Kerekek és árbócok - a Sunda Kelapa

A térkép szerint Sunda Kelapa, az egykori Szunda Királyság, majd Batavia régi kikötője nem esik messze a Kota nyüzsgő főterétől. Párás meleg volt még mindig, néha kisütött a nap is, hogy még elviselhetetlenebb legyen az idő, de a tenger felől időnként friss szellő tévedt be a házak közé.

"Jó lesz az, - gondoltam - ha lesétálunk a kikötőig. Ez az óvárosi rész úgyis nagyon szép, kellemes lesz sétálgatni."

Tündének nyilván egyértelmű volt, hogy egy 10-20 perces séta miatt nem vágjuk magunkat angkotba, de a fiúk szájából rögtön a "jauh, jauh" szavak buggyantak ki.

"Dehogy van messze! Ne hülyéskedjetek már! Tíz perc séta, nem több, nehogy már ennyire lusták legyetek mozogni!"

Erre a "panas, panas" szavakkal feleltek.

"Jó, igen, tényleg buzi meleg van, de attól még élvezni fogjuk a városnézést, szóval indulás!" - vigyorogtam, de éreztem, hogy nem találnak elég meggyőzőnek. Ekkor jött az ötlet, amely első körben szintén ellenállásba ütközött, de végül sikerült rábeszélnünk őket:

"Menjünk bringával a nagy hajókhoz!"

A Museum Wayang előtt ódivatú színes bringák várták szép sorba rendezve, hogy egy lelkes vasárnapozó vagy egy turista kibérelje őket pár órára. A kissé már rozoga, de filigrán kerékpárok a gyarmatosítás korának eleganciáját és báját idézték. Elképzeltem, ahogy Batavia fénykorában a holland hölgyek hosszú ujjú és zárt nyakú, a klímához abszolút nem illő és bringázásra teljesen alkalmatlan ruhákban ülnek a magas nyergeken és tekernek a gyalog közlekedő baso-árusok, cipészek, áruszállítók és lovaskocsik között. Szemüket még nem napszemüveg, hanem a stílusos pampalini-kalap árnyékolja, és mosolyogva (vagy éppen gőgösen?) hagynak le egy-egy nehéz áruval vagy nehéz indonéz asszonysággal megrakott becak-ot.

... Vagy már akkor is volt napszemüveg? ... És egy holland nőnek eszébe sem jutott bringára pattanni a 80 százalékos páratartalomban? ... És azt mondod, hogy a 30 éve tekerő becak-os tuti lehagyott minden béna bulét a jakartai utcákon? ... Hm, igazad lehet ... de a romantika mindenek felett, már elragadott a hangulat, muszáj kipróbálni a bringát!

Egy bicikli 20ezer rúpiába került egy órára. Öten voltunk ugyan, de Waway gyorsan kitalálta, hogy ő inkább visszamegy a kocsiba pihenni, mert alig aludt előző éjszaka és erőt kell gyűjtenie az esti koncertre. Két kerékpárra volt tehát szükségünk, és ezeket meg is kaptuk rövid alkudozás után összesen 30ezer rúpiáért. Abank felült Ade mögé, és felpattantam Tünde mögé, és már indultunk is. A bringa azonban nem olyan, mint a motor. Bármennyire is kétszemélyesnek tűnik, valójában csak egyszemélyes, ebből kifolyólag roppant kényelmetlen a hátsó kerék fölé rögzített csomagtartó szerű ülőkén ülni. A másik hátulütője, hogy tekerni kell. Mármint nem a jobb kezednél lévő henger felső rétegét, amely aztán működésbe helyezi a motort és a jármű elindul. Nem, itt a lábaidnál lévő pedált kell tekerni, ami két emberrel 40 fokban nem túl kellemes elfoglaltság. Minderről Tünde tudna részletesebben mesélni, hisz az én feladatom kimerült a navigálásban, a kamera stabilan tartásában és a bukkanókon illetve a kátyúknál kiadott sikolyokban.

Hamar rájöttünk, hogy az óváros sétálóövezete szigorúan a Taman Fatahillah területére korlátozódik. A térről kiérve a hamisítatlan jakartai forgalomba jutottunk, azzal is rögtön szembe, mert idő kellett, mire Tünde ráérzett a bringára én meg a helyes irányra. Haladtunk hát a szembejövő sáv jobb szélén (az út osztott pályás volta miatt nem tudtunk átmenni a mi sávunkba), közben autók, motorok és egy-két bajaj is elsüvített mellettünk, mire rájöttünk, hogy a kikötő az ellenkező irányban van.

Megfordultunk hát, és immáron a jó irányt követve visszamentünk addig az útkereszteződésig, ahol megszakadt a két sáv közti fasor, és át lehetett jutni az út túloldalára. Onnan egyenesen folytattuk utunkat, és hamarosan utolértük és le is hagytuk a fiúkat, akik már az elején jó irányba fordultak. Csalódásomra itt már teljesen elmaradtak az európai stílusú házak és szépen kialakított utcák. Visszakerültünk a putriba, a rozoga házak és előtte dolgozó, ücsörgő emberek világába, akik rém jól szórakoztak azon, ahogy két bule csaj és két indonéz srác, fejükön egy-egy hülye kalappal, üvöltözve és sikongatva teker végig az utcán. Nem törődtünk akkor már a meleggel vagy az alattunk futó labilis járművel. Mindannyiunkat feldobott a lehetetlen szituáció. Nevetve integettünk egy bajaj-ból kimosolygó néninek, majd Tündével dalra fakadtunk:

"Száguldás, Porsche, Szerelem, Száguldás ... óóóóó ..."

A következő kereszteződésnél azonban egy időre torkunkra forrtak a refrén hangjai, mert hiába döntöttük el, hogy nekünk jobbra kell kanyarodni, nem volt egyszerű átlátni a forgalmi helyzetet. A mi utcánk konkrétan egy nagy kanyar külső ívén csatlakozott be egy nagyobb útba. Nekünk természetesen a túloldali sávba kellett átjutnunk. Jobbról elhúzott előttünk egy teherautó, mi előrearaszoltunk és elengedtünk egy motoros-rajt, akik abba az utcába akartak behajtani, ahonnan mi akartunk kihajtani. Eközben már a hozzánk közelebbi sáv közepére értünk, így az ott haladó motorosok elölről és hátulról kerültek minket egyszerre. Jobb oldalon velünk egy irányba haladt egy bajaj, amely éppen átcsusszant az előttünk balról átvágó busz előtt. Ezután Tünde előregördült a busz épp megürült helyére, hogy elférjen mögöttünk a jobbról gyors egymásutánban támadó két teherautó. Ezzel elértük a két sáv határát, már csak egyetlen lökés kellett, hogy a mi sávunkba kerüljünk. Közben visszanéztem a fiúkra, akik épp ekkor értek az útkereszteződéshez. Magamban sok szerencsét kívántam nekik.

- Nem tudom, miért számítottam rá, hogy ha lehet biciklit bérelni, akkor van valami bicikliút is! - mondta Tünde, miközben a jobb kezemben tartott kamerát egy újabb mellettünk elhúzó teherautó képe töltötte be.
- Hát, mert... nem tudom. - feleltem, de aztán kedves sofőröm csak kimondta, amit én nem mertem.
- Mert hülye vagyok! ... Mert még mindig nem fogtam fel, hogy Indonéziában vagyok. - nevetett.

A következő percben elértük a kikötő bejáratát. Hosszú móló húzódott előttünk egyenesen, és mellette hatalmas színes vitorláshajók sorakoztak: a pinisi-k!
Ez a vitorláshajó fajta Sulawesi déli részéről származik, a konjo és bugis népcsoportok használták először halászatra és áruszállításra. A hajótest 20-30 méter hosszú, a rakodótérbe átlagosan 350 tonna áru fér el. Szép nagy jószágok ezek a hajók, az embernek fel kell néznie rájuk, ha nem csak a színes csíkokkal díszített hajóoldalt akarja látni. Mi nem elégedtünk meg a felfelé kukucskálással, mi felhatoltunk egy kiválasztott példányra. Keresztben rovátkolt nagy fagerendák kötötték össze a fedélzetet a parttal, azon lehetett felmászni a hajókra. A szó szoros értelmében. Majdnem négykézláb. Miután felegyenesedtem, minden pillanatban attól féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat és beleesek a vízbe. A fedélzetre érve kedvesen odaintettünk az ott tartózkodó személyzetnek, akik visszaintegettek, de nem fordítottak ránk különösebb figyelmet. Lehet, hogy már megszokták, hogy néha kíváncsi turisták araszolnak fel a feljáró-gerendán, hogy megnézzék a hajót és onnan a kilátást. Mert egy pinisi orra olyan, mint egy kilátótorony. Kb. 10 méterre van a móló szintje felett, így onnan végig lehet nézni a többi hajó árbócerdején és a magasba törő csúcsos orrok során. Én ilyen hatalmas vitorláshajót még nem is láttam, pedig a nagy felfedezők hajói biztosan sokkal nagyobbak voltak ezeknél. Apu kis Balaton 18-asa, a NIOL, elfért volna az általunk megmászott hajó orrának csúcsában.

Ennél jobb terepet álmodni sem lehet a fotózásra, hát ki is használtuk. (Aztán őrjöngve láttam, hogy manual-on maradt a kamera, az LCD kijelzőn meg amúgy sem lehet látni semmit a nagy fényben, így borzalmas képek születtek. A videófelvétel pedig végképp esélytelen volt, mert drága barátaim kezében úgy remeg és ugrál a kamera, hogy én nézhetőbb felvételt készítek a bicikli hátsó üléséről menet közben. No, de mindegy. Legközelebb nem árulom el a delikvensnek, hogy hol lehet zoom-olni, és megbarátkozom a gondolattal, hogy utazásaim során mindig az útitársaimról készülnek majd jó videók ... :)

Fotózkodtunk a vastag kötelekbe kapaszkodva, az orr csúcsában állva, a vasmacska mellett és a kis orrárbóccal a háttérben. Egyik irányban a tenger, másik irányban a pinisi-k hosszú sora biztosított tökéletes hátteret. Közben szegény Ade felmászott utánunk a hajó orrába, hogy betöltse a fotós szerepét, és ettől végképp leesett a vérnyomása. Valahogy még lekóválygott, sikerült nem beleesnie a vízbe, majd lent kiadta nyomrának tartalmát. Már régen abbahagyta a sportolást, azóta csak a cigi meg a kávé, semmi mozgás, ezer probléma, de nulla orvos ... és egy kis melegtől és biciklizéstől ennyire rosszul lesz ... (Azóta is küzdök vele, hogy elzavarjam orvoshoz.) A visszaindulással azonban még meg kellett várnia, amíg mi lekászálódunk a hajóról. Közben a szél elvitte a kalapomat, ami beleesett a mocskos és büdös vízbe a hajó mellett. Az ott ücsörgő és bámészkodó tengerészek segítettek kiszedni, illetve egészen pontosan ők szedték ki, néhány kis csónakon átmászva. Eközben elkapott mindket két fotós, akik szintén a hely szellemének hódolva kattintgatták szuper gépeiket. Persze főleg Tündét fotózták, miközben én a kalaphalászatot felügyeltem. A fiúk elindultak visszafelé, most már Abang ült a kormánynál, Ade pedig mögötte szenvedett.
Mi lassabban jutottunk ki a kikötőből, mert nehéz volt megszabadulni a hatalmas vitorlások látványától. Volt, amelyik előtt teherautó állt, és árut rakodtak belőle, volt, amelyiknek árnyékában öregember ücsörgött a móló párkányán guggolva. Kedves mosolyok, szívélyes kézlendítések és vidám kurjantások kísértek minket, ahogy bringánk elhaladt a hajók sorfala előtt. Találkoztunk néhány turistával is, akiket egy-egy vezető társaságában idecsalt a kikötő híre. Sunda Kelapa a tengerészek, fotósok és fehér turisták paradicsoma. Többnyire azonban gyalog jönnek ide a látogatók, csak egyetlen nagyobb biciklis bandával találkoztunk. A turisták talán visszarettennek a melegtől, az indonézek pedig nem mennek messzire a bérelt bringával, csak a főtéren veszélyeztetik a sétálgató tömeg testi épségét.

A visszaút is hasonlóan kalandosra sikerült, mert kiderült, hogy az az utca, amelyen a nagy kanyarig jöttünk, egyirányú. Ezért követnünk kellett a nagy kanyart jobbra, és mivel közben tartani akartuk a hozzávetőleges irányt, hogy ne tévedjünk el és visszataláljunk a főtérre, megint egy egyirányú utcába jutottunk. Ez akkor vált világossá, amikor átküzdöttük magunkat a kanyarban szemben álló angkotok mellett. Nem akartunk visszafordulni, mert csak eltévedünk, és bringával meg becak-kal mindent szabad (csak éldd túl!), így elhaladtunk a Kota buszterminálja mellett, és kiértünk arra az osztottpályás utcára, amelyen legelőször a forgalommal szemben haladtunk. Innen már nem volt gond elnavigálni a Taman Fatahillah felé. Közben még megelőzött minket az egyik legbizarrabb látvány, amivel Indonéziában találkoztunk: egy motoros, akinek utasa egy egész nagybőgőt csapott a hóna alá.

http://picasaweb.google.com/kenildem/TurizmokVoltunkJakartaban#

(10-03-21)

Nem, nem felejtettem el, ...

... hogy a barátom házas.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden nap ezen rágódom, de nyilvánvalóan időről-időre beleütközöm a problémába.

A feleség oldaláról nézve és az én otthoni fogalmaim szerint: egy titkolt szerető vagyok.

Az én indonéz valóságomban érzékelt oldalamról: barátnő egy komoly kapcsolatban.

Nagyon nehéz erről írni, mert minden felmerülő kérdésre és ellenérvre lenne egy "de"-vel kezdődő válaszom. Nyilvánvalóan ösztönösen védem magam, ösztönösen próbálom megmagyarázni magamnak is, hogy miért van létjogosultsága a kapcsolatomnak, hogy az eredendő tisztesség és erkölcs, illetve a belém nevelt társadalmi elvárások ellenére miért vagyok egy házas férfi barátnője.

Nagyon nehéz erről írni, és legszívesebben kihagynám az egészet, de nem lehet, hiszen Ade szerves és kikerülhetetlen része lett az életemnek. Nem tehetek úgy a blogban, mintha nem létezne, vagy mintha csak az egyik haverom lenne a sok közül.

Ugyanakkor nem sorolhatom fel a sok-sok "de" kezdetű mondatot sem, mert azzal a magánéletnek túlságosan mély vizeire sodródnánk. Az érintettek beleegyezése nélkül nem akarom mindezt egy nyilvános blogban közzétenni.

Emellett a "de"-mondatok mellőzésének van még egy oka: nem akarok mentegetőzni és mosakodni senki előtt. Mindenkinek meghallgatom és elfogadom a véleményét. Biztos, hogy nagyon sok mindennel egyet is értek majd. De (és legyen ez az egyetlen ilyen kezdetű mondatom!) nem vagyok hajlandó mosni a kezeimet, mert azok tiszták.

... igen, mondtam, hogy nehéz erről írni, hiszen pont a lényeg marad ki az egészből, már hallom is a sok-sok kérdést:

Mégis miért? És hogyan néznek ki a mindennapjaitok? És a feleség nem sejti már? És hogy veszi be a gyomrod a dolgot? És miért jó másodhegedűsnek lenni? És nem rossz érzés, hogy te csak a szerető vagy? És ezzel szétdúlod egy boldog kis család életét? Hát nem szégyelled magad, hogy elveszel egy apukát a gyerekeitől és egy férjet a feleségétől?
... és még sorolhatnám ...

... nos ezek azok a kérdések, amelyeket itt nem válaszolhatok meg, mert ebből lenne az a hatalmas nyilvános fürdőzés, amit mindenképpen szeretnék elkerülni.

Ez a bejegyzés a blogolvasó tömegek megnyugtatására születik: senki ne higgye, hogy elment a józan eszem, és azt gondolom, hogy az égvilágon semmi baj nincsen az Ade-Ildi párosítással.

Sok baj van, sok nehézség, és csak még több lesz, bármilyen irányban is alakul a dolog. Sok nehéz kérdés és még nehezebb döntések lesznek majd mögöttünk (és most minden érintettről beszélek), amíg tisztázódik a helyzet és végül együtt vagy épp külön-külön mindenki megtalálja a helyét és a boldogságát.

(10-02-13)

Susu Lembangban, a leszakadt lánc és az éjszakai Bandung panorámája

Így aztán szombaton lementem a motorral a Buah Batu-ra, hogy Tünde azzal mehessen a Groove-ba tanítani, hiszen engem Ade várt a kocsival, hogy együtt töltsük a délutánt.

Felmentünk Lembangba, amely Bandungtól északra helyezkedik el, és ahol lehet susu-t vagyis tejet inni. A tejivás itt külön programnak számít, főleg nekem, akinek a másfél millás havi ösztöndíjából nem telik minden nap tejre, és nem is tudnám jól felhasználni. Egy liter tej itt 10-12ezer rúpiába kerül (és ez a legolcsóbb fajta). Ez egy embernek nyilván több napig elég, de a hideg tej magában kevéssé érdekel, és nincs konyhám vagy mikróm, ahol meg tudnám melegíteni. És ugye a meleg tej is csak azért kéne, hogy a kávémat beletöltsem, de mivel nincs konyhám, nincs kávéfőzőm sem (amúgy a főzni való kávé aztán tényleg aranyárban van). Ha a 3 in 1 instant kávéport akarnám tejben feloldani, újra visszaérkeznék a "nincs konyhám, ezért nem tudok tejet melegíteni"-problémához. Ezzel a tejkérdés bezárult. Szerencsére nem hiányzik túlzottan, de mivel ritkán iszom tejet mostanság, a tejivó gondolata jópofának tűnt.

A főútról egy hatalmas táblán fekete foltos tehén jelezte, hogy megérkeztünk a célállomásra. Az épület egy nagy zöld park közepén helyezkedett el, stílusosan pajtaszerűre kialakítva, fapadokkal és vaskos faasztalokkal. Ade azt mondta, hogy régebben még tehenek is legelésztek a füvön, de aznap este nem láttunk egyet sem. Lassan lement a nap és egész csípős lett a levegő, így jól esett a csoki és karamell ízesítésű meleg tejecske. Éppen ifjúságunk bohó kalandjait fejtettük fel, amikor megszólalt a telefonom ...

Tünde hívott, hogy baj van a motorral! Éppen a Soekarno-Hattán ment hazafelé, amikor a gép furcsa hangot adott ki, majd szépen lelassulva megállt, most pedig nem indul, hiába adja rá a gyújtást és indítja be a motort. Mondhatom, nagyon örültem a dolognak, főleg, hogy nem volt túl sok ötletem, mi lehet a baj és mit lehetne kezdeni a motorral. A megzavart randiról nem is beszélve! Először azt javasoltam neki, hogy kérjen meg egy warungot a közelben és hagyja ott a járművet. Holnap majd érte megyek és elviszem a Sanjaya Motor szervízébe, hiszen ott ingyen megjavítják nekem. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, hiszen ha nem indul be, akkor holnap se tudom majd elmozdítani onnan. Közben Ade felvetette, hogy talán a lánc szakadt el, de akkor még nem tudtuk biztosan. Megbeszéltem végül Tündével, hogy tolja el a legelső bengkelig, nézzék meg, hogy mi a baja, mi meg addig odamegyünk. Egyrészt aggódtam a gép miatt, másrészt nem lehetett tudni, mennyibe kerül majd a javítás, és Tündénél nem volt túl sok pénz.

Lembangból lejutni a Soekarno-Hattára nem egy gyors akció még szombat este sem. Át kell szelni az egész várost észak-déli irányban és örülhetünk, ha közben nem botlunk egy macet-be sem. Már félúton jártunk, amikor Tünde hívott, hogy valóban a lánc szakadt el, majd nem sokkal később közölte, hogy az egész javíttatás 20ezer rúpiába került, és ezért a pénzért még a menetéből állandóan kitekeredő jobb oldali visszapillantó tükrömet is rögzítették. Királyság! Imádom az úton-útfélen heverő miniszervízeket!

Így már nem volt értelme lemennünk a Soekarno-Hattára, de közel voltunk a Green Café-hoz, hát beugrottunk egy kávéra és meghallgattuk azt a bandát, akikkel Ade is szokott néha játszani. Ezután lementünk a motorért a Buah Batu-ra, és miután hazaszállítottam, vettünk egy üveg sört és elindultunk újra északra, de ezúttal a Dago felé. Határozottan éreztem, hogy panorámára vágyom, így egyre feljebb és feljebb jutottunk, egészen egy lakópark szerű komplexum bejáratáig. Az őrök készséggel nyitották fel autónk előtt a sorompót, és hamarosan éppen olyan pálmákkal szegélyezett, széles, osztott pályás úton haladtunk, mint amilyen Balin Dreamland öble felé vezetett. Az út gyakorlatilag egy hegygerincen haladt, és mindkét oldalát ritkásan álló, szép, nagy házak szegélyezték, amelyeken túl a szemben lévő, kivilágított házikókkal borított domboldalak látszottak. Az úton csak a házak kocsifeljáróin lehetett megállni, de végül találtunk egy vendéglőt, amely mellett egy teraszosan kialakított kert terült el. Itt le tudtunk ülni, kibontottuk egy szem sörünket, és vacogva bár, de elégedetten bámultuk az éjszakai város ezer fényét és a felettünk ragyogó csillagokat.

(10-02-13)

Nő nem létezhet férfi nélkül ...

A Baliról való hazatérés után nem csak az utazás utáni depresszió volt a bajom. Annak ellenére, hogy a pasizás és a párkapcsolat minden igénye nélkül jöttem ki Indonéziába, hogy feltett szándékom szerint ebben az évben csak magamra akartam koncentrálni, hogy az itteni emberekről és kultúráról akartam tanulni pont azért, hogy hazatérve majd egy rövid ideig a saját környezetemet és kultúrámat is a kívülálló szemével, objektívebben lássam, és ideiglenesen félretettem a párkeresés-együttjárás-majd-házasság-és-család problémakört ... nos, Bali után pontosan eme kérdéskör kellős közepén találtam magam, ráadásul egy elég faramuci szituációban. Nem sírok, és nem panaszkodok, mert csakis és kizárólag a saját nemtörődömségemnek köszönhettem az egészet.

Itt hagytam Bandungban egy srácot, akivel - családi állapot ide vagy oda - Balira való elutazásomig bőven túljutottunk az első kézfogáson. A körülmények miatt pláne nem terveztem hosszú távra, hát nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Jól éreztük magunkat együtt és ez volt a lényeg. (Ehhez lásd bővebben: egy decemberi Heti Hírmondó)

Balin aztán szintén megérintett a hely szelleme, a régi utazások emléke, vagy csak valami pillanatnyi őrület, és ezért közelebbi kapcsolatba kerültem Péterrel, mint amennyire, a későbbiek tanulságából, kellett volna. De ennek sem volt súlya, hiszen Péterrel köztünk tisztázott kapcsolat volt, minden kétség és kérdés nélkül. Legalábbis számomra. Sajnos aztán kiderült, hogy részéről ez nem volt ennyire egyértelmű.

A Péter-vonal részleteit nem áll szándékomban megosztani ezen a blogon, mert a történet túl messzire nyúlik vissza és csak rövidebb részletei tartoznak szorosan a "80 év alatt a Föld körül"-tematikába. Legyen elég annyi, hogy ott álltam két pasi között: az egyiktől már rég nem akartam semmit, a másiktól pedig, úgy gondoltam, elég az a pár szép óra, amit együtt töltöttünk. Ezt biztosan van, aki úgy fordítaná le, hogy szívtelen dögként, pillanatnyi vágyaimnak engedve kihasználtam a szerencsétlen párákat, de akkor eszembe se jutott, hogy két ilyen érzékeny lélekkel hozott össze a sors. Hiába szépíteném, akkor egyikük sem volt annyira fontos, hogy eszembe jusson az a lehetőség, hogy ilyen mértékű  nemtörődömségemnek esetleg az érintettek nem örülnek.

Visszatérve Bandungba tartottam az Adéval való találkozástól, mert éreztem, hogy nem tudnék olyan őszintén örülni neki, mint ahogy azt ő esetleg várja. Pláne nem volt semmi kedvem ezt a találkozást közvetlenül a Péter hazaindulása utáni napon lebonyolítani. Így fáradtságra hivatkozva szépen elhárítottam a dolgot, de a többiek közreműködésének köszönhetően mégis összefutottunk aznap este abban a nyomorult kis warnetben. A Balin készült képek DVD-re írt gyűjteményét másoltattam éppen. Ez a folyamat nagyon sokáig tartott, és közben sms-ben illetve telefonon is folyamatosan azt hajtogattam Tündének és Renének, hogy nem akarok most az STSI-re menni, mert nem akarok Adéval találkozni. De akkor már késő volt, már nem lehetett sumákolni, mindenki tudta, hogy a közelben vagyok. Péter épp felhívott a reptérről az utolsó pulsáját felhasználva, amikor Ade belépett a warnet üvegajtaján. És a találkozás pontosan olyan bénára és rossz szájízűre sikerült, mint amilyennek elképzeltem, és amiért el akartam kerülni.

Az utána következő napokban én nem kerestem őt. Vártam, hogy tisztuljon a helyzet, leginkább bennem, vártam, hogy visszataláljak Bandungba. De Ade azért kitartott, és ebből lett egy szintén elég béna hangulatú warungos vacsora. Tudjátok, az a fajta, amikor mindenről beszélünk, csak arról nem, ami mindkettőnket a legjobban érdekel: vagyis, hogy most mi a helyzet kettőnkkel. Mert azt hiába tagadnám, hogy az Adéval való újbóli találkozások ugyanazt az érzést keltették bennem, mint a legelső alkalmak. Éreztem, hogy ezt a dolgot nem fogjuk megúszni egy pár hónapos kis nyaralós románccal.

Közben elkezdődtek a Ten Concerts Band próbái, rendszeresen és sokat találkoztunk, és egy idő után elkerülhetetlen volt, hogy tisztázzuk a szituációt. Szánalmas próbálkozást tettünk arra, hogy egy nem komoly, ellenben könnyed, minden elvárás és kötelezettség nélküli viszonyt folytassunk. Megbeszéltük, hogy találkozgatunk, ha úgy jön ki, akár kettesben is, ha valakinek szexre támad kedve, hívja a másikat, de semmi komoly. Állandó hívogatás vagy napi ezer sms kizárt, csak olyan mértékben fűzzük szorosra a kapcsolatot, ami még egyikünknek sem terhes. Ezt beszéltük meg az egyik próba után a kocsijában, amíg kint szakadt az eső, és az a legmókásabb, hogy én ezt akkor komolyan is gondoltam, és hittem, hogy ez egy működőképes felállás.

Nyilván nem volt az.

A következő héten pont én javasoltam, hogy ugyan már, szombat délután menjünk el valahová kettesben ...

(10-02-13)

Heti Hírmondó

Ildi, a celeb - Ade és Abang - Valami elkezdődik

A hét egyik vicces eseménye az volt, hogy kedden este a Bandung túlvégén található zenestúdióban Tündének az a bohókás ötlete támadt, hogy elárulja Abangnak az én titkomat! Nevezetesen, hogy én Magyarországon egy nagyon híres színésznő vagyok, igazi celeb és művész egyben, és azért menekültem a világ másik végére egy ösztöndíjjal, mert már elegem volt a hírnévből és csillogásból. Még arra is figyeltem, hogy ne az STSI-re pályázzak, mert azt akartam, hogy semmi közöm ne legyen a művészvilághoz.

Amikor rájöttem, hogy Tünde miben mesterkedik, adtam alá a lovat és eljátszottam a kicsit haragost, amiért lelepleztek. A szivatás aztán olyan jól sikerült, hogy később a CK (Circle K = éjjel-nappali bolthálózat) előtt ülve már tanácsokat osztogattam Abangnak, hogyan lehet magabiztosabb a színpadon gitározás és éneklés közben, hogyan tudja legyőzni a gátlásait és mi a siker és hírnév titka. Mindez akkor nagyon viccesnek tűnt, de másnap már megbántam a dolgot, mert attól féltem, hogy Abang véresen komolyan vette az egészet. És nem is csalódtam. Ezért aztán elmondtam neki, hogy csak szivatás volt az egész, amin aztán persze megsértődött és napokba telt, mire ki tudtuk engesztelni. Hm, az embert néha sajnos megszállja a gonosz kis ördög ... Csak az enyhített a lelkiismeret furdalásomon, hogy úgy éreztem, előadóművészi tanácsaim az őszinteségről, szeretetről, önbizalomról és nyitottságról megállják a helyüket és nem okoznak kárt senkinek, aki megfogadja őket. :)

Ade és Abang, a Tropicana-ban december elején megismert ikerpár egyébként egyre fontosabb szerepet kapott az életünkben. Mint már említettem, nagyon jól megtaláltuk velük a hangot, és ráébresztettek minket, hogy indonéz életünkből mennyire hiányzik a fiúk humora és jópofa társasága. Bármennyire egymásra találtunk mi ketten Tündével, a másik nemet nem pótolhattuk egymás számára. És itt elsősorban nem a testi kontaktusra gondolok :), hanem a viccekre, a meglátásokra, a véleményekre, amit csak fiúk tudnak hozzáadni a szituációhoz és a társasági élethez.

Renata volt az, aki meghívta Tündét egy jazzkoncertre, nem titkoltan a fiúk kérésére. Azok, látva Rodek szerencséjét, megkérdezték Renét, hogy van-e még kedves és csinos bule ismerőse, és ugyan már, invitálja meg a következő összejövetelükre. Rene ezt meg is tette, majd a legközelebbi alkalommal én is bekerültem a rendszerbe, amikor elmentem velük bulizni a Tropicana-ba. Nyilván benne volt a levegőben a ki-kivel kérdés, mint mindig, ha fiúk és lányok megismerkednek egymással. Tünde egyáltalán nem volt érdekelt a dologban, egyértelműen csak barátokat keresett az ikrekben, én azonban ennél a kérdésnél megtorpantam. Magam is csodálkoztam a dolgon, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az első pillanattól kezdve érdeklődtem Ade iránt. Bármilyen furcsa volt, de bejött.

Jogos a kérdés, hogy miért tartom furcsának, ha egy nő érdeklődik egy férfi iránt. Nos, azért, mert ez itt Indonézia, tele indonézekkel, akik egyáltalán nem sorolhatóak a "jó pasi"-kategóriába. Alacsonyak, vékonykák, a legtöbb esetben nőiesek, és nyilván vannak kivételek (aki nagyobb és kövérebb), de általában elmondhatom, hogy nem sokukon akad meg a szemem. És még mielőtt bárki rosszallóan csóválná a fejét, hogy nem a külsőség számít, annak elárulom, hogy európai nőként legtöbbjüknek a belsejével sem tudok sokat kezdeni. De ez most nem is fontos, mert bármily szép dolog a belbecs, nem teszed meg az első lépéseket, ha hiányzik a külcsín. :) A megszokás egyébként nagy úr! Kb. mostanra jutottam el arra a szintre, hogy már láttam egy-két jóképű srácot az angkotban. Szerintem mostanra szoktam meg a kinézetüket, és egyre inkább különbséget tudok tenni az arcok között, hát azt is jobban észreveszem, ha valaki tetszik. Hát, igen, a szem és az agy is abból gazdálkodik, amit a környezetében dob a gép! :)

Az Ade iránti azonnali szimpátiám és vonzalmam azért is furcsa volt, mert aznap este a Tropicana-ban újra és újra valami kísérteties déjá vu-érzés kerített hatalmába. Mintha már találkoztam volna vele valahol ...

Aki az "olyan, mintha már régóta ismernélek, ... talán előző életemből"-típusú romatnikus fordulatra gondol, az felejtse el. Az én dejávümnek sokkal prózaibb oka volt. Ade beszédmódja, testtartása és mozgása akkor számomra Harold és az angolcsoportból ismert Teguh bizarr keveréke volt. Erre nagyjából az este végén, vagyis hajnalban jöttem rá, mint ahogy arra is, hogy mindennek ellenére vonzódom hozzá. Pedig aztán mind Teguh, mind Harold fényévekre van az én "jóképű férfi"-kategóriámtól, tehát a kettőjüket vegyítő Ade sem merítheti ki azt. Fura érzés volt, az biztos, de sose gondolkoztam sokat azon, hogy miért tetszik valaki. Ha tetszik, hát tetszik, nem kell ezt túlbonyolítani.

A történettel első körben nem is volt probléma, hiszen a fiúkról azt az információt kaptuk, hogy Ade szingli, Abangnak pedig van egy barátnője. Majdnem fél év Indonéziában töltött idő után ennek alapból gyanúsnak kellett volna lennie. Két 34 éves férfi, akik még nem házasodtak meg? Kizárt!

A családi állapotukra vonatkozó információk aztán találkozásról találkozásra változtak. Kiderült, hogy Abangnak mégsincs barátnője, mert a Tropicana-ban bőszen mutogatott egy lányt, aki állítólag az exbarátnője. Aztán jött a hír Renétől, hogy Abang igazából házas és van két kislánya, de ezt nem hirdeti fennhangon, mert hátha akkor nem akarnánk vele barátkozni ... magyarul: férfiként kevésbé lenne érdekes a két bule csaj számára. Legalábbis mi így dekódoltuk a házas volta körüli érthetetlen és teljesen fölösleges titkolózást. Az ő vonalán végül ez bizonyult az utolsó és igaz verziónak.

Ezen (is) okulva megpróbáltam kideríteni az Ade körüli igazságot, mert nem akartam abba a hülye szituba keveredni, mint jó néhány lányismerősöm, hogy összejövök egy indonéz pasival, boldogan éldegélek vele, majd egyszer csak kiderül, hogy már van egy felesége és esetleg gyerekei is. Az STSI-n való találkozásunk alkalmával kerek-perec megkérdeztem tőle, hogy van-e felesége.

- Miért kérded? Ne kérdezz ilyeneket! Ez az én magánügyem! - hangzott a válasz.

- Magánügyed? Miről beszélsz? Indonéziában vagyunk, ahol minden jöttmentnek az a második kérdése, hogy férjnél vagyok-e már vagy hogy van-e pasim? Mi az, hogy ez a magánügyed? - nevettem elképedve.

Eközben Tünde is kifejtette a véleményét, amely szerint beszélgethetünk az időjárásról és egyéb hülyeségekről, de az hamar uncsi lesz, ami az épp kialakuló barátságunk rovására megy majd. Erre Ade bőszen bólogatott, de továbbra sem adott ki egyéb információt. Mindebből aztán nyilvánvaló volt, hogy ő is házas, különben miért titkolózna.

Pár nappal később aztán először Tündének vallott, aki nyilván továbbadott mindent nekem (hjah, a nők már csak ilyenek!). Így már mindent tudtam, amikor a hazaküldendő karácsonyi ajándékaink becsomagolása után a Buah Batu beli kost kis udvarán nekem is előadta a történetét. Egy szó mint száz, az ő végső verziója is a feleség + két gyerek felállás. Ez a hír már sokkal érzékenyebben érintett, mint Abang esetében. De megnyugtattam magam, hogy így sokkal jobb. Még ha csak kedvtelésből lennénk is együtt, a végén nagy sírás-rívás lenne a dologból, hiszen nekem egyszer majd haza kell mennem. Pláne, ha komolyabbra fordulna a románc! Egyszóval hülyeség lenne kapcsolatba bonyolódni egy olyan férfival, aki a világ másik végén lakik.

Igen, ilyesmiket magyaráztam magamnak, és igyekeztem nem foglalkozni a dologgal, mert éreztem, hogy nagyon rezeg a léc, és a fent említettnél csak egy nagyobb hülyeség van: kapcsolatba bonyolódni egy világ másik végén élő NŐS férfival!

(09-12-21 / 09-12-27)

Heti Hírmondó

A Kelas Satu új összetétele és az UAS - Már megint németóra - Könyvnárcizmus - Motorpróba 2 - A Tropicana

Eljött az Ujian Akhir Semester, vagyis a félév végi vizsgák ideje. A rendszer most sem változott sokat, ugyanolyan feladatokat kaptunk a vizsgán, mint az órákon. Természetesen mind írásbeli volt, nehogy véletlenül meg kelljen szólalnunk indonézül. Megint elővehettük a szótárt, tehát a megírt feladatsor nem a tudásunkat, hanem a szótárazásban szerzett gyakorlatunkat mérte fel.
Az első osztály három koreaival, Milénával és velem indult, de a félév végére megváltozott az összetétele. A koreaiak eltűntek, csak Mojin maradt, aki egyre ritkábban járt be. Helyettük sokkal izgalmasabb és életrevalóbb osztálytársakat kaptunk. Először Joseph és Maritje érkezett Pápua Új-Guineából. Kettejük közül Joseph a barátkozóbb, jól beszél angolul, mert náluk az az egyik hivatalos nyelv, csak éppen nem a British vagy US, hanem a Papua English szavai hagyják el az ajkát, amelyek számunkra néha kínainak hangzanak. Olyan tájszólásban beszél, amely nemhogy elősegítené, hanem gátolja a kommunikációt.
Hasonló a helyzet Peun, a laoszi srác esetében is. Nagyon komoly koncentrációt igényel, hogy megértsem a mondandóját, de szerintem ő is így van az én angolommal, mert állandóan visszakérdezgetünk egymásnak.
Iva Madagaszkárról érkezett és ott van még Avril, Zimbabwéból, aki fekete, gyönyörű, kedves és okos. Egy jelenség!

A Kelas 1 az első félév végén

Kedden este találkoztam külön Teguh-val, aki be akarta mutatni nekem a kis barátnőjét, meg gondolom meg akart mutatni engem neki. Vesztemre kitalálta, hogy szeretne németet tanulni és felajánlotta, hogy cserébe tanít engem arabul, ami jópofa lenne, csak minek, amikor még indonézül sem tudok rendesen. Már százszor megfogadtam, hogy nem tanítok németet többet, ha nem muszáj, de most is az történt, mint az elmúlt száz esetben: a végén csak igent mondtam. Cserébe nem arabul fogok tanulni, hanem veszek indonéz társalgási órákat tőle. Hát, majd meglátjuk, mennyire fog működni! Jövő héten kezdünk.

Szerdán a kedvenc könyv volt a téma az angolcsoportban. A legjópofább Teguh volt, akinek a kedvenc könyve a sajátja! :) Mármint ő a szerző. Angol szakosként írt egy angol-indonéz társalgási kézikönyvet, amely tartalmaz ország - és kultúrismereti részeket is. A könyv oktatási célra készült, Teguh tudja használni a magántanítványaival is, és az elsőéves angolszakosoknak is segítséget jelent majd. Már kiadót is talált hozzá! Nagyon ügyes, kíváncsi vagyok magára a könyvre!
Este tovább mélyítettem kapcsolatomat a motorkerékpár intézményével. Mentem néhány kört az utcában Harold félautomata motorjával. Na jó, az túlzás, hogy kört, mert befordulni nem tudtam, de haladtam egyenes vonalban kettesben. Az is valami! :)

Szombat este elmentünk a Tropicana nevű szórakozóhelyre Renével és ismerőseivel: egy leszbikus és egy ikerpárral. Utóbbiak az ikerség tényéből kifolyólag sosem ülnek egymás mellé. Aba és Ade egyébként velünk, ill. velem egy korúak és a meglepően normális fajtából valók. Értelmesek, kedvesek és viccesek. Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert az indonézeknek ugyan van humorérzéke, csak ritkán fordul elő, hogy mi is ugyanazt találjuk viccesnek, amin ők fakutyaként vihognak. E két srácnak nyugati humora van, és a velük való találkozás döbbentett rá, hogy a Tünde-Ildi duóból mennyire hiányzik a fiúk humora és társasága. Tiszta felüdülés volt!
A Tropicana egy közepesen puccos szórakozóhely, ahol 30ezer egy korsó sör, és fizetni kell, ha a puha kanapés ülöhelyekre akarod letenni a hátsódat. A zene először valami ijesztő tuc-tuc volt, de aztán jött egy zenekar, akik kellemes és táncolható popzenével töltötték meg a termet.
Ez volt az első bandungi dizsi-élményem!

(09-12-01 / 09-12-06)