Csontok és motorok - a Jember-Yogya ekonomi varázsa

A reggel egy kis stresszel kezdődött. Előző nap majdnem teljes ruhatárunkat átadtuk a szálloda alkalmazottainak, hogy másnapra mossák ki azokat. Ezt meg is tették, majd kiteregették a ruhákat, a két szárítót berakták egy szobába, azt bezárták és a kulcsot az egyik néni magával vitte a piacra. Így reggel egy bizonyos ponton megakadt a pakolás, mert nem fértünk hozzá a tiszta (és száraz!) ruhadarabokhoz. Én két percenként rohangáltam át a konyhába, hogy a reggelit készítő kolléganőkkel éreztessem, a kulcsos néni nem lófrálhat sokáig a piacon, mert mi lekéssük a vonatunkat. Mivel a szoba ára a reggelit is tartalmazta, azt is meg kellett sürgetnem, ha nem akartunk lemaradni róla. De sajnos "soto ayam" volt a menü, ami nem más, mint csirkehúsleves. Azt nehéz becsomagolni az útra. Így Péter lemondott a sajátjáról, én pedig a kulcs szerencsés megérkezése és egy gyors pakolás után magamba tömtem a leves sűrejét, és már indulnunk is kellett, hogy 7.30-ra kiérjünk az állomásra.

A vonat ugyan csak 9-kor indult, de a csomagszállító cég embere azt mondta, hogy érkezzünk másfél órával hamarabb, mert a motorokat fel kell készíteni az útra.

Az irodában aztán átadtuk a forgalmikat és a kulcsokat az ügyintézőnek, Péterrel aláírattak egy papírt, aminek a tartalmáról még halovány sejtésünk sem volt, kifizettük a szállítás költségét és kaptunk egy elismervényt, amelynek ellenében Yogyában majd átvehetjük járműveinket. Egy kicsit vacilláltam, hogy a drága és új bukósisakomat is feladjam-e a motorral együtt, de aztán megnyugtattak, hogy a motorhoz kötve nagyobb biztonságban lesz, mint az ekonomi vonat utasterének csomagtartóján.

Amíg mi a papírokat intéztük, motorjaink eltűntek az épület elől, a szorgos alkalmazottak már el is kezdték a felkészítést. Mi nem nagyon értettük,  mit értenek ez alatt, ezért megkérdeztük, hogy megnézhetjük-e a műveletet.

- Hogyne, természetesen! - mondta a hivatalnok, és intett egy kollégának.

Ő kitessékelt minket egy ajtón egyenesen a peronra, ahol már munkálkodtak a motorok biztonságos szállításán. Ez abból állt, hogy becsomagolták őket. Szó szerint. Kartondobozba. Jobban mondva kartondobozzal. Három ember dolgozott azon, hogy a kartondobozokat sniccerrel feldarabolja, majd a kisebb-nagyobb darabokkal befedje a motort, amennyire csak lehet. Külön burkot kapott a műszerfal, a tükrök és a nyeregről lelógó hosszú karton védte a motort is. A kartondarabokat spárgával erősítették a megfelelő helyekre, a bukósisakokat pedig hozzácsomagolták a motor nyergének elülső, csúcsos részéhez.

Láttuk, hogy járműveink jó kezekben vannak, így a vonat indulása előtt még ittunk egy kávét, majd visszatértünk az állomásra és elfoglaltuk startpozíciónkat a felszálláshoz. A vonat nem Jemberből indult, így felkészültünk rá, hogy tele lesz és nehezen találunk majd ülőhelyet. Ebben nem is csalódtunk.

Miután nagy nehezen felpréselődtünk a beérkező vonatra, hamar megállapítottuk, hogy itt bizony egy fia ülőhely sincs, állóhely is alig, és ránk egy egész napos utazás vár. Leszálltunk hát a kocsiból és megkérdeztük, hol vannak a motorok. Egyrészt, hogy meggyőződjünk róla, valóban felkerültek a vontra, másrészt, hátha ott van hely a számunkra is. A peronőr elvezetett a tehervagonhoz, és megmutatta, hogy ott vannak már a motorok szépen beállítva egymás mellé, más motor-utasok társaságában, színes madzagokkal kikötözve, nehogy felboruljanak. Miután megnyugodtunk, hogy a járművek megvannak, és gyors pillantással felmértük a terepet, megállapítottuk, hogy ez a szép tágas teherkocsi nagyon jó lesz nekünk a 12 órás útra. A peronőr persze azt mondta, hogy ide nem szállhatunk fel, és először megpróbálta elállni az utat. Mutogatott a személykocsik felé, hogy ebben az utolsóban (az étkezőkocsiban) még biztosan van hely. Persze nem volt, így hamarosan újra megjelentünk a teherkocsi ajtajában. Péter közölte, hogy a vonaton sehol nincsen ülőhely, és mi Yogyába megyünk, ráadásul itt vannak a motorok is, hát mi itt fogunk utazni velük és más csomagokkal együtt. A peronőr végre engedett, felszállhattunk a vagonba, de a lelkünkre kötötték, hogy Surabayában át kell majd szállnunk az étkezőkocsiba! Csak addig utazhatunk itt! Mert hogy ez abszolút tilos! (Nem tudom, mikor lettek az indonézek ilyen szigorú szabály-fetisiszták!)

A teherkocsiban letelepedtünk valamiféle szivacsszerű lapokra, amelyeket szintén csomagként szállítottak, és már kezdtünk örülni, hogy milyen kényelmesen lehet majd itt aludni, amikor a csomagkísérők átküldtek minket a motorok melletti zsákokra. Ezekben valami amorf formájú, göcsörtös dolog volt, ami sokkal kényelmetlenebbé tette a fekvést, ráadásul a zsákok valami furcsa szagot árasztottak. Ennek ellenére a vonat elindulása után elég hamar álomba merültünk mind a ketten, és a csomagkísérők is ezt tették ... természetesen a kényelmes szivacslapokon.

Az utazás tehát igen kellemesen telt. Elszenderedve zavaros képek kavarogtak agyamban, többek között láttam, ahogy megáll a vonat, kinyílik az ajtó, és felszáll egy bácsi egy egész becak-ot vonszolva maga után. Eme vízió aztán valóra is vált, mert ébredésem után valamelyik állomáson valóban felszállt egy öreg becak-os.

Miután így pihentünk egy kicsit, hozzáizzadtunk a zsákokhoz ill. ruhánkat és bőrünket megfogta a kék filctoll, amivel feltüntették a zsákokon a rendeltetési helyüket, az út további részét környezetünk vizsgálatával töltöttük.

Időközben a vagonba még több becsomagolt motor került, plussz a már említett becak-os bácsi. A csomagkísérő srácok felváltva fetrengtek a szivacslapokon, az egyik újságot is olvasott, de nem sokat kommunikáltak se velünk, se egymással. Az ajtó általában nyitva volt, hogy járjon a levegő. Csak az állomásokon csukták be, nyilvánvalóan nem biztonsági, hanem titoktartási okokból. Szegényeknek lehet, hogy bajuk lett volna belőle, ha valami fejes felfedez két utast a teherszállító vagonban.

Péter sok időt töltött a nyitott ajtóban ülő srác mögött, a tájat bámulva, és a srác fura alakú fülét fényképezve.

Én pedig behatóbban tanulmányoztam a zsákokat, amiken aludtunk. Tüzetes tapogatás után azt kellett megállapítanom, hogy valóban sokféle formájú, kemény tárgyak vannak benne. Mintha műanyagdarabok lennének, de így együtt nagyon nehezek. Nem tudtam megmozdítani vagy arrébb tolni a zsákokat. És ott volt a szűnni nem akaró, fura szag. Először azt hittem, hogy kintről jön, vagy belőlem, vagy a vagon más részéből. De ha eltávolodtam a zsákoktól, nem lehetett nagyon érezni. Agyam lázasan dolgozott a variációkon. Mi az, ami formátlan, súlyos, de nem fém, néhol kifejezetten szúr és nagyon büdös. Végül találtam egy pár centis lyukat, amelyen át valami bézs színű dolog látszott, ami mintha barna festékkel lett volna rondán bemázolva. Megérintettem, megvakartam, megkopogtattam. És miután minden tényt és tényezőt figyelembe vettem, megállapítottam, hogy jelen ismereteim szerint a zsákok tartalma: csont. Állati. Talán marha. Vagy pedig valami különleges típusú, és különleges célokra használt, nagyon büdös és nagyon undorító műanyag. De mégis a csontot tartottam valószínűbbnek. Hiszen miért gyártana az ember nagyon büdös és nagyon undorító csontszerű műanyagot?

Miután úgy éreztem, hogy megfejtettem a zsákok rejtélyét, eligazgattam rajtuk a hálózsákomat, és megint álomba merültem. (Itt jegyzem meg, hogy a hálózsákomnak még Bandungban is nagyon büdös és nagyon undorító csontszaga volt.)

Kb. 5 órás utazás után megérkeztünk Surabayába, ahol átszálltunk az étkezőkocsiba. A peronőr nem tévedett, az étkező üléssorai valóban kiürültek, elfoglalhattunk egy egész négyes ülést! Ilyen luxusban addig és azóta sem volt részünk indonéz ekonomi vonaton.

Este 10 óra felé érkeztünk meg Yogyába, a Lempuyangan nevű állomásra. Tudtuk, hogy itt csak az utasok szállnak le, a motorokat továbbviszik a Tugu-ra, és ott vehetjük át őket. Ezért résen kellett lennünk, hogy a Lempuyangan-on gyorsan át tudjunk szállni a tehervagonba. Egy egész napos utazás után egyáltalán nem vágytunk arra, hogy becakkal vagy TransJogja-val kelljen átmennünk a másik állomásra. Szerencsére a teherkocsi pont az étkezőkocsi mögött volt, így épp volt időnk átszállni. Nagyon szűken. Ha a vonat túlvégén ültünk volna, tuti nem érünk át a teherkocsiba.

A Tugu-n aztán átvettük a motorokat, visszakaptuk a forgalmit, megvoltak a bukók is és miután szépen kicsomagolták útitársainkat, mi újra nyeregbe pattantunk, hogy azon melegében lerobogjunk Parangritis-re. Ez alkalommal nem tudtunk Riánál aludni, mert ő pont Solo-ban volt. Ezt sajnáltuk, mert így pénzbe került a szállás, de ugyanakkor jó is volt, mert megint a tenger közelében lehettünk, távol a nagyváros nyüzsgésétől.

A fáradtságtól szinte fáztam a menetszélben, de mivel éjszaka senki nem volt a nyílegyenes úton, jól haladtunk, és hamar elértük azt a nagy kaput, amely előtt első motoros utunk alkalmával jobbra fordultunk, hogy lejussunk a strandra és élvezzük a tenger gyümölcseit. Most áthaladtunk a kapun, őrök már nem voltak, senki nem állított meg minket. Sokáig haladtunk előre, úgy sejtettük párhuzamosan a tengerparttal. Az út kihalt volt, csak néhány apró vegyesbolt lámpája világított. Nem tudtuk, hogy ez már vagy még Parangritis, és nem volt senki az úton, akitől megkérdezhettük volna. Megint hatalmába kerített az Indonéziában már oly sokszor tapasztalt "világvége-érzés". Pedig tőlünk nem messze, valahol jobbra Yogya széles és népszerű tengerpartja húzódott. Végül aztán letértünk mi is arrafelé, és lejutottunk egy főtér féle helyre. Onnan aztán nyílt egy utcácska, ahol losmen-ek (olcsó és egyszerű szálláshelyek) sorakoztak egymás mellett. Az elsőben csak szimpla ággyal rendelkezett a szoba, így továbbmentünk. A "Losmen Dico"-ban aztán találtunk egy nagyon tiszta és takaros szobát fürdővel, asztallal, székkel és tükörrel potom 30ezerért. Nem volt könnyű bejutni, mert a házinéni már aludt. A teraszon az éjszaka hűvösét élvező vendégek ébresztették fel a srácot, aki aztán megmutatta nekünk a szobát és még kávét is készített éjfélkor. Nem mintha kávézni akartunk volna, de félreértette a reggelire vonatkozó kérdésemet (nevezetesen, hogy a szoba ára tartalmazza-e a reggeli kávét vagy teát).

Mielőtt nyugovóra tértünk volna a helyes kis szobában, megvacsoráztunk egy padang warungban, majd lesétáltunk a partra. A tenger itt is olyan félelmetes erővel verte a fövenyt, mint Sukamadéban. És itt is fura formájú sötét árnyak ijesztgettek séta közben.

Egy parton rakott kis tábortűz felé vettük az irányt. Azt hittem "borozgató" és éneklő fiatalokat találunk majd a tűz körül. De itt más a szokás. A fiatalok nem körben, hanem egy vonalban egymás mellett térdeltek a homokban, arccal némán a tűz és az azon túl hullámzó tenger felé fordulva. A jelenet nem barátságos és meleg, hanem egyenesen ijesztő volt. Némaságában rémisztő szektikus tevékenység egy haragosan dübörgő tenger partján.

Visszavonultunk hát szobánk barátságos melegébe, hogy aztán másnap felfedezzük Parangritis valódi szépségeit.

http://picasaweb.google.com/kenildem/CsontokMotorokEsParangritisVisszafele#

(10-01-17)