Búcsú a Hondáktól

Eljött hát hosszú utazásunk utolsó motoros napja. A motorozásnak még nincs vége, hiszen Bandungban Tornádó kalandjai majd folytatódnak, de ezzel a nappal búcsút vettünk a két Hondától.

Balin elkövettük azt a hibát, hogy felhívtuk a Dunia Santai-t és megkérdeztük, van-e esetleg olyan kuncsaftjuk, aki eljött motorral Balira, de nem akar visszafelé is motorozni. Az volt a tervünk, hogy Péter visszavihetné annak a motorját Yogyába, és így neki is lenne kétkerekű járműve a visszaútra. Ezáltal szívbajt hoztunk a tulajra, és kiderült, hogy hivatalosan nem is hozhattuk volna el a motorokat Baliig. Ebből kifolyólag persze nem volt visszaszállítandó motor, és a logisztikát végül a már ismertetett módon oldottuk meg, de ezután folyamatosan zaklatott minket a yogyai rent-a-bike cég.

Felhívtak minket a Denpasarból Banyuwangiba vezető utunk alatt, amikor is megnyugtattam őket, hogy a motorok nem voltak soha jobban. A Jajag-Sukamade Rally idején Tündét hívogatták, mert a Meru Betiri Nemzeti Park területén nem volt térerő. Már visszafelé tartottunk Sukamadéból, amikor Tündének sikerült elérnie minket, és egyrészt leszidott, hogy miért tűntünk el két napra egy lefedettség nélküli területre, másrészt felszólított, hogy hívjam fel Yogyát, mert ő már idegbajt kap tőlük, és nem győzi nem felvenni a telefont. :)

Visszaérve a civilizációba felhívtam az aggódó tulajt, és megnyugtattam, hogy január 18-ára visszavisszük a motorokat. Állandóan az "over km" és a már esedékes olajcsere kérdésével jött, de szerintem csak minél hamarabb ki akarta szabadítani kicsinyeit a karmaink közül. Ha tudta volna, hogy mennyire jogosan! :)

18-án mi épp Parangritis csodáit fedeztük fel, amikor megint hívtak. Megbeszéltem velük, hogy másnap reggel 9-re az irodánál leszünk.

Mielőtt azonban begördülünk a Dunia Santai keskeny utcájába, vegyük csak számba, mi minden történt az úton!

1. Rögtön a második nap Tünde balesetet szenvedett, amelynek következtében ki kellett cserélni a fekete Honda visszapillantó tükreit és az első lámpa búráját.
2. A harmadik napon feladta a harcot a szürke Honda kilóméterórája.
3. Valamikor utána elvesztettem a bal oldali lábtartóra húzott gumit.
4. Az én kék bukósisakomnak kettétört a műanyag szélvédője és a csupasz bukót ráhagyományoztuk egy kutai padang étterem tulajdonosára.
5. A Kawah Ijen és Sukamade útjai szerencsére nem hagytak látható nyomot a gépeken és erről persze hallgattunk, mint a sír.

Alig érkeztünk meg az irodához, a tulaj és egy kollégája rögtön rávetették magukat a fekete Hondára. Péter szinte még le sem szállt róla, de már szerelték le felkötött hátizsákját, vizslatták a motort, beindították, kipróbálták. Az új lámpabúrával nem volt bajuk, de sérelmezték, hogy az új tükrök nem eredeti Honda-visszapillantók. Tünde aztán itthon megnézte az emlékbe magával hozott sérült tükröket, és azt kellett megállapítania, hogy azok sem eredeti Honda-tartozékok. Hm, no comment ...
Az elülső műanyagborításon felfedeztek egy horzsolást, és közölték, hogy azt ki kell cserélni, mire én kikeltem magamból!

"Balesetünk volt, a barátnőm otthagyta a fél fogát, varrni kellett, meg minden, hát ne szórakozzanak velünk, hogy egy nyavalyás horzsolás miatt ki kell cserélni az egész műanyagot!"

Ez megtette a hatását, a cserét elfelejtették.
Az én Hondámon rögtön kiszúrták, hogy hiányzik a gumiborítás a lábtartóról. Miközben a tulaj bement az irodába, hozott egy új gumit és felhúzta a csupasz vasra, közölte, hogy ez húszezerbe fog kerülni. Akkor rábólintottam, de szerencsére még nem fizettük ki. Reggel ugyanis még csak a fekete Hondát adtuk vissza (azt rögtön el is vitték, gondolom a már rég áhított olajcserére), de a szürkét aznap még használni akartuk, hogy elmenjünk vele Borobudurba. Ebből adódott az a szerencse, hogy akkor, ott nem próbálták ki az én motoromat, így nem vették észre, hogy nem működik a kilóméteróra. Délután Borobudurból visszatérve szintén nem volt rá érkezésük, mert kitört a lábtartó gumi körüli balhé. Na, nem nagy vita, mert az indonéz alapvetően konfliktuskerülő fajta. Amikor a hapsi kérte volna a gumiért elvárt húszezret, mi közöltük, hogy nem a mi hibánk a gumi elvesztése. Az már eleve instabil volt, a reggel felrakott új gumidarab is kétszer esett le a Borobudurba vezető úton, úgy kellett mindahányszor visszafordulnunk érte, hát felejtse el, hogy mi ilyen hülyeségért egy húszast fogunk fizetni. A kétszeri gumivesztés persze szemen szedett hazugság volt, de tudtunk jobb helyet annak a húszasnak. A tulajon látszott, hogy nagyon dühös, de nem hazudtolta meg indonéz voltát. A reakciója kimerült egy ideges kézlendítésben, egy "Do what you want!" mondatban és egy nagyon kurta elköszönésben. Ebben a nem túl baráti hangulatban szedtük fel az irodában megőrzésre hagyott csomagjainkat, és húztuk el nagyon gyorsan a belünket a vasútállomás felé. Így már nem voltunk tanúi annak, amikor rájöttek, hogy még a kilóméterórát is "tönkretettük".

A Kután új otthonra lelt kék bukósisakot pedig nem hiányolta senki. :)

(10-01-19)