Denpasar fogságában

Reggel senki nem törekedett arra, hogy minél hamarabb kikerüljön az ágyból. Mindenki messziről érkezett ide, nagy távolság és nagy kalandok voltak mögöttünk, muszáj volt pihenni egy kicsit.

Miután mindenki magához tért, és a szoba árában benne lévő zaccos fekete kávét nem éreztük elegendőnek, beültünk a közeli Amsterdam Café légkondicionált emeleti részére, hogy egy tisztességes kávéval ünnepeljük meg a reggelt. Közben megpróbáltunk összeállítani egy útitervet. Eredetileg azt is terveztük, hogy átmegyünk megint Lombokra, egyrészt hogy átmenjünk Gili Trawanganra bulizni Anett szülinapja alkalmából, másrészt, hogy megmásszuk a Rinjanit. De mivel Eszterék 11-én már repültek haza, Tünde meg vissza akart érni Bandungba 15-ére, ezek végül kimaradtak. Anett 6-án szeretett volna Padangbaiból áthajózni a saját szigetére, így addig a napig összeraktunk egy napokra lebontott, hozzávetőleges útitervet. Ezt aztán többé-kevésbé sikerült is megvalósítanunk.

Az első lépés mindenképpen a járműszerzés volt. Mi rendelkeztünk már két motorral. Volt egy olyan változat, hogy Péter bérel egy motort magának, Eszter, Anett és Gergő pedig egy autót. Nagy nehezen találtunk a közelben egy motorbérlő helyet, a Bakor Motort. A lepusztult kis irodában nagydarab, maffiózó kinézetű hapsi ült, akit egyetlen HR-es sem engedne a front office közelébe. A motor bérleti díja 50ezer rúpia volt egy napra, és ebből nem tudtunk alkudni. Ők itt csak alkalmazottak, - mondták - nem engedhetnek az árból, de próbáljuk meg a főnöknél. Azzal átirányítottak minket a Bakor Motor másik irodájába, ahol a főnök trónolt. El is indultunk a megadott irányba, közben láttunk egy nagyon szép, hatalmas arany szobrok őrizte szentélyt, egy bolt előtt tollastul kilapított döglött galambokat egy kosárban a földön (valami áldozati dolog lehetett), de a Bakor Motor fő irodáját hiába kerestük, nem leltük fel. A melegtől tikkadtan kóvályogtunk a környéken. Találtunk ugyan más motor- és autóbérlő irodákat, de sajnos minden járgány bérbe volt már adva.

Ekkor úgy döntöttünk, hogy szétválunk. Péter addigra lemondott a motorról. A nagy hátizsákja miatt úgyis kényelmesebbnek ígérkezett az autó, illetve abba Tünde és az én csomagomat is be lehetett rakni, így bárki jöhetett velünk a motoron, ha kedve támadt hozzá. Megállapodtunk hát, hogy Tünde, Anett, Eszter és Gergő keresnek egy autóbérlőt, és szereznek egy kocsit, mi Péterrel pedig lemegyünk Sanurba Riáékhoz.

Riával mindenképpen találkoznom kellett, hogy átadjam neki a véletlenül nálam maradt szobakulcsát. Először úgy volt, hogy vasárnap estig ráérek lemenni Sanurba, de szombat reggel kaptam tőle egy sms-t, hogy még aznap kéne a kulcs, mert este visszamennek Yogyába. Amikor felhívtam, hogy pontosan hány órakor indulnak, kiderült, hogy mégsem tudták áttenni a jegyet, így maradniuk kell. És az is kiderült, hogy nekik is motorbalesetük volt, ezért akartak hamarabb hazamenni.

Sanurba érve lementünk a partra, mert gondoltuk, fürdünk egyet a tengerben, mielőtt beugrunk a lányokhoz, hiszen nem kellett már sietnünk. De a délután 4 óra az apály ideje Bali dél-nyugati partján, így a hosszú partszakaszon olyan látvány fogadott, mint a Balaton déli partján alacsony vízállás idején: a strand tele volt bokáig a vízben gázoló emberekkel, akik lelkesen haladtak befelé, abban a reményben, hátha ott már a térdükig fog érni a víz. Csak a Badacsony hiányzott a háttérből.

Lemondtunk hát a fürcsiről, majd elindultunk élelmet keresni. De a part hosszában csupa szép étterem sorakozott turistákra várva, csak elvétve lehetett fellelni néhány baso-t áruló taligát. A baso, vagyis húsgombóc, nem tartozik a kedvenceim közé, mert sose lehet tudni, mit talál az ember a belsejében, így megettük a nálunk maradt előző napi nasi gorenget, megörökítettük magunkat a hatalmas és borzasztóan ronda lobster-szoborral, majd elindultunk megkeresni a kis homestay-t, ahol Ria és Eriko lakott.

Ria és Eriko balesete szerencsére kevésbé volt súlyos, mint Tündéé, de sajnos sokkal kevésbé segítőkész és jóindulatú emberekkel hozta őket össze a sors. Ketten béreltek egy motort, amelyet aztán Ria vezetett. Valahol ott a környéken történt, hogy Ria az út bal oldaláról be akart fordulni jobbra, de épp jött egy másik motor hátulról és már nem tudta kikerülni őket. Elestek mindketten. Ria és Eriko csak megütötte a térdét, karját, de komolyabb sérülés nem történt. A másik motort vezető nő azonban a fejét is beütötte, talán agyrázkódást kapott, de az a lényeg, hogy az elején nem lehetett tudni, mennyire komoly a baj. Természetesen mentek ők is kórházba, és rendőrségre is. Mert itt sajnos mindenki (szemtanúk, a nő férje, aki ott se volt, stb.) egyöntetűen azt állította, hogy Ria volt a hibás. Így neki kellett kifizetnie a kórházi költségeket, a taxizást ide-oda, késő éjszakáig a rendőrségen dekkoltak az adminisztráció elintézése miatt, és a végén még valami nagyon drága szállodába is el akarták vinni a nőt, amire Ria már azt mondta, hogy álljon meg a menet. Azt végképp nem fogja kifizetni, mert már elfogyott a pénze! Szerencsétlenül jött ki a dolog, mert valószínűleg tényleg Ria volt a hibás, de nem is ez sokkolta őket annyira, hanem az indonézek hozzáállása és az a mód, ahogy bántak velük. Mert képzeljük el, hogy éppen elestél egy motorral, ami eleve ijesztő. Valaki más is elesett az ütközésben, ami szintén nagyon rossz érzés. Ráadásul az első pillanatban nem lehet tudni, vajon a másiknak nem történt-e komolyabb baja! Hát mindettől már eleve cefetül érzi magát az ember. És akkor jön a nő férje, aki vádlón néz, amikor a felesége, Riát meglátva, hisztirohamban tör ki, kicsit túljátszva a halál torkából épp csak hogy megmenekült áldozat szerepét. És senki nem áll melléd, hogy segítsen, hanem mindenki ellened van, mert te vagy a gonosz bule, aki azért jött Balira, hogy irtsa az indonézeket. Hát, nem csodálom, hogy egy ilyen élmény után rögtön megpróbálták becserélni a buszjegyüket egy korábban induló járatra. Sajnos már nem tudták, így végül maradtak hétfőig Sanurban, de már nem mentek motorral se Ubudba, se a környékre ... érthető módon.

Amíg mi Sanurban voltunk, a többiek béreltek egy autót napi 175ezer rúpiáért. Megbeszéltük, hogy a monumentnél találkozunk Denpasarban. Fogalmunk sem volt, mi az a monument és hol van, de Tündéék azt mondták, hogy bárkit megkérdezünk az utcán, tudni fogja. Valami híres építmény egy park közepén. Visszamentünk hát a szállodába, ott megkérdeztük a biztonsági őrt, és ő valóban tudta. Követtük hát az útmutatásait, néhány lámpánál még megkérdeztünk egy-egy motorost, és végül valóban elérkeztünk egy hatalmas park szélére, amelynek a közepén egy fallikus hatású torony emelkedett egy templomszerű építmény tetején. Sajnos nem tudtuk kideríteni, minek állít impozáns emléket ez a monument.

Várakoztunk egy ideig, majd miután töviről hegyire megszemléltük a sötétben terpeszkedő monstrumot, és Tündéék még messze jártak, valahol gyalogosan a városban bolyongva, úgy döntöttünk, hogy lemegyünk Kuta Beach-re egy esti fürdőzésre. Visszaindultunk hát délre és az elkerülőúton hamarosan lejutottunk Kutára. A víz hatalmas erővel mosta a homokos partot és a sötétben csak a hullámok hosszú, összefüggő, fehér csíkként megjelenő habtaraját láttuk. Olyan félelmetes volt, hogy egyikünknek sem akaródzott belemenni. Persze a hűvös szélre fogtuk, hogy fürdés helyett inkább egy sörrel ücsörögtünk a parton. Hazafelé aztán elkapott az eső is, pedig sokáig úgy tűnt, megússzuk a dolgot.

http://picasaweb.google.com/kenildem/DenpasarFogsagaban# 

(10-01-02)