2009. december 26., szombat

Heti Hírmondó

Ildi, a celeb - Ade és Abang - Valami elkezdődik

A hét egyik vicces eseménye az volt, hogy kedden este a Bandung túlvégén található zenestúdióban Tündének az a bohókás ötlete támadt, hogy elárulja Abangnak az én titkomat! Nevezetesen, hogy én Magyarországon egy nagyon híres színésznő vagyok, igazi celeb és művész egyben, és azért menekültem a világ másik végére egy ösztöndíjjal, mert már elegem volt a hírnévből és csillogásból. Még arra is figyeltem, hogy ne az STSI-re pályázzak, mert azt akartam, hogy semmi közöm ne legyen a művészvilághoz.
Amikor rájöttem, hogy Tünde miben mesterkedik, adtam alá a lovat és eljátszottam a kicsit haragost, amiért lelepleztek. A szivatás aztán olyan jól sikerült, hogy később a CK (Circle K = éjjel-nappali bolthálózat) előtt ülve már tanácsokat osztogattam Abangnak, hogyan lehet magabiztosabb a színpadon gitározás és éneklés közben, hogyan tudja legyőzni a gátlásait és mi a siker és hírnév titka. Mindez akkor nagyon viccesnek tűnt, de másnap már megbántam a dolgot, mert attól féltem, hogy Abang véresen komolyan vette az egészet. És nem is csalódtam. Ezért aztán elmondtam neki, hogy csak szivatás volt az egész, amin aztán persze megsértődött és napokba telt, mire ki tudtuk engesztelni. Hm, az embert néha sajnos megszállja a gonosz kis ördög ... Csak az enyhített a lelkiismeret furdalásomon, hogy úgy éreztem, előadóművészi tanácsaim az őszinteségről, szeretetről, önbizalomról és nyitottságról megállják a helyüket és nem okoznak kárt senkinek, aki megfogadja őket. :)

Ade és Abang, a Tropicana-ban december elején megismert ikerpár egyébként egyre fontosabb szerepet kapott az életünkben. Mint már említettem, nagyon jól megtaláltuk velük a hangot, és ráébresztettek minket, hogy indonéz életünkből mennyire hiányzik a fiúk humora és jópofa társasága. Bármennyire egymásra találtunk mi ketten Tündével, a másik nemet nem pótolhattuk egymás számára. És itt elsősorban nem a testi kontaktusra gondolok :), hanem a viccekre, a meglátásokra, a véleményekre, amit csak fiúk tudnak hozzáadni a szituációhoz és a társasági élethez.
Renata volt az, aki meghívta Tündét egy jazzkoncertre, nem titkoltan a fiúk kérésére. Azok, látva Rodek szerencséjét, megkérdezték Renét, hogy van-e még kedves és csinos bule ismerőse, és ugyan már, invitálja meg a következő összejövetelükre. Rene ezt meg is tette, majd a legközelebbi alkalommal én is bekerültem a rendszerbe, amikor elmentem velük bulizni a Tropicana-ba. Nyilván benne volt a levegőben a ki-kivel kérdés, mint mindig, ha fiúk és lányok megismerkednek egymással. Tünde egyáltalán nem volt érdekelt a dologban, egyértelműen csak barátokat keresett az ikrekben, én azonban ennél a kérdésnél megtorpantam. Magam is csodálkoztam a dolgon, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az első pillanattól kezdve érdeklődtem Ade iránt. Bármilyen furcsa volt, de bejött.
Jogos a kérdés, hogy miért tartom furcsának, ha egy nő érdeklődik egy férfi iránt. Nos, azért, mert ez itt Indonézia, tele indonézekkel, akik egyáltalán nem sorolhatóak a "jó pasi"-kategóriába. Alacsonyak, vékonykák, a legtöbb esetben nőiesek, és nyilván vannak kivételek (aki nagyobb és kövérebb), de általában elmondhatom, hogy nem sokukon akad meg a szemem. És még mielőtt bárki rosszallóan csóválná a fejét, hogy nem a külsőség számít, annak elárulom, hogy európai nőként legtöbbjüknek a belsejével sem tudok sokat kezdeni. De ez most nem is fontos, mert bármily szép dolog a belbecs, nem teszed meg az első lépéseket, ha hiányzik a külcsín. :) A megszokás egyébként nagy úr! Kb. mostanra jutottam el arra a szintre, hogy már láttam egy-két jóképű srácot az angkotban. Szerintem mostanra szoktam meg a kinézetüket, és egyre inkább különbséget tudok tenni az arcok között, hát azt is jobban észreveszem, ha valaki tetszik. Hát, igen, a szem és az agy is abból gazdálkodik, amit a környezetében dob a gép! :)
Az Ade iránti azonnali szimpátiám és vonzalmam azért is furcsa volt, mert aznap este a Tropicana-ban újra és újra valami kísérteties déjá vu-érzés kerített hatalmába. Mintha már találkoztam volna vele valahol ...
Aki az "olyan, mintha már régóta ismernélek, ... talán előző életemből"-típusú romatnikus fordulatra gondol, az felejtse el. Az én dejávümnek sokkal prózaibb oka volt. Ade beszédmódja, testtartása és mozgása akkor számomra Harold és az angolcsoportból ismert Teguh bizarr keveréke volt. Erre nagyjából az este végén, vagyis hajnalban jöttem rá, mint ahogy arra is, hogy mindennek ellenére vonzódom hozzá. Pedig aztán mind Teguh, mind Harold fényévekre van az én "jóképű férfi"-kategóriámtól, tehát a kettőjüket vegyítő Ade sem merítheti ki azt. Fura érzés volt, az biztos, de sose gondolkoztam sokat azon, hogy miért tetszik valaki. Ha tetszik, hát tetszik, nem kell ezt túlbonyolítani.

A történettel első körben nem is volt probléma, hiszen a fiúkról azt az információt kaptuk, hogy Ade szingli, Abangnak pedig van egy barátnője. Majdnem fél év Indonéziában töltött idő után ennek alapból gyanúsnak kellett volna lennie. Két 34 éves férfi, akik még nem házasodtak meg? Kizárt!
A családi állapotukra vonatkozó információk aztán találkozásról találkozásra változtak. Kiderült, hogy Abangnak mégsincs barátnője, mert a Tropicana-ban bőszen mutogatott egy lányt, aki állítólag az exbarátnője. Aztán jött a hír Renétől, hogy Abang igazából házas és van két kislánya, de ezt nem hirdeti fennhangon, mert hátha akkor nem akarnánk vele barátkozni ... magyarul: férfiként kevésbé lenne érdekes a két bule csaj számára. Legalábbis mi így dekódoltuk a házas volta körüli érthetetlen és teljesen fölösleges titkolózást. Az ő vonalán végül ez bizonyult az utolsó és igaz verziónak.

Ezen (is) okulva megpróbáltam kideríteni az Ade körüli igazságot, mert nem akartam abba a hülye szituba keveredni, mint jó néhány lányismerősöm, hogy összejövök egy indonéz pasival, boldogan éldegélek vele, majd egyszer csak kiderül, hogy már van egy felesége és esetleg gyerekei is. Az STSI-n való találkozásunk alkalmával kerek-perec megkérdeztem tőle, hogy van-e felesége.

- Miért kérded? Ne kérdezz ilyeneket! Ez az én magánügyem! - hangzott a válasz.
- Magánügyed? Miről beszélsz? Indonéziában vagyunk, ahol minden jöttmentnek az a második kérdése, hogy férjnél vagyok-e már vagy hogy van-e pasim? Mi az, hogy ez a magánügyed? - nevettem elképedve.

Eközben Tünde is kifejtette a véleményét, amely szerint beszélgethetünk az időjárásról és egyéb hülyeségekről, de az hamar uncsi lesz, ami az épp kialakuló barátságunk rovására megy majd. Erre Ade bőszen bólogatott, de továbbra sem adott ki egyéb információt. Mindebből aztán nyilvánvaló volt, hogy ő is házas, különben miért titkolózna.

Pár nappal később aztán először Tündének vallott, aki nyilván továbbadott mindent nekem (hjah, a nők már csak ilyenek!). Így már mindent tudtam, amikor a hazaküldendő karácsonyi ajándékaink becsomagolása után a Buah Batu beli kost kis udvarán nekem is előadta a történetét. Egy szó mint száz, az ő végső verziója is a feleség + két gyerek felállás. Ez a hír már sokkal érzékenyebben érintett, mint Abang esetében. De megnyugtattam magam, hogy így sokkal jobb. Még ha csak kedvtelésből lennénk is együtt, a végén nagy sírás-rívás lenne a dologból, hiszen nekem egyszer majd haza kell mennem. Pláne, ha komolyabbra fordulna a románc! Egyszóval hülyeség lenne kapcsolatba bonyolódni egy olyan férfival, aki a világ másik végén lakik.
Igen, ilyesmiket magyaráztam magamnak, és igyekeztem nem foglalkozni a dologgal, mert éreztem, hogy nagyon rezeg a léc, és a fent említettnél csak egy nagyobb hülyeség van: kapcsolatba bonyolódni egy világ másik végén élő NŐS férfival!

(09-12-21 / 09-12-27)


Boldog bandungi karácsony

Karácsony szent napján három óra körül adtuk fel a motorkeresést. Indulnunk kellett, hogy 5 órára Tünde kostjába érjünk, hisz a kedves meghívottak 6 felé érkeztek. Beugrottunk a Griyába, hogy bevásároljunk a vacsorához, és beszerezzünk jó néhány gyertyát. Mire hazaértünk, Louis és Yuni már feldíszítették a lakást, Linda pedig főzte a paradicsomos pennét. A belső udvar vaslépcsőjére gondos kezek fenyőfaalakban piros műanyagspárgát kötöztek, a díszeket lufik, műanyagtányérok és egy piros műanyag klumpa helyettesítette. Nem volt teljesen olyan, mint otthon, de a körülményekhez képest megfelelt a célnak.

Jogosan merül fel mindenkiben a kérdés, hogy miért nem szereztünk be egy tisztességes műkarácsonyfát. Nos, ennek egyszerű oka van. A Griyában és más szupermarketekben ugyan lehetett venni műfát díszekkel, de elég borsos áron. Úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk kölcsönkérni egy fát 24-én estére, azzal a feltétellel, hogy másnap reggel visszavisszük.
Először Bandung legnagyobb könyvesboltjában, a Gramediában próbálkoztunk, de mivel ott voltak eladó fák is, nem mentek bele a dekorfa-kölcsönzésébe.
Ezután a Hotel Preanger, Bandung egyik legrégebbi és legelegánsabb szállodája következett. Nagy megelégedéssel gusztáltunk egy kisebb méretű karácsonyfát a lobbyban, hiszen nem messze tőle volt egy jóval nagyobb példány és egy havas házikó télapóval ill. szarvasokkal.
"A kisebb fától csak meg tudnak válni egy este erejéig." - gondoltuk.
Világosan előadtuk kérelmünket a recepciós hölgynek, aki hívta a Front Office Manager-t, aki szólt a marketinges csajnak. Ez utóbbi bekísért minket a bárba, leültetett, hozatott nekünk két kellemes alkoholmentes koktélt, mosolyogva és bólogatva végighallgatta mondandónkat, majd közölte, hogy a fát nem adhatja oda, de nagyon szívesen lát minket a másnapi karácsonyi party-n, amelyet a szálloda vendégeinek rendeznek.
Karácsonyfa szerzési kísérleteink tehát sorra kudarcba fulladtak. 23-án este, amíg az angkot felé igyekeztem a Buah Batun, mohó szemmel vizslattam minden égőkkel felszerelt vagy csupasz bukszust, de az egyik túl csoffatag volt, a másik meg egy száz kilós ládába volt beleültetve. Sajnos semmi mozdíthatót nem találtam, pedig már láttam magam, ahogy görnyedt háttal, de rezzenéstelen arccal beszállok az angkotba egy útszélről elemelt cserepes tujával.

December 24-én a motorvétel és a bevásárlás után tehát már csak egy feladatunk volt: karácsonyfát szerezni! A Buah Batun egy helyen száz dollárt kértek volna érte, egy másik üzletben pedig Tünde sírással próbálta meglágyítani a szíveket, de azok kőkemények maradtak. Senki nem akart megszánni minket egy nyomorult műkarácsonyfával.

Csalódottan mentünk hát haza, de amikor otthon már karácsonyi zene várt, majd elkezdtük meggyújtani a gyertyákat és az alternatív karifa alatti kis asztalon egyre szaporodtak az ajándékok, egész karácsonyi lett a hangulat. Ez Tündében úgy nyilvánult meg, hogy gyertyagyújtás közben elsírta magát, én meg izgalommal ólálkodtam az ajándékok körül, hogy vajon melyik lesz majd az enyém.

A jó öreg húzós módszert alkalmaztuk, hogy mindenki kapjon ajándékot, de senki ne legyen anyagilag megterhelve. Kb. 20-40ezer rúpia értékben kellett ajándékot választani, vagy készíteni, majd szépen becsomagolni és világosan feltüntetni rajta a célszemély nevét. Természetesen titokban kellett tartani, hogy kit húztunk, és a csomaghoz mellékelni kellett valami árulkodó jelet (pl. találós kérdést vagy más rejtvényt), amelyből a megajándékozott rájöhetett az ajándékozó kilétére.

Lassan megérkeztek a vendégek, a nagy asztal megtelt finom ételekkel, a kicsi pedig ajándékokkal. Az elsőbbség természetesen az evésé volt. A legnagyobb sikert az olasz Linda paradicsomos-parmezános pennéje aratta. Egyébként a szokásos indonéz kaják voltak. Mi vettünk mirelit csirkedarabokat, de én abból végül nem is ettem. A hal valahogy kimaradt, de nem fájlaltam, mert minden második nap azt eszek. Fájlaltam viszont, hogy nem tudtam borlevest csinálni. Hogy miért? Mert a legolcsóbb bor is több, mint százezerbe kerül, már ahol egyáltalán láttam bort.

Az ajándékozást énekléssel kezdtük. Mindenki elénekelt egy hagyományos karácsonyi dalt a saját nyelvén. Muszlim ismerőseink ezt nyilván egy internacionális karácsonyi melódiával helyettesítették, de olaszul, csehül és magyarul valódi karácsonyi dalok szóltak. Tőlünk a "Kiskarácsony"-t hallhatta a közönség.
Ezután Tünde egyenként kiosztotta az ajándékokat. Megvártuk, amíg az illető kibontja és megpróbálja kitalálni, hogy vajon kitől kapta. Persze nem mindenkinek sikerült felfognia, hogy az ajándék mellé valami ráutaló jelet is készítsen, így többen csak vakon találgattak, de az ajándékozás izgalmán és örömén ez nem sokat változtatott. Én Mirát húztam, akinek csokit és logós fülbevalót vettem. Egy keresztrejtvényt készítettem, aminek a megfejtése a nevem volt. Mira lelkesen meg is válaszolt minden kérdést, de közben nem írta be a keresztrejtvénybe a megoldásokat, így a sok helyes válasz után hirtelen tanácstalanul ült:

"Ügyes voltam, minden választ tudtam, de most mi van?"

Aztán a többiek felvilágosították, hogyan működik a keresztrejtvény.
Én Gordontól kaptam egy karórát, amelynek számlapján a Disney-szülött Hamupipőke és Belle virít! Hát ... nem az én stílusom, de bájos! Sajnos rögtön eltörtem a csattját, amikor megpróbáltam fölvenni, így, fájdalom, nem tudom hordani ... :)

Na, nézzünk egy gyors listát, hogy kikkel töltöttem a Szentestét 2009-ben:

- Ibu Yuni, Tünde háziasszonya ill. két kisfia (a neveiket a mai napig nem tudtam megjegyezni)

A kostban lakó darmasiswák:
- Rene, a szép szőke cseh lány
- BT és Gordon Dél Afrikából
- Daniel Mexikóból (ő már nem lakik ott, de átjött karira)

Egyéb ismerősök:
- Louis, a festőnő és olasz barátnője, Linda, aki szintén az STSI-re jár
- Mira, aki segített nekünk kinyomtatni a kalocsai szobabelsőt az International Day-re, és aki szintén a kost lakója
- Rodek, Rene barátja, a Sambasunda egyik zenésze

Számos muszlim barátunk:
- Hajidah Bruneiből
- a leszbikus Dey és a barátnője, Lenny
- Ade és Aba, az ikrek (karácsonyi postásaink)

Ja, és természetesen a szőke magyar csaj ... :)



A ruhát még korábban találtuk a BIP-vel szembeni Factory Outlet-ben, és szerencsére az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy ebben akartunk pompázni karácsony este. Így 24-én reggel, amikor a BIP előtt találkoztunk, én korábban érkeztem, és besurrantam az outlet-be, hogy beszerezzem az estélyinket. Mivel az utolsó karácsony előtti nap volt, még a leértékelés örömében is részesülhettem. A szajré ott lapult egész nap a hátizsákomban, hogy este kiteríthessem az ágyra két piros-fehér masnis hajráf és a szép, új, vörös bukók társaságában. Tünde nagyot kacagott, amikor belépve megpillantotta a ruhákat és megértette, miért ragaszkodtam az Alun-Alun mellett a két ocsmány hajráf megvételéhez.

A vacsi és az ajándékozás után még sokáig együtt volt a vendégsereg. Zene, ének, tánc és nevetés töltötte meg a kis belső udvart. A gyertyák lassan leégtek, mindenki elfáradt, búcsút vett és hazament. Tündével felültünk a motorra és elindultunk egy nyitva tartó warnetet keresni, hogy a skype segítségével legalább virtuálisan ott lehessünk a kispesti és a debreceni szobában, ahol igazi karácsonyfa áll és hal meg borleves illata tölti be a levegőt. Ade kocsival elvezetett minket két warnethez is, de mindkettő zárva volt. Megunta a dolgot és hazament, mi meg folytattuk a keresést, amikor is a moci megállt és nem mozdult többet. Olyan apróságokról, mint az üzemanyag, minden újdonsült motortulajdonos hajlamos elfeledkezni, nem? ... :)
Az út túloldaláról egy kivilágított épület elől jó pár srác bámulta a jelenetet, majd készségesen felajánlották, hogy hoznak nekünk egy liter benzint. Az épülethez közelítve örömmel konstatáltuk, hogy az nem más, mint egy warnet! Így bevettük magunkat a gépek elé, átéltük a virtuális családi karácsonyt, közben megtankolták a motorunkat, megkínáltak teával, és egy-egy facebook bejelölés fejében nagyvonalúan meghívtak minket a netezésre is.
Amíg Tündére vártam az ajtó előtti padon, kedélyesen elbeszélgettem egy 15 éves kissráccal, aki látva, hogy mindjárt leragad a szemem, hozott nekem egy párnát. Miután ledőltem a padra még egy takaróval is gondosan betakargatott.
Hát, ki kívánhat ennél boldogabb bandungi karácsonyt?




(09-12-24)


2009. december 25., péntek

Bandungban lehetetlen motort bérelni

Mielőtt elindultunk Balira, mélyen hallgattam a tervünkről minden kedves blogolvasó (és főleg drága szüleim) nyugodt álma érdekében. Mostanra publikussá vált minden információ, habár sajnos nem mondhatom, hogy minden baj nélkül jártuk meg az utat.

De kezdjük az elején! Röppenjünk vissza egy pillanatra Lombok tengerpartjára, ahol egy új-zélandi szörfös mögött ülök a motoron, hajamba kap a szél, és a napszemüvegen keresztül még vörösebb a tengerbe bukó nap fénye. A motor ebben a pillanatban az abszolút szabadságot testesíti meg, amikor nem kell ekonomi vonaton nyomorogni, a busz menetrendjéhez igazodni vagy a bemóssal alkudozni. Csak felkötöd a hátizsákod a járműre, bukósisak a fejre, és elindulsz. Akkor, amikor te akarsz, és oda, ahová a szíved húz. Indonéziában szinte mindenki tud motort vezetni, szerintem minden családban van legalább egy motor, de csak kevesen használják hosszabb úton. Ott, Lombokon bontakozott ki először lelki szemeink előtt a Jávát motorral átszelő bule csajok tagadhatatlanul menő képe. Egyáltalán nem vettem komolyan, amikor Tünde először felvetette az ötletet, hogy szilveszterkor menjünk motorral Balira. Azt hittem, csak úgy mondogatja, és lassan majd elfelejti emlegetni. De nem így történt. A "ha majd motorral megyünk Balira"-mondat állandóan el-elhangzott közöttünk, és amikor eljött a december, és mi még egyszer sem próbáltunk vezetni, elkezdtem megszervezni a motorosleckéket Harolddal. Ehhez az is hozzájárult, hogy Harold mindig ajánlgatta, hogy tanít majd motorozni, így nem kellett nagyon győzködni. Már nem is emlékszem hogyan, de a kósza ötlet egyre komolyabbá vált, egyre több embernek mondtuk, akik persze egyre jobban szörnyülködtek. Őrült és veszélyes ötletnek tartották, hogy teljesen gyakorlatlanul elinduljunk egy ilyen hosszú útra. Ebben természetesen teljes mértékben igazuk volt. Őrült és őrülten veszélyes ötlet volt. Anélkül, hogy komolyan belegondoltam volna abba, mire vállalkozunk, csak sodortattam magam az eseményekkel, amelyek mind tervünk megvalósulását segítették elő. Az első motoroslecke Harolddal, megismerkedésünk Dodival és a Brotherhood Braga Bike Fest, majd Bono, akivel egy egész éjen át döcögtem a kis automatával az üres Bandungban és aki másnapra szervezett nekünk egy félautomata motort, amin mehettünk néhány kört. Mindez pont arra volt elég, hogy elaltatta a félelmünket és eltompította a józan eszünket.

Egy ideig azt hittük, hogy Bono révén tudunk majd valakitől motort bérelni. Bandungban ugyanis nem lehet úton-útfélen. Mivel ez a város nem turistaközpont, az indonézek pedig nem bérlik, hanem veszik a motort, nagyon nehéz motorbérlő helyet találni. Konkrétan lehetetlen. Mert nincs. Az utazási irodák csak autókkal foglalkoznak, a motorszalonokban pedig csak eladnak, de nem lehet sehol egy hónapra kibérelni egy motort.

December 23-án Tünde nyakába vette a várost, és elindult motort keresni. Először azzal hívott fel, hogy talált egy helyet, ahol már 500.000-ért lehet motort venni, de később kiderült, hogy az csak a törlesztőrészlet. Én épp az UIN-re tartottam, de erre a hírre rögtön fordultam is a Jl. Ciateul felé. Mire odaértem, Tünde már jó néhány helyen kérdezősködött, és kapott egy címet, ahol volt remény a bérlésre.
Két segítőkész srác levitt minket a a Jl. Holis-ra, ami épp a d'Groove háta mögött helyezkedik el. A szutykos kis használtmotor kereskedésben szintet léptünk, és már a motorvásárláson gondolkodtunk. Ekkorra világossá vált, hogy senki nem fog nekünk motort bérbe adni. Ha gép kell, meg kell vennünk. 3 és 4 millió között mozgott a motorok ára, azzal a feltétellel, hogy hazautazásunkkor az ár 80-85 %-áért garantáltan visszaveszik. Nyilvánvalóan semmit nem értettünk a motorokhoz, annyit tudtunk megnézni, hogy mennyire kopott a gumi és mennyire karcos a műszerfal üvege. De mindenképpen jó előjelnek tekintettem, hogy az egyik potenciális jelölt slusszkulcsán egy Szent Kristóf-medál lógott!

Másnap, december 24-én, felvettem 3 millát a kártyával, és épp az esti karácsonyozásra kezdtünk volna bevásárolni, amikor jött egy sms az egyik tegnapi hapsitól, hogy találtak nekünk egy bérelhető motort! Hurrá! Rohantunk is a szalonba a Jl. Ciateul-re, hogy megnézzük! Úgy tűnt, egész jó állapotban van (bár az előző nap óta nem fejlődött sokat a szakértelmünk), egy Suzuki Tornado, 1995-ös, 110 köbcentis. Ezeket persze csak utólag néztem meg a forgalmiban, ott az se jutott eszünkbe, hogy megnézzük, működik-e a lámpája. Végig arra koncentráltunk, hogy milyen feltételekkel kérjük a részletfizetést, hisz nem akartunk 4 milliót otthagyni egy ki tudja milyen állapotban lévő motorért. Írtunk sms-t Bononak és Haroldnak, de nem tudtak odajönni, hogy megnézzék, így úgy döntöttünk, megbízunk a motorszalonban. Ez egy nagyobb, bizalomgerjesztőbb hely volt, nem csak egy kis lyuk valamelyik mellékutcában, mint a Jl. Holis beli kereskedés.
Azt egy szóval sem mondtuk, hogy Balira akarunk menni a motorral, vagy hogy még csak háromszor vezettünk motort életünkben. A jogsimat ugyan elkérték, de senkinek nem tűnt fel, hogy a motor kis ábrája nincs rajta bejelölve. Azért az enyémet, mert Tündének még autós jogsija sincs!

De ki az a hülye, aki motort vesz anélkül, hogy kipróbálná?

- Ugye tudod, hogy el kell vinnünk egy próbakörre! - mondta Tünde.
- Igen, tudom, de én nem merem. Te ki tudod vinni innen? - kérdeztem.
- Hát, muszáj lesz! - hangzott a válasz.

Azzal felültünk a motorra, Tünde előre, én mögé, tartottam egy gyors eligazítást, hogy hol van az index és az indítógomb, majd lassan leereszkedtünk a meredek lehajtón, és tovagördültünk a balkezes forgalomban, miközben a motorszalon összes alkalmazottja minket bámult árgus szemekkel. Amikor kellő távolságba értünk az utcán, hatalmas, kacagó sikításban tört ki belőlünk az összes feszültség és izgalom! Ott ültünk egy motoron, amit egy szalonból hoztunk ki éppen, ahol mindenki azt hiszi, hogy értünk a motorhoz, vagy legalábbis tudunk motort vezetni, és senki sem gondolta, hogy akkor súgtam Tünde fülébe, melyik az indítógomb. Két őrült, akik karácsony délelőttjén nem fenyőfát, hanem motort vesznek az utolsó pillanatban! Úgy éreztük miénk a világ, mindenre képesek vagyunk, és ennél menőbb dolog nincs is a Földön!

Miután visszaértünk, láttam, hogy a szalonból az egyik kolléganő, látva, hogy otthagytuk a táskáinkat, küldött ránk egy sms-t: vigyázzunk, mert sok a rendőr és nincs nálunk jogsi!
"Ugyan már," - mosolyogtam - "két bule bukó nélkül karácsonykor a bandungi forgalomban, amikor a sofőr életében harmadjára vezet ... nem hiszem, hogy az utas autósjogsija az egyetlen, ami hibádzik!" :)

Egy szó, mint száz: karácsony szent napján vettünk egy motort.

A megállapodás szerint részletekben fizetjük ki. December 24-én 1.500.000 rúpiát hagytunk ott, és januárban még egy miliót kell kifizetnünk. Ha a második hónap után úgy döntünk, hogy nem akarjuk tovább használni a motort, akkor visszaveszik, és visszafizetnek egymillió ötöt, vagyis egy milláért volt egy motorunk két hónapra, ami olyan, mintha havi ötszázért béreltük volna.
De most, hogy ezerötszáz kilóméter után már azt mondhatom, megtanultam motort vezetni, és rákaptam az ízére, nehéz lesz megválni tőle. Osztottam-szoroztam, és az az esélyes, hogy ez a motor majd csak valamikor nyáron cserél újra gazdát!

Büszke motortulajdonosokként átrobogtunk a Jalan Holisra, hátha összejön még egy jó üzlet aznapra. Eddig Tünde vezetett, de miközben a d'Groove előtt Haroldra vártunk, én is mentem egy kört a Soekarno Hattán. Harold késett, mint mindig, így magunkban kerestük fel a kis motorkereskedést. Az ottaniak nem voltak olyan együttműködőek, mint a szalonbeliek. Nem hajlottak a részletfizetésre, és a tegnapi Szent Kristóf-os motor sem volt már meg. Az a gép, amit el akartak adni nekünk korántsem volt olyan jó állapotban, mint Tornádó. Sérült volt a tükre és teljesen kopott az első kerék gumija. Meg persze ki tudja, még milyen baja lehetett, amiről fogalmunk sem volt. Ekkor már délután három felé járt az idő, még semmit nem vettünk a karácsonyi vacsihoz, és Harold még mindig nem érkezett meg, így aznapra feladtuk a dolgot és elindultunk haza.

A december 25-e is a motorkeresés jegyében telt. Utolsó reményünk Bono volt, aki ígért bérelhető motort, amiről aztán kiderült, hogy egy Harley, amelyet napi egy milláért vehetnénk bérbe. Ez nyilván nem fért bele a büdzsébe.
Tornádót aznap fel is avattuk az Ázsia Afrika úton, amikor a bankból kifordulva megcsúsztunk a csatorna síkos fémrácsán, és elestünk az út közepén. Szerencsére nem volt akkora forgalom, hogy az autók ne tudtak volna megállni, és megúsztuk néhány horzsolással és kék-zöld folttal.

(09-12-23 / 09-12-25)


2009. december 22., kedd

Heti Hírmondó

Németóra törölve - Szabolcs és Caligula - Újabb second - Saratuspersen - Islam Tahun Baru - A karácsonyi ajándékok kálváriája

Szerdán kimentem az UIN-re a szokásos angolos csoportterápiára. A hobbi témája volt terítéken, majd egy idő után átkanyarodtunk a hátizsákos turizmushoz és a graffiti társadalmi megítéléséhez.
Az előző esti németórát Tündével való munkára hivatkozva szinte az utolsó pillanatban lemondtam, mert éreztem, a belem fordul ki a gondolatára is, hogy primitív német mondatokat verjek a kiejtéssel küszködő indonéz egyetemisták fejébe. A szerdai szeánsz befejeztével megmondtam Teguh-nak, hogy felejtsük el a németórákat, nincs kedvem hozzá. Sosem volt a szívem csücske a némettanítás, és ez az egy év Indonézia olyan dolgokról kell, hogy szóljon, amit otthon nem tudok csinálni. A német nem tartozik ezek közé, pláne nem az ingyen németóra.
Az UIN-ről egyenesen a Buah Batura mentem, és Tünde kostjában Szabit találtam újságot olvasgatva. Szabi a jakartai darmasiswa srác, aki útban Indonézia keleti szigetei felé megállt egy éjszakára Bandungban. Tündénél aludt, mert az én kostomban elméletileg csak olyan fiúk aludhatnak, akik rokoni kapcsolatban állnak velem. Nyilván senki nem nézne utána, hogy vajon tényleg másod unokatesvérek vagyunk-e, de mivel Péter is jön majd Bandungba, nem akarom túl sokszor eljátszani, hogy a bátyám itt alszik pár napot.
A kostból átmentünk az STSI-re a Caligula című előadásra, amit a suli diákjai állítottak színpadra. Annak ellenére, hogy alig értettem belőle valamit, egész jónak tűnt a produkció. Azt hiszem Szabolcs kevésbé élvezte a dolgot. Ő is hasonlóképpen van az indonézzel, mint mi. Még nem sajátította el olyan szinten, hogy egy színházi előadást megértsen, mert mindenkivel angolul vagy esetleg japánul beszél.
Szabin látszott, mit tesz az, ha az ember egyedül van egy idegen országban és huzamos ideig nincs lehetősége az anyanyelvén beszélni. Csak úgy folyt belőle a szó, egyedül az előadás idejére csendesedett el. Sokat mesélt az utazásai alatt átélt kalandokról, és persze Jakartáról. Csak az volt a rossz, hogy mindezt magyarul. Így nehéz volt bevonni a társalgásba Renét vagy Adét. Mindenesetre pontos tájékoztatást kaptunk a jakartai meleg társadalom kívülállók számára is érzékelhető megnyilvánulásaiból. Nem azért, mert Szabi meleg, hanem mert facér fehér pasiként minden meleg egyed szabad prédának tekinti. Legalábbis ő így érzékeli. Csak alaposabb pszichológiai és kultúrantropológiai vizsgálat után lehetne megmondani, milyen mértékben zaklatják őt ténylegesen homoszexuális férfiak a tömegközlekedési eszközökön, és milyen mértékben értelmezi félre az eltérő kulturális közegben nevelkedett személyek nonverbális kommunikációját.

Csütörtökön a fitness-teremben kényeztettük magunkat ... ja, nem is, így sokkal jobban hangzik: edzettük a testünket, hogy formás legyen Bali menő tengerpartján. Hazafelé a Soekarno Hattán ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy lecsekkoljuk egy secondhand ruhalerakat állományát. Csodák csodájára találtunk is néhány tetszetős darabot! Jó ideig alkudoztunk az árral kapcsolatban, majd közöltük az eladóval, hogy rakja félre nekünk a szajrét holnapig, mert momentán nincs nálunk egy kanyi sem. :)
Az este megint az STSI-n telt, ahol egy pár szám erejéig fellépett Ade, Aba, Dey és BT, majd a Saratuspersen játszott egy jó órát. A koncert az iskola lyukas tetejű szabadtéri színpadán volt. Amikor leszakadt az ég, a nézőtéren rendezett sorokban ülő közönség egy pillanat alatt apró, tömött csoportokba rendeződött a tető ép részei alatt, a fanatikusok pedig a színpad előtt táncoltak a zuhogó esőben.

Pénteken Hajidah-hoz voltunk hivatalosak ebédre az iszlám újév alkalmából. Sajnos csak limitált létszámmal (Tünde, Sausia és én), mert a Buah Batu beli kostban személyes ellentétek határozták meg, ki fogadja el a meghívást. Erről bővebben talán Tünde blogjában olvashattok majd. Én nem voltam érintett a kérdésben, így nem tartom tisztemnek beszámolni a részletekről. Mindenesetre az iszlám társadalom sikeresen átlépett az 1432. esztendőbe.

A hétvége a vásárlás jegyében telt. A szombatot a Pasar Barun töltöttük, hogy beszerezzük a hazaküldendő karácsonyi ajándékokat. Vettünk batikot, amelyet anyáink asztalterítőnek használhatnak; vicces-giccses, de Indonéziában gyártott nyári strandfölsőket testvéreknek és barátnőknek; és hagyományos szunda kalapot a férfi hozzátartozóknak.
Vasárnap reggelre Tünde beszedett valami gyomorrontás-félét, így a Gedung Sate előtti vasárnapi piacot egyedül jártam végig.
Az ajándékok hazaküldése külön kálvária volt. Gitta Jakartából repült haza karácsonyra, és mivel a múltkori bandungi kiruccanása után tartozott nekem egy kis pénzzel, megígérte, hogy indulás előtt még átugrik Bandungba. Így azt terveztük, hogy átadjuk neki az ajándékokat, és ő lesz a postás. Szombat este azonban kaptam tőle egy sms-t, hogy a pénzének egy részét ellopták az ekonomi vonaton, így nem tud eljönni Bandungba. Ott volt tehát a kérdés, hogyan juttatjuk el a csomagokat Jakartába még Gitta repcsijének indulása előtt. Szerencsére Tündének eszébe jutott, hogy Abank minden hétfőn felmegy a fővárosba, mert gitárórákat tart az IMI-ben (Institut Musik Indonesia). Megvolt hát a Szállítónk, így vasárnap délután az ajcikkal és sok csomagolópapírral felszerelkezve lezötyögtem a Buah Batura, ahol karácsonyi zenét hallgatva pólóban és rövidgatyában biggyesztettünk piros, fehér és zöld masnikat a karácsonyi csomagokra. Amikor átjöttek a srácok, kiderült, hogy tervünk nem is olyan egyszerű, mint először hittük. Mivel Abank felesége roppant féltékeny, nem nézné jó szemmel, ha hitvese két nagy szatyorral állítana haza, amelyekbe gondos bule kezek dugtak kisebb-nagyobb csomagokat. Főleg, hogy ezek női kezek, és a bule nőkkel való barátkozás végképp titkolandó. Így hát Ade vitte haza a két nagy zacskót, hogy másnap reggel 6-kor kivigye a buszállomásra Abanknak. Jakartában Gitta elment az IMI-be, ahol megjelenése igen felborzolta a kedélyeket (Aba kis időre roppant népszerű és érdekes lett, hogy bule csajok toppannak be, és őt keresik!), felvette a csomagokat és hazaszállította Budapestre. Ott Apu találkozott vele, átvette a szajrét, amely aztán kiosztásra került szeretteim nagy megelégedésére. :)

(09-12-14 / 09-12-20)

2009. december 21., hétfő

A d'Groove, avagy tökéletes zuhanyrózsa a világ végén

Vasárnap elmentünk abba a fitness-terembe, ahol Tünde tart "latin aerobic" órát. Most indították el a vállalkozást, így még várják, hogy beinduljon az üzlet. Nagy fantáziát lát abban a menedzsment, hogy egy bule tart órát a klubban. Az is marketing fogás, hogy Tünde összes bule barátja ingyen használhatja a gépeket és az uszodát, mert az menő, ha egy helyre bulék járnak. Ilyen feltételek mellett nyilván megnézi az ember, hogy mit tud nyújtani a hely, akkor is ha nagyon messze van, és jelen "ember" nem a sportaktivitásáról híres. :)

Először megkaptam a címet, hogy Jl. Soekarno Hatta 27, de amikor megtaláltam a térképen az utcát, és konstatáltam, hogy az kelet-nyugati irányban teljes szélességében átszeli a várost, teljes tanácstalanságba süllyedtem, hogy melyik irányba is induljak. Így végül lementem a Buah Batura, onnan kisétáltunk a Soekarno Hattára és elindultunk nyugatnak a bis kota-ra (városi buszra) várva. Az ún. bis kota rendes nagy busz, ugyanúgy működik, mint az angkot, de olcsóbb, mert max. 3000 rúpiába kerül. A Soekarno Hatta egy ronda nagy külvárosi út gyárakkal, üzemekkel és az azok árnyékában magbúvó szokásos warungokkal és kiskereskedőkkel. Egy mocsaras susnya partján Tünde összeveszett egy szeletelt gyümölcsöt áruló hapsival, aki ehetetlen mangót és ízetlen dinnyét akart eladni neki, és amikor Tünde ezt szóvá tette, nem akarta visszaadni a pénzt sem. Ott állt a kicsi barna indonéz férfi és a villogó szemű szőke lány a négysávos út szélén, és teljes testükkel a gyümölcsökkel teli gurulós kocsinak feszültek, ahogy előbbi el akart volna indulni, de utóbbi nem engedte. A hapsi végül kiszedte a zacskóból az ehetetlen mangót és visszaadott négyezret a hatezerből.
Közben elhúzott mellettünk a buszunk, én kérdezgettem az angkotokat, hogyan jutunk a 27-es szám alá, és masíroztunk tovább a forgalmas út szélén. Végül jött a következő bis kota, amire fel tudtunk szállni. Persze csak épphogy, mert alig volt hely. Táskáinkkal szorongva, kétségbeesetten kapaszkodva és számtalan ránk tapadó barna szempár kereszttüzében utaztunk egy ezer éves buszban. A kérdés nem is az, hogy miért engedik ezeket a buszokat forgalomban közlekedni, pláne tömegközlekedési eszközként, hanem, hogy egyáltalán hogyan képesek még beindítani és üzemben tartani őket. A legtöbb úgy néz ki, mint ami minden pillanatban széteshet. És most nem túlzok!

A d'Groove fitness-terem valószínűtlen látványt nyújt, ahogy a nagy semmi közepén egy többszintes, modern, csupa-üveg épület emelkedik. A bejárathoz széles lépcső vezet, az üvegfalban vízesés zubog, az egész tiszta, légies, friss, mint egy oázis a fülledt szmog- és zajsivatagban. Én Magyarországon soha életemben be nem tettem a lábam egy fitness-terembe, így hinnem kell Tündének, hogy a d'Groove nyugati viszonylatban is nagyon menő, a legmodernebb kondigépekkel, szaunával, jacuzzival, kinti és benti úszómedencével, kozmetikai szalonnal. Én először ódzkodtam az egésztől a távolság és a dolog fitness-mivolta miatt. Sose szimpatizáltam a sportnak ezzel a formájával, fura dolognak tűnt, hogy emberek gépekre ülnek, állnak, fekszenek, hogy erősítsék testük különböző részeit. Szerencsére csak egy-két vendég volt, így nem kellett nagy publikum előtt bénáznom a gépekkel, de a második után már rá is kaptam a dologra! Rohangásztam egyiktől a másikig, aztán elkezdtem szisztematikusan mindegyiket kipróbálni. Nagyon jópofa! Egy nagy játszótér! A legmenőbb azonban a tv-vel felszerelt futógép és bicikligép. Tekertem hármas fokozaton, miközben azt néztem, ahogy egy idióta indonéz srác öklendezik egy hatalmas piac közepén, ahol kutyát, egeret, denevért, kígyót és még ki tudja milyen állatokat árultak sütve, főve, nyársra tűzve, egészen vagy csak félig feldolgozott állapotban. Egy fokkal hasznosabb volt a National Geographic, mert ott az eredeti angol szöveget hallgatva olvashattam az indo feliratot, és azzal még tanulni is lehet valamit.

Az edzés után jött két fordulónyi szauna, ami sokkal kellemesebb volt, mint a koszos angkotban izzadni, majd a jacuzzi (külön a nőknek és külön a férfiaknak), és végül a csúcspont: egy hosszú, mámorító, forró zuhany! A kéjek kéje! Ilyenben Jakarta óta nem volt részem. A d'Groove zuhanyzója nem ám csak zuhanyrózsa nélküli csőből erőtlenül csordogáló vízsugár! Ahogy beállsz alá és megnyitod, egy hatalmas rózsa határozottan és erőteljesen szórja rád a vízsugaracskák seregét, amelyek az első pillanatban forrón átölelnek, mint egy tüzes szerető, majd lágyan beborítanak, mint egy nagy, puha takaró!
Ne nevessetek! Egyszer próbáljátok ki, hogy három hónapig csak egy kancsóval locsoljátok magatokra a hideg vizet (nem kell jéghideg, hisz itt a nem tud annyira lehűlni a víz, inkább hűvös, néha langyos), próbáljatok azzal rendesen hajat mosni, majd a fent nevezett idő letelte után álljatok be a meleg zuhany alá, és megértitek, mi szülte fenti átszellemült soraimat.

(09-12-13)


A Brotherhood Braga Bike Fest és a motoros-oktatás indonéz módszere

Az Indonéziában töltött egy év egyik feladata, hogy megtanuljunk motorozni. Ez az ötlet szerintem mindenkiben felmerül előbb vagy utóbb, látva a rengeteg motort és megtapasztalva a tömegközlekedést. Ha dugó van (és Bandungban bárhol, bármikor belefuthatsz egy macet-be), még mindig a motorosok tudnak a leggyorsabban haladni.

Motort vezetni könnyű, csak a többiek ne lennének az úton!

Első próbálkozásom Ocha automata (otomatik) motorjával történt. Ez a legegyszerűbb, csak elfordítod a kulcsot, gázt adsz a jobb kezeddel és néha fékezel a bal kéznél lévő karral. Nem nagy tudomány. Harold félautomata (bebek) motorja már bonyolultabb, ott figyelni kell a sebességváltóra, de könnyítés, hogy nincsen külön kuplung. A bal lábaddal egy kétfelé billenő pedált kell nyomni. Felfelé az előre billenő felével, visszafelé pedig a hátsó részével kell váltani. A jobb lábadnál van a hátsó fék, a jobb kezednél az első. Ez utóbbi veszélyes, mert ha valakinek olyan kicsi a keze, mint nekem, akkor nehéz úgy meghúzni a fékkart, hogy közben ne tekerd el a gázt. Ezenkívül Harold motorja elég öreg darab, nem olyan könnyű kezelni, és az is nehezítő tényező, hogy az öt sebesség közül csak az üres-pozíciót és a legmagasabbat jelzi ki a műszerfal, egyébként a sofőrnek kell tudnia, éreznie, hogy éppen hányasban van. Ha évek óta jársz a motorral, nyilván a hangjából is felismered már, melyik sebességben van, de teljesen kezdőként nem olyan egyszerű a dolog.

Egy pénteki napon az STSI kantinjában megismerkedtünk Dodival, egy fejkendős, ujjatlan pólós idősebb hapsival, aki elhívott minket a Bragán tartandó motoros találkozóra. Habár motort vezetni még nem tudunk, a jövőnk szempontjából kötelességünknek éreztük tiszteletünket tenni. Az egész Braga le volt zárva az esemény miatt, valahol középen egy emelt színpadon rockbanda játszott, az utca két oldalán pedig sűrűn álltak a régi és újabb motorok, körbevéve a "Biker Brotherhood" tagjaival, akik tipikus kemény motoros arcok voltak, indonéz kiadásban. Megtaláltam Dodit, aki bemutatott Bononak, aki szerencsére nem tud angolul, így meg kellett erőltetnem magam, hogy tudjunk kommunikálni. Bono azon frissiben alám nyomott egy kis otomatikot és mentünk néhány kört a Braga környéki nagyobb utakon. Szerencsére már este volt, és a forgalom limitált, különben még jobban be lettem volna tojva. Indonéziában motorügyben nem szaroznak. Nem kérdezik van-e jogsid, vagy hogy hányszor ültél életedben motoron. Csak a fejedre nyomják a bukót, kezedbe a kulcsot és menj! Hogy esetleg nekimész valaminek, vagy összetöröd a gépet? Fel sem merül senkiben. Otthon nehezen elképzelhető, hogy nincs jogsid és egy idegen odaadja a slusszkulcsát, hogy menjetek néhány kört a hetedik kerületben.

A Harolddal folytatott motoros leckék nem voltak túl hatékonyak, mert hiába ígérte meg, hogy ekkor-meg-ekkor találkozunk és egész nap gyakorlunk majd, a végén mindig közbejött valami, eltelt a nap és nem ültünk motorra. A következő hétfőn ugyan eljött hozzám, és azt mondta, én vezetek egy darabig. Kivitt a forgalomba, én ettől beszartam, jó béna voltam, aztán a nagyobb utakon átvette a volánt, de Tündéhez közeledve megint én vezethettem. Másodjára ültem a motorján, még mindig nem fogtam fel tökéletesen, hogyan kell vezetni, mögöttem ült és az utolsó pillanatban szólt, hogy kanyarodjak jobbra vagy balra ... persze, hogy nem ment! Van, aki a komplex tanulás híve, de nálam bevált a rutin és forgalom különválasztása. Amíg azzal vagyok elfoglalva, hogy hol a fék, hogyan kell váltani és egyáltalán ... "Melyik sebességben vagyok?!" ... addig nehéz arra figyelni, hogy kanyarodás közben ne kaszáljam el az út szélén ténfergő kölyköket. Félreértés ne essék, nem ütöttem el senkit, csak bénáztam.
Sajnos aznapra vége is lett a tanulásnak, mert este lerobbant Harold motorja, amelyet azóta sem sikerült teljesen rendbe hozni.

Bono megígérte, hogy szerez két motort, amivel tudunk gyakorolni, és állta is a szavát. A motoros találkozó utáni pénteken találkoztam vele egy pub-ban, hogy megbeszéljük a másnapi motoros "oktatás" részleteit, vagyis, hogy mikor és hol találkozunk. Előtte Tündével az edzőteremben voltunk, és odafelé menet beugrottunk azokért a ruhákért, amelyeket előző nap tetettünk félre egy nagy turkálóban. Tünde előtte nem tudott kivenni pénzt, így az én készletemből gazdálkodtunk. Az edzés után még elmentünk a Préféré-be, ahol Ade és Aba (na, ők is egy külön bejegyzés majd!) játszott. Ez egy közepesen puccos hely a Jl. Dago-n, ahol 9500 rúpiába kerül egy nyavalyás tea. Azt ittunk - mert 3 deci vízért már csak nem adok hatezer ötöt - és ezzel egy kanyim sem maradt. Bono meghívott egy sörre, amitől becsíptem, mert még nem vacsiztam, aztán megetetett, majd elindultunk motorral az éjszakai Bandungban. Ildi, a motor és az üres utca tökéletes párosítás volt!
Bono egyébként pólógyártással foglalkozik. Aznap este elvitt a kis stúdióba, ahol mutatott néhány csodálatos motoros-design pólót! :) Kaptam tőle gy piros pulcsit, aminek az elején egy bőrszerkóba öltözött csontváz vigyorog egy száguldó Harley-n, a hátán pedig ez áll:

"No matter how long I will live my soul ride forever"

Felajánlottak egy nőiesebb verziót is, ha már pólókészítőkről van szó. Ez nem motoros, de ez lesz Tündével a motoros egyenpólónk! Fehér alapon rózsaszín és fekete kacskaringók között egy szárnyas szív látható. A feliratot már másnap, Tündével együtt terveztük meg, de ez egyelőre legyen titok! A képeken majd úgyis meglátjátok! :)
A stúdióból "száguldottunk" tovább az éjszakában, és amikor meghallottam az azam hangját, csak akkor tudatosult bennem, hogy hajnali négy van, én meg az utcán egy motoron, ideje lenne már nyugovóra térni!

Másnap négykor találkoztunk Bonoval a Gedung Sate előtt, és gyakoroltunk a kis otomatikjával, majd egy barátja hozott egy félautomatát is. Előtte még megpróbáltam beindítani egy oldschool manual motort, de annak már a kinézete is olyan ijesztő volt, hogy teljesen elfelejtettem, hogyan működik a kuplung. Amúgy is zavaró, hogy a kuplungot nem a lábaddal, hanem a kezeddel kezeled, és én csak szorítottam, szorítottam, a motor meg csak nem indult, mire Bono figyelmeztetett, hogy engedjem fel. Felengedtem és lefulladt. Ekkor megértettem, hogy ez egy teljesen sima kuplung, mint az autókon. Szerencsére nem kellett megpróbálnom még egyszer, mert megérkezett a félautomata motor. Ez ugye olyan volt, mint Haroldé, csak újabb kiadás, könnyebben indítható, a műszerfalon akkurátusan kijelezve, hogy melyik sebességben leledzel éppen. Felültem rá, elindultunk, és akkor végre megértettem mindent. Egyrészt megértettem, hogy persze-persze, nem én vagyok a világ legjobb kezdő motorosa, de ha egy jó gép van alattad, azt még a hülye is el tudja vezetni. Másrészt sokkal jobb egyedül menni a motoron, de nem az utasod súlya, hanem az instrukciók miatt. Én már az autóvezetésnél is így voltam. Ha valaki ott ül mellettem (vagy mögöttem) és mondja, hogy most lassíts, most rakd be kettesbe, most fékezz, most ezt csináld, most azt csináld, akkor én teljes mértékben átadom az irányítást neki, és végül gyakorlatilag ő vezet. Sokkal könnyebb tanulni, ha nekem kell eldöntenem, mikor mit csinálok. Nem beszélve arról, hogy bábnak lenni egy jármű volánja mögött, a világ legbalesetveszélyesebb dolga.

Van azonban két dolog, ami meglepő:

Az egyik, hogy egyáltalán nem érzed az utas súlyát, ha az nem egy száz kilós monstrum. Ha szépen felül mögéd, akkor olyan jól lehet egyensúlyozni, hogy csak a bukósisakok összekoccanása miatt veszed észre, hogy nem vagy egyedül. Meg persze azért, mert néha hozzád szól. :)

A másik, hogy sokkal jobb egy félautomata motort vezetni, mint a teljesen szimpla otomatikot. Nagyobb biztonságot ad, hogy figyelni kell a váltóra, hogy te vagy az ura a gépnek. Amikor nem kell váltani, az kicsit olyan érzés, mintha vakon vezetnél.


(09-12-12 / 09-12-19)


2009. december 14., hétfő

Heti Hírmondó

Egy elmaradt vizsga miatt elmaradt vizsga pótlása - Motorpróba 3 - Első németóra - Varró Dani és az indonéz punkok - Kánaán másodkézből

Hétfőn még be kellett mennem az iskolába, mert a múlt pénteki (nem realizálódott) jaipongan vizsga miatt nem írtam meg a pénteki tanár által összeállított vizsgát. Beültettek egy terembe, lemásolták nekem a feladatlapot és én a szokásos szótáras módszerrel megírtam a vizsgát. Mindenképpen meg kell említenem azt a kellemes meglepetést, hogy az utolsó feladatban PÁRBESZÉDET kellett írnom, vagyis az eddig passzívan alkalmazott szókincsemet és nyelvtani tudásomat aktívan kellett használnom! Na, ilyen az órákon még nem fordult elő! Bizonyossággá vált, amit eddig csak sejtettem, hogy Banan Banita, a pénteki tanár óráira érdemes lett volna bejárnom. A sors iróniája ...

Délután Harolddal lementünk a Buah Batura és megtartottuk az első hivatalos motorosleckét. Hát, még gyakorolni kell, hogy készség szinten menjen. Egyszer el is estem (Nyugi, Anyu! Csak egy karcolás és néhány kék folt.), mert el akartam indulni és ezzel egy időben be kellett volna kanyarodnom jobbra egy elég szűk utcában. Túl összetett feladatnak bizonyult, hogy gázt adjak, betegyen egyesbe majd rögtön kettesbe és közben még az első kereket is elfordítsam jobbra. :)

A Teguhval és barátnőjével megbeszélt németóra úgy kezdődött, hogy a nagy forgalom miatt jó háromnegyed órát késtek. Én Teguht, Risát (a barátnőt) és Istát vártam (aki szintén kitalálta, hogy akar németet tanulni), ehhez képest Teguh másik három lánnyal érkezett, akik közül csak Ayát ismertem. Az órát megtartottam, de nem haladtunk túl sokat, mert leragadtunk a kiejtésnél. Az rendben van, hogy az "ö" és "ü" hangok nehézséget okoznak nekik, de nehezen boldogultak a "c", "sz" és "s" közötti különbségtétellel is.

Szerdán egy Harold által szervezett felolvasóesten vettem részt, mint előadó.
Valamelyik nap Tünde nevetve és meghatódva olvasott fel nekem egy sms-t, amelyet egy ismeretlen szám küldött azzal a kérdéssel, hogy nem akar-e verseket olvasni a kampuszon. Először azt hittük, hogy egy romantikus hősszerelmes küldte az üzenetet. Nem lett volna elképzelhetetlen, hisz Tünde naponta számtalan "jó reggelt -, "jó éjt"-, "hogy vagy - és "hol vagy"-sms-t kap. Hjah, a szőkék mindig népszerűbbek! :) De aztán én is kaptam egy ilyen felszólítást Harold számával, így szertefoszlott a szentimentális lovag képe. Őszintén szólva nem értem, hogy milyen apropóból jött létre az est, de létrejött, miután az Unpad díszteremnek otthont adó épülete előtt a lépcsőkre egy egész hangosító felszerelést telepítettek. A fellépők között voltak énekesek és versmondók. Nem volt rossz, de jó sem, inkább furcsa. Én csinosan felöltöztem, hiszen mégiscsak fellépésre készültem, majd felolvastam Varró Dániel "Email" című versét magyarul egy csapatnyi húszéves, lépcsőn gubbasztó indonéz punk előtt. Megvolt a bája, az biztos! Nagyjából lefordítottam nekik angolra a mű tartalmát, ők megtapsoltak (persze csak mértékkel, mert az indonéz nem a tapsolhatnékjáról híres) és már jött is a következő "művész". Még ennél is bizarrabb volt, amikor a műsor befejeztével a jelenlévők egy része elkezdett üvegezni csók alapon. Az első forgatást hatalmas üvöltés követte, mert egy fiúnak egy fiút kellett megcsókolnia. Ez az eredmény nem volt meglepő, hiszen az egész társaságban rajtam kívül csak még egy lány volt, de az sem játszott. Remélem nem kell külön megemlítenem, hogy én sem játszottam. :) Amikor az összejövetel kezdett üvöltő zenére történő, táncnak kikiáltott ugrálásba és lökdösődésbe fordulni, én angolosan távoztam. Hah, öreg vagyok én már ahhoz, hogy huszonéves punkokkal ugráljak egy lépcső tetején. Pedig mindenhol csak azok vannak. Mármint nem punkok, hanem huszonévesek. Ez egy egyetemen tudom, hogy nem meglepő, csak sokszor érzem, hogy nem találjuk a közös hangot. A lakótársaim is nagyon cukik, de a "mit csináltál ma" és "hová mész éppen" kérdéseken kívül sokkal több közös témánk nincs. És hogy hol van az én korosztályom? Nos, a harminc körüli nők otthon ülnek 2-3 gyerekkel, így nincs sok esélyem, hogy közülük szerzek jó barátnőt. A korombeli férfiak pedig ... nos, azok megérnek egy külön misét, vagyis bejegyzést ...

Csütörtökön Tünde elvitt a Kánaánba, a Gede Bage secondhand piacra! Képzeljetek el egy olyan és akkora piacot, mint a józsefvárosi, ahol a teljes árukészlet secondhand. És milyen secondhand! Őrülten izgalmas cuccok vannak, mindenféle méretben. Persze sok darab foltos vagy szakadt, oda kell figyelni, de igazi kincsekre lelhet az ember. Kb. 6 órán keresztül keresgéltünk, válogattunk, próbáltunk és végül hatalmas zsákmánnyal tértem haza. 330ezer rúpiáért vettem 13 nyáriruhát és négy felsőt, ezzel majdnem másfélszeresére növelve a magammal hozott ruhatáramat. (A fehérneműket nem számolva 32 ruhadarabot hoztam otthonról.) Ez a piac annyira nem olcsó, nagyon durván kell alkudni, de megéri, mert nagyon nagy a választék.

(09-12-07 / 09-12-13)

2009. december 9., szerda

Édesapám 65. születésnapjára ...

... 2009. december 9-én:

video

APU 65


(09-12-09)


2009. december 7., hétfő

Az indonéz lélek

Lassanként körvonalazódik már bennem az indonéz lélek. Eddigi tapasztalataim alapján három fő jellemvonást emelhetek ki:

1) Fotózkodási szenvedély

2)
Csordaszellem

3)
Beszédmánia

 
1) Fotózkodási szenvedély

Nem állítom, hogy ez csak az indonézekre jellemző, de mindenképpen feltűnő, mily nagy mértékben szeretik megörökíteni magukat és a számukra fontos eseményeket. Már Jakartában kezdtem felfigyelni arra a jelenségre, hogy az egyetemi docensek előadásait, a vacsorákat és az azok alkalmával adott táncműsorokat folyamatosan számtalan fotós és kameraman rögzíti. Nehéz lett volna nem észrevenni őket, mert darmasiswaként mindig az orrunk alá dugtak egy gépet, hogy felvegyék vagy lefotózzák, ahogy figyelmesen hallgatjuk az érdekes előadást vagy jóízűen kóstolgatjuk az újdonság számba menő ételeket. De ha ezt épp megúsztam, akkor a következő pillanatban kitéptem a hajam attól, hogy nem tudok egyetlen olyan felvételt sem készíteni, ahol ne lógna be egy fotós, egy fényképezőgép vagy ne sétálna át a képen egy ipse hatalmas kamerával a vállán, lehetőleg olyan helyen, ahol lehetetlen értelmesen elvágni a jelenetet. Fotózták, ahogy kijövünk a szállodából, filmezték, ahogy beszállunk a buszba, majd kiszállunk és bemegyünk az épületbe, ahogy ülünk, figyelünk, hallgatunk, majd álmosan lefordulunk a székről, felvették, ahogy fura kaják lógnak ki a szánkból és ahogy menekülünk a színpadi szereplés kötelezettsége elől.
A Darmasiswa Program hivatalos megnyitója után külön programpontként szerepelt a "Photo Session", amely során a színpaddal szemben felsorakozott vagy 15 fotós és a darmasiswáknak kb. 40 fős csoportokban fel kellett vonulni a nevelésügyi miniszter és egyéb fontos emberek mellé, hogy mindenkivel készüljön közös csoportkép.

Amikor Bandungba érkezve először léptünk az Unpad kampuszára, mindenfelé hatalmas derítőernyők és kameraállványok fogadtak. A parkolót fura standok foglalták el, amelyek hátsó fala sűrűn megtömött könyvespolcokat imitált. A végzősök színes talárjukban és jellegzetes sapkájukkal pózoltak a poszterek előtt egymagukban vagy a teljes famíliával egyetemben. Ez önmagában nem különleges, hisz mi is készítünk fényképeket a ballagáson vagy diplomaosztón, de nem ilyen szervezett formában és nem ekkora apparátussal. A talárhoz és a végzőssapkához már nagyon korán hozzászoknak, mert az ovisokról és kisiskolásokról is ilyen szerelésben és hasonló háttér előtt készül a "végzős" fotó.

Ezután már meg sem kell említenem a kirándulások és nevezetességek megtekintése alkalmával készített fotókat. A Bandung Historical Walk-on volt a csoportunkban egy lány, aki a barátnőjével feltűnően sokat fotóztatta magát, de mindig egyedül és olyan fura hátterekkel, mint például a Bragán egy ütött-kopott, lemálló festékfoltokkal borított, ronda palánkkapu.

Nos, ha ehhez a szenvedélyhez hozzáadjuk azt a lehetőséget, hogy drága indonézeink egy bule társaságában szerepelhetnek a képen, akkor áll elő az az eset, hogy fent nevezett bule nem sétálgathat nyugodtan a Kawah Putih tavának partján, vagy nem élvezheti zavartalanul a Nagy Mecset tornyából eléje táruló városképet. Sőt a Pasar Barun, vásárlás közben is elkaptak már, hogy a kendők és ruhák között készüljön egy közös fotó.


2) Csordaszellem

Szebben fogalmazva: az indonézek szeretik egyértelműen láthatóvá tenni, hogy összetartoznak. Ezt legegyszerűbben egy egyenpólóval érik el.
Az International Day alkalmával a rendező lányok szép egyen batik-blúzban voltak, a fiúk pedig batik-ingben. A résztvevők egyenpólót kaptak. A Pusat Bahasa által szervezett kiránduláson is az egyenpóló kiosztásával kezdtük a reggelt. A Historical Walk alkalmával az iskola diákjai szintén egyenpólóban voltak. Ha a városban nagyobb csoportosulást látunk, annak tagjai esélyesen ugyanolyan ruhát viselnek. Ez persze praktikus is, mert így könnyebb felismerni - akár távolabbról is - a csoport elkóborolt egyedeit.
És ez indokolja azt, hogy ha hazafelé megyek az angkottal a Jl. Surapati-n, egymást érik a szabóságok és pólónyomó kisüzemek. A boltok kirakata egy tematikus szótár ruházkodással foglalkozó fejezetéhez hasonlít: kaos, spanduk, jas, jaket, blus, kemeja (póló, molinó, dzseki, rövid dzseki, blúz, ing) - ezeket a szavakat már jól megtanultam.
Az a lényeg, hogy itt tartózkodásom alatt T-shirt fazonú pólót nem szabad vennem, mert abból év végére szép gyűjteményem lesz.


3) Beszédmánia

Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy szeretnek beszélni (bár szeretnek), hanem azt hogy szenvedélyesen szeretnek beszédet tartani. Megnyitóbeszédet, köszöntőbeszédet, köszönőbeszédet, elköszönőbeszédet, záróbeszédet, és még ki tudja miféléket. Az első benyomások itt is Jakartából valók, de azóta egy másfajta helyzetben is megfigyelhettem a jelenséget, amikor az angolóra elején én in medias res el akartam kezdeni a munkát, de aztán Indra átvette a szót és köszöntő ill. bevezető szavakkal megnyitotta a találkozót, ahogy azt kell. Bámulatos, ahogy mindennek megadják a módját és ezzel a módszerrel a nagy semmiből is valamit teremtenek. Minden apró eseménynek megadják az annak kijáró tiszteletet. Első körben fölösleges külsőségnek tűnik, de ahogy hozzászoksz, már hiányzik, és fura érzésed van, ha nem kezdtétek el és zártátok le annak rendje és módja szerint a dolgot.
Hmmm, kíváncsi lennék, hogy vajon az élet minden területén ilyen akkurátusan alkalmazzák-e a módszert. Például szex előtt?
"Köszöntelek téged, kedves feleségem! Azért gyűltünk itt össze a hitvesi ágyban, hogy újabb közös gyermeket nemzzünk."
És utána?
"Köszönöm minden megjelentnek az aktív és lelkes közreműködést."


(09-12-05)

TravEx - OOTrad 2009


Travel Express / Tradíció

video

OOTrad - HAGYOMÁNYOS SPORTOK OLIMPIÁJA 2009



(09-12-05)


Olimpiade Olahraga Tradisional

Csütörtökön azért mentünk tele hassal kígyót zabálni, mert előtte a Kantor Kerjasama meghívta az összes külföldi diákot egy ebédre az Unpad kantinjába. Az apropó a szombaton tartandó Hagyományos Sportok Olimpiája volt, ahol a külföldi diákok egy egységet alkottak az UISA (Unpad International Student Assosiation) zászlaja (egészen pontosan táblája) alatt. Milena és én csak az ebéden képviseltettük magunkat, az utána való megbeszélésről elszöktünk a kígyó kedvéért.

Így amikor szombaton reggel 6.30-kor megérkeztem a kampuszra, még nem nagyon tudtam, mi vár rám. De ezt már megszoktam itt Indonéziában. Mindig csak idővel derül ki, hogy mi is a program, mibe kevernek már megint bele minket, vajon épp énekelni, táncolni vagy szavalni kell-e egy színpadon ... És már ahhoz is kezdek hozzászokni, hogy ha hajnalok hajnalán kelek, hogy odaérjek valahová, akkor biztosan másfél órát várok teljesen tétlenül. Ezen a reggelen is ez történt. 6.30-kor csak Avril, én és a színpadépítők kóvályogtunk a kampuszon. Várakozás közben a kötéltáncost csodáltuk és azon gondolkoztunk, vajon hová cipelik a banánfüzéreket, tűzifákat, hatalmas fűcsomókat és azt a seregnyi majmot!

Miután mindenki befutott és mindenki kapott International Day-es egyenpólót, megkaptuk a dobozos reggelinket a Kantor Kerjasama szépen felújított irodájában. Mire kijöttünk az épületből és elindultunk a számunkra kijelölt hely felé, már minden egység szép rendben felsorakozott. Egy igazi olimpiai menet volt kialakulóban. Az Universitas Padjadjaran minden karának minden szaka egyenpólót vagy teljes egyenruhát öltött, hangszereket és kellékeket szerzett be és zászlók, táblák, ernyők alá tömörült, hogy egy hosszú menetben énekelve, táncolva és kiáltozva elvonuljon a díszemelvényen ülő rektor és egyéb fejesek előtt. Az orvosoktól és a geológusoktól kezdve a doktori iskolán át az állattenyésztés-szakosokig mindenki ott bulizott a menetben, várva a sorára, hogy a rektor elé érjen, és egy kis performance-al köszöntse őt.
Nekünk, vagyis az UISA csapatának annyi volt a műsora, hogy az egyik pápua új-guineai srác szunda nyelven köszöntötte a rektort, majd együtt elkiáltottunk egy mondókát:

U - N - P - A - D
We gotta go (5 taps)
We gotta go (5 taps)
We are budak UNPAD!
Hade, hade, hade, hade!

A "budak" tanulót jelent, a "hade" meg annyit, hogy éljen! De ez a kis induló azért vicces, mert a "budak" szundanéz nyelven ugyan tanulót, vagy gyereket jelent (többes számban: barudak), indonézül viszont rabszolgát ...
Ezt többször el is próbáltuk még a menet előtt, hogy zökkenőmentesen menjen. Miközben vonultunk a rektor felé, néha valaki rákezdett az "Unpad! Hade! Unpad! Hade!" ütemes kántálására, de ez egy idő után uncsi volt, így bedobtam az egyetlen indonéz dalt, amit tudtam: "Halo-Halo Bandung, ibukota periangan ..." Na, ez annyira megtetszett az indo staff-unknak, hogy bevettük a performance-ba és a szunda köszöntés után elénekeltük a rektornak és a tanároknak, akik boldog mosollyal zengték velünk a dalt, hogy:


"Halló, halló Bandung,
Prianganok fővárosa,
Halló, halló Bandung,
Emlékek városa,
Már rég nem találkoztunk,
S most hogy lángtengerben állsz,
Gyerünk fivéreim, újra harcra fel!"


A történet valami olyasmi, hogy amikor a hollandok elfoglalták a várost, a prianganok felmenekültek a környező hegyekbe, de előtte még felgyújtották Bandungot, hogy a hollandok csak romokat találjanak, aztán lezúdultak a hegyekből, hogy visszavívják Budát ... illetve Bandungot. :) Ha a történetben nincs is sok hasonlóság, a két városban valóban van. Ott van például rögtön az elején a B-betű, meg hogy a a város egyik része sík, a másik meg dombos. Csak itt nem egy folyó, hanem egy főút választja el Budát Pesttől, és nem észak-déli, hanem nyugat-keleti irányban.

Az egységek köszöntője után meggyújtották az olimpiai lángot, de ezt mi nem láttuk, mert ekkor már a gólyalábakkal próbálkoztunk. Amíg el nem kezdődtek a hivatalos versenyek, ki lehetett próbálni a hagyományos játékokat. Lehetett íjjal lőni, csúzlival célozni (katapel), köpőcsővel próbálkozni (sumpit) - itt ötből egyszer sikerült eltalálnom a bambuszdobozt -, gólyalábon sétálni (engrang), stb.
Megoldódott a tűzifák és majmok rejtélye is. Utóbbiakkal már korábban közelebbi kapcsolatba kerültünk. Nagyon fura dolog egy majom. Eleve perverz, hogy narancssárga ruhácskájukban és lánccal a nyakukban úgy néztek ki, mint egy csapat amcsi sittes. De amikor attrakcióként felveszik az álarcukat, az egyenesen rémisztő! Először az angkotból láttam ilyet az út szélén, és hirtelen nem is tudtam, hogy meglepődjek vagy megijedjek. Hatalmas fogaik vannak és kis fekete kezükkel szorítják az ujjadat, mindent bevesznek a szájukba, és nyúlkálnak mindenért ... olyanok, mintha ronda szőrös kisgyerekek lennének.

Ja, és igen, a tűzifa. A fent említett sportágakon kívül volt tollaslabda (páros és önálló, amikor egy mintás bambuszszövetből készült falnak kell ütni a labdát), és futóversenyek különböző nehezítő tényezőkkel. Indonéziában nők és férfiak egyaránt mindent a vállukon, hátukon, fejükön cipelnek. Ennek megfelelően volt futóverseny rizses zsákkal a vállon, és két adagnyi tűzifával, amelyek a vállon átvetett rúd két oldalán lógtak. Női versenyszám volt az, amikor egy kosárba gyorsan bele kellett szedni kb. 15 db. édesburgonyát, majd a kosarat egy kendőbe téve és az oldalukon cipelve el kellett futni a célig.
Amikor a Tangkuban Perahu krátere felé igyekeztünk, találkoztunk nőkkel és férfiakkal, akik a motoron, a hátukon vagy a vállukra helyezett rúdon nagy fűcsomókat szállítottak. Ezeket a zöld kötegeket (nyuhun jukut) is viszontláttuk az olimpián. Kétszer 50 métert kellett futni a nyuhun jukut-tal a fejen, amely kb. 15 kilót nyomott. Avrillal és Tündével kipróbáltuk. Nem volt könnyű. Persze Avril nyert, mert ő volt a legmagasabb és a leghosszabb lábú, Tünde lett a második, mert ő jó kondiban van, és természetesen én lettem az utolsó, és még vagy 10 percig nem kaptam utána levegőt! :)

Ebéd után kimentünk Tündével egy kávéra és mire visszaértünk bezárták a Kantor Kerjasama irodáját, ahol Tünde a táskáját hagyta. Telefonálgatás és sms-ezés, meg az iroda átkutatása után találtunk bent egy alvó bácsit, akit felkeltettünk és kinyittattuk vele azt az irodát, ahol a táska rejtőzött, majd élményekkel telve hazavonultunk.

Másnap megkezdődött celeb-karrierünk, mivel megjelent a fényképünk a Pikiran Rakyat című napilapban, amely egész Jawa Barat (Nyugat-Jáva) tartománynak hírül adta a csúzlival célzós, hunyorítós fotóm alatt, hogy "Mahasiswa asing mencoba permainan katapel" vagyis "Külföldi diák kipróbálja a katapelt", a következő illusztráción pedig épp Tünde céloz nagy komolyan a köpőcsővel. :)


(09-12-05)