Kawah Ijen, a sárga pokol

Hajnali 4 óra körül kikászálódtunk az ágyból és valamivel 5 után indultunk el az Ijen kráterhez. Fendi ígéretéhez híven megjelent, hogy elkalauzoljon minket a területre. A motorokkal mentünk, de a sofőr tisztségét most átengedtük a fiúknak. Szerencsére, mert ami ezután következett, azzal mi, lányok, biztosan nem birkóztunk volna meg. Banyuwangitól az Ijen kráter kb. 40 km-re van és motorral kb. 2 óra alatt lehet megtenni a távot. Mielőtt nekivágtunk volna a nehezének, még megálltunk a városban egy kávéra, hogy magunkhoz térjünk a reggeli kómából. Utána jó ütemben haladtunk, mert sokáig kellemesen dombos, viszonylag jó aszfalttal borított úton robogtunk. A kristálytiszta reggeli levegőben a távolban hívogatóan tornyosult az Ijen (2368 m) és a Merapi (2800 m) vulkanikus kúpja. Az Ijen Plateau egykor egyetlen hatalmas, 134 négyzetkilóméteres aktív kráter volt. Ma a tájat a fent nevezett két vulkán mellett harmadikként a Gunung Raung (3332 m) uralja. A Kawah Ijen a mai napig aktív, de elég csendes, utolsó nagy kitörése 1936-ban volt.

Zöld kávéültetvények szegélyezte úton haladtunk, amely azonban lassanként egyre erőteljesebben emelkedett és burkolata egyre erőteljesebben töredezett. Ha fel voltunk háborodva, hogy a Gunung Baturnál minden turizmót azzal kábítanak, hogy vezető nélkül nem jut fel, és egy vagyont kérnek el a túráért, Jáva eme keleti csücskén pont az ellenkezőjével találkoztunk. Fendi ugyan szintén azt állította, hogy vezető nélkül nehéz felmenni a vulkánhoz, de ez egyrészt beigazolódott, másrészt nagyon szimpatikus volt, hogy ránk bízta, mennyit akarunk fizetni neki. Én személy szerint ezért mentem bele az ügyletbe, mert úgy gondoltam, hogy fejenként 20ezret biztosan megér, ha valaki jól ismeri az utat. A Kawah Ijenhez kiépített út vezet végig, ha kérdezősködsz, nem tudsz eltévedni, de az is biztos, hogy ha meglátod az utat, azonnal visszafordulsz. És ennél a pontnál van szükség a vezetőre, aki megnyugtat, hogy fel lehet menni motorral a szanaszéjjel töredezett köves úton, és nem szabad feladni, mert az állítólagos parkoló, ahonnan gyalog folytathatod a túrát, valóban létezik.

Először csak a megszokott kátyúk jelentkeztek az út szélén, majd közepén. Idővel a kátyúk egyre sűrűsödtek, majd egyetlen nagy gödörré vált az út, amelynek alját méretes kövek borították. Pattogtunk a motoron, minden izmunkat megfeszítve, én annak érdekében, hogy ne essek le, Péter meg azért, hogy egyenesben tudja tartani a járművet az enyhén szólva egyenetlen talajon. Amikor elérkeztünk az első nagy és meredek emelkedőig, rémülten láttuk, hogy az egész egy nagy kőhalom, és csak egy motorkerék szélességű vékony sávban maradt meg az aszfalt. Ez a sáv pedig kanyargott, hogy még izgalmasabb legyen a feljutás. Volt egy vagy két emelkedő, ahol Fendi külön szólt, hogy mi, utasok, szálljuk le a motorról, mert két emberrel nem lehet biztonságosan felmenni. A kedvenc részem az volt, amikor a kerék megcsúszott a köveken, beesett két bucka közé és motorostul, egyensúlyt és lendületet vesztve elkezdtünk visszafelé csúszni a lejtőn. Minden tiszteletem Péteré, aki annak ellenére, hogy nem motocross versenyző, nagyon ügyesen lavírozott az akadálypályán, és csak egyszer kellett Fendinek a segítségére sietnie, és hátulról megtolni a motort, hogy kijusson a függőleges csapdából. Ennél a felfelé útnál már csak a lefelé út volt horrorisztikusabb. Örömmel gondoltam arra, hogy a yogyai Dunia Santai tulajdonosa nem látja dédelgetett kedvenceit e heroikus küzdelem közepette. Pedig büszke lehetett volna járműveire!

És ekkor hol volt még Sukamade, a teknősökhöz vezető háború utáni (vagy előtti?) több kilóméteres kőtenger!

A nagy emelkedőket leküzdve újra vízszintesebb terepen haladtunk és az aszfalt is kezdett egyre inkább összeérni az út felületén. Végül bő két órás utazás után elértük a beígért parkolót, a Kawah Ijen bejáratát.

Ott megvettük a belépőjegyet, mi a KITAS-nak köszönhetően 3.500-ért, míg Péternek 15ezret kellett fizetnie. Innen még 3 km-re volt maga a kráter, amely távot szinte függőleges erdei úton, folyamatosan felfelé mászva tettük meg. Fendi és Tünde jó tempóban haladtak, látszott, hogy ők sokkal edzettebbek, míg mi Péterrel csak lihegtünk utánuk. Az út kétharmadánál egy checkpoint-hoz értünk, ahol egy fabódé körül számos ember ácsorgott vagy üldögélt és mindenfelé hatalmas kéndarabokkal megrakott kosarakat lehetett látni. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem is tudok semmit az Ijen kráterről, indulás előtt egy sort sem olvastam el róla. Így meglepetésként ért, hogy itt minden bizonnyal egy kénbánya működött egykoron. Ekkor még múlt időben gondolkodtam, és turistalátványosságokhoz szokott agyam a checkpoint-ot valamiféle bemutatóteremként fogta fel, ahol a turizmók megnézhetik a nyers ként, és fotózkodhatnak a mérleggel, amelyre két kénnel teli kosarat akasztottak. Ily módon mérlegelték anno a kéndarabokat, amelyek a kráterből származnak. A mérlegen lógó kétkosárnyi kén 78 kg-ot nyomott!

Szusszantunk egyet és másztunk tovább. Még egy kilóméter volt hátra. A "kiállítás" tovább folytatódott. Az út szélén itt-ott kosarak álltak a sziklákon és bennük sárgán szikráztak a cseppkőalakú vagy éppen táblányi kéndarabok. Nagyon jól nézett ki az erdő zöld hátterében. Gondoltam, hogy le kéne fényképezni egyet, de ha megállok, nagyon nehéz továbbindulni, és amúgy is alig kapok levegőt ... majd inkább visszafelé.

Végre felértünk az emelkedő tetejére és egy kanyar után kopár táj tárult elénk, amely felett füst gomolygott. Itt is találkoztunk a már megszokott kénkosarakkal, de az eddigitől eltérő módon nem az út szélén, hanem egy-egy gyors léptekkel haladó, apró, cingár férfi vállán átvetett bambuszrúd két végén lógva. Ekkor már átfutott rajtam a sejtelem, hogy a kénbánya kora talán még nem áldozott le, és lehet, hogy az útszéli kosarak nem a dekoráció részét képezik.

A kráterhez közeledve egyre erősebb lett a füst szaga, amelyet néha pont a mi irányunkba fújt a szél. A Bromónál és a Tangkuban Perahu felé haladva is érezhető volt az a tipikus kénes záptojásszag, amelyet mi a gyógyfürdőkből ismerünk. Ez is ilyennek indult, de ahogy egyre közelebb értünk, egyre elviselhetetlenebb lett. A kráter szélére érve fel kellett kötni a kendőinket. Fendi a lelkünkre kötötte, hogy hozzunk magunkkal kendőt és fejenként kb. másfél liter vizet. Ez egyrészt ivásra kell, de leginkább azért, hogy a szánk és orrunk elé kötött kendőket időről időre be tudjuk nedvesíteni. Ez ugyan nem sokban könnyíti meg a légzést, de a víz felfogja a károsító anyagok egy részét. Mert a vulkán kráteréből felszálló füst nem volt más, mint sűrű, hamisítatlan, vegytiszta kéngőz. Kén, amely bejutva a légcsövedbe végigmarta azt, szinte fájdalmasan, és te nem tehettél mást, minthogy a légzés megkönnyítése érdekében kinyitod a szádat, ezáltal egy újabb és szélesebb csatornát nyitva a tüdődbe áramló maró anyagnak. Hát erre a hegyre nem a friss levegő miatt jön az ember! Ide aztán nem fognak szanatóriumot telepíteni!

A kráter szélére érve lenéztünk a mélybe, de először csak a fehér füstöt láttuk, semmi mást. Ha gondosan elolvasom a Lonely Planet vonatkozó részét, és ha több figyelmet szentelek a Péter által hozott Indonéziát propagáló brosúra "Kawah Ijen" fejezetének és képeinek, biztosan nem ér akkora meglepetés, mint így, teljesen tudatlanul figyelve az oszladozó füstöt. Először a kráter jobb oldali része vált láthatóvá, ahol egy hatalmas tó vize csillogott. Kezdetben szemérmesen, fehér fátylon át, de ahogy a szél elhordta a füstöt, úgy tárult fel előttünk élesen, kristálytisztán a türkizkék víz. Csodálatos volt, mintha nem is ezen bolygón lenne! Valószerűtlen, mesebeli, holdbéli táj, ahol se madár, se ember nem jár ... illetve, várjunk csak, még hogy nem jár ember? Ahogy kitisztult a kráter baloldali része is, megláttuk az ismeretlen bolygón az életet. Az embert, a bámultba ejtőt, a hihetetlent, a mindent meghódítót és mindent kibírót, aki az Isten legcsodásabb és egyben legőrültebb teremtménye! A kráter hófehér és vörösesbarna sziklái között inkább csak sejthető, mint látható út vezetett a mélység belsejébe, le egészen a tóig. Ezen az úton pedig, mint szorgos hangyák küzdötték felfelé magukat az apró, sovány, de csupa izom férfiak, vállukon átvetett bambuszrúdon cipelve dupla terhüket, a kéndarabokkal teli kosarakat.

A Kawah Ijen banditái

Öntöttünk egy kis vizet arcvédő kendőinkre és elindultunk mi is lefelé a tóhoz. Vigyázva kellett haladni, mert az út inkább valami természetes lépcsőfélének nézett ki, ahol a fokok magassága és felülete korántsem egyenletes. Időnként utat engedtünk egy-egy felfelé cipekedő munkásnak és üdvözöltük egymást az éppen pihenve ücsörgőkkel és fulladozva köhögőkkel. Sokszor szabadon lehetett lélegezni, de néha pont felénk fújta a maró füstöt a szél. Útközben a férfiak ajánlgattak egy-egy szebb kéndarabot megvételre, vagy pénz reményében megkérdezték, hogy akarunk-e közös fotót velük. Itt még ellenálltunk, de aztán mire leértünk és tüdőnk megtelt a rémes kénnel, Tünde kezembe nyomott négyezer rúpiát, hogy menjek fotózkodni az egyik bácsival! Borzasztóan sajnálta őket, és mi tagadás, az ember nem maradhatott közömbös eme embertelen munka láttán.

Lent a krátertó partján vastag csövek ontották a hegy gyomrából cseppfolyós állapotban előtörő ként, amely a felszínre érve a csövek előtt tócsában gyűlt össze, majd megszilárdult. Kezdetben nagyon élénk sárga, aztán ahogy egyre hűl és gondolom oxidálódik, úgy fakul a színe. A csövek szájából szabályszerűen csöpögött a kén, így keletkezhettek a cseppkő alakú darabok. És ezek a csövek ontották a penetráns szagú kéngőzt is. A munkások innen gyűjtötték össze a kisebb-nagyobb kéndarabokat, kosárba rakták azokat, majd elindultak felfelé a kráter falában, hogy aztán lecipeljék a szállítmányt egészen a parkolóig.

Na, most akkor számoljunk egy kicsit! A kráterből felfelé vezető út nem tudom pontosan hány méter, de nekünk kb. 20 perc lehetett lejutni. Le! Nem fel! A kráter peremétől a parkolóig 3 km-t kell menni. A munkások általában hajnalban kezdenek és naponta kétszer fordulnak. Kb. déli 12-ig vagy 1-ig lehet lent dolgozni, mert utána az egész krátert beborítja a füst. Ha még emlékeztek, a mérlegre akasztott kén 78 kilót nyomott. Tehát egy férfi kb. 60-80 kilót szokott egyszerre cipelni a kráter mélyéből egészen a parkolóig. És ezt kétszer egy nap. Egy kiló kén 600 rúpiába kerül. Tehát ha valaki kétszer fordul 78 kiló kénnel, az egy napon 93.600 rúpiát keres. Hivatalosan egy napot dolgoznak, aztán van egy nap pihenő, szombat és vasárnap is beleszámít. Tehát egy ember egy hónapban max. 15 napot dolgozhat, ami 1.404.000 rúpiát jelent. De nem mindig megfelelőek az időjárási feltételek. Ha esik az eső, vagy olyan a széljárás, hogy nem lehet lemenni a kráterbe, akkor kiesik egy nap. Tehát a közel 1.500.000 rúpia (amiből én is éldegélek egy hónapban) egyáltalán nem jelent havi fix-et. És ők ebből egy egész családot tartanak el, ki tudja hány gyerekkel. És hol van itt a fizetett ünnep, a fizetett betegszabadság vagy a nehéz fizikai munkára vonatkozó nyugdíjkedvezmény! Ráadásul ezek a kénbányászok nem hiszem, hogy megérik az 50-60 évet. Évtizedeken keresztül mérget lélegezve? Kizárt!

A kérdés csak az, és ezt hajtogattuk végig a mélybe ereszkedve és a felfele úton is, hogy mi a rákért nem csinálnak egy nyavalyás csille-rendszert, amely magából a kráterből felhozná a cuccot, hogy az embereknek ne kelljen oda lemenniük. A mai modern korban, amikor már eljutottunk az űrbe is, nem igaz, hogy nem lehet kitalálni valamit, amivel ki lehet hozni a ként a gödörből anélkül, hogy egy csomó ember szenvedne naponta. Mert az rendben van, hogy kell nekik a munka, de elég jó meló a kráter széléről lecipelni a kosarakat a parkolóba, nem kell azt még fojtogatással is tetézni!

Ezt az emberkínzást és a rémes füstöt leszámítva a krátertó partja csodaszép volt, de a szépségbe újra és újra ürömöt csempészett a körülöttünk dolgozó férfiak komor arcának látványa.

Felfelé aztán még inkább megtapasztaltuk, milyen a rossz széljárás. Kapaszkodtunk fel a sziklákon, miközben el-elborított minket a füst, de olyan sűrűn, hogy többször be kellett menekülnünk egy nagyobb szikla takarásába, hogy némi levegőhöz jussunk. Nem volt egy kellemes visszaút, és a füst csak nem akart oszlani. Mindannyian nehezen lélegeztünk, de Péter szenvedett leginkább. Útközben magyarázott valamit a tüdeje nagy (vagy kicsi?) térfogatáról, de nem nagyon emlékszem az okfejtésre. Biztosan az sem segített, hogy az ő kendője (a Goa Gajah-ból zsákmányolt sarung) elég vastag volt, nehezen engedte át a levegőt. Rossz volt látni, ahogy levegő után kapkod, én meg nem tudtam neki segíteni, hiszen nem lehetett helyette lélegezni, vagy eltéríteni a füstöt vagy hirtelen kint lenni a kráterből. Próbáltam szólni Fendinek és Tündének, hogy várjanak meg minket, mert Péter nem tud olyan gyorsan jönni. Ez és a régóta halmozódó csapaton belüli feszültség robbantotta ki Tündéből a szóáradatot, miszerint Péter minek hisztizik, legyen már férfi, mindannyian nehezen lélegzünk! Ez igaz volt, mindenki levegő után kapkodott, hát nehezen viseltük, ha a másik nyafog. Nyilván mindenkinek más a tüdőtérfogata, más a tűréshatára, máshogy reagál a "nagyon szép volt a krátertó, de felfelé megfulladunk a kéntől"-szituációra. Én ezután csöndben maradtam, mert még nem kerültem eléggé halálközeli állapotba, hogy bármilyen sajátos tünetet produkáljak. Nem volt jó ként lélegezni, de azért meghalni se kellett belé.

A kráter peremén aztán kitisztult a levegő, bár még sokáig éreztük a kénszagot a lefelé vezető úton is, és a kénfüst a parkolóig marta a torkomat. A checkpoint-on vettem egy kénből öntött virágot 5ezer rúpiáért, hogy támogassam a kénbányászok mellékes jövedelemszerzését. A parkolóba visszaérve aztán Péter érthetetlen módon rá akart gyújtani egy cigire. Egy cigire! Miután szétmarta a légcsövét a füst! Hát normális az ember? Kész csoda, hogy még nem haltunk ki! ...

A hazafele motorozás még szörnyűbb volt, mint a felfelé út. Szemerkélő esőben indultunk el, ezért kicsit aggódtam, hogy még a víztől is csúszni fognak a kövek. Szerencsére hamar elállt, de a meredek lejtős szakaszok így is olyan félelmetesek voltak, hogy inkább leszálltam a motorról, és hagytam Pétert egyedül megküzdeni az ereszkedéssel. Nagyon jól vette az akadályokat, tényleg nagyon ügyesen vezetett, büszke vagyok rá!

A sík terepre érve megálltunk egy kávéültetvény mellett. Az Ijen Plateau-n termesztik Jáva legjobb minőségű robusta és arabica kávéját, így hát ezen kávécserjék mindenképpen méltóak voltak egy fotóra.

Az út utolsó szakasza Banyuwangiig azért volt különösen veszélyes, mert a nagyon korai keléstől, a hegymászástól és az izgalmaktól teljesen kimerültem. Többször azon kaptam magam, hogy kimaradnak képkockák a tájból, vagy nem jut el az agyamig, amit Péter mond, mert szép lassan elalszom. És hát ki előtt lenne titok, hogy egy motor hátsó ülésén elaludni kifejezetten ártalmas az egészségre. Tünde se volt másképp ezzel, így nagyon örültünk, amikor végre visszaértünk a városba.

Összegzés

Furcsa állatfaj az ember.

A legfurább és legperverzebb dolgokhoz tud hozzászokni. A kénbányászoknak, akik már hosszú évek óta a kénfüstben élnek, valószínűleg mást jelent a kén szaga, mint nekünk.

De senki ne mondja nekem, hogy normális dolog naponta kétszer lemászni abba a katlanba, hogy 80 kg ként cipeljen fel az ember! Bármilyen hasznos, bármennyi pénzt kap érte, bármilyen szép sárga!

És egyébként is! Mi a fészkes fenére használjuk mi azt a rengeteg ként?!


http://picasaweb.google.hu/kenildem/AKawahIjen#

(10-01-12)