáltam csöndben tenni venni, de nem sikerült, mert a bennem felhalmozódott feszültséget még álmukban is érezték, és ezzel halálra idegesítettem őket.

A recepción megkérdeztem, hol találok vasárnap is nyitva tartó cipészt. Meg akartam varratni a Scholl-szandálomat, amely elszakadt, amikor elestünk a motorral a még Bandungban a Jl. Asia Afrikán. A recepciós rajzolt nekem egy térképet, de nem indulhattam, mert reggel fél 8-kor csak nincs még nyitva. 9 körül Péter elkísért a motoron, és rögtön két legyet ütöttünk egy csapásra, mert nem csak a cipészt, hanem két viskóval mögötte a tegnap oly nagyon keresett Bakor Motor 2-t is megtaláltuk. A cipésszel megbeszéltem, hogy 5ezer rúpiáért másnap reggelre kész lesz a szandál, visszafelé még beugrottunk egy boltba bukósisakot nézni (a tönkrement bukóból kicsavaroztuk a törött műanyagot, és újra használható lett, habár napszemüveget kellett fölvenni, hogy védje valami az ember szemét az erős menetszéltől), mert akartam magamnak venni egy használhatót a visszafele útra. A szállodában maradottak már türelmetlenül vártak ránk, hogy elindulhassunk a mangrove erdőbe.

A LP azt írta, hogy a déli bypass-ról lefordulva kiterjedt mangrove erdőt talál az ember. A Mangrove Information Center egy indonéz-japán együttműködés nyomán született, és azt vizsgálja, hogyan lehet megőrizni a mangrove erdőt, amely természetes szűrőfunkciója révén létfontosságú szerepet játszik a sziget egészséges ökoszisztémájának fenntartásában. A látogatókat tanösvény vezeti végig az erdőn, a kalandvágyóbbak pedig kenut bérelve csalinkázhatnak a fák közötti csatornákban. A kenubérlés nyilván pénzbe kerül, de ha csak sétálgatni akarunk a kiépített ösvényeken, az ingyenes. Nos, 2007 óta megváltozott a mangrove erdő üzemeltetője és vége lett a jó világnak! Kenuzni egyáltalán nem lehetett az alacsony vízállás miatt, a belépő pedig 50ezer rúpia volt fejenként. Nyilvánvaló volt, hogy ennyit nem fizetünk ki néhány vízben ázó cserje látványáért, így rákérdeztünk a local price-ra. Itt már a sokkal barátságosabb 5ezer rúpia került szóba. De Tünde és Péter nem tudott szabadulni a LP ígéretének bűvköréből. Ha a Biblia azt mondja, hogy nincs belépő, akkor bizony nincsen! A jegyszedő elküldött minket az iroda felé, hogy ott kérdezzük meg, valóban van belépő és az turistáknak 50ezer, helyieknek 5ezer. (Az egy másik kérdés, hogy a különbséget enyhén szólva túlzásnak tartom.) Az irodában, vasárnap lévén, minden ajtót zárva találtunk. Én amellett lettem volna, hogy fizessük ki az ötezret, de aztán a szavazás úgy döntött, hogy szó nélkül bemegyünk. Persze nem sikerült, mert a biztonsági őrök nem hagyták annyiban. Már a víz felett kiépített pallón jártunk, amikor elállták az utunkat és felszólítottak, hogy vegyünk jegyet. Az egyik tábor egy ideig még próbálkozott azzal, hogy a LP szerint ingyenes a séta, de lassan feladták. Ezután kiderült, hogy az ötezres jegy megvétele legalább annyi nehézséggel jár, mint a jegynélküliség. Csak akkor voltak hajlandóak megadni a helyi árat, ha mindannyian megmutatjuk a diákigazolványunkat vagy a KITAS-unkat. Anett és én eleget tudtunk tenni a kérésnek, de Tünde iratai az autóbérlőnél voltak, Eszter, Gergő és Péter pedig nyilvánvalóan nem rendelkezett ilyen okmányokkal. Ez még nem lett volna nagy baj, mert szépen elmagyaráztuk az őröknek, hogy itt Balin béreltünk egy autót és három motort, amihez mindenkinek le kellett adni valamilyen iratot. Az útleveleinktől nem akartunk megválni, hát a diákot vagy a KITAS-t adtuk oda. A sztori teljesen hihető volt, és nem is azzal volt a baj, hogy nem hitték el, hanem hogy iszonyú nehezen értették meg. Amikor már ötödször ismételtük el a felállást, a pasi végre rájött mit magyarázunk, és gyorsan ő is utánaszámolt a dolognak:

"Ezeknek van két diákjuk, béreltek egy autót és három motort, amiért otthagyták az iratokat, az összesen öt irat, de itt hatan vannak ... akkor valami nem stimmel."

Még párszor át kellett vennünk a dolgot, hogy stimmeljen a 2+1+3 = 6 matematikai művelet. De végül, halleluja, összeállt a kép, kifizettük a 30ezer rúpiát és benyomultunk a mangrove erdő mélyére.

Illetve nyomultunk volna, ha lett volna mélye. Valahol a nagyon kusza, vízben ázó gyökerek közt talán volt is, de a látogatónak csak a víz felett kiépített fa gyalogút maradt, amely szinte végig akkurátusan a tűző napon vezetett. A sáros vízből valóban mangrove fák meredeztek, néhol egy abroncs, egy szekrény vagy egy ventillátor társaságában. Nem tudom, mire fordítja az üzemeltető a turistákról lehúzott 50ezret, de hogy nem a víz tisztán tartására, az biztos. Igaza volt Tündének, amikor azt mondta, hogy az itt fellelhető szemétből egy egész warungot össze lehetne állítani. Az erdő szélén egy öbölbe értünk, ahol már a tenger folytatódott. Az árnyékos pihenőhelyeken tájékoztató táblák tették közzé, hogy milyen kagylók és rákok élnek itt a vízben, amelyet a helyi lakosság előszeretettel fogyaszt vagy ad el. Hát, nem tudom! Az a víz nem úgy tűnt, mintha bármi is élne benne, ha csak a sok szemétből és hulladékból nem fejlődött még ki valami új állat- vagy növényfaj. Nehéz volt azonban megállapítani, hogy a sok színes nejlonzacskó és a törött műanyag dobozok az evolúció mely fokán állnak éppen. Felmásztunk a kilátóba, végigtekintettünk a mangrove erdőn, és megállapítottuk, hogy szegény még azt az ötezer rúpiát sem érte meg. A mangrove uncsi.

Ezután lementünk Kutára. Ha már itt vagyunk a világ egyik leghíresebb strandján, legalább egyszer próbáljuk ki. A fürdés nem volt túl élvezetes a nagy hullámok miatt, de vicces volt látni, hogy a széles, homokos parton mekkora tömeg sétálgat, ücsörög, gázol a vízben. Péterrel elindultunk élelmet keresni. Mindketten olajban sült halra vágytunk, de órákat kutyagoltunk a napégette utcákon, mire találtunk egy helyet. Útközben megpihentünk egy buddhista templomnál, ahol ezer színben pompázó sárkányok tekergőztek az épület oszlopain. Visszaérve a partra betámadott minket egy wayang golek bábokat áruló ipse, aki szépen ki tudta ejteni a magyar "köszönöm" szót (vagy talán egy másik magyar szót, de az biztos, hogy nem mi tanítottuk neki, hanem magától mondta, amikor kiderült, honnan származunk.) Tünde és Eszter először vettek egy-egy bábot, majd egy nagy kókuszt, így minden újonnan érkezett megkóstolhatta a kelapa muda levét és friss húsát.

Mielőtt elindultunk Jimbaranba vacsorázni, tettünk egy kitérőt a korábban felfedezett alkohol nagyker felé. Itt beszereztünk egy üveg arak-ot, amely Bali híres pálinkája, és tömény alkohol létére csak 45ezer rúpiába került.

Jimbaran Kutától délre található a Bukit-félsziget északi részén és seafood warungjairól híres. A warungok három csoportba tömörülnek, és nevük is elhelyezkedésükre utal: északi, középső és déli seafood warungok. Mi a középső csoportot céloztuk meg és szerencsésen oda is lyukadtunk ki. Az utcafronton lévő pultokon jégen fekvő különféle halak és vízben tárolt, még élő, összekötözött rákok és lobsterek sorakoztak. Nem voltak olcsók, ezért időbe telt, mire kiválasztottuk a legszimpatikusabb, árban és kínálatban is megfelelő helyet. Láttuk, hogy a pultokon túl kerthelyiség található, ott állnak az asztalok, így arra vettük az irányt. Ahogy kiértünk a szabadba, mindenkinek tátva maradt a szája, mert az étteremrész egy kikövezett terasz után a homokos parton folytatódott. Ott terült el előttünk a tenger és két oldalról az öböl fényei ragyogtak a csillagos ég alatt. Természetesen az egyik vízhez legközelebbi asztalt választottuk ki, de még meg sem érkezett mindenki a csapatból, már költözhettünk is át egy távolabbi helyre, mert a dagály már kezdte alámosni az asztallábakat. Mivel mi Péterrel nem rég laktunk jól a nehezen megtalált ikan gorenggel, én csak a kagylót próbáltam ki és egy szép méretes garnélával kerültem közelebbi kapcsolatba. Itt bontottuk fel az arakot, hogy a tengeri szellő-hullámmoraj-tenger gyümölcsei koktélt a balinéz szesz aromája tegye teljessé.

A csoportkép elkészítése bonyodalmas volt, mert az indonézek nem a biztos kezükről híresek, és alkalmi fotósunkat eléggé zavarta a munkában a lábait nyaldosó hullám. Vacsora után mindenki elégedetten dőlt hátra és elmerült az étterem személyzetének szemlélésében, akik zárt cipőikben ugrándozva gyors mozdulatokkal menekítették azokat az asztalokat, amelyeket már végérvényesen elért a dagály.

http://picasaweb.google.hu/kenildem/DenpasarFogsagaban#

(10-01-03)