A sikeres (és viharos) varratkiszedés után visszatértünk a Hotel Ratu-ba (vagyis a Hotel Queen-be) és motorra szállva átrobogtunk a kis szállodába, ahol elhelyeztük a csomagjainkat. Mielőtt azonban magunkhoz vettük volna a legszükségesebb dolgokat és elindultunk volna a Bukit-félszigetre, be kellett térnünk abba az udvarba, ahol Tünde a reggeli órákban népes nagymacska populációt fedezett fel.
A kapun belépve két nagy ketreccel találtuk szemben magunkat, amelyek egyikében egy tigris rótta a köröket, másikában pedig egy oroszlán ásítozott békésen. Tőlük jobbra nagy kalitkák lógtak, alattuk öt papagáj ült egy-egy faoszlopon. Volt közöttük hófehér, hátravetett citromsárga taréjjal; szürke, vörös faroktollakkal; fűzöld, sárga tarkóval és egy színes tollú, türkizkék színű példány is. Az udvar közepén egy nagy fa állt, amelynek törzse és alsó ágai köré nagy madárketrecet építettek. Ezen lógott egy "WELCOME" feliratú tábla, jelezve, hogy a hely tulajdonosa nem zárkózik el a látogatók elől. A madárketrec mögött műsziklák éktelenkedtek, ezek hátában állt a harmadik tigrisketrec, és az egész egység túloldalán egy hatalmas halakkal teli medencét alakítottak ki.
Belépve alig hittünk a szemünknek, és a látvány még paradicsomibbá vált, amikor az egyik tigrisketrec mögül kisétált egy őzike. Ösztönösen emberek után kutattunk, akiktől megkérdezhetjük, miféle helyre keveredtünk. Hallottuk, ahogy egy női hang többször hangos "Selamat siang!"-gal ránk köszön, de nem találtuk az udvarias Ibut. Az udvar hátsó részében egy warung állt, az ott ülő néhány ember valamelyikére gyanakodtunk.
Tünde a papagájok szemrevételezése után csodálkozó visításban tört ki, mivel alapos vizsgálatának az lett az eredménye, hogy a "Selamat siang!", "hello" és "give me money" mondatok az egyik papagájból jönnek! És valóban. Az eresz alatt lógó egyik nagyobb kalitkában vörös színű papagáj ücsörgött, időnként ránk pislogott, üdvözölt minket, majd pénzt követelt. Szerepelt még más is a repertoárjában, de sajnos már elfelejtettem.
Végül találtunk egy lányt, akitől megtudtuk, hogy egy őrült állatgyűjtő bizarr birodalmába kerültünk. Az egész komplexum egy magánemberé, aki kedvtelésből tart tigrist, oroszlánt, papagájt és őzikét egy helyen. A lány révén kerültünk közelebbi kapcsolatba egy nagy denevérrel, vagy bőregérrel, vagy vérkutyával vagy mivel ... Az egyik ketrecben időzött fejjel lefelé lógva. A lány kinyitotta a ketrecet és az állat barátságosan harapdálta a kezét tűhegyes fogacskáival. Látszott rajta, hogy fiatal példány. Mint egy kutyakölyök, amelynek két hatalmas bőrszárnyat ragasztottak a hátára. Szeretem a Teremtő humorát! Mert nem elég, hogy egy szőrös lénynek szárnyakat ad, de megáldja a "fejjel lefelé lógás" adományával is, viszont a kukiját nem helyezi át a feje tetejére. Így amikor bőrkutya barátunk vizel, mindig jó eséllyel (és kedéllyel) pisili le saját magát ...
Záróakkordként egy nagy műanyagdobozhoz vezetett minket a lány. A doboz tetején nagy darab kő csücsült. Azt kérditek, miért? Hát, hogy a dobozban tárolt óriáskígyó ne dönthessen önkényesen a kint és bent kérdéséről!
A kígyó is fiatal példány volt, pár éves csak, ezért még nem érte el teljes hosszúságát és súlyát. Fura dolog egy kígyó. Képen és TV-ben láttam már sokat, élőben is néhányszor, simogattam is már hasonló óriáskígyót, mégis meglepő volt látni a hatalmas (egészen pontosan hosszú) izomtömeget, ahogy lábak nélkül, tekergőzve mozog a dobozban, száraz, pikkelyes bőrén megcsillan a napfény. A lány kivette a dobozból, mi megszemléltük és megsimogattuk. Nem volt a gyomrában se kalap, se elefánt.
"Ne félj, nem mar meg. Ez fojtókígyó." - mondta Péter, miközben Tünde súlyos sálként magára öltötte az állatot és az szépen a nyaka köré tekeredett. :)
Én nem mertem felvenni, elég volt látni, ahogy Tündén lóg. Állítólag nehéz volt és erős, de a lány megnyugtatott minket, hogy most épp jóllakott.
A kötelező fotók után aztán visszaadtuk a kígyót, én megetettem az őzikét és búcsút vettünk a bizarr denpasari udvartól.
(10-01-09)
Szóval, a vérkutya… Egy egyszerű denevér, amilyet mi még nem láttunk. Irreálisan nagy, még így, kölyökkorában is. Őszintén, nem szeretnék egy kifejlett példánnyal a vadonban találkozni. És nem vizeli le önmagát. Ezt próbáltam valahogy lefényképezni, de mindig elkéstem. Ugyanis átfogta magát a mellső lábaival, tehát a szárnyas végtagjaival, leengedte a hátsó felét, és így húgyozott… A sárgadinnyére, amit kajaként kapott, és amiből azután jóízűen lakmározott is…
VálaszTörlésA kígyó… Szerintem egy boa volt. És azért bátorítottam Tündét, mert jómagam még csak meg sem mertem simogatni. Pedig egyszer régen még etettem is, igaz, egy jóval kisebb márványboát, amelyik néha a nyakamra is tekeredett, majd felkúszott a hajamba, és a homlokomnál pihent meg, onnan nézett szerteszét, állandóan öltögetve a nyelvét. De rá kellett jönnöm, hogy alapvetően félek a kígyóktól…
A legveszélyesebb, szerintem, az egyik papagáj volt. Sunyin közelített felénk, lesve az alkalomra, hogy belénk csípjen, de nem sikerült neki. Még a beo-t szerettem nagyon. Hihetetlen gyorsasággal tanult meg minden hülyeséget, bár azt, hogy „Magyar vagyok, s a legszebb szó: hazám” már neki is túl sok volt :-)