Jajag-Sukamade Rally 2010 - Motocross a Meru Betiri Nemzeti Parkban

(Kukker Ottó)

Reggel 7 felé jár az idő, 2010. január 14-ét írunk. A délkelet-jávai kisváros, Jajag, szokásos reggeli életét éli, amikor befordulok a Losmen Widodo udvarára, hogy találkozzam a Jajag-Sukamade Rally-n induló magyar csapattal. Az ő útjukat fogom végigkövetni az elkövetkezendő két napban, és az a feladatom, hogy hű krónikásuk legyek. A csapat két vakmerő tagja, Kenéz Ildikó Emese és Pálffy L. Péter, épp a reggelizőasztalnál ülnek. Egészen pontosan a reggelizőszéknél, mert a szépen tálalt, de puritán reggelit tartalmazó tálca szó szerint egy széken áll. Egy-egy vele azonos méretű széken görnyednek az étel fölé hőseink. Az eredetileg felszolgált két kávét, három főtt tojást, sót és borsot a szemközti Indomaretben vásárolt toast kenyérrel egészítették ki. A romantikus hangulatról egy szál meggyújtott gyertya gondoskodik. De lehet, hogy ez a lángocska a kalandorok lelkében lobogó tetterős és semmitől vissza nem riadó tüzet szimbolizálja. Megkapó kép, ahogy sóba-borsba mártott tojást gyömöszölnek pofájukba, miközben a TV-ből recsegő folklórzene szól és ők egymást közt halkan pusmognak. Valószínűleg az indulás előtti utolsó taktikai megbeszélésnek vagyok hívatlan tanúja.

8.30 körül indul a csapat Jajagból a szokásos felállásban. Kenéz elől diktálja a tempót, Pálffy a hátvéd. Az első nagyobb pihenőt Saronganban tartják egy útszéli warungban. Halljuk az első benyomásokat!

Kenéz:

"Miután kijutottunk Jajagból, egy ideig ismerős terepen haladtunk, mert azt az utat előző nap már megtettük. Igaz, hogy szürkületben és esőben, de jól emlékeztem arra a kapura, amely a keskeny országút közepén állott egy kisteherautó méretére szűkítve az utat. A rutinos motorosok oldalról, mély pocsolyákon át kerülték, de mi megvártuk, amíg szabaddá válik az út és átmehetünk a kapun. Ezután a széles csatorna mellett haladtunk tovább, amelyen túl rizsföldek húzódtak. Az út a megszokott kátyútenger volt, időnként egy-egy jobb szakasszal. Ezért nagyon lassan haladunk, mert az út egy szlalompálya. Szerintem kb. az út háromszorosát tesszük meg a gödrök folyamatos kerülgetésével. Itt megdől az eredetileg baloldalas forgalom szabályrendszere. Nincsenek sávok, mindenki épp azon az oldalán megy az útnak, ahol még megmaradt egy viszonylag összefüggő sáv az útburkolatból. Mintha egy bonyolult szövet szálain járnánk. Aki letér a szálról, kiesik ... illetve beleesik ... a gödörbe. Eddig elég egyértelmű volt, hogy merre kell jönni, mert vagy tábla jelezte az irányt, vagy pedig megkérdeztünk egy járókelőt vagy háza előtt ücsörgő helyit. Most azt hiszem Saronganban vagyunk, az utolsó településen a nemzeti park bejárata előtt. Egy kedves öregúr koszlott bódéjában ittunk egy kávét, és elbeszélgettünk vele. Azt mondta, nem sok turista megy mostanában Sukamade felé. Az út nagyon rossz, nehéz lesz feljutni a motorokkal. Egy ideig még van aszfalt (hmmm, aszfalt?) de aztán köves erdei út következik."

Kenézen látszik, hogy nem fogja fel, milyen is lehet az a köves erdei út, Pálffy azonban aggodalommal tekint az elkövetkezendők elébe. Ennek ellenére a rövid pihenő után folytatják útjukat. Hamarosan egy kis piachoz érnek, ahol Kenéz gyümölcsre vágyik, Pálffy reméli, hogy nem dinnyére. Vesznek egy csokor banánt és manggist, majd robognak tovább. Beiktatnak még egy rövid megállót, amely során összeszedik a talán egy kocsiról az útra szóródott jó állapotú rambutánt. Kell a vitamin az ilyen erőpróbához, hisz még nem tudják mi vár rájuk!

Most elérkeznek a Meru Betiri Nemzeti Park bejáratához, amely egy kis épület az út bal szélén és leginkább az egyenruhás alakok késztetik megállásra az utazót.
Leállítják a motorokat a bejárat előtt és bemennek a kis helyiségbe. Jó negyed óra múlva bukkannak csak újra elő. Kíváncsian várom a fejleményeket.

Kenéz:

"A Nemzeti Parkba belépőt kell fizetni. Az őrök nekünk persze rögtön a turista árat mondták, vagyis 20ezer rúpiát. Én már reflexből kérdeztem, hogy mennyi a local price. 
- 2.500 rúpia - hangzott a válasz.
- Nagyon jó, akkor abból kettőt kérünk, mert mi bandungi diákok vagyunk. - és már vettem is elő a diákigazolványomat és a KITAS-omat.

Mutogattam az őrnek, de az nem hatódott meg. Továbbra is ragaszkodott a 20ezres árhoz, mondván, hogy mi külföldiek vagyunk. Nem kis különbségről volt szó, hát bevágtuk a durcát és közöltük, hogy ha nem ad nekünk helyi jegyet, akkor nem fizetünk semmit. És már fordultunk volna ki a szobából, amikor végre belátta, hogy nincs más választása. Az ötezer rúpia mégis több, mint a semmi és nem engedhet be senkit belépő nélkül illetve nem lincselhet meg minket, erőszakkal eladva nekünk a drágább jegyet. Kifizettük tehát a fejenként 2.500 rúpiát, és elhagytuk a helyiséget."

Hőseink motorra pattannak újra, Pálffy elindul, Kenéz utána, de rosszul fordul ki a füves területről, és az első lendülettel ráhajt az út közepét elfoglaló nagy, vízzel teli gödör peremére. A kerék megcsúszik, bele a gödörbe, és a motor eldől, maga alá temetve sofőrjét. Az őrök rögtön ott teremnek, felállítják a járművet és Kenéz, hangos "Jól vagyok! Minden oké!" kiáltással kikászálódik alóla. Mire Pálffy visszanéz, már az álló motort és álló Kenézt látja csak, aki épp a homokot törölgeti magáról és bal combját tapogatja, amelyen idővel majd méretes kék-zöld folt képződik. Kenéz nem győzi köszöngetni az őröknek a segítséget, felszáll a motorra és most már tényleg elindulnak. Az út bal oldalán hirtelen hatalmas homokos tengerpart tűnik fel, amelyet erőteljes hullámok nyaldosnak. Kenéz meg akar állni gyönyörködni, de Pálffy lebeszéli, mondván, ne vesztegessék az időt. Még hosszú és küzdelmes út áll előttük. Nem is tudják, mennyire!

A következő pihenőt már az erdő közepén tartják, egy út melletti tisztáson. Egy betondarabra telepedve csemegéznek a Saronganban vett és összeszedett gyümölcsökből, miközben elhúz mellettük az orosz csapat két tagja. A nő motoron ül, de nem ő, hanem bérelt sofőrje vezet. A férfi gyalog követi saját motorját, amely az egyetlen vezetővel csak úgy pattog a köveken. Jó sporttársakhoz illően barátságos integetéssel üdvözlik egymást. Itt nincs helye az ellenségeskedésnek. Az oroszok a könnyebb utat választották, talán hamarabb érnek Sukamadéba, de ez még nem garancia arra, hogy több teknőst látnak. Egyébként is nem a úticél a lényeg, hanem az út maga! Hőseinket egyelőre sokkal jobban foglalkoztatja az a töredezett kövekből álló lépcső, amelyet velük szemben jótékonyan takarnak a cserjék. Bármilyen fáradtak is, oda fel kell mászni, hiszen a fák mögül felkéklő tenger pazar panorámát ígér. Nem is csalódnak. Habár a magas fák ágai belelógnak a képbe, letekintve a mélybe mégis jól lehet látni, ahogy a meredek, tengerbe szakadó sziklafalat nyaldossák a hullámok. Ha előre tekintenek, egy másik hegy és meredek sziklafal takarja el a következő öblöt. Vajon az már Sukamade tengerpartja? Vagy még több hegyet kell megmászni, mire odaérnek? Fogalmuk sincs, és a következő beszámolóból mintha enyhe csüggedés vagy reményvesztettség csengene.

Kenéz:

"Amikor elhagytuk a Park bejáratát jelző őrhelyet, még nem sejtettem mi vár ránk. Saronganban a bácsi ugyan emlegetett valami köveket az úton, de nekem nem állt össze a kép. Nem esett le, hogy ez azt jelenti, semmi más nincs az úton, csak öklömnyi vagy annál nagyobb kövek. Ezeken még gyalog is nehézkes haladni, nemhogy motorral! A Yogya-Bali táv után már nem mondhatom, hogy semmi tapasztalatom nincsen a motorozásban, de teljesen más a jávai országút őrült kamionosai között vezetni, és más végig egyesben haladni felfelé egy kövekkel borított sáros úton. Más műfaj. Mint az országúti kerékpározás és a mountain bike. Hiába van a Hondáknak nagy ereje, mégis minden izmomat csatarendbe kell állítani, hogy egyenesben tartsam a gépet, hogy kellő lendülettel vigyem egyre feljebb, hogy ne csússzak be a nagyobb kövek közé és hogy ne csússzak vissza az emelkedőn. Ha elértünk egy-egy lejtősebb szakaszhoz (ami eddig még ritka volt), újra megtapasztaltam, hogy lefelé még rosszabb menni, mert ha megcsúszom, végképp nem tudom megtartani a gépet. Ha valaha feljutok ennek a hegynek a tetejére, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy le tudok majd jönni róla. Nem is beszélve a holnapra várható visszaútról. Már ha egyáltalán eljutunk valaha Sukamadéba. Útközben találkoztunk egy négy fős túrázó csoporttal. Két guide, egy fehér srác és egy indonéz nő. Ők azt mondták, hogy innen még kb. 5 km Sukamade és el lehet oda jutni motorral, de nem lesz könnyű menet. Hát, mit mondjak! Életemben nem gondoltam, hogy egyszer egy trópusi szigeten fogok motocross tevékenységet folytatni!"

A pihenő után folytatják útjukat. A terep még mindig emelkedik. Kenéz egyre fárad. Veszik a remény és az erő. Kenéz megáll pihenni, miközben Pálffy előre megy, hogy megnézze, milyen messze van még a hegytető, és hogy ott le lehet-e tenni a motorokat.

Pálffy:

"Az a tervem, hogy keresünk egy helyet az erdőben, ahol biztonságban le lehet állítani a motorokat. Nincs értelme továbbmenni velük, mert társam fárad, és egyre lassabban haladunk. Ha még sötétedés előtt Sukamadéba akarunk érni, gyalog kell folytatnunk az utat. Úgy gyorsabb. Az erdőben nem jár senki, ha lezárjuk és letakarjuk a járműveket, nem lesz semmi bajuk holnapig, amíg vissza nem jövünk értük."

Kenéz pártolja az ötletet, fáj már minden izma, vágyik a sétára, még ha a hátán kell is cipelnie a nagy hátizsákot.

Kenéz:

"Végül is eddig is a hátamon volt, és húzott vissza. Nem mondhatnám, hogy nem éreztem a súlyát. Jó volna, ha már máshogy húzna egy kicsit!"

A nagy emelkedő tetején találnak egy szélesebb és vízszintes területet az út mellett. Ott kipakolnak a motorok csomagtartójából, a járműveket egymás mellé állítják, vigyázva, hogy ha elered az eső, a lefolyó víz nehogy kimossa a kerekek alól a talajt. Ha lecsúsznak a hegyoldalon, nehéz lesz őket kibányászni a mélységből. Hátukra veszik a nagy zsákokat és elindulnak gyalog. Innen az út felváltva lejt és emelkedik, mégis inkább a lejtők a dominánsak. Még mindig erősen kell koncentrálni a lábuk elé, de a motorzúgás hiányában végre meghallják az erdő hangját is. Az erdő hangját, amely nagyon más, mint az otthoni erdő. Messziről felzúg a tenger, egy kabócahangot adó valami őrült erővel nyomja a ritmust és Pálffy lát egy nagy madarat felettük elrepülni, amely kacsaszerűen hápog. A változatosságtól kicsit felfrissülve elég jó ütemben haladnak, de nem hagyja nyugodni őket a tudat, jobban mondva a tudatlanság:

Vajon milyen messze van még Sukamade?

(Folyt. köv.)

http://picasaweb.google.com/kenildem/JajagSukamadeRally2010#

(10-01-14)