2010. május 10., hétfő

TravEx - Halte Metro ITB


Travel Express / Sightseeing


video

HALTE METRO ITB BANDUNG


Leírás: Végre egy igazi park Bandungban!

(10-04-20)


Végre egy igazi park Bandungban!

 - az ITB kampusza, a Taman Ganesha és Bandung egyetlen metrómegállója -

Ha Bandungban eljön az este, és te nem akarsz a kostban rohadni, a következő lehetőségek kötül választhatsz:
  1. Elmész egy mall-ba, vagyis plázába, és nézegeted a kirakatokat, játszol a jetski- , forma1- , repülőgép- és kosármeccs-szimulátorokkal vagy beülsz a moziba.

  2. Elmész egy kávézóba, ahol sokszor élőzene van és ugyanazok a kaják és italok, mint az utcán, csak kétszeres áron, vagy még drágábban.

  3. Elmész egy zenés-táncos szórakozóhelyre, klubba vagy diszkóba, ahol 75.000 rúpiánál kezdődik a belépő, és 30.000 rúpia egy pohár sör. Ha nem a bárpultnál akarsz ücsörögni, hanem a kényelmes fotelekben, akkor egy baráti társaságnak vagy a párnak egy millát kell leperkálnia a helyért.

  4. Elmész egy karaoke-klubba, ahol kibérelsz egy szobát és egy-két óráig kedvedre dalolgatsz, már ha ismered a dalokat (na jó, azért vannak angol nyelvű számok is, nem csak indonéz szerelmes dalok).

  5. Felmész a város északi részére, a hegyekbe, ahol szép éttermekből vagy bambuszból tákolt warungokból gyönyörködhetsz a kilátásban.

  6. Elmész egy barátod kostjába, és ott rohadtok kettesben, ha hívtok még több embert, akkor csoportosan.

  7. Nem a kostban, hanem a Circle K előtt rohadtok (ez egy éjjel-nappali bolthálózat, kisbolthoz méltó árakkal).
Az 1-4. pont a mi pénztárcánknak, érts ez alatt Adét és engem, túl drága. Az 5. megoldás elég jó, mert 2-3.000 rúpiáért tudsz inni egy kávét a bambuszwarungban, és a város és hegyek látványa tényleg csodaszép naplementekor vagy éjszaka. A 6. pont uncsi, mert amúgy is mindig a kostban vagy az STSI-n dolgozunk Tündével. A CK-megoldás pedig olyan, mint a kávézó, igaz, hogy kicsit olcsóbb, de cserébe a bolt előtt kell ülnöd a földön. Igaz, hogy vannak olyan CK-k vagy Yomart-ok, ahol a bolt előtt van egy-két műanyag asztal és szék, vagy pad, de ezek is koszlottak és lepusztultak.

Esténként sokszor jutottunk el arra a pontra, hogy kifelé, ki kell szabadulni a kostból vagy az STSI színházterme melletti padlóról, állandó irodánkból, és el kell menni valami szép helyre, ami változatosságot jelent. Az északi dombok is unalmasak lettek egy idő után, és nekem állandóan azon kattogott az agyam, hogy hová lehetne még menni, ami nem kerül pénzbe, és kellemes hely.

 - Megvan! Hát persze! Menjünk el egy parkba sétálni! - jött világmegváltó ötletem.
 - Szuper! Menjünk! - csillant fel Ade szeme is, majd egy pillanatnyi csönd után hozzátette:
De hol van Bandungban park?

Senkit ne tévesszen meg! Bandungban vannak parkok. A térképen is sok helyen megtaláljuk a "taman = kert, park" szót. Nagyon szép például a Gedung Sate kertje, vagy a manapság katonai célokra használt gyarmatosítás korabeli épületek parkjai, vagy a Balai Kota (Városháza) előtti tér, ahol hatalmas, ősrégi fák árnyékában áll a Fehér Orrszarvú szobra. De ezek mind kormányzati vagy katonai létesítmények, a pórnép elől gondosan elzárva. 
A Buah Batu-hoz közel egy obeliszken lángoló fáklya szobra emlékeztet arra, amikor Bandungot felgyújtották fiai, hogy a város ne kerüljön újra a gyarmatosítók kezére (Monumen Bandung Lautan Api), és ez az emlékmű a Taman Tegallega nevű parkban áll, amely azonban állandóan be van zárva, hogy a koldusok és egyéb kétes elemek ne verjenek ott tanyát. A Taman Maluku, amely Bandung központjában, a factory outletekkel teletűzdelt Jalan Riau mellett van, a banci-k vagyis transzvesztita prostituáltak felségterülete. Ilyen választék mellett nem csoda, hogy eddig mindig északnak vettük az irányt.

Ezen az estén azonban megtört a jég, mert az előző szombati ITB-s International Day alkalmával láttam, hogy az ITB kampusza szép tágas, tele fákkal és szép épületekkel. Ez adta az ötletet, hogy nézzük meg tüzetesebben. Sajnos már sötét volt, amikor megérkeztünk, de a hely teljesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Végigsétáltunk a kampuszon, és az északi végén találtunk egy érdekes képződményt. Széles lépcsőn lehetett lesétálni egy a földbe bemélyesztett területre. Olyan volt, mint egy nagy medence, amelynek alján warungok és kis klubszobák nyíltak. Előttük diákok beszélgettek, zenéltek, énekeltek a langyos estében. Innen nyílt egy aluljáró, amely átvezetett az ITB sportpályájára. A focipályát a szokásos salakos futópálya szegélyezte és azon kívül egy padokkal felszerelt lugas futott körbe. Egy kis területen a fák körül kavicsos utacskákat építettek, és a a sűrűbben elhelyezett apró, majd egyre ritkább és egyre nagyobb kavicsokon sétálva keleti talpmasszásban részesítettük megfáradt végtagjainkat. Az aluljárót teljesen kicsempézték és ettől határozottan egy metrómegálló hatását keltette. A jó akusztika miatt éppen egy kis kórus tartott itt próbát. A kampusz főbejáratánál jópofa cserjék vékony, kanyargós ágai fonódtak a kapuzat oszlopai köré és közé. Kiváló hely volt a fotózásra! :)
És ezután következett a meglepetés! A kampusz előtt, a Jalan Ganesha túloldalán kis park húzta meg magát szerényen. Egy igazi park! Fákkal, lugasok alatt álló padokkal, halastóval! Igaz, a tó nagyon büdös volt, ki tudja, mióta poshadt benne a víz, amelynek szagát a gyakori esőzések sem tudták elfedni, de mégis csak egy parkocska volt. Leültünk egy padhoz, és elégedetten nyugtáztuk, hogy megtettük a lehetetlennek tűnőt, megtaláltuk Bandung egyetlen igazi parkját! A kőpad mellett kis kőasztal is állt, oldalában konnektorral. Csak nem?! Még wifi is van a parkban? Hisz mi másért telepítenének konnektorokat, ha nem sok online  laptop kedvéért? Ade pont magával hozta a gépét hát kipróbáltuk. Nem volt benne áram, de sejtésünk beigazolódott. Egykor valóban lehetett itt áram és wifi is, mert amikor jobban szemügyre vettük a park közepén álló oszlopot, láttuk, hogy annak tetején korunk bálványa kapott örök emléket szobor formájában: egy kinyitott laptop.


(10-04-20)


Marie's House - Demo Version

Itt meghallgathatjátok a Marie's House demo verzióját. Megfelelő ellenérték megtérítése mellett az eredeti stúdiófelvétel birtoklása és a csengőhang letöltése is lehetséges!


video

AdeBrata: MARIE'S HOUSE

Leírás: Marie's House

(10-04-17)


Marie's House

A Wartawan beli kostban már szép csapat gyűlt össze. Parwiz, Sausia, Dey, Lenny és Rene a mi megérkezésünk után már csak Rodekre vártak, hogy mindannyian együtt induljunk el a Dago-ra, Marie házibulijába. A várakozás hosszú perceit Ade és Parwiz azzal próbálták meg lerövidíteni, hogy egy dalt írtak a témában:

It's Saturday night, we all gathered in the house,
Everyone waiting to go to Marie's house.
There's eleven of us ready to get drunk and parties,
Everyone waiting to go to Marie's house.

Saturday night we're happy and we're having fun,
Together we are where friendships never end.
Oh, such a night with stars and the moon and smoke and cigars,
Saturday night in Marie's house.


Mikor megvolt már a szöveg, Tünde és én is csatlakoztunk hozzájuk, és együtt gyakoroltuk az opuszt. Nekem tetszett, de Parwiz elégedetlen volt.

"Nem elég érdekes a dallam! Unalmas! Kéne bele valami, ami feldobja ... egy kis dög!"

Dög végül nem lett, a dallam maradt, és végre befutott Rodek is. Beültünk hát két kocsiba, és elindultunk északnak. Ade kocsijában jött velünk Parwiz, Tünde, Sausia és a bátyja, Leo. A többiek Lenny kocsijában követtek minket. A város déli részén fekvő Buah Batu-tól a Dago messze van. Főleg a szombat esti forgalomban, amikor mindenki megy valahová, bár nem mintha ez más napokon máshogy lenne a négymilliós Bandungban. A legnagyobb dugó mindig a Jalan Dago-n van a Simpang Dago lámpájánál, amely megfogja a kocsisort. Várakozás közben lelkes fiatalok boldogítottak minket, akik a két sávot elválasztó járdaszigeten vonultak le-föl, és dobokkal, cintányérokkal és csörgődobokkal éktelen lármát csapva pénzt gyűjtöttek valamire. Nem tudom, mi volt épp az aktuális jótékonysági cél (útépítés, a padangi földrengés áldozatai vagy valami más), de éneklésük minket is dalos kedvbe hozott. Újra felcsendült a "Marie's House", de kissé módosult szöveggel:


... There's six of us ready to get drunk and parties,
Everyone on the way to Marie's house.

Saturday night we're in the queue in the car,
Together we are and the queue never ends ... 


A kereszteződésen túljutva már gyorsabban haladtunk, de az úticél hollétét illetően bizonytalanok voltunk. Marie nagyjából elmagyarázta, hogy kell találnunk majd egy "Post box"-ot, és ott kell befordulni az ő utcájukba. Egyre csak haladtunk felfelé és felfelé, míg egyre sötétebb, szűkebb és háztalanabb területre értünk. Postaládának, vagy postahivatalnak se híre, se hamva. Amíg Ade visszafordult egy helyen, ahol a szűk utcácska engedte, a "Marie's House" új fordulatot vett:

... Oh, such a night with stars and the moon and smoke and cigars,
And we don't find the Marie's house.
Oh such a night, but where is your house,
oh, oh, Marie, where i-i-i-is your house??? ...


Legurultunk a hegyről és egy Y-kereszteződésnél megpróbálkoztunk a másik úttal. Itt sem volt rózsásabb a helyzet. Habár én már voltam Marie-nál a szülinapi bulija alkalmából, most semmi nem tűnt ismerősnek. Még egyszer visszafordultunk, majd visszaérve a kereszteződéshez még egy hátraarc, és újra hegymenet, mikor hirtelen megláttuk az út szélén Lenny kocsiját. Leparkoltunk mögötte, kikászálódtunk a kocsiból, és Ade frissítette a keresés során szinte folyamatos telefonos kapcsolatot Iva-val. Már közel jártunk. Kicsit feljebb kellett menni az úton, befordulni jobbra egy utcabejáratot jelző kapu alatt, és csodák-csodája, velünk szemben feltűnt a kis "post box", amelyről kiderült, hogy nem posta vagy postaláda, hanem egy őrbódé, indonézül "pos jaga". Marie minden bizonnyal erre utalt. 
Kis sikátoron kellett felmászni, felettünk egymás fölé épített házikók emelkedtek, mint egy ócska kis legófalu. Újból meg kellett állapítanom, hogy ez az a hely Bandungban, ahol a legszívesebben laknék. Amikor először jártam itt, még elszörnyedtem, hogy milyen messze van, ide már angkot se jár, csak ojek hoz föl a házadhoz vagy a saját motorod. Nem is értettem, Marie hogy bír innen bejárni illetve lejárni heti három napon Jatinangorba, amely a város keleti vége után van. Akkor még nem volt Tornádó, és nem is sejtettem, hogy egyszer majd lesz. Most, motortulajdonosként, már sokkal kivitelezhetőbb lett volna az itt lakás. A Pusat Bahasa közel van (a Simpang Dago-nál), és motorral minden megközelíthető lenne. Persze nem volt kérdés, hogy nem költözök, hiszen a kostot már kifizettem egy évre. És mostanában úgyis a Buah Batu a fő úticélom, az meg kellemesebb a Sukarajinból.
Ezen elmélkedve egyszer csak megpillantottam Iva-t az egyik ház utáni szűk kis lépcsőn. Végre, megérkeztünk! Már csak fel kellett mászni a házhoz ... ahol sikerült még egyszer eltévednünk, és rossz kapuhoz mentünk, de végül csak bejutottunk!

A háromszintes ház középen lévő nappalijában egy szőnyegen ücsörögtek a vendégek, beszélgetve, iszogatva (volt, aki sört, volt, aki üdítőt), külföldiek és indonézek vegyesen, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. A ház belülről is nagyon tetszett. A legalsó szinten az előszoba mellett egy tágas konyha, és egy indonéz viszonylatban bálteremnek számító kamar mandi kap helyet, illetve a lépcsőfeljáró mellett nyílik egy hálószoba is. A középső szinten van a nappali, ahonnan két szoba nyílik, és egy kis erkély.  A legfelső szinten van még egy fürdő, két szoba és a tetőterasz. Ez utóbbi ideális reggelizésre, kávézásra, ruhaszárításra. Hasonló házat képzelünk el mi is Tündével, ahol jövőre lakhatunk a Project-en dolgozgatva ... mármint képzeltünk addig, amíg meg nem kaptuk a rossz hírt a Darmasiswával kapcsolatban. De az álmok és a remény hal meg utoljára! Tervezgetni mindig szabad, sőt kell is!
A Dago már a hegyek között van, elég magasan, itt reggel is kellemes az idő, tehát mi is mindig a teraszon fogunk reggelizni, mert nem tűz oda a nap, és estefelé, mikor már kifejezetten hideg van rövid ujjú pólóban, meleg pulcsiban és forralt borral ücsörgünk majd a kivilágított háztetők felett ... na jó, rendben, annyi pénzünk talán nem lesz, hogy bort vehessünk, vagy ha lesz, én nem arra fogom pazarolni, de azért szép a gondolat ... :)

Az este hidege ellenére most is a tetőteraszon vertünk tanyát, és miközben Parwiz kiélte ébredező popénekesi ambícióit, Tünde és én mérlegre tettük a dolgok aktuális állását. Egyáltalán nem találtatott könnyűnek. 8. hónapja voltunk Indonéziában, rengeteg élménnyel és tapasztalattal a hátunk mögött, tájak, városok, barátok suhantak emlékeinkben, és mosolyogva gondoltunk a még előttünk álló kalandra, a Project-re, a kalandok kalandjára, amely egész itt tartózkodásunk csúcspontja és koronája lesz ...

We found the place, we're walking to the house,
Everyone having a party at Marie's house.
Three stories (sic!) house where we can see the mountain,
Everyone bringing the beers to Marie's house.

Saturday night we're happy and we're having fun,
Together we are where friendships never end.
Oh, such a night with stars and the moon and smoke and cigars,
Saturday night in Marie's house.



(10-04-17)


(A dalszöveg eredeti átiratban szerepel. A videót elindítva tanúi lehettek az opusz születésének.)


video

A MARIE'S HOUSE SZÜLETÉSE



ITB International Day

Reggel fél 9 körül megérkeztünk az ITB (Institut  Teknologi Bandung) kampuszára, felöltöttük "tradicionális" magyar ruhánkat és elfoglaltuk az előző nap már berendezett és kidekorált "HUNGARY" feliratú standunkat. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint az Unpad-on. Kedvesen mosolyogtunk az érkező érdeklődőkre, elmondtuk, hogy merre van Magyarország, megnézegették a novemberben a Nagykövetség által küldött prospektusok maradékát illetve egy szép, Budapestet bemutató albumot, és leültettük őket, hogy próbálják meg kirakni azt a puzzle-t, amelyet Tünde Apukája készített fából, és Magyarország megyéit kell benne a megfelelő helyre berakni. Volt, aki feladta, de jó pár vállalkozó szelleműnek sikerült, így ők kaptak egy példányt abból a prosiból, amelyikből a legtöbb volt még. Ez aztán az is hamar elfogyott, és nem propagáltuk tovább a kirakóst, nehogy teljesen kifosszanak minket.
A többi standon is könyvek voltak, Madagaszkárnál hagyományos játékok, a Goethe Institut pedig egy tesztet töltetett ki a látogatókkal, és nyertünk mi is egy-egy baseball sapkát és Goethe Institut-logós textil-szatyrot. Ott volt Marie, a Jatinangorban tanító német lány, és Iva is a madagaszkári standnál. Sok országnál meg lehetett kóstolni valami finomságot, de hamar kiderült, hogy minden pénzbe kerül, és mivel a gázsit már elmulattuk tegnap, nem volt részünk kulináris élvezetekben. A kedvenceim a líbiai srácok voltak, akik hagyományos ruházatukban méltóságteljesen ácsorogtak a standjuk előtt és szépséges színes könyvekkel mutatták be országukat. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e egy könyvet emlékbe, de ők sem akarták elosztogatni az Indonéziában oly ritka és ezért értékes példányokat. Vágyódásomat látva azonban a program végén az egyik srác odajött hozzánk, és halkan közölte, hogy ha akarok, akkor most menjek a standjukhoz és választhatok egy könyvet. Több se kellett, már rohantam is, és kiválasztottam egy szép kiadványt Líbia népcsoportjainak érdekes és egzotikus arcairól.
A nap egyébként úgy telt, ahogy azt vártuk, folyamatosan vigyorogni kellett és fotózkodni a látogatókkal és a részvevőkkel. Fekete kalapban, vagy anélkül, a "Hungary" feliratú párnahuzatokat tartva vagy lobogtatva (a párnák hiányoztak, mert novemberben azokat Zita hozta nekünk, és most lusták voltunk újra elkérni tőle). Gyorsan és felváltva fogyasztottuk el a papírdobozban kapott ebédet, mert a photo session nem állhatott le egy pillanatra sem. A rendezvényt egy nagy közös tánc zárta, amelyet a madagaszkári csapat tanított az összegyűlteknek.
A program végén észrevettük, hogy megint lehet kapni egyenpólót. Ki is választottam magamnak egy S és Tündének egy M méretűt. Ingyen pólóból sohasem elég! De hamarosan megjelent a standunknál a pólókat osztogató lány, és kedvesen mosolyogva kérte az árát: 40.000 rúpiát egy darabért. Upsz! Szóval ez sincs ingyen! Vigyorogva és szabadkozva visszaszolgáltattam a ruhadarabokat, de végül is így sem tértünk haza üres kézzel: a baseball sapka, a textil-szatyor és a Líbiáról szóló képeskönyv is szép emlékek az ITB 2010-ben megrendezett Nemzetközi Napjáról.
A program végén Tünde hazament Tornádóval, engem hazavitt Ade és miután lemostam magamról a fotózkodás verejtékét, mi is lementünk a Buah Batu-ra, hogy onnan induljunk együtt Marie házibulijába.


(10-04-17)

Heti Hírmondó

Darmasiswa 2010/2011 - Telefonhívás a távolból - Felkészülés az ITB International Day-re - Karaoke buli

Ez a hét a Project jegyében telt és büszkén állíthatom, hogy nagyon hatékonyak voltunk. Sajnos üröm is vegyült a szorgosan végzett munka feletti örömbe. Április 14-én, szerdán, felkerült a friss lista a Darmasiswa ösztöndíj honlapjára. Tavalyhoz képest háromszor annyian, több mint 700-an kapták meg az ösztöndíjat a 2010/2011-es tanévre, de Szilvási Tünde Judit és Kenéz Ildikó Emese nem szerepelt a sorban. Hiába volt hát minden erőfeszítés, a pályázati anyag utolsó pillanatban való gondos összeállítása! Nem értettük, hogy mit rontottunk el, hiszen a Project miatt biztosak voltunk benne, ha valakit engednek hosszabbítani, akkor azok mi leszünk! De nem így történt ... Először azt hittük, hogy a hosszabbítás nehézsége miatt nem is volt esélyünk. De később kiderült, hogy Gitta is újra pályázott Semarangban, és ő megkapta. Megnéztük újra a listát, és ő valóban rajta volt, mi viszont később sem kerültünk fel rá. Az is eszünkbe jutott, hogy Jakartában elkavarták valahogyan a beküldött anyagot. Mi ugyanis közvetlenül a Darmasiswa honlapon megadott két címre küldtük el a pályázati paksamétát postai úton, a budapesti nagykövetségnek pedig emailben. Igaz, az STSI-nek nem szóltunk külön, hiszen úgysem ők döntenek a dologban. Talán nem érkezett meg Jakartába az anyag? Vagy ott bekerült egy aktakupacba és elfelejtették? Azóta talán már aktakukacok rágják??? ... Áááá ...
Nem volt mit tenni, elfogadtuk a tényállást, és dolgoztunk tovább. Tudtuk, hogy ha arra kerül a sor, és csak a Darmasiswa lesz az egyetlen megoldás, hogy visszajöjjünk és folytassuk a Project-et, akkor azt annak idején a megfelelő szinten el tudjuk majd intézni. Csak persze kényelmesebb lett volna, ha legalább ezzel nincs gond.

Csütörtökön nagyon kellemes és vicces meglepetés ért. Egyszer csak csörgött a telefonom, és nem akartam hinni a szememnek: Balázs, egy régi jó barát, hívott ... Magyarországról! Nagyon megörültem neki, de csodálkoztam is, hogy miért hív ilyen messziről a mobilon. Kiderült, hogy felszámolták a cégét, ez volt az utolsó napja, amikor még megvan a céges kocsi, meg a céges mobil. Balázs nem örült a helyzetnek, és úgy gondolta, ha már vissza kell szolgáltatnia ezeket a javakat, hát mellékel a telefonhoz egy szép összegű számlát is! Előkereste azt az ismerősét, aki jelen pillanatban a legmesszebb tartózkodik, és én voltam a nyertes! :) Legalább 40 percig beszélgettünk, tehát biztosan szép összeg jött össze! Balázs elárult egy titkot is, amit nem szabad továbbadnom ... ja, persze, ezért titok ... szóval erről most hallgatok, és majd annak idején elbüszkélkedek, hogy "Hehehe, én már rég tudom!" :)

Pénteken délután az ITB kampuszán volt jelenésünk, mert másnap került megrendezésre a helyi International Day, amelyen mi a már mondhatni szokásos standunkkal vettünk részt. Itt nem volt annyi pénz a stand felállítására és dekorálására, mint az Unpad-on. Összesen 100.000 rúpiát kaptunk, de ez nem volt gond, hiszen már minden szükséges kellékkel rendelkeztünk. Csak egy vastag cellux-ot és egy kétoldalú ragasztószalagot kellett vennünk, hogy legyen mivel felerősíteni a képeket, az Üzenet-falat, a függönyöket és a kalocsai szobabelsőt ábrázoló fotófalunkat. Már korántsem fordítottunk annyi gondot a dekorálásra és a stand tartalmára, mint novemberben, de így is a miénk lett az egyik legszínesebb és leglátogatottabb stand. Csak a cseheknél volt nagyobb tolongás, mert ők kaját is adtak a jónépnek (igaz, hogy pénzért). Előkészítettük tehát a standunkat másnapra, és este elmentünk egy karaoke klubba Sausia, Parwiz és Ade társaságában. Ezzel el is mulattuk a másnapi végeláthatatlan vigyorgásért és fotózkodásért kapott kb. 40.000 rúpiás gázsit. Én biztos valami másra költöttem volna, de néha jót tesz az embernek, ha kiereszti a gőzt, vagyis a hangját egy zárt szobában.

(10-04-12 / 10-04-18)

2010. május 9., vasárnap

TravEx - A Tangkuban Perahu Fejlesztési Project


Travel Express / Fejlesztés

video

A TANGKUBAN PERAHU FEJLESZTÉSI PROJECT

TravEx - Botanika és kézművesség


Travel Express / Tudomány

video

BOTANIKA ÉS KÉZMŰVESSÉG KAPCSOLATA INDONÉZIÁBAN

TravEx - Az indonéz utak állapotának geotradicionális okai


Travel Express / Tudomány

video

AZ INDONÉZ UTAK ÁLLAPOTÁNAK GEOTRADICIONÁLIS OKAI

TravEx - A Tangkuban Perahu és Ciater


Travel Express / Természet

video

A TANGKUBAN PERAHU ÉS CIATER



(10-04-11)


Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

A felborult hajó, átszakadt gát, szerelem és vérfertőzés regényes hangulatát mellőzve a sokkal racionálisabb és kevésbé romantikus geológusok szerint azonban csupán annyi történt, hogy a Tangkuban Perahu középső része leomlott a felhalmozódott vulkáni hamu súlya alatt, és a megszokott kúp alakú forma helyett ezért lapos a hegy teteje. Bandung környékének leghíresebb vulkánja 2076 méter magas, és könnyen megközelíthető kocsival  vagy motorral. Amikor novemberben Riával és Rebeccával megpróbáltuk meghódítani, de a hatalmas eső visszafordított minket, akkor egy rozoga, kövekkel borított földúton indultunk el. Most azonban István volt a sofőrünk, és ő egy másik, aszfaltozott és meglepően kevés kátyúval tarkított utat ismert. A főútról lekanyarodva megvettük a belépőjegyet, amely KITAS-unknak hála csak 15.000 rúpiába került fejenként (a külföldiekre kiszabott 50.000 rúpia helyett), és szépen felkanyarogtunk egészen a kráterig.

A Tangkuban Perahu fő krátere, a Kawah Ratu (Királynő Kráter), tágas és mély, a közepén opálos türkiz tavacska, vagy inkább pocsolya csillog, és a szokásos záptojásszag terjeng körülötte. Az út egy a kráter szélén húzódó parkolóban ér véget, ahol warungok, szuvenírárusok, helyi turizmók és a nekik sétalovaglásra ajánlott lovak kavalkádja fogadott minket. Miután leparkoltunk, és gyorsan beugrottunk a kamar kecil-be, igyekeztünk minél távolabb kerülni a tömegtől. Először egy szuvenírbolt soron kellett végighaladnunk, ahol sálat, sapkát, ásványokat (mondjuk azok között voltak hatalmasak és csodaszépek is), "I love Bandung" -os pólót és még ki tudja mi mindent vehettünk volna. Találtunk azonban érdekes dolgokat is. Például egy kókuszdióból faragott vicces ülő majmot, amelynek a szőrét a kókusz kemény héjának kiszáradt rostjai képezték. A másik érdekesség egy különleges fa volt, amelynek a kérgét lehántva csodaszép minta bukkant elő. Ebből vázákat, gyertyatartókat és állatszobrokat faragott a mester. Különösen találó volt a leopárd, mert a fa természetes motívuma a leopárd szőrének természetes mintáját idézte. Elhagyva a szuvenírsort már csak néhány warung állt, ahol a kopi susu mellett jól megfért a kráterből összekapart és műanyag palackban árult vulkáni iszap és a kígyóriasztó fakéreg, amelynek füstjét eme lábatlan jószágok nem szenvedhetik.

A kráter peremén sétáltunk végig, ahol a girbegurba fatörzsek között békés padok várakoztak a kirándulókra. A parkoló zsivaja már csak a távolból hallatszódott, és ahogy haladtunk tovább, úgy maradtunk teljesen egyedül a vulkán peremén. Az indonézek szeretnek kirándulni, a Bandung környéki látványosságok (tavak, kráterek, vízesések) mind jól megközelíthetőek kocsival és motorral, és teljesen kiépítettek. Szó szerint kirándulni szeretnek. Nem túrázni, sétálni, hanem felpattanni a motorra vagy beülni a kocsiba, elmenni a tóhoz vagy vízeséshez, kiszállni a parkolóban, lenézni a kráterbe (vagy fel a vízesésre), enni, inni, majd hazamenni. Olyan messzire, mint mondjuk a warungsor vége, vagy pláne a Kawah Ratu túloldala, csak az elvetemült bule turisták merészkednek. Tisztelet azon kevés indonéz kivételnek, akik valami oknál fogva vállalkozó szelleműek ... biztos tinédzserek ... hah, fiatalság bolondság! A kráter túlsó peremén már csak hárman bóklásztunk, de hogy előttünk jártak erre indonézek is, arra a bizonyítékot a perem túlsó oldalán mélyülő másik kráter szolgáltatta. Ennek lapos, homokos alján számtalan, kövekből kirakott felirat hirdette, hogy melyik város szülöttei vagy melyik iskola tanulói voltak oly vakmerőek, hogy leereszkedtek a mélybe.
Tovább haladva a keskeny, lapos perem egyszer csak sárga, vörös és lila sziklák és kövek borította  részhez ért, és ezeken felmászva egy kis sziklateraszra jutottunk, ahonnan beláttuk mindkét krátert. Itt estek le az első esőcseppek. Egészen addig szép időnk volt, a hónapok óta tartó esőzések után végre egy olyan napra virradtunk, amikor nem zuhogott, és mi épp a természetben leledztünk! A halkan és sunyin koppanó esőcseppek elszakították a cérnát! Nem épp lányosan, nem egy trágár kifejezést használva, ott a sziklateraszon kifejtettük véleményünket az időjárás istenének. Hát, nem köszönte meg, amit tőlünk kapott! :)
A sziklateraszról már csak néhány gyökéren kellett felkapaszkodnunk, hogy beérjünk a dzsungelbe, ahol kunkori páfrányok és vastag, zöld mohával borított fatörzsek fogadtak ... ja, és egy fatábla, azzal a megnyugtató felirattal, hogy

"DI ATAS ADA WARUNG" = "Fent van warung" 

Hála az Istennek, már egy pillanatra azt hittem, hogy kijutottam a civilizációból, és elmerülhetek egy kicsit a Tarzan-történetek helyszínének hangulatában ... :)
Felfelé haladva kijutottunk egy kis sziklára, ahonnan szépen be lehetett látni az egész Kawah Ratu-t és a túloldalon hullámzó parkolót. Az időjárás istene meghallgatta imánkat illetve szidalmainkat, és egyszer csak kisütött a nap. Elégedetten másztunk tovább. Mégiscsak mi vagyunk a főnökök!
Fent valóban volt warung, ahol meg is pihentünk egy pár percre. Ezután az út újból a kráter peremén vezetett vissza minket a parkolóba. Innen oldalról jópofa látvány tárult elénk. A kocsik és motorok hullámzó sorban álltak a kráter szélén, ahogy a parkoló felszíne követte a kráter kagylóhéjhoz hasonló vonalát.

A következő programpont a Kawah Domas lett volna, ahol a forrón előtörő vízben állítólag megfő a tojás. Ehhez be is szereztünk egy zacskó tojást az egyik warungban. Már elő volt készítve kráterben való megfőzésre, a nejlonzacskó szája egy hosszú madzzaggal volt bekötve, gondolom, hogy a már megfőtt tojásokat ki lehessen húzni a forró vízből. Ittunk egy kávét, és ez volt a szerencsénk, mert közben az időisten meggondolta magát és leszakadt az ég. Zuhogott az eső, patakokban folyt le az úton, és bármennyire sajnáltuk, hogy ki kell hagynunk a Kawah Domas-t, én a lelkem mélyén örültem, hogy nem útközben kapott el minket a zuhé. Volt ugyan ernyőm, de azt okosan a kocsiban hagytam, így hát vártunk, hogy alábbhagyjon. Ücsörögtünk  a warungban, lassan kiürültek a kávéspoharak, és egyre hidegebb lett, ahogy az eső lehűtötte a levegőt. Mégiscsak fenn voltunk 2000 méteren! Egy jó 3/4 óra után elveszett a remény, hogy az eső valaha is alább fog hagyni, így nagy levegőt vettünk és felszaladtunk a kocsihoz.

A Tangkuban Perahu után a következő település Ciater, amely termálvizéről híres. Ez jó programnak ígérkezett, hiszen a meleg vízben ázva az eső sem olyan zavaró. Meg is találtuk a fürdőt, 35ezer rúpia volt a belépő, és nagyon kellemes környezetben két medence várta a fürdőzőket. Itt már nem volt olyan hűvös a levegő, de jó volt belemerülni a forró vízbe. Az eső még esett, így néhányan esernyő alatt ücsörögtek, mármint a vízben. Pancsoltunk egy ideig, de a savas víz hamar öregasszonnyá változtatott minket, kezünkön egyre több ránc jelent meg, és a magas savtartalom a víz ízén is érezhető volt. Sőt, ha a szemünkbe folyt, akkor egyenesen marta azt. Nem tudom pontosan, hogy milyen betegségekre javallják a ciateri termálvizet, de az tuti, hogy lemart minden elhalt bőrdarabot és bacit a testünkről.
Az útikönyvben olvastuk, hogy a ciateri hotspring nevezetessége, hogy egy természetes vízesés is van a strandon. Megkérdeztük hát, merre találjuk, és ekkor kiderült, hogy van egy sokkal nagyobb fürdő is. A vízesés ott van. Átöltöztünk hát, és habár már elég volt a fürdésből, elindultunk, hogy legalább megnézzük azt a híres termálvízesést. Kis kanyargás után meg is találtuk. A bejáratnál hatalmas nyüzsgés volt, ki-be áramlottak az emberek. Ide csak 15ezer lett volna a jegy, de mi bekéredzkedtünk, mondván, hogy csak szét akarunk nézni. Hehe, jó trükk ... legközelebb majd alkalmazzuk. :) Akkor azonban valóban csak szétnéztünk, de amit láttunk, az elképesztő volt. Azóta bánom, hogy lusta voltam elővenni a kamerát ... bár, várjunk ... igen, azért nem vettem elő, mert megint rákezdett az eső ... de az biztos, hogy a ciateri local hotspring megér majd egy újabb misét.
Képzeljetek el egy erdős részt, fákkal, bokrokkal, amelyek között helyes kis patak folyik. A víz itt-ott zúgókon halad át és a sziklák kis vízeséseket képeznek. Megvan? Elképzeltétek? Rendben. Akkor most borítson be mindent a gőz, mert a patakban forró víz folyik, és vegyetek le minden színt, kivéve a barnát. A fák és bokrok leveleinek zöldje teljesen eltűnik a patak hordalékos vizének, a part sarának és a fürdőző emberek testének barna kavalkádjában. A hatalmas természetes erdei gőz- és termálfürdőben gyerekek visítoztak a köveken csúszkálva, anyukák és apukák tartották csemetéiket a vízesés meleg vize alá, és meglett matrónák ácsorogtak nyugodtan a vízesés sziklafalának dőlve. A látvány leírhatalan volt. Előbbi strandunk egy luxus szálloda medencéje volt ehhez képest. Akkor ott az esőben nem éreztem túl sok vágyat elvegyülni és elmerülni e termálsár-tengerben, de az biztos, hogy lesz még ide egy utunk.


(10-04-11)

Sangkuriang és a felborult hajó legendája

Réges-régen a prianganok földjén egy furcsa király uralkodott: Tumang, egy félisten, aki varázserővel bírt, és kutya formájában tengette napjait. Feleségét Dayang Sumbi-nak, fiát pedig Sangkuriang-nak hívták. Egy nap Dayang Sumbi szarvasmájat és vadhúst kívánt enni, ezért elküldte fiát a közeli erdőbe vadászni. Sangkuriang hűséges ebével vagyis apjával egész nap az erdőt járta, de a vadászszerencse nem talált rá. Késő délutánra már teljesen kétségbe esett, hogy nem tud az anyjának szarvasmájat tálalni vacsorára! Szarvas nem volt, máj meg kellett, hát lelőtte az egyetlen kéznél lévő állatot, a kutyát vagyis apját. Annak máját és húsát szolgálta fel anyjának a vacsoraasztalnál. A nő azonban rájött a turpisságra, éktelen haragra gerjedt, hogy fia hazudott neki és megölte a kutyát vagyis apját. Jól megpofozta fiát, aki rémületében messzire menekült a szülői háztól.

Teltek-múltak az évek, Sangkuriang vándorként sok várost és országot bejárt, míg egy napon visszajutott saját városába. Ott találkozott egy gyönyörű asszonnyal, aki történetesen a saját anyja volt, és halálosan beleszeretett. Mármint Sangkuring a nőbe. De a nő is viszonozta érzéseit. Csodás szerelem szövődött kettejük között, és már az esküvőjük előestéje volt, amikor Dayang Sumbi szerelmese profiljában felismerte egy szem fiát. Ez nagy dilemmába taszította. Tudta, hogy nem mehet hozzá a saját fiához, de csalódást sem akart okozni neki azzal, hogy egyszerűen lemondja az esküvőt. Így cselhez folyamodott. Olyan feltételt szabott Sangkuriang számára, amelyről úgy gondolta, a férfi nem tudja majd teljesíteni.

"Holnap hajnalig csinálj egy nagy tavat, majd építs egy hajót, s azzal jöjj el értem napfelkeltekor!" - hangzott a lehetetlennek tűnő feladat.

Sangkuriang azonban nem esett kétségbe. Egy gáttal felduzzasztotta a Citarum folyót, és máris kész volt a tó. Aztán nekilátott a hajó építésének is. Dayang Sumbi rémülten látta, hogy szerelme vagyis gyermeke teljesíteni fogja a feltételt, és így hozzá kell majd mennie feleségül! Varázserejű sáljának egyetlen lendítésére villámokkal világította meg a keleti horizontot, mire az összes kakas kukorékolni kezdett, jelezvén a hajnalt és a földművesek idejekorán munkába indultak. Sangkuriang csalódottan nézett a hamis hajnalpírban fürdő láthatárra, és elkeseredett dühében felrúgta a majdnem befejezett hajót. A hajó felborult, és így keletkezett a Bandung felett magasodó, jellegzetes koporsó alakú hegy, a Tangkuban Perahu. Neve szunda nyelven szó szerint felfordított hajót jelent. A gát is átszakadt, a víz elfolyt és a tó helyén ma egy város áll, Bandung (e legenda szerint neve a bendung = gát szóból ered).

Eddig a szundanéz mítosz, amely a valóban felfordított csónakhoz hasonló Tangkuban Perahu vulkán és Bandung városának születését magyarázza. Mint oly sok mitologikus történet, monda és legenda, ez is tele van furcsaságokkal és ellentmondásokkal. Miért nem mondta meg Sangkuriang az anyjának, hogy aznap a szarvasok résen voltak? Milyen apa az, aki jobban szeret kutya formájában vakarózni, ahelyett hogy odafigyelne a fiára, hogy az ne lője le a májáért? Mondjuk ugyanez vonatkozik az anyára is. Szegény Sangkuriang egy eléggé megfélemlített gyerek lehetett. Hogyhogy csak a szerelembe esés után jött rá Dayang Sumbi, hogy a pasi kiköpött fia? És miért nem mondta meg neki, hogy ő az anyja és ezért nem mehet hozzá? Attól félt, hogy a csávó kinyírja vagy csak nem akart csalódást okozni a kicsi fiának?

Persze ezek mind csak költői kérdések, hiszen jól tudom a választ. Mindez azért történt így, hogy létrejöjjön a Tangkuban Perahu és Bandung városa. :)

(10-04-11)

Gyárlátogatás és az indonéz hulladékgyűjtés problémái

Szombaton István elvitt minket Cicalengkába a Nabati kekszgyár két üzemébe gyárlátogatásra. Először abba az üzembe mentünk, amelyet most építenek. A belépés előtt szabályszerűen be kellett mosakodnunk. Kézmosás könyékig és hajháló illetve maszk felöltése. Az épület már félig készen van, de belül még van rajta mit alakítani, és a beállított gyártósor nagy része is tisztán csillog még. Valami krémet kevertek benne próbaképpen, tesztelés gyanánt. A másik gyár a régebbi, itt vannak az irodák is, illetve egy nagy iroda, ahol a fal mellett sorakoznak az egyes részlegek íróasztalai. Megismerkedtünk Bernie-vel, aki egy német származású, de Ausztráliában élő 70-es éveiben járó fazon. 8 évvel ezelőtt ő kezdte el kialakítani a Nabati gyárat a tulajdonossal Erwinnel. Erwin nagyapja, aki kínai származású indonéz, annak idején mogyorót sütögetett az utcán, azt árulta, és az unokája révén mostanra a családi vállalkozás szépen kinőtte magát.  Erwin most 30 éves, és a Nabati Indonézia egyik piacvezető kekszgyára. Bernie egyébként csokoládéguru, dolgozott Svájcban is, de aztán új kihívások után nézett, mint például a csoki-és kekszgyártás Ugandában (ha jól emlékszem) és aztán Indonéziában. Istvánnal nagyon jóban vannak, és együtt próbálnak megbirkózni az indonéz kekszgyártás feladatával. Ez nem könnyű, kezdve azzal, hogy a munkaerő sokszor alig ért a feladatához.

Egy kekszgyár jópofa hely, és értelemszerűen tele van keksszel! Az egész gyártás automatizált, kezdve az alapanyagok összekeverésétől, a tészta gyúrásán át a kis formák kiszaggatásáig, amelyek aztán végigmennek egy kb. 80 méter hosszú kemencén, és a végén ott sorakoznak a futószalagon a kész kis kekszek. Megkóstolhattuk még melegen! Azért az emberi munkaerőre is szükség van, akik figyelik, hogy jól működik-e a gép, illetve a végén lekapkodják a futószalagról a törött, selejtes darabokat. A csomagolást is gépek végzik, de van olyan termék, amelynél a keksz mellé beletesznek a csomagolásba egy kis zacskó sajtkrémet. Ezt is munkások dobálják bele a gépbe egy nagy tölcsér mellett állva. 8 órás műszakban dolgoznak, a fizetésük annyi kb. mint az ösztöndíjunk, másfél millió rúpia havonta. A gyár non stop működik. Napi 24 órában! Pár ezer munkásuk van, de ez nem is számít nagy gyárnak, mert Cicalengkában egymás mellett van 2-3 textilüzem is, ahol összesen 30ezer ember dolgozik. Műszakváltáskor a négysávos úton megáll a forgalom, akkora dugó keletkezik.

Ami viszont elrettentő egy ilyen gyárban, hogy látod, mennyi szemét az, amely a csomagolások miatt keletkezik. A gyárban még nem szemét, de aztán megveszik az emberek a sokszor egyesével csomagolt kekszeket (jól értitek: van mondjuk egy 250 vagy 500 grammos termék papírdobozba csomagolva, azt megveszed a boltban, kibontod, és belül minden egyes keksz külön be van csomagolva még egyszer!), és miközben jóízűen majszolják a finomságot, a csomagolást egyszerűen kiejtik a kezükből. Sétálva vagy a motoron vagy az autóból. Hangsúlyozom: nem eldobják, hanem kiejtik a kezükből. A dobás tudatos folyamat, de ők teljesen öntudatlanul egyszerűen elengedik, ujjaik szétnyílnak és a papír- vagy műanyagdarab a földre hull. Észre sem veszik. Teljesen természetes, feltétlen reflex, nem különbözik attól, hogy levegőt vesznek vagy pislognak. Nem túlzok. Egyedül az autóban nem tudják elejteni. Ott lehúzzák az ablakot és kidobják a szemetet, de ez sem tudatosan megtervezett mozdulatsor, hanem ugyanúgy ösztönös. Ezt leginkább Adén látom, akire már jó párszor rászóltam, hogy ne dobja ki a papírzsepit az ablakon, és ha szólok, eszébe jut, és tudja, hogy miért nem kéne, de az ösztönös cselekvés mindig gyorsabb, minthogy lenne ideje végiggondolni. Ezért van, hogy ez a szerencsétlen ország fuldoklik a szemétben. Mert nem hogy nem gyűjtik szelektíven, hanem egyenesen szétdobálják ... bocsánat, elejtik ...
Persze vannak szemétgyűjtők, na nem kukásautók, hanem kukásszekerek vagy egy szál hapi, aki egy zsákot cipel a vállán és abba szedi össze a házak elé nejlonzacskókba kirakott szemetet. Most hirtelen nem is tudom, hogy vannak-e egyáltalán kukák? A magánházaknál biztosan nincsenek, a kostban sincs, a kerítés mellé szoktuk kilógatni egy sor szögre a megtelt nejlonzacsikat. Szóval van még hová fejlődni a hulladékgyűjtés és szemétgyűjtés terén. Remélem eljön a nap, amikor a bandungi folyók nem nejlonzacskóktól lesznek színesek és a városhoz közeli vízeséseknek csak a vízpermeten megtörő napfény szivárványa kölcsönöz majd színt.

Visszatérve a kekszgyárra, és kekszgyártásra: Azért csomagolnak majdnem mindent ilyen kicsi, egyszemélyes kiszerelésben, mert a kis warungok (vegyeskereskedések) így tudják legjobban eladni az embereknek, akik nem szeretnek egyszerre nagy tételben vásárolni. A kisgyerekek, de a felnőttek is, tök boldogok egy 500 rúpiás sajtos vagy csokis keksszel, és nem akarnak egyszerre 10-et venni. Az élelmiszeripari termékek kis kiszerelésben való csomagolása egyébként is általános dolog Indonéziában. Ha egyedül vagy és csak magadnak készítesz kaját a kostban, akkor ez szerencsés dolog, de pont itt, ahol főleg nagycsaládok vannak, úgyis nagyobb tételben vásárolnak az emberek a szupermarketben. És miért kell mondjuk 6 deci joghurtot 6 db. egy decis pohárba csomagolni, pláne, hogy ígyis-úgyis ugyanazt a mennyiséget veszed meg. Jó, tudom, azért, mert különben nem ér semmit az a marketingfogás, hogy ha ebből a cuccból megiszol naponta egy decit, akkor az jaj, de fedezi a mit tudom én milyen szükségletedet ... De akkor is kevesebb műanyag lenne egy darab 6 decis flakon és egy darab egy decis mérőpohár, mert úgy egészen pontosan 4 kupaknyi műanyagot meg lehetne spórolni, ha mondjuk a mérőpohár és egy kupak unyanannyi anyagból készül. Na, mindegy, biztos hülyeség, és 2012-ben úgyis jön a világvége ... :)

Ezen a szombat estén újra az indonéz tánckultúra szépségei feledtették velem az aggasztó szeméthegyeket. Elisa, Chloé (Gabriel, a francia Darmasiswa srác barátnője) és egy harmadik lány fellépett a Dago Tea House-ban. Nem tudom, hogy pontosan milyen rendezvény keretében, de voltak indonéz hazafias nótákat éneklő gyerekek modern tánccsoport, tradicionális táncokat bemutató 7 éves kislányok és tizenéves fiatalok. Elisáék jaipongan- t táncoltak, és megkértek, hogy vegyem fel őket videóra. Esősre állt az idő, nem voltam túl szociális hangulatban, de megígértem, és menni kellett. Végül is nem bántam meg. Elisáék jópofák és egész ügyesek voltak, és persze óriási sikert aratott a három külföldi lány!

(10-04-10)

Punclut, Tartüff és pókerparti

Péntek délután Adéval felpattantunk a motorra (nem Tornádóra, hanem egy piros Hondára, amelyet az öccse használ hétvégenként, ha Bandungban van) és nekivágtunk a Jl. Cimbeuleuit-nek, amely a Jl. Dago-val párhuzamosan, de attól nyugatra vezet az északi dombok felé. A Bumi Sangkuriang előtti kis körforgalomban balra vettük az irányt, és egy szűk kis úton felfelé kaptatva hamarosan kiértünk a városból. E terület neve Punclut. Megritkultak a házak, helyüket bambuszból épült warungok váltották fel, amelyek előtt már sorakoztak a levetett cipők és szandálok. Tulajdonosaik a szőnyeggel borított bambuszpadlón ülve kávéztak, vacsiztak és gyönyörködtek az alattuk elterülő Bandung látványában. Már amennyire délután látszott, mert a párás időben csak egy-két magasabb épület körvonalai sejlettek fel, és a lassan felgyúló lámpák fényei tudták csak átverekedni magukat a város felett lebegő szmogfelhőn. Mi túlhaladtunk a warungokon. Kíváncsi voltam hova vezet az út, fel akartam menni teljesen a hegy tetejére, egészen addig, amíg elkezd lejteni a túloldalon. Az út valószínűleg Lembangba vagy Maribayába vezethet, a hegytetőről nézve széles völgy terült el a túloldalon, és velünk szemben a Tangkuban Perahu koporsó, illetve bocsánat, felfordított hajó, alakú tömbje emelkedett ... a bandungi Badacsony ... :)
 Nem akartunk Lembangba menni, így visszafordultunk, és megálltunk azon a terasz szerű kilátóhelyen, amelyet felfelé láttunk. Innen nyújtotta a város legteljesebb látképét (a fent említett feltételek mellett). A nap már lemenőben volt, rózsaszínre festve a levegőt, és a kilátóteraszon sorakozó motorokon randevúzó párocskák gubbasztottak. Igazi "tempat pacaran" (randihely)!
Megvacsoráztunk az egyik warungban: vörös rizst, sült halat és sült angolnát ettünk. Ez utóbbi roppant vékonyka, sósra fűszerezve, és ha kisütik, olyan lesz mint a csipsz ... vagy ha figyelembe vesszük hosszúkás alakját, mint a ropi. :)
Evés közben egyre többet láttunk a városból, mert lement a nap, felgyúltak a fények, és Bandung ott szikrázott a lábunk alatt.

Az aznap esti következő program a Dago Tea House-nál várt minket. Rob mesélte, hogy aznap este némafilmet vetítenek ott. Így fél órával a kezdés előtt találkoztunk Robbal és egy német lánnyal a Mediterazziában. Nem értettem, hogy hol fognak a Dago Tea House-ban filmet vetíteni, mert tudomásom szerint ott csak nyitott színpadi rész van. De kiderült, hogy az open air rész bejárata mellett elsétálva, kicsit odébb van egy másik nagy kapu, amely egy épülethez vezet. A bejáratnál ült valami jegyszedő féle, de mi megérkezve közöltük, hogy nincs jegyünk, és beengedtek minket. Máig nem értem a logikát, de sebaj! :) Belépve egy igazi színházterem fogadott, amilyet Bandungban eddig csak egy helyen, az STSI-n láttam. A Goethe Intézet szervezésében vetítették a Tartüff című némafilmet. Eredeti német nyelven indonéz felirattal. Ja, bocsánat, igen, ez így viccesen hangzik, hiszen némafilm ... de a jelenetek között voltak írott párbeszédek, egy-egy mondat, ahogy ez a némafilmeknél szokásos. Ez volt az első bandungi moziélményem. Egy 1925-ös német némafilm, amelyet Friedrich Wilhelm Murnau rendezett! :) A kezdésre befutott Tünde is, szintén elámulva a színházterem láttán. A Project-tel kapcsolatos korábbi színházkereső körutunkból ez valahogy kimaradt, szóval felvettük a listára, hogy ide még vissza kell jönnünk. A filmvetítés érdekessége az volt, hogy a némafilmek eredeti előadásmódját követve a zenét élőben játszotta a zenekar. 74 percre visszarepültünk a 20-as évekbe, a némafilmek hőskorába!

A mozi után átmentünk a Mediterazziába, ahol csatlakozott hozzánk Parwiz, Iva és mások, és éjfél utánig tartó pókerpartival végződött az este, ahol persze veszítettem, és Tünde meg természetesen nyert!
(10-04-09)

TravEx - Szunda esküvő Tanjungsariban


Travel Express / Tradíció

video

ESKÜVŐ SZUNDA MÓDRA TANJUNGSARIBAN



(10-04-08)


Esküvő szunda módra és a Kampung Toga

A Cifini, a Harti, Abang, Gabriel és Ade alkotta formáció, ezen a napon egyik barátunk, Ully hugának esküvőjén játszott. Ully Tündét és engem is meghívott, de csak én tudtam képviselni Magyarországot a jeles eseményen. Hagyományos szundanéz ceremóniának nézhettünk elébe, így elvárható volt a megfelelő viselet. Ullytól kaptunk kölcsönbe egy rózsaszín ruhát, amelyet Tünde a házinénije, Ibu Yuni egyik rokonának esküvőjére vett fel, majd átadta nekem a Tanjungsariban tartandó ünnepségre. A hagyományos szundanéz női viselet három részből áll: egy pánt nélküli fűzőből, egy csupa csipke és ezért áttetsző hosszú ujjú blúzból és egy nagyon szűk szabású hosszú szoknyából.

A szertartás reggel 9 órakor kezdődött Tanjungsariban, amely Bandung és Sumedang között helyezkedik el. Itt lakik a család. A terv szerint a banda 7 órakor vett volna fel engem a kostban, ezért én hajnali 5-kor keltem, hiszen a reggeleimből köztudottan legalább egy órát vesz el az ébredés folyamata, amely két fázisból áll: a kb. félórás visszaalvásból és még legalább fél órából, de általában hosszabb időből, amikor csak arra vagyok alkalmas, hogy kómásan kapaszkodjak a kávésbögrémbe. A második egy órát a reggelizés, mosakodás és öltözködés töltötte ki. Előző este felpróbáltam a ruhát. Testalkatilag közelebb állok a csontkollekcióhoz, mint a zsírpacnihoz, de a szoknyánál esélyem sem volt. A pici indonéz lányokra tervezett ruhadarab megrekedt a combom közepénél és egy jottányit sem jött feljebb. Felülről sem lehetett felvenni, mert ott a vállam akadályozta meg a dolgot. Így egy drapp szövetnadrágot választottam, amely színben egész jól passzolt a halvány rózsaszínű felsőrészhez. Reggel úgy gondoltam, hogy a fűző felvételével megvárom Adét, hiszen eme speciális ruhadarabnál azon áll vagy bukik a dolog, hogy mennyire erősen tudod meghúzni a hátad közepén futó fűzős részt. Ez általában két emberes feladat, de 10 perccel 7 óra előtt kaptam egy sms-t, hogy Adéék késnek, mert Abang még fürdik. Azért akartunk 7-kor indulni, hogy kényelmesen odaérjünk, és biztosan ne késsünk el, mert sosem lehet tudni mikor és hol lesz dugó az úton. "Nehogy rajtam múljon a dolog!" - gondoltam, és hősiesen megküzdöttem a fűzővel, ami a vártnál sokkal könnyebben ment. 7 óra 15 perckor teljes díszben heveredtem le az ágyra, miután jött még egy sms a türelmetlen Adétól, hogy még mindig a Salendrón vannak, de Abang legalább már szép tiszta. Most épp Gabrielt várják, aki Jakarta mellől, Bekasiból jön motorral, és a szombat reggeli (!) dugó miatt késik. Mire 9 óra körül megérkezett az autó, már én is tajtékzottam.

 - Abang! Gabriel! Micsoda dolog az, hogy meghívnak minket egy esküvőre és mi lekéssük a szertartást! Ully ráadásul a barátotok, hozzám nem áll túl közel, de ti már hosszú évek óta ismeritek! Ez vérciki, meghívnak, nekem adnak ruhát, meg minden és aztán mi lekéssük az egészet!!! - támadtam neki a fiúknak jóreggelt helyett, miközben bekászálódtam a kocsiba.

Ráadásul nekem ez az első helyi esküvőm, kíváncsi voltam, milyen lesz, és most tessék, nem látok majd belőle semmit, mert ezek későn indultak Bekasiból és pancsoltak a mandiban! Abangot és Gabrielt láthatóan nem nyomasztotta a probléma. Azt bizonygatták, hogy a reggeli ünnepség, amely a muszlim szertartás, úgyis csak a családnak van, a vendégeket nem is várják rá, igazából nem is nyilvános, és nem is érdekes. Ezt hallva rögtön Ade vált reggeli nyűgösségem és kialvatlanságom célpontjává.

"Akkor miért mondtad, hogy reggel 7-kor kell indulnunk? ... Grrr ... Ezért keltem hajnalban? Simán aludhattam volna még! ... Áááá ..."

Tanjungsariba jó másfél óra volt az út, ami alatt én szépen elaludtam és megérkezve máris rózsásabb volt a hangulatom. Egy kis épület mellett parkoltunk le, amelynek tágas udvarán színpad állt és előtte szépen elrendezett széksorok sorakoztak egy sátor alatt. A násznép a sátor előtt gyülekezett. Az emberek színes forgatagában egyszer csak megpillantottuk az öltönyös Ullyt, aki lelkesen üdvözölt minket, és lovagiasan megdícsérte szunda külsőmet. Elsőre az egész kavalkád egy nagy káosznak tűnt, de aztán sikerült lokalizálni magunkat. Amikor felcsendült a zene (amely az európai fülnek sokszor disszonánsnak és ritmus nélkülinek hat, de ennek köszönhetően nagyszerűen lehet vágni, mármint a videóban!), mi közvetlenül a bevonulásra felsorakozott "ifjú pár és közeli hozzátartozók" szekció mögött álltunk, így előrébb verekedtem magamat a többi násznép közé, ahonnan jobban lehetett látni az eseményeket.
A sátor előtti teret félkörívben vették körbe a vendégek, és a placcon egy férfi táncolt, aki napszemüveget és fekete-fehér kockás turbánt viselt, díszes fehér ruhája felett a dereka köré is ilyen anyagdarab volt tekerve és egy összecsukott esernyőt tartott a kezében. Hirtelen hangos sípszó szakította félbe előadását, és egy magas, vékony, lila ruhába öltözött, gyanúsan férfiszerű nő vette át a táncos feladatát. Utána két nő jött előre piros és zöld ruhában, amelyeknek köpenyrésze pillangószárnyakra vagy pávafarokra emlékeztetett. Az előbbi esernyős férfi csatlakozott hozzájuk, majd egyszer csak kinyitotta az ernyőt és úgy táncolt a páva-pillangókkal. Ezután a már így is meglehetősen vegyes és fura társaság újabb tagokkal bővült. Az  esernyős fazon vezetésével egy vörösre mázolt pofájú alak, a gyanúsan férfiszerű lila ruhás nő, és négy gólyalábas alak közeledett táncmozdulatokkal az ifjú pár felé. A gólyalábasok állítólag az ősi szundanéz, a hindu és a buddhista mitológia összekeveredésével létrejött szunda hagyományok mesebeli alakjai voltak. A fehér szakállas, a majomkirály volt az egyetlen, akit azonosítani tudtunk, mert a többiek kilétében Adéék sem voltak biztosak. Hosszú fekete nadrágjuk felett batik kendőt viseltek a derekukra tekerve. Arcukat fehér vagy sárga festett maszk, illetve fehér vagy zöld szakáll tette a bizarr, az ijesztő és az érdekes keverékévé. A festett arcúak arany színű koronát, a szakállasok pedig azonos színű tollas fejdíszt viseltek, amelynek hátsó nyúlványa ívben visszahajolt a tarkótól a fejbúbig. A néha fülsértő frenvenciájú zene ritmusára mozogva a mitologikus galeri egyre közelebb jutott az ifjú párhoz. A lila ruhás férfi-nő külön is táncolt nekik, majd az esernyős hapsi odafurakodott hozzájuk, föléjük tartotta a kinyitott ernyőt, és négy lila ruhás, tollas fejfedős táncosnő (valódi nő) vezetésével a vőlegény és a menyasszony a sátor felé vonult, végig a székek sora között egészen a színpadig, ahol elfoglalták helyüket középen, oldalukon az örömszülőkkel. Ezután a násznép is elhelyezkedett a nézőtéren, és megkezdődött a szertartás következő szakasza, amikor is hosszú-hosszú beszédeket tartottak házasságról, családról, szeretetről, Istenről és hasonlókról.

Én ebből természetesen egy szót sem értettem, de nem is nagyon érdekelt. Sokkal jobban izgattak a gólyalábasok. A Saratuspersen (az együttes, ahol Ully dobol) kisbuszát ülőalkalmatosságnak használva szép lassan lefejtették magukról lábaikat, lekerültek a műszakállak és fejdíszek, és napvilágra kerültek az STSI-ről ismerős arcok, a Saratuspersen legénysége. A nagy műlábak rengeteg szalaggal vannak a gólyalábas saját lábához erősítve, és méretükből adódóan van súlyuk is. Én sose gólyalábaztam, így nem mertem kipróbálni, de a majomkirály kalapját és szakállát felöltöttem. Utóbbi határozottan javított az összhatáson, eltakarta az arcomon éktelenkedő nagy pattanásokat. :)

A beszédek még mindig zajlottak, láthatóan az ifjú pár is unta már a dolgot, mert nem láttam az ilyenkor szokásos csillogó, szerelmes tekinteteket. Mint kiderült, a reggeli szertartás, amit lekéstünk, volt a tulajdonképpeni esketés muszlim hagyományok szerint, ez pedig a szunda verzió. A beszédes részben két izgalmas dolog történt. Az első, hogy egyszer csak előkerült egy díszes, lila színekben pompázó ernyő, amit egy szintén lila díszruhás fiú tartott az ifjú pár fölé. Ez legalább változtatott az összképen, és volt mit fényképezni. Épp ott ólálkodtam elöl, amikor végeztek a beszédekkel és az örömszülők aprópénzt illetve kis galacsinokat szórtak a násznép közé. Na, erre persze megbolydult az egész méhkas, a szélső székeken ülők felpattantak és kapkodták az aprót, meg a galacsinokat. A középen ülők is kapkodták volna, de nekik esélyük sem volt kijutni. Mint kiderült, a galacsinok némelyikéért ajándék járt, ezért volt olyan lelkes mindenki. A tombola helyi változata. Miután fedezékbe vonultam a fémeső elől, és jobban körbenéztem, meglepve láttam, hogy nem csak a gyerekek kapkodják a földről kacagva és sikítozva az apróságokat, hanem felnőtt nők és férfiak is. Egészen pontosan az volt a meglepő, hogy egy-egy megszerzett kincs láttán ugyanaz az ártalan, őszinte öröm tükröződött gyermek és felnőtt arcán egyaránt. Már többször tapasztaltuk ezt a fajta gyermeki hozzáállást, és itt most újabb bizonyítékot nyert: az indonézek gyermekek mind, teljesen függetlenül a koruktól. Furcsa látvány, ha meglett férfiak tolakodnak ádáz hévvel az eldobott aprópénzek után, mintha az életük múlna a megszerzésükön, az életük múlna a játékon, de az biztos, hogy boldog, aki az ilyen egyszerű dolgokban is ekkora örömöt tud találni. Hadd ne idézzem itt a Biblia vonatkozó sorát ...

A végeláthatalan beszédek után az ifjú pár bevonult az épületbe, ahová követte őket a násznép is. A bejárat előtt egy festőállványra felállítva a pár vendégköszöntő pre-wedding fotója fogadta a vendégeket, amint épp egy-egy pohár itallal köszöntik az érkezőket. Az ital úgy nézett ki, mintha vörösbor lenne, de valószínűleg valami üdítő volt. :) Beírtuk a nevünket a vendégkönyve, mindenki kapott emlékbe egy kulcstartót, amin kis dob lóg, majd benyomultunk a terembe. Na, itt fogadott aztán az igazi káosz, amely azonban megint csak első látásra tűnt annak. Ha figyelmesen körbenéztünk, láthattuk, hogy itt igazából teljes a rend. A vendégek sorban álltak, vagy az ifjú párhoz gratulálni, vagy a különböző ételes pultokhoz ebédelni. A kaotikus hatást az okozta, hogy a sorok végei összeértek, maguk a sorok néhol összefonódtak. Ha beálltál egy ember mögé, nem tudhattad, hogy a menyasszonynál vagy a rizsestálnál lyukadsz-e ki. Mi először a gratuláló sorba keveredtünk. Az ifjú pár a terem végében álló színpadon várta a jókívánságokat. A színpad két sarkán egy-egy urna állt. Oda kellett bedobni az ajándékot, vagyis a pénzt. Én húszezer rúpiát adományoztam a friss házasoknak, gratuláltam nekik, majd levonultam a színpadról, és megpróbáltam megközelíteni az ételt. Már nagyon éhes voltam. Addigra annyira feltorlódott az enni vágyók száma, hogy a hely szűke miatt már esély sem volt a tisztességes sorban állásra. Annyit tehettünk, hogy befurakodtunk a tömegbe, és türelemmel vártuk, amíg valahogy a rizshez sodródunk. Ha elérted a rizst, akkor már rajta voltál a csapáson, és a tömeg áramlása szépen végiggörgetett a különböző feltéteket és leveseket tartalmazó fazekak mentén. Nem lehetett válogatni, mindenből venni kellett, mert több esély nem volt. Ha kidob az áramlat, vége. Azt eszed, amit megszereztél. Mire újra visszajutnál a kihagyott és mégis megkívánt ételhez, már csak üres edényt találnál. Zsákmányunkkal aztán kimentünk az épület mögötti gazos udvarra és a verandán leülve, persze a földre, mert nem voltak székek, pláne asztal ... elfogyasztottuk az ebédet.

Mindeközben a kinti színpadon a Saratuspersen játszott, majd utána következett a legmeglepőbb fordulat: öt lenge ruhás csaj énekes-táncos show-ja. Senkit ne tévesszen meg! Nem a lenge ruha volt meglepő egy muszlim család által szervezett esküvőn. Sokkal inkább az, hogy a sok középkorú muszlim Bapak és tiszteletreméltó fejkendős Ibu előtt öt transzvesztita lejtett nem éppen visszafogott és tisztelettudó táncot. Indonéziába kellett jönnöm, hogy ilyet lássak! Transzvesztita-show egy muszlim esküvőn! Már eleve az, hogy transzvesztita-show-t rendelnek egy esküvőre, már az megdöbbentő, na de itt! Egy olyan országban, ahol a nők alig hordanak ujjatlan felsőt, nem látsz csókólózó párokat az utcán és a legtöbben a nászéjszakájukon szexelnek először! De azért a lakodalmon félpucér nőnek öltözött férfiak riszálják magukat a rokonság előtt, és dörgölőznek bigott nagybácsidhoz. Hát, ez azt hiszem ... no comment ... :)

A transzvesztiták után játszottak Adéék, a Cifini. Harti mellé Ully barátnője, Mira is felment énekelni. Ez már a buli vége volt, délután 2 óra körül. A násznép lassan szállingózott haza. Mi is megköszöntük a meghívást és a vendéglátást Ullynak, majd elindultunk.

Korán volt még hazatérni Bandungba, így Harti javaslatára elmentünk a Sumedang melletti Kampung Toga-ba. Ez tulajdonképpen egy komplexum, ahol van két türkizkék vizű medence szép pálmafás környezetben, és egy étterem, ahol kis bambuszkunyhókban ücsöröghetsz, amelyek lépcsőzetesen vannak elszórva a hegyoldalon. Fürdőruhát nem hoztunk, így maradt a kávé. Meg az eső természetesen. De nem sok, csak pár csepp.
Hazafelé is elaludtam a kocsiban, pedig a táj Bandung és Sumedang között megérdemli a figyelő tekintetet. Az út fenn kanyarog a hegyoldalban, és ha lenézel rikító zöld rizsteraszok (sawah) bukkannak elő a pálmák és banánfák közül a völgyben, amelynek alján bővizű folyócska vágtat.
Útközben hatalmas eső ért utol minket és Bandungba érve belefutottunk egy kiadós dugóba, amely a Soekarno Hattán keletkezett, miután annak bizonyos részeit bokáig érő víz fedte. Hát, igen, a vízelvezetésen még mindig lenne mit javítaniuk!


http://picasaweb.google.com/kenildem/EskuvoTanjungsaribanEsAKampungToga

(10-04-08)

p.s. a motorozáshoz, avagy az indonéz motor-divat

Igen, majdnem elfelejtettem!

Ami nagyon vicces, az az, hogy hiába vagyunk a trópusokon, hiába van tűző napon 35 fok, amit piros lámpánál a forró gépek 40-re tolnak fel, itt majdnem mindenki hosszú ujjú pulóverben vagy dzsekiben nyomja a motoron. Sokan még kesztyűt is hordanak. És nem csak azt az ujjainál lyukas motoros (vagy biciklis) kesztyűt, hanem rendes kötött kesztyűt. 6 fokkal az Egyenlítő alatt egyébként is abszurd látvány egy sapkákat és kesztyűket ajánlgató utcai árus, hát még a motoron száguldó bukós, kesztyűs irhabunda. Pedig láttam ilyet!
Ade később felvilágosított, hogy az indonézek nem a hideg ellen hordanak kesztyűt, hanem a nap ellen. Hogy ne égjen le a kezük! A barnaság egyébként is hiúsági kérdés itt, mármint olyan értelemben, hogy negatív dolog túlságosan barnának lenni. Ezért van, hogy itt fehér az alapozópúder, és külön kell figyelnem a szupermarketben, hogy ne fehérítős tusfürdőt vegyek. Na nem, mintha zavarna, ha fehérebb leszek, hanem inkább azért, mert abban végképp teljesen gyanús és azonosíthatatlan kémiai anyagok lehetnek. A legjobb eset még az, ha az "Shower Gel - Extra White Shimmer" csak placebo szöveg. Azóta megfigyeltem, hogy a kesztyűs standok sokszor valóban bukósisak- és esőkabát-standokkal vannak összekötve, amelyek sokkal tipikusabb motoros kellékek.

Na, de várjatok! Most jön a poén! Észrevettem, hogy mostanában én is úgy indulok el reggel a motorral, hogy a pólóra felveszek egy vékony pulcsit, vagy ha már dél van, akkor egy hosszú ujjú vékony blúzt. Még nem tartok a bekecsnél, de ki tudja ... A lámpánál állva tényleg nagyon tud égetni a nap! És ha éjszaka megyek haza, bizony hideg a menetszél, reszketnek a csontjaim. Ezt teszi velünk 8 hónap a trópusokon. Elkezdünk fázni! :)

(10-04-06)