2010. április 7., szerda

Heti Hírmondó

Vizsgahét? Ej, ráérünk arra még! - Találkozó Titivel projekt-ügyben - Indo-morfózis I. / Nyitott esernyővel a motoron - Szerdán megírom a vizsgát - Vesebajom - Ötből két vizsga


Március 23-án (Boldog Emőke-napon! :) úgy döntöttem, hogy rám fér egy kis pihenő, és kihagyom az iskolát. 10 óra felé keltem fel, és még az ágyban fekve átfutott rajtam egy baljós sejtelem. Kikászálódtam a kellemesen meleg takaró alól, és a tankönyvem lapjai közé csúsztatva megtaláltam a félév menetrendjét. Ennek nyomán bizonyossággá vált, amit hirtelen megsejtettem, nevezetesen, hogy ez a hét a félévi vizsgák ideje a Pusat Bahasa-ban. Tehát ezen a héten minden nap vizsgát írat az adott tanár, ami azt vonja maga után, hogy ildomos lenne megjelenni a tanórán. Én mindezt egy szép keddi napon konstatáltam, tehát kihagytam a hétfői vizsgát és már le is késtem a keddit. Rendes diák ettől a ténytől pánikba esik, de legalábbis kényelmetlenül érzi magát. A Pusat Bahasa második osztályos darmasiswája viszont bekapcsolja a vízmelegítőt a kávéhoz és kényelmesen visszamászik az ágyikójába, mondván, hogy jövő héten is lesz hét, jön még hétfő és kedd a világra, hát ráérünk még vizsgát írni indonéz nyelvből.

Délután 3-kor találkoztunk Titivel az Unpad egyik büféjénél. Ezt a fogszabályzós, fejkendős lányt az International Day alkalmával ismertük meg, és Tünde rögtön rá gondolt, amikor elkezdtünk gondolkodni, hogy ki tudna nekünk sokat segíteni a Project szervezésében. Vele töltöttük a délutánt és beesteledett, mire búcsút vettünk tőle.
Kint zuhogott az eső. A kampusz előtt egy warung ponyvája alá húzódva várakoztunk, hátha alábbhagy. Közben sate-t ettünk bubur-ba mártogatva. Ez utóbbi egy püré szerű gezemice, a helyiek nagyon szeretik, szerintem kihagyható az élmény, ez ráadásul rémesen csípős is volt ... és a rohadt eső sem akart elállni!

Tünde evés közben a Groove-val sms-ezett, akik hívták, hogy ugorjon be este helyettesíteni. Az ilyen jófejség pénzt és presztízst jelentett, hát nem akarta lemondani. Hamarosan el kellett indulnunk, hogy Tünde időben odaérjen. Az eső még mindig zuhogott, és persze csak egy esőkabátunk volt, meg az én ernyőm, és még haza kellett ugrani Tünde edzőruhájáért. Nagyon szűk volt az idő, így azt javasoltam, hogy menjünk el hozzám, ott adok Tündének száraz ruhát és esőkabátot, meg valami edzőszerkót is, és utána átviszem a Groove-ba. Az én kostom közelebb volt, mint a Buah Batu ... legalábbis én úgy éreztem. Ha tőlem megyünk, akkor pontosan középen fogjuk átszelni a várost, nagyjából nyílegyenesen kelet-nyugati irányban, míg a Buah Baturól ugyanezt öblös ívben tesszük meg. Két pont között a legrövidebb út az egyenes - tanultuk anno geometriából, hát egyértelműen az én kostom mellett szólt a helyzet. Felöltöttem hát esőnadrágomat és esőkabátomat, Tünde felült mögém, kinyitotta az ernyőt, és immáron újabb lépést téve a tökéletes indo-morfózis felé, elindultunk hozzám. Papuma szépséges strandjáról hazafelé tartva ott röhögtünk Péterrel, hogy a bringások és motorosok nyitott ernyővel száguldoznak a zuhogó esőben, és most mi is ugyanezt tettük, abban a reményben, hogy így kevésbé éri Tündét a víz. Ez nyilván hülyeség volt, Tünde bőrig ázva szállt le a motorról. Otthon gyorsan adtam neki száraz ruhát, feltűrte a nadrágját, felvette a piros esőkabátot, újra kinyitotta az egyre anyátlanabb ernyőt, és már száguldottunk is a Soekarno-Hatta nyugati vége felé. Sötét volt, szemem reflex szerűen összeszűkült a becsapódó esőcseppektől, de mindez nem zavart annyira, mint az, hogy az esernyő elülső széle minduntalan eltakarta előlem a kilátást. Egyébként sem lehetett tisztán látni, de mikor az utcai lámpák fényét csak  a vásznon átderengő virágokként érzékeltem, nos, az nagyban csökkentette a biztonságérzetemet. Tünde próbálta ugyan a szemvonalam fölött tartani az ernyőt, de az mindig lecsúszott. Szerencsére hamarosan alábbhagyott az eső, és lassan megérkeztünk a célhoz. Búcsút vettem Tündétől, és az ernyőtől is, amelyen határozottan látszott, hogy ez volt az utolsó útja.
Konklúzió: Motoron ne használj ernyőt, mert tönkremegy a menetszélben, a sofőr idegbajt kap, ha csak a mintáját látja, és ugyanúgy bőrig ázol alatta.

Szerdán jó diák voltam. Reggel bementem a suliba és megírtam a vizsgát. Jól ment és könnyű volt, mert gyakorlatilag az egyik olvasmányt kaptuk meg szövegként, és a hozzá kapcsolódó feladatok is a könyvből kerültek ki. A könyvtár volt a téma. Mivel már egyszer végigvettük, nem okozott gondot a dolog.


E hét csütörtökön ért utol az, amitől már egy ideje tartottam. Reggel úgy ébredtem, hogy fájt a jobb oldalam. Ismertem már ezt az állapotot. Olyan, mintha a hasam fájna elöl, de igazából a vesém fáj hátul, csak előre is kisugárzik a fájdalom. Nem ért teljesen váratlanul a dolog, mert már egy ideje éreztem, hogy állandóan pisilnem kell, és ha tényleg pisiltem, akkor néha csípett már, szóval a kis nyomi testem jelezte a bajt, de én abban bíztam, hogy majd magától elmúlik a dolog. Hát, nem múlt el.
Ennek ellenére bementem a suliba, és megírtam a vizsgát, majd hazamentem, és közben küldtem egy sms-t Adénak, hogy segítsen. Tudtam, hogy orvos lesz belőle, mert ha már fáj, akkor már csak az antibiotikum segít, azt meg csak orvos írhatja fel. Bevettem pár fájdalomcsillapítót, ami kicsit csökkentette a fájdalmat, és be is aludtam tőle. De előtte még megnéztem a szótárban, hogy mi a vese és a húgyvezeték indonéz megfelelője (ginjal és saluran kencing), majd átböngésztem a térképemet kórházak után kutatva. A Pusat Bahasa közelében rá is bukkantam a "Rumah Sakit Ginjal" feliratra! Vesekórház! Ez kell nekem! Odavitettem magam Adéval. Nyilván egyedül is el tudtam volna menni, mert a motorvezetés még ment, és mint kiderült, az orvosok beszéltek pár szót angolul is, de betegen az ember olyan gyámoltalannak érzi magát. Jó volt, hogy van valaki, aki elvisz, elkísér.
Ott aztán minden úgy zajlott, mint egy kórházban. Felvettek betegnek, az orvos megkérdezte, hogy hol fáj, mióta fáj, véres-e a vizeletem, majd felfektetett az ágyra, megnyomogatott és elküldött a laborba. Ott kaptam egy műanyag edénykét, amelyre szépen rápingálták a nevemet: ILDIKÓ. Abba bele kellett pisilnem, majd leadnom. Kifizettem az orvosi konzultáció díját és a laborvizsgálatot: 50.000 rúpiát. Ezután hazaküldtek, és azt mondták, hogy jöjjek vissza két óra múlva. Addigra készen lesz a laboreredmény. Hazamentünk Adéval, és addigra már nem csak opálos volt a helyzet, ami egyértelműen a genny jele, hanem rózsaszín is lett, ami nyilván vérre utal. Undi, tudom, de hát a pisim is megérdemli a hűséges krónikást, nem? Otthon megint aludtam egy kicsit, Ade internetezett, majd visszamentünk a kórházba.
Egy szép sárga, kórházi logóval ellátott borítékban megkaptam az eredményt. Az ügyeletes orvost az egyik emeleti kórteremben találtuk meg, ahol középen egy ovális pult állt, és a nagy terem fala mentén betegek feküdtek a szellősen egymás mellé állított ágyakban. Egyesek halkan beszélgettek, mások épp az orvossal konzultáltak, és az egésznek olyan hangulata volt, mint egy ambuláns fekvőrendelőnek. A doktornő (nem az előbbi), betessékelt az ovális pulton belülre, leültetett, megnézte a laboreredményemet, elmagyarázta, hogy melyik érték túl magas, majd felírta a gyógyszert, és közölte, hogy szedjem be az összeset, és jövő hét szerdán menjek vissza kontrollra. Akkor is csinálnak egy vizeletvizsgálatot, hogy ellenőrizzék, valóban meggyógyultam-e. A gyógyszer kemény 6.000 rúpiába került.

Mindennek örömére a pénteket ágyban fekve töltöttem, így a félév közepének öt vizsgája közül csupán kettőt sikerült időben megírnom. Egyébként szerdán megtudtam, hogy kedden nem vizsgáztatott a tanárnő, mert nem készült el a feladatlapokkal, így azt a vizsgát mindannyian jövő héten csináljuk majd meg.


A hétvége a Project és a szövegfordítás jegyében telt.


(10-03-22 / 10-03-28)

A Monas és "egy igazi város" panorámája

Hol is tartottam? Ja, igen ...

... a találkozó után jó hangulatban indultunk a Gambir vasútállomás felé, és útközben az a hóbortos ötletem támadt, hogy szálljunk le a Monas nevű megállónál, és vágjunk át a térkép által nagy zöld foltként jelzett parkon. Ezt pár lépés után megbántam, mert Jakartában nem túl kellemes dolog a déli órákban egy hátizsákkal a hátadon hatalmas parkok árnyéktalan útjain átvágni.

Tűzött a nap, vakító fehérségbe burkolva a hatalmas park közepén álló, égbe meredő obeliszket, amelynek tetején soha el nem lobbanó, arany színű láng emlékeztet az indonéz nép függetlenségért vívott soha el nem lankadó harcára. Ez az emlékmű a Monas, hivatalos nevén a Monumen Nasional, amelyet Soekarno elnök kezdett építtetni 1961. augusztus 17-én Friedrich Silaban és R. M. Soedarsono építészek tervei szerint, majd Soeharto elnök adta át a nagyközönségnek 1975-ben.
A Monas környéke határozottan város szerű, nem olyan falu hangulatú, mint Bandung. A széles utak szélén széles járda áll a gyalogosok rendelkezésére, fák vetnek árnyékot a kövezetre, a nagy útkereszteződésekben impozáns szökőkutak és köztéri szobrok fogadják a sétálót, az út két oldalán pedig gyarmati időket idéző hófehér épületek váltakoznak modern felhőkarcolókkal. Tagadhatatlanul város szaga volt a környéknek, és az e feletti öröm szép lassan teljesen elborította Tünde agyát.
Először csak az "Ó, de jó! Van járda! Lehet sétálni!" - sóhajokkal kezdte, majd egyre szűkült a szókincse, és mire befordultunk a Monas parkjába, és a fák árnyékából kijutottunk a tűző napra, már csak az "Ez egy város! Ildi! Egy igazi város!" - mondatokat hajtogatta töretlen lelkesedéssel. Én láttam jól, hogy ez egy város, és örültem a szökőkutas szobornak meg a felhőkarcolóknak, de Tünde energikus megnyilvánulása és az agyamat hevítő napsugarak belém forrasztották a kitörő örömöt. Olyan ez, mint amikor valaki egy helyzetben pánikba esik, mire a másik megőrzi lélekjelenlétét, és tárgyilagosan teszi, amit kell. Ugyanez történt velünk is a Monas felé haladva.
Tünde eszelős eufóriában pörgött, forgott, ugrándozott mellettem, én pedig tárgyilagosan érzékeltem, ahogy elöl-hátul patakokban csorog rólam az izzadtság, miközben vonszolom magam a torony felé.




















Az indonéz Monumen Nasional nevéhez méltón monumentális, és az őt körülvevő park roppant nagy. A kaputól hosszú út vezetett az emlékmű tövéhez, és az obeliszk egyre csak nőtt, ahogy közeledtünk feléje. Hamarosan észrevettük, hogy fel lehet menni a tetejére, mert a láng alatti részen kilátó működik. Arról az oldalról, ahová mi érkeztünk, természetesen nem lehetett bemenni. Meg kellett kerülni az egészet, ami megint hosszú vándorút volt, mert a tornyot szépen kialakított és kerítéssel gondosan elzárt, virágokkal teli kert vette körül, jelentősen megnövelve az építmény alapterületét. A túloldalon láttuk, hogy a látogatók ki-be járnak a lépcső tetején nyíló ajtókon, de a kerítésen vágott bejáratot sehol sem találtuk. Láttunk pár sorban álló embert, ezért arrafelé vettük az irányt, de amikor elértük a kerítést, csalódva láttuk, hogy azon nincs kapu. A belül álló biztonsági őrök barátságosan mutogattak a túloldal felé, ahol a bejárat található. Átbaktattunk a kerítés túlsarkára, de ott sem volt kapu. Útközben láttam egy "Bejárat" feliratú, nyíl alakú táblát, amely pontosan a Monas-szal ellentétes irányba mutatott, ahol azonban csak Diponegoro herceg lovasszobra vonta magára a figyelmet.
"Egy bejárat, amely a kerítésen kívül, az objektummal szemben van? És nincs kapu vagy ajtó formája? Azaz egyáltalán nincs semmilyen formája, mert nem is látható? ..." - itt megállt a tudományunk, és Tünde repertoárja bővült a "De hol van? Te látod? Hol lehet itt bemenni?" ill. az "Ezek a nyomik még egy normális bejáratot sem tudnak építeni!"- kifejezésekkel.
Aztán valahogy csak észrevettük, megláttuk, kiszagoltuk, hogy a rejtély kulcsát a lovasszoborhoz közelítve fogjuk megtalálni. És valóban! A szobor előtti lapos építményről közelről szemlélve kiderült, hogy egy lépcsőlejáratot rejt. A Monas-t ugyanis egy aluljárón keresztül lehet megközelíteni. Roppant furfangos ...
Miután átértünk, a biztonsági őrök nevetve üdvözöltek, mert persze végignézték a show-t, ahogy a két hülye bule egyre ingerültebben rohangászik a kerítésen kívül, mert nem ismernek fel egy aluljárót, ha nincs felette "Metro" vagy "Földalatti vasút" felirat.

Párezer rúpiáért megvettük a belépőt, és panorámára szomjasan kihagytuk a földszinti diorámás kiállítást, amely Indonézia történetének fontos eseményeit jeleníti meg. Egyenesen a 115 méter magasan lévő kilátóba mentünk, ahová lift viszi fel a látogatókat. Fentről aztán elénk tárult "egy igazi város" panorámája. Felhőkarcolók, minaretek, putri-szigetek és észak felé a tenger párában úszó szürke foltja. Egy hordozható fémlépcsőre kuporodva csodáltuk a látványt és latolgattuk projektünk esélyeit. Ha létrejön, hatalmas dobás lesz. Ha nem, akkor egy jó móka. Ember tervez, szponzor végez ...

A Monas érdekessége még egyébként, hogy a tervező R. M. Seodarsono belecsempészte az építmény arányaiba az indonéz nemzet számára oly kedves 17-es, 8-as és 45-ös számokat. (Tudjátok! 1945. augusztus 17-én kiáltották ki a függetlenségüket.) Az obeliszk egy négyszög alaprajzú, csésze formájú talapzaton áll, amelynek 45 x 45 méteres udvara 17 méterre van a földtől és 8 méterre a lépcső tetején, a csésze aljában helyet kapó múzeumtól. A 115 méter magasan található kilátó szintje fölött 17 méteres magasságban emelkedik a 35 kg arannyal borított láng, amely 14,5 tonnát nyom.

Amikor először jöttünk a fiúkkal Jakartába egy napra, este kértük őket, hogy vigyenek el minket valami jó helyre a városban, ahol érdemes sétálni, amit érdemes megnézni. Erre nagy fejvakarás és bizonytalanság volt a válasz. Nem értettük, hogy miért nem jutott eszükbe a Monas! Ez olyan volt, mintha nekünk hasonló helyzetben nem merülne fel a Hősök tere vagy a Budai Vár, mint lehetőség, amely még este kivilágítva is jól néz ki.

Délutánra járt már az idő, ideje volt elindulni a Gambir felé, hiszen Bandung majd négy órányi vonatútra van. Jakartából igen kedvező a vonatforgalom Bandung felé, mert 30.000 rúpiáért biznisz osztályon utazhatunk, helyjeggyel. Egy kínai gyorsebéd után hamar elringatott minket a fél öt körül induló Parahyangan zakatolása, és este 9 után egy kellemes és sikeres hétvégét lezárva érkeztünk haza Bandungba.


(10-03-22)

A Project és a blog

A Nagykövetségen történtek helyére az előző bejegyzésben szándékosan került csupán három pont. Tulajdonképpen nem titok, de mielőtt túl sok részletet árulnék el a Project körüli eseményekről, inkább létrehozok egy új és a tervhez mérten szupertitkos blogot.

Ez a blog lesz hivatott nyomon követni a Project születését, gyermekkorát, felnőtté válását, életének minden örömét, bánatát, izgalmát és mókás szituációját, majd annak idején (reméljük minél később, dicsőségben, megbecsülésben és szerettei körében) bekövetkező elmúlását.

Ez az intézkedés elengedhetetlen ahhoz, hogy minden apró vagy nagyobb, fontos vagy lényegtelennek tűnő mozzanat a maga teljes őszinteségében, bátran és szabadon kerüljön bejegyzésre, hiszen a project-blog célja a lehető leghitelesebb dokumentáció.

Jelen blog természetesen továbbra is követi bandungi életünk jeles eseményeit. Tagadhatatlan, hogy mostantól életünk a Project körül forog, tehát gyakran találkozhattok majd ilyenforma utalásokkal:

"Ezen a napon a Project-en dolgoztunk."

"Másnap Project-ügyben Jakartában volt jelenésünk."

"Ez a hét a Project jegyében telt."

Emiatt kérem a kedves olvasók szíves megértését!
És persze türelmét, hiszen előbb-utóbb minden addig titkolt részlet nyilvánosságra kerül majd, mindenki szórakozására és okulására! :)

Köszönettel: KIE


(10-03-22)

Látogatás a Rasuna Said-on

Reggel Szabolcs elkísért minket a busway legközelebbi megállójáig, ahonnan habár csak egy átszállással, de bő egy órás utazással lehetett eljutni a Jl. Rasuna Said déli végére. Itt található a jakartai Magyar Nagykövetség. Megvettük a jegyet, begördült a busz, és megtapasztaltuk a reggeli Jakarta csúcsforgalmát. A busz ugyan akadálytalanul haladt a számára fenntartott sávban, mégis egy örökkévalóságnak tűnt az út, ahogy hátizsákjainkkal nyomorogtunk a tömött utastérben. A Dukuh Atas nevű megállónál kellett átszállnunk. Ezt a feladatot gond nélkül abszolváltuk, miután járművünk, négy vagy öt előtte járó busz után, végre eljutott a megálló épületének ajtónyílásaihoz, és a diadalittas kiszállás után végigmásztunk a tranzitutasoknak kiépített hosszú hídon, amely a közlekedési csomópont forgalmas útjai felett, az azokat szegélyező hatalmas fák lombkoronájának szintjén kígyózott. (A késésben lévők számára üzembe állíthatnának néhány sodronykötelet, amelyek segítségével Tarzan-stílusban lendülhetnének egyik fáról a másikra! De nagy sikere lenne egy kényelmes beülőkkel ellátott átvezető canopy-pályának is!)

A jakartai Magyar Nagykövetség épületét könnyű volt megtalálni, mert az a busway Kuningan Timur nevű megállójával szemben helyezkedik el. Korán érkeztünk, a reggeli hiányától korgó gyomorral, így betértünk a szomszédos Holland Intézetbe, ahol nagyon szép európai környezetben és ennek megfelelően rémisztő áron bekaptunk egy-egy tojásrántottás szendvicset. Annyi időnk persze nem volt, hogy nyugodtan fogyasszuk el a táplálékot, mert a személyzet még reggeli álmát aludta. Mire kihozták a kaját, már épp csak annyi időnk volt, hogy a szánkba tömjük, böffentsünk egyet, és már rohanhattunk is vissza a magyar címerrel ellátott épület elé.
A portán bemondtuk Ambrus Dávid kulturális attaché nevét, a portás bejelentett minket telefonon, majd bekísért minket egy földszinti helyiségbe, amely afféle váróterem és könyvtár volt egyben. Üvegfalain belül kényelmes kanapék és fotelek, könyvekkel otthonosan telerakott polcok, és a légkondi jótékony hűvöse fogadott. Már éppen letettük hátizsákjainkat (mert hogyan is mennénk a Nagykövetségen tett első látogatásunkra, mint csinos nyári ruhában és nagy puttonnyal a hátunkon), amikor megjelent egy hölgy, és átvezetett minket a főépületbe, fel a lépcsőn az irodák felé. Ott az előtérben egy újabb kényelmes kanapé várt minket, ahová már valóban bevackolhattuk magunkat, mert az egyik irodából Ambrus Dávid sietett elénk, és a bemutatkozás után szívélyesen hellyel kínált minket.

Hogy miért is zarándokoltunk el a jakartai Magyar Nagykövetségre? Az előző bejegyzésben már említettem, hogy egy nagyon nagy, nagyon komoly, és egyelőre még roppant titkos küldetés ügyében. Tündével egy nagyon szerteágazó és komplex projekt előkészítésére és megvalósítására vállalkoztunk, amely magyar-indonéz együttműködés keretében mindkét kultúrát igyekszik megismertetni egymással és a világgal. Mint minden nagy álom, ez is egy hóbortos ötletből született, amely Tünde agyából pattant ki utolsó lomboki esténken a Berry's-ben, az első nagy utazás öröm - és élménymámorában úszva.

"Csináljunk egy musical-t az STSI-n! Adjunk elő egy magyar musical-t az indonéz diákokkal!"

Az ötlet zseniális volt, és természetesen hamar kiválasztottuk a konkrét darabot is, de ez képezi a projekt egyelőre még szupertitkosított részét. Éppen ezért megkérek minden kedves blogolvasót, aki bővebb részletek birtokában van, hogy azokat kezelje bizalmasan, és ne adja közre komment formájában sem! Köszönöm! :)
Tehát még szeptemberben megszületett az ötlet, de aztán lefoglalt minket a bandungi élet sok egyéb érdekessége és kihívása, majd a Balira tett utazás, így csak február végén vettük elő újra a tervet, és márciusban kezdtünk el komolyabban dolgozni a projekten. A legelső verzió még kis léptékben gondolkodott. Létrehozunk egy színházi előadást az STSI-n, amely során az indonéz diákok egy magyar darabot adnak elő, és ezáltal mindkét fél bepillantást nyerhet a másik kultúrájába és világába. Mire a nagykövetségre jutottunk az első projektkönyvvel, a terv sokkal összetettebb és nagyra törőbb lett ...

...

... a találkozó után jó hangulatban indultunk a Gambir vasútállomás felé, és útközben az a hóbortos ötletem támadt, hogy szálljunk le a Monas nevű megállónál, és vágjunk át a térkép által nagy zöld foltként jelzett parkon. Ezt pár lépés után megbántam, mert Jakartában nem túl kellemes dolog a déli órákban egy hátizsákkal a hátadon hatalmas parkok árnyéktalan útjain átvágni.

(10-03-22)

Egy este Jakartában - az IMI Guitar Day

Miután visszaszolgáltattuk a bringákat, búcsút vettünk a Taman Fatahillah környékétől és elindultunk az esti koncert helyszínére, a Kemang Food Court-ba. Ez Jakarta déli részén található, a Block M közelében, tehát át kellett vágnunk az egész városon a délutáni csúcsforgalomban. A dugóban töltött időt Tünde a felhőkarcolók fotózásával ütötte el, miközben ki voltunk téve az autók közt cikázó árusok támadásainak. Az egyik újságot, a másik kifestőkönyvet, a harmadik felhúzható autót, a negyedik táncoló virágot kínált. De a kedvencem az az árus volt, aki "sofa, sofa" kiáltásokkal egy hatalmas, felfújható nyulat hordozott körbe, amelynek öle ülőalkalmatosságnak volt kialakítva.
"Amíg az autóban ücsörgünk, addig elmesélem, hogy terveink szerint este nem térünk vissza a fiúkkal Bandungba, hanem találkozunk Szabolccsal a koncerten, és nála alszunk ma éjszaka. Másnap ugyanis jelenésünk van a jakartai Magyar Nagykövetségen. Ezt direkt így terveztük, hogy ha már feljövünk a fővárosba, kössük össze a kellemest a hasznossal, a városnézést és koncertet a másnapi munkával. Hogy milyen munkáról van szó? Az egyelőre még titkos, de a következő bejegyzésben elárulok majd néhány részletet."
A dugóból kikeveredve a Block M-nél a Giant-ben vettünk vizet és Tündének egy bugyit, mert az otthoniak nem száradtak meg és nem tudott másnapra tisztát hozni.

A Kemang Food Court-ban már nagy volt a készülődés. Állt a színpad, mindenki kapott "ARTIS" feliratú bilétát és kajajegyet is (ez utóbbinak roppant örültünk, mert már kopogott a szemünk az éhségtől). Én rögtön mentem is volna a büféhez, de egy nagyon kedves szervező lány felajánlotta, hogy kihozza a kajánkat. Ezért aztán vagy fél órát kellett rá várni. De végül megtömtük a bendőnket, majd Tündével futottunk egy kört internet után kutatva, mert a Nagykövetségtől az utolsó pillanatban kértünk hétfőre időpontot. Warnetet nem találtunk, csak a McDonalds-ban volt net, de ott is rosszak voltak a gépek. Meg kellett kérnünk egy vendéget, aki wifivel a saját laptopját használta, hogy megnézhessük az emailjeinket. Nagy örömünkre ott várt a válasz, hogy másnap délelőtt 11 órakor várnak minket a követségen.

Pont visszaértünk a koncert kezdetére, ami nagyon fontos volt, mert fel kellett vennem videóra az egész produkciót. A rendezvény kifejezetten a gitárokról és gitárosokról szólt, így Abank szólójátékán volt a hangsúly. Ade ült a dobnál, és egy számomra ismeretlen zenész a basszusgitárnál. Lelkiismeretesen felvettem az egész produkciót, amely ugyan csak 15 percig tartott, de állvány híján alig bírtam kivárni a végét.
Közben befutott Szabolcs is szobatársával, a koreai ... ööö ... egy koreai fiúval. (Szabolcs! Segíts! Elfelejtettem a nevét!)
A fellépés után még ittunk egy hatalmas jeges kávét, és az eső elől egy fedett részre húzódva beszélgettünk. Aztán a fiúk útra keltek Bandung felé, mi pedig Szabolcs kostja felé, amely a város keleti részén helyezkedett el. Már ha jól emlékszem, mert akkor még nem ismertem ki magam Jakartában. Először felszálltunk egy üres buszra, amely talán garázsmenet volt, és az elvitt minket egy buszpályaudvarig (valószínűleg a Block M-ig). Ott felszálltunk egy következő buszra, vártunk bő negyed órát, mire megtelt és elindult, majd hosszan utaztunk. Én ültem az ablaknál, mellettem a koreai srác, aki szintén Darmasiswaként jött Indonéziába, de éppen Kalimantanra (Borneó) készült erdésznek. Épp a választ várta a cégtől, hogy felveszik-e vagy sem. A koreai mellett egy öreg bácsi kuporgott, aki alig várta a kellő pillanatot, amikor rövid időre elhallgattunk és végre megkérdezhette: "Dari mana?" - "Hová valósiak vagytok?" Mivel a srác ült közvetlenül mellette, én mentesültem a beszélgetés kötelezettsége alól. Hamarosan többen is bekapcsolódtak a kérdezgetésbe a környezetünkben, de a fiú töretlen kedvességgel és udvariassággal válaszolgatott.
Szabolcs egyszer csak jelezte, hogy leszállunk. A fiúk kostja hasonló kertvárosi részen található, mint Tünde vagy az én környékem. Jakarta általában drágább, mint Bandung, és melegebb is. Légkondi nélkül nehéz elviselni az életet, főleg ha az ember egy ablaktalan szobában tengeti azt. A kost több szintes épületben kapott helyet, a szoba kb. akkora volt, mint az enyém, tartozott hozzá egy falatnyi zuhanyzó WC-vel, egy asztal és egy szekrény a falnál, két ágy és a nélkülözhetetlen légkondi. A fiúk összeköltöztek egy szobába, mert a légkondi egymillió fölé vitte a havi árat. Ezt egyikük sem bírta fizetni, így maradt a felezős megoldás.

Mi Tündével még kiugrottunk egy warungba vacsorázni, beszélgettünk egy kicsit, majd nyugovóra tértünk, hisz hosszú nap állt mögöttünk és másnap korán kellett kelnünk. A fiúk lovagiasan felajánlották nekünk a kisebbik ágyat, míg ők a szélesebbiken osztoztak. Még félálomban hallottam, hogy az egyik szomszéd bejön a szobába és sütit ajánlgat, de ez már összemosódott az álomképekkel, ahol hatalmas vitorlások fedélzetén bicikliztek Rama és Shinta árnyalakjai.


(10-03-21)


TravEx - Bringával a Sunda Kelapa-ba


Travel Express / Kuriózum

video

CRITICAL MASS, JAKARTA 2010


Kerekek és árbócok - a Sunda Kelapa

A térkép szerint Sunda Kelapa, az egykori Szunda Királyság, majd Batavia régi kikötője nem esik messze a Kota nyüzsgő főterétől. Párás meleg volt még mindig, néha kisütött a nap is, hogy még elviselhetetlenebb legyen az idő, de a tenger felől időnként friss szellő tévedt be a házak közé.

"Jó lesz az, - gondoltam - ha lesétálunk a kikötőig. Ez az óvárosi rész úgyis nagyon szép, kellemes lesz sétálgatni."

Tündének nyilván egyértelmű volt, hogy egy 10-20 perces séta miatt nem vágjuk magunkat angkotba, de a fiúk szájából rögtön a "jauh, jauh" szavak buggyantak ki.
"Dehogy van messze! Ne hülyéskedjetek már! Tíz perc séta, nem több, nehogy már ennyire lusták legyetek mozogni!"
Erre a "panas, panas" szavakkal feleltek.
"Jó, igen, tényleg buzi meleg van, de attól még élvezni fogjuk a városnézést, szóval indulás!" - vigyorogtam, de éreztem, hogy nem találnak elég meggyőzőnek. Ekkor jött az ötlet, amely első körben szintén ellenállásba ütközött, de végül sikerült rábeszélnünk őket:
"Menjünk bringával a nagy hajókhoz!"

A Museum Wayang előtt ódivatú színes bringák várták szép sorba rendezve, hogy egy lelkes vasárnapozó vagy egy turista kibérelje őket pár órára. A kissé már rozoga, de filigrán kerékpárok a gyarmatosítás korának eleganciáját és báját idézték. Elképzeltem, ahogy Batavia fénykorában a holland hölgyek hosszú ujjú és zárt nyakú, a klímához abszolút nem illő és bringázásra teljesen alkalmatlan ruhákban ülnek a magas nyergeken és tekernek a gyalog közlekedő baso-árusok, cipészek, áruszállítók és lovaskocsik között. Szemüket még nem napszemüveg, hanem a stílusos pampalini-kalap árnyékolja, és mosolyogva (vagy éppen gőgösen?) hagynak le egy-egy nehéz áruval vagy nehéz indonéz asszonysággal megrakott becak-ot.
... Vagy már akkor is volt napszemüveg? ... És egy holland nőnek eszébe sem jutott bringára pattanni a 80 százalékos páratartalomban? ... És azt mondod, hogy a 30 éve tekerő becak-os tuti lehagyott minden béna bulét a jakartai utcákon? ... Hm, igazad lehet ... de a romantika mindenek felett, már elragadott a hangulat, muszáj kipróbálni a bringát!

Egy bicikli 20ezer rúpiába került egy órára. Öten voltunk ugyan, de Waway gyorsan kitalálta, hogy ő inkább visszamegy a kocsiba pihenni, mert alig aludt előző éjszaka és erőt kell gyűjtenie az esti koncertre. Két kerékpárra volt tehát szükségünk, és ezeket meg is kaptuk rövid alkudozás után összesen 30ezer rúpiáért. Abank felült Ade mögé, és felpattantam Tünde mögé, és már indultunk is. A bringa azonban nem olyan, mint a motor. Bármennyire is kétszemélyesnek tűnik, valójában csak egyszemélyes, ebből kifolyólag roppant kényelmetlen a hátsó kerék fölé rögzített csomagtartó szerű ülőkén ülni. A másik hátulütője, hogy tekerni kell. Mármint nem a jobb kezednél lévő henger felső rétegét, amely aztán működésbe helyezi a motort és a jármű elindul. Nem, itt a lábaidnál lévő pedált kell tekerni, ami két emberrel 40 fokban nem túl kellemes elfoglaltság. Minderről Tünde tudna részletesebben mesélni, hisz az én feladatom kimerült a navigálásban, a kamera stabilan tartásában és a bukkanókon illetve a kátyúknál kiadott sikolyokban.
Hamar rájöttünk, hogy az óváros sétálóövezete szigorúan a Taman Fatahillah területére korlátozódik. A térről kiérve a hamisítatlan jakartai forgalomba jutottunk, azzal is rögtön szembe, mert idő kellett, mire Tünde ráérzett a bringára én meg a helyes irányra. Haladtunk hát a szembejövő sáv jobb szélén (az út osztott pályás volta miatt nem tudtunk átmenni a mi sávunkba), közben autók, motorok és egy-két bajaj is elsüvített mellettünk, mire rájöttünk, hogy a kikötő az ellenkező irányban van.

Megfordultunk hát, és immáron a jó irányt követve visszamentünk addig az útkereszteződésig, ahol megszakadt a két sáv közti fasor, és át lehetett jutni az út túloldalára. Onnan egyenesen folytattuk utunkat, és hamarosan utolértük és le is hagytuk a fiúkat, akik már az elején jó irányba fordultak. Csalódásomra itt már teljesen elmaradtak az európai stílusú házak és szépen kialakított utcák. Visszakerültünk a putriba, a rozoga házak és előtte dolgozó, ücsörgő emberek világába, akik rém jól szórakoztak azon, ahogy két bule csaj és két indonéz srác, fejükön egy-egy hülye kalappal, üvöltözve és sikongatva teker végig az utcán. Nem törődtünk akkor már a meleggel vagy az alattunk futó labilis járművel. Mindannyiunkat feldobott a lehetetlen szituáció. Nevetve integettünk egy bajaj-ból kimosolygó néninek, majd Tündével dalra fakadtunk:

"Száguldás, Porsche, Szerelem, Száguldás ... óóóóó ..."

A következő kereszteződésnél azonban egy időre torkunkra forrtak a refrén hangjai, mert hiába döntöttük el, hogy nekünk jobbra kell kanyarodni, nem volt egyszerű átlátni a forgalmi helyzetet. A mi utcánk konkrétan egy nagy kanyar külső ívén csatlakozott be egy nagyobb útba. Nekünk természetesen a túloldali sávba kellett átjutnunk. Jobbról elhúzott előttünk egy teherautó, mi előrearaszoltunk és elengedtünk egy motoros-rajt, akik abba az utcába akartak behajtani, ahonnan mi akartunk kihajtani. Eközben már a hozzánk közelebbi sáv közepére értünk, így az ott haladó motorosok elölről és hátulról kerültek minket egyszerre. Jobb oldalon velünk egy irányba haladt egy bajaj, amely éppen átcsusszant az előttünk balról átvágó busz előtt. Ezután Tünde előregördült a busz épp megürült helyére, hogy elférjen mögöttünk a jobbról gyors egymásutánban támadó két teherautó. Ezzel elértük a két sáv határát, már csak egyetlen lökés kellett, hogy a mi sávunkba kerüljünk. Közben visszanéztem a fiúkra, akik épp ekkor értek az útkereszteződéshez. Magamban sok szerencsét kívántam nekik.

- Nem tudom, miért számítottam rá, hogy ha lehet biciklit bérelni, akkor van valami bicikliút is! - mondta Tünde, miközben a jobb kezemben tartott kamerát egy újabb mellettünk elhúzó teherautó képe töltötte be.
- Hát, mert... nem tudom. - feleltem, de aztán kedves sofőröm csak kimondta, amit én nem mertem.
- Mert hülye vagyok! ... Mert még mindig nem fogtam fel, hogy Indonéziában vagyok. - nevetett.

A következő percben elértük a kikötő bejáratát. Hosszú móló húzódott előttünk egyenesen, és mellette hatalmas színes vitorláshajók sorakoztak: a pinisi-k!
Ez a vitorláshajó fajta Sulawesi déli részéről származik, a konjo és bugis népcsoportok használták először halászatra és áruszállításra. A hajótest 20-30 méter hosszú, a rakodótérbe átlagosan 350 tonna áru fér el. Szép nagy jószágok ezek a hajók, az embernek fel kell néznie rájuk, ha nem csak a színes csíkokkal díszített hajóoldalt akarja látni. Mi nem elégedtünk meg a felfelé kukucskálással, mi felhatoltunk egy kiválasztott példányra. Keresztben rovátkolt nagy fagerendák kötötték össze a fedélzetet a parttal, azon lehetett felmászni a hajókra. A szó szoros értelmében. Majdnem négykézláb. Miután felegyenesedtem, minden pillanatban attól féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat és beleesek a vízbe. A fedélzetre érve kedvesen odaintettünk az ott tartózkodó személyzetnek, akik visszaintegettek, de nem fordítottak ránk különösebb figyelmet. Lehet, hogy már megszokták, hogy néha kíváncsi turisták araszolnak fel a feljáró-gerendán, hogy megnézzék a hajót és onnan a kilátást. Mert egy pinisi orra olyan, mint egy kilátótorony. Kb. 10 méterre van a móló szintje felett, így onnan végig lehet nézni a többi hajó árbócerdején és a magasba törő csúcsos orrok során. Én ilyen hatalmas vitorláshajót még nem is láttam, pedig a nagy felfedezők hajói biztosan sokkal nagyobbak voltak ezeknél. Apu kis Balaton 18-asa, a NIOL, elfért volna az általunk megmászott hajó orrának csúcsában.

Ennél jobb terepet álmodni sem lehet a fotózásra, hát ki is használtuk. (Aztán őrjöngve láttam, hogy manual-on maradt a kamera, az LCD kijelzőn meg amúgy sem lehet látni semmit a nagy fényben, így borzalmas képek születtek. A videófelvétel pedig végképp esélytelen volt, mert drága barátaim kezében úgy remeg és ugrál a kamera, hogy én nézhetőbb felvételt készítek a bicikli hátsó üléséről menet közben. No, de mindegy. Legközelebb nem árulom el a delikvensnek, hogy hol lehet zoom-olni, és megbarátkozom a gondolattal, hogy utazásaim során mindig az útitársaimról készülnek majd jó videók ... :)

Fotózkodtunk a vastag kötelekbe kapaszkodva, az orr csúcsában állva, a vasmacska mellett és a kis orrárbóccal a háttérben. Egyik irányban a tenger, másik irányban a pinisi-k hosszú sora biztosított tökéletes hátteret. Közben szegény Ade felmászott utánunk a hajó orrába, hogy betöltse a fotós szerepét, és ettől végképp leesett a vérnyomása. Valahogy még lekóválygott, sikerült nem beleesnie a vízbe, majd lent kiadta nyomrának tartalmát. Már régen abbahagyta a sportolást, azóta csak a cigi meg a kávé, semmi mozgás, ezer probléma, de nulla orvos ... és egy kis melegtől és biciklizéstől ennyire rosszul lesz ... (Azóta is küzdök vele, hogy elzavarjam orvoshoz.) A visszaindulással azonban még meg kellett várnia, amíg mi lekászálódunk a hajóról. Közben a szél elvitte a kalapomat, ami beleesett a mocskos és büdös vízbe a hajó mellett. Az ott ücsörgő és bámészkodó tengerészek segítettek kiszedni, illetve egészen pontosan ők szedték ki, néhány kis csónakon átmászva. Eközben elkapott mindket két fotós, akik szintén a hely szellemének hódolva kattintgatták szuper gépeiket. Persze főleg Tündét fotózták, miközben én a kalaphalászatot felügyeltem. A fiúk elindultak visszafelé, most már Abang ült a kormánynál, Ade pedig mögötte szenvedett.
Mi lassabban jutottunk ki a kikötőből, mert nehéz volt megszabadulni a hatalmas vitorlások látványától. Volt, amelyik előtt teherautó állt, és árut rakodtak belőle, volt, amelyiknek árnyékában öregember ücsörgött a móló párkányán guggolva. Kedves mosolyok, szívélyes kézlendítések és vidám kurjantások kísértek minket, ahogy bringánk elhaladt a hajók sorfala előtt. Találkoztunk néhány turistával is, akiket egy-egy vezető társaságában idecsalt a kikötő híre. Sunda Kelapa a tengerészek, fotósok és fehér turisták paradicsoma. Többnyire azonban gyalog jönnek ide a látogatók, csak egyetlen nagyobb biciklis bandával találkoztunk. A turisták talán visszarettennek a melegtől, az indonézek pedig nem mennek messzire a bérelt bringával, csak a főtéren veszélyeztetik a sétálgató tömeg testi épségét.

A visszaút is hasonlóan kalandosra sikerült, mert kiderült, hogy az az utca, amelyen a nagy kanyarig jöttünk, egyirányú. Ezért követnünk kellett a nagy kanyart jobbra, és mivel közben tartani akartuk a hozzávetőleges irányt, hogy ne tévedjünk el és visszataláljunk a főtérre, megint egy egyirányú utcába jutottunk. Ez akkor vált világossá, amikor átküzdöttük magunkat a kanyarban szemben álló angkotok mellett. Nem akartunk visszafordulni, mert csak eltévedünk, és bringával meg becak-kal mindent szabad (csak éldd túl!), így elhaladtunk a Kota buszterminálja mellett, és kiértünk arra az osztottpályás utcára, amelyen legelőször a forgalommal szemben haladtunk. Innen már nem volt gond elnavigálni a Taman Fatahillah felé. Közben még megelőzött minket az egyik legbizarrabb látvány, amivel Indonéziában találkoztunk: egy motoros, akinek utasa egy egész nagybőgőt csapott a hóna alá.



(10-03-21)

Museum Wayang

Jakarta történetének tárgyi emlékei után úgy éreztük, hogy szükségünk van egy ebédre és legfőképpen egy frissítőre. A múzeum oldalában találtunk is sült csirkét elfogadható áron, és miután megtömtük a hasunkat, elégedetten szürcsöltük a hideg es jeruk-ot. (Jeruknak neveznek minden citrusfélét, es a jég indonéz megfelelője, az es jeruk pedig gyakorlatilag frissen facsart mandarinlé vízzel higítva, cukorral ízesítve és jéggel lehűtve. Szoktak hozzá sűrített tejet is önteni, de attól elég gejj lesz. És a mandarin valószínűleg nem mandarin, de valami hasonló, a citrusfélék családjába tartozó gyümölcs. Mandarinízzel.) Én benyomtam egy kávét is, hátha attól visszaszáll a tagjaimba az erő, amit a párás meleg szívott ki. Kajakómás fejjel indultunk el a Wayang Múzeum felé, amely a tér nyugati oldalán helyezkedik el. A Fatahillah Múzeummal ellentétben itt mintha légkondi hűtötte volna a levegőt, legalábbis nem volt olyan elviselhetetlen a klíma.

A Wayang Múzeum épületének helyén 1640-ben építették fel a Régi Holland Templomot, amelyet 1732 felújítottak és átkereszteltek Új Holland Templomra. (Megjegyzem, ez az eset a hollandok keleti asszimilációját mutatja: nem kell újat építeni, csak egy kicsit kipofozzuk a régit, és máris olyan, mintha új lenne ... nem kell új alapozással, rendesen megépíteni az utat, elég ha ráhúzunk még egy réteg betont, aztán majd ha az is péppé tört egy nagyobb teherautó súlya alatt, majd húzunk rá még egy réteget, és így tovább, míg végül rámpán kell majd felhajtani az adott útra a mellékutcából, mert annyira megemelkedett már az utcaszint.) 1808-ban aztán egy földrengés elpusztította a régi-új templomot. 1912-ben építettek a területre egy neoreneszánsz épületet, amely a Geo Wehry & Co. cég áruraktára volt, és amelyet 1938-ban átalakítottak holland koloniális stílusban. Később az épület a Stichting Oud Batavia (Régi Batavia Alapítvány) kezébe került, akik 1939-ben megalapították itt a Régi Batavia Múzeumot. 1957-ben ide költözött a Lembaga Kebudayaan Indonesia (Indonéz Kulturális Intézet), majd 1962-ben itt székelt az összevont Oktatási és Kulturális Minisztérium. Végül 1968. június 23-án adta át helyét a minisztérium a Wayang Múzeumnak, amelyet 1975. augusztus 13-án avattak fel.

A múzeum gyűjteményében kb. 4.000 darab wayang, festmény és egyéb bábfigura található. Ide is csak egy ezres a belépő diákoknak, kétezer a felnőtteknek. Először egy hosszú folyosón haladtunk végig, ahol a vitrinekben szobrok, lámpások és wayang golek bábfigurák sorakoztak. Ezután egy udvarra jut ki a látogató, amely az egykori Holland Templom udvara és itt áll Batavia alapítójának, Jan Pieterszoon Coen-nek a síremléke. A további termek további bábokat, kellékeket, wayangokról készült üvegfestményeket rejtenek.
Csodálatos hely volt, ahol végre megcsapott egy kicsit egy idegen kultúrának az az ősi hangulata, ami Indonéziába való érkezésem előtt élt romantikus lelkemben. A Wayang Múzeum végre megéreztette velem azt az ősi, titokzatos, sötét, de tudással teli erőt, amit már a sziget neve is sugall: Jáva. (Persze mindezt csak magyarul sugallja, mert az indonéz Jawa szó kiejtése már sokkal hanyagabb: Dzsáuá.) Ez az erő ott van valahol Indonézia népében, csak elő kell ásni, mert sokszor elnyomja a blackberry-k csörgése, a vágtázó motorok és kurjongató angkotsofőrök zaja.




Wayang kulit


A wayangról Tari Eszter "Jávai árnyak" című tanulmányából tudhat meg részletes információkat a magyar olvasó (Tari Eszter: Jávai árnyak Pécs: Imea Kiadó, é. n.). A könyvet ne is kutassátok, nem lehet megszerezni, de pdf formátumban letölthető Eszter honlapjáról.


A wayang (ejtsd: vajang) szó jávai nyelven árnyat, árnyékot jelent. És jelenti egyben a bábokkal (legyenek azok kétdimenziós, bőrből vagy fából készült figurák vagy három dimenziós fabábok) vagy akár emberekkel előadott színdarabot, magát az egész előadást, mint eseményt, és az egyes bábokat is wayangnak nevezik. A wayang kulit a bőrbábokkal előadott árnyjáték, amelynek számtalan változata alakult ki az idők során, attól függően, hogy mely területen adták elő és mely vallási és politikai elemek, események gyakoroltak rá hatást. A wayang előadások először a Ramayana és a Mahabharata történeteit adták elő, de az események és a hősök az idők során asszimilálódtak az ősi majd modern jávai kultúrába, annak megfelelően változtak, alakultak.

A 13. századtól, ahogy az arab kereskedők révén a szigetekre került iszlám vallás egyre gyorsabban terjedt, hatása és elemei megjelentek a wayang előadásokban is. A Nyugat-Jáván elterjedt wayang golek háromdimenziós, marionettszerű fabábokkal dolgozik, amelyeket első napjaimban láttam Bandungban egy bábkészítő műhelyben. Ez a fajta wayang állítólag az iszlám hit terjesztésére szolgált, az arábiai és jávai muszlim szentek történeteit dolgozza fel. Tari Eszter megemlít egy cireboni előadást, amely "a Mahabharata és a Ramayana szereplőinek iszlám hitre való áttérését és muszlim hívőként folytatott utóéletét beszéli el". (Tari: Jávai árnyak, p. 26)

A wayang nem csak egy egyszerű bábelőadás, hanem szertartás, amelyet a bábjátékos, a dalang, celebrál. Szigorú és kötött forgatókönyve van, mint ahogy pontosan meg van határozva a bábfigurák ikonográfiája is. Azokat a szereplőket, amelyek állandó jellemeket képviselnek illetve a történetek során nem mennek át jellemfejlődésen, elég egyetlen bábbal megjeleníteni. Az összetettebb karaktereket, illetve akiknek hangulata, hozzáállása, véleménye változik a darab során, több bábbal jeleníti meg a dalang. Ezek a változatok a vandák. A bábok arckifejezése, ruházata, testtartása, bőre színe és motívumai eltérőek az adott szereplő különböző vandáinak megfelelően. Így egy bábjátékos tulajdonában több száz báb van, hogy tökéletesen elő tudja adni a történeteket.

A wayang művészete mélyen átitatja a jávai emberek életét, "a bábjátékos feladata a társadalmi normák, a szokások, a hagyományok bemutatása és kötelezőként való továbbadása." (Tari: Jávai árnyak, p. 36) A wayang fontosságát és társadalomban betöltött oktató és példaadó szerepét jól példázza, hogy állítólag Soekarno elnöknek volt egy Gitosewoko nevű magándalangja. Az elnök nem csak azért ült le gyakran és hosszan a bábjátékos vászna elé, hogy szórakozzon, hanem hogy tájékozódjon az országos helyzetről, a közhangulatról és a dalang bölcs tanácsát kérje a problémás helyzetekben.


(10-03-21)


Museum Fatahillah

Teljesen feldobott a tér vasárnapi nyüzsgése. Amerre csak néztem emberek rajzottak a hamisítatlan majális-hangulatban, és amerre csak néztem múzeumok vettek körül. A Taman Fatahillah déli oldalán a Jakarta Történeti Múzeum áll (Museum Sejarah Jakarta avagy Museum Fatahillah, amely a várost 1527-ben meghódító hadvezérről kapta a nevét, akit Jakarta alapítójának tartanak), nyugaton a Museum Wayang kap helyet, a tér északnyugati sarkán áll a Café Batavia, keleten a Balai Seni Rupa (Szépművészeti Múzeum) és a Kerámia Múzeum. Tisztában voltam vele, hogy nem tudjuk az összeset megnézni az idő rövidsége miatt, de reméltem, hogy legalább kettő belefér.



Az egykori városháza, ma Museum Fatahillah


Először a Museum Fatahillah felé vettük az irányt, hogy az alapoknál, Jakarta történeténél kezdjük a dolgot. Érdekes és népszerű helynek tűnt, mert az épület teraszán csak úgy rajzottak az emberek, és az első emeleti ablakokból sűrűn lógtak a gyerekfüzérek. A felnőtt belépő 2.000 rúpia volt, de mi élveztük az indonéz diákigazolvány áldásait és csak egy ezrest fizettünk. Úgy látszik, az állam itt támogatja a kultúrát.
Az épületben is nagy volt a nyüzsgés, gyerekek és fiatalok rohangáltak le-föl a lépcsőkön, meghazudtolva az európai múzeum=templom analógiát. Emlékszem, először Olaszországban botránkoztam meg ezen a Nápolyi Nemzeti Múzeumban, a Nagy Sándort ábrázoló híres mozaik előtt állva. Mert miközben én áhítattal próbáltam szemlélni az apró kövecskékből összeálló képet, és lelki szemeim előtt nagy csaták, hősies vágták, méltóság, határozottság és férfiasság öltött testet Nagy Sándor személyében, addig egy napszemüveges olasz kiscsávó ott üvöltött mellettem a mobiltelefonjába, míg másik kettő bemászott elém, hogy minél közelebbről készíthessen fotót Bukephalosz orrlukáról. Akkor éreztem először, amit utána oly sokszor az olasz múzeumokban: a saját mobiltöltőjük zsinórjával fojtanám meg a kis szentségtörőket! De aztán lassan elmúlt ez az ellenérzés, sőt gyökeresen át is fordult. Hisz ki ne akarná megtapogatni Niké ruhájának márványráncait, vagy beleülni Theodorik síremlékének első emeletén a kád alakú szarkofágba?
Jakarta történetének múzeuma leginkább egy nagy játszótérre hasonlított. Az előcsarnokon áthaladva bejutottunk a belső udvarra, amelynek közepén egy Hermész-szobor díszítette kút állt. Itt is mindenfelé emberek ücsörögtek a padkákon, teraszokon és lépcsőkön, a nap elől a hűsítő árnyékba menekülve.

Az épület 1626-ban épült, és ez volt a Városháza (Stadthuis) a Holland Kelet-Indiák fővárosában, míg az előtte európai mintára kialakított terület a Városháztér (Stadthuisplein). Az épület később állami hivataloknak, katonai alakulatoknak adott otthont.
Maga a múzeum 1939-ben nyílt meg a nagyközönség előtt, de akkor még a mai Wayang Múzeum épületében Régi Batavia Múzeum néven (Museum Batavia Lama, Museum Oud Batavia). A függetlenség után felvette a Museum Djakarta Lama (Régi Jakarta Múzeuma) nevet, majd 1974. március 30-án a főváros akkori kormányzója a Museum Sejarah Jakarta (Jakarta Történeti Múzeum) nevet adta az intézménynek, és áthelyezte a volt városháza épületébe.

A gyűjtemény végigköveti a város történetét az őskortól (szokásos kövek és köcsögök) elméletileg egészen napjainkig, de valójában csak a 17. századig. A felső szinten láthatunk egy-két szép bútort, de az európai szemnek ezek megszokott látványt nyújtanak. A nagy kazettás üvegfallal ellátott könyvszekrény azonban nagyon megragadott. Hátha még tele lett volna könyvekkel!


(10-03-21)


Sunda Kelapa, Jayakarta, Batavia és Jakarta

Vasárnap délelőtt volt, a Taman Fatahillah tele fiatalokkal és családokkal. Mindenki sétálgatott vagy a padokon és a szökőkút szélén ücsörögve tömte a fejét mie-vel vagy baso-val (előbbi ízesített instant tészta, vagyis smack, utóbbi húsleveslében tálalt vagy chiliszószba tunkolt húsgolyó). Néha elhúzott mellettünk, vagy előttünk egy-egy visítva kacagó bringás, aki a téren bérelhető ódivatú biciklik egyikén egyensúlyozott, fején a bringával megegyező színű pampalini-kalappal.
A teret minden oldalról európai stílusú épületek vették körül, a kövezetből pálmafák nyúltak az ég felé, és az emberek gondtalanul sétálgattak, kis csoportokba verődve beszélgettek. Jakarta hirtelen egy teljesen más arcát mutatta. A Kota főtere egy picinyke mediterrán oázis a zajos és ragadós indonéz fővárosban. Ez volt a régi Batavia, Holland Kelet-India fővárosa, a legendás Fűszer-szigetek kapuja (ez utóbbiak ma Indonézia Maluku tartományát képezik Sulawesi és Pápua között, Ambon tartományi székhellyel).

A Ciliwung folyó torkolatánál Kr. e. 397-ben Purnawarman, a Tarumanagara Királyság feje, új fővárost alapított Sunda Pura néven. A Tarumanagarákat a Szunda Királyság követte, amelynek fővárosa két napi járóföldre volt a folyó torkolatától. Ez akkoriban közelinek számított, így az itt létrejött kikötő Sunda Kelapa néven a királyság legfontosabb vízi kapujává vált. A 12. századra hatalmas áruforgalmat bonyolított, kínai, japán, indiai és közel-keleti hajók fordultak meg itt, hogy porcelánt, kávét, selymet, kelméket, parfümöt, lovakat és bort cseréljenek fűszerekre. Sunda Kelapa fő slágere a fekete bors volt!

Az első európaiak 1513-ban szálltak partra Sunda Kelapa kikötőjében. Ezek azok a portugálok voltak, akik a Maláj-félsziget déli részén, Malakában élvezték a trópusi tengerpart áldásait és épp újabb fűszerútvonalak után kutatva a környéken kolbászoltak. Surawisesa szunda király 1522-ben megállapodott a portugálokkal, hogy erődöt építhetnek a fekete borssal teli, forgalmas kikötőben. Az új erőd kereskedési lehetőséget biztosított a portugáloknak és védelmet a Szunda Királyságnak a Cireboni Királyság és a Demak Szultánság támadásai ellen. Az erőd jó ötlet volt, de nem ért sokat, mert 1527. június 22-én a közép-jávai Demak Szultánság csapatai Fatahillah vezetésével elfoglalták a várost. Fatahillah meghódította Banten-t is (ma Jáva legnyugatibb tartománya), Sunda Kelapa a Banten Szultánság része lett, és felvette a Jayakarta nevet, amely jávai nyelven annyit jelent: "hatalmas és virágzó".

Az első holland hajók 1596-ban érkeztek Jayakartába, a szultanátus hercegének, Jayawikartának hívására. A Brit Kelet-Indiai Társaság hajói 1602-ben érkeztek Banten-be, ahol kereskedelmi állomást építettek. Na mármost, egy idő után túl sok volt a náció a térségben, hollandok, angolok, banteniek, őslakosok, hát elkezdtek veszekedni, megtámadták egymást, és az egész hajcihőből a hollandok kerültek ki győztesen 1619-ben Jan Pieterszoon Coen vezetésével. Az angolok elkotródtak, a hollandok pedig a Batavia nevet adták a városnak (egy a római korban Hollandia területén élő törzs latin neve után).
Batavia, a Holland Kelet-Indiai Társaság (VOC = Vereenigde Oost-Indische Compagnie) központja, virágzásnak indult. A hollandok rabszolgákat hoztak Bataviába a mai Indonézia távolabbi területeiről, Baliról, Sulawesiről, Malukuról, illetve Kínából és Indiából is. Egyes vélemények szerint ezekből a rabszolgákból alakult ki a ma Jakarta őslakosainak tartott betawi törzs. A terület valódi őslakosai azonban szunda törzsek voltak, mint azt a város eredeti neve, a Sunda Kelapa is jelzi. A kínaiak állítólag jöttek maguktól is, mint bevándorlók, mert a város sok lehetőséget tartogatott. A kínaiak számát aztán a hollandok deportálással, lemészárlással (1740. október 9.) és városfalakon kívülre való telepítéssel próbálták csökkenteni. A holland gyarmatosítás ideje alatt a város egyre nőtt, és hamarosan túllépett a mai óváros, a Kota Tua területén. A távoli vidékekről érkezett népcsoportok egységbe tömörülve telepedtek le, és a mai Jakarta városrészeinek nevei őrzik emléküket (pl. Kampung Bali, Kampung Melayu, Kampung Ambon, Manggarai, stb.).

Amíg a hollandok Európában a napóleoni háborúkkal voltak elfoglalva, a britek 1811-ben öt hónapra fennhatóságuk alá hajtották Jáva szigetét, de hamarosan megint a hollandoké lett a terület.

A második világháborúban a japánok foglalták el Bataviát és nevét azonnal Jakartára változtatták abban a reményben, hogy ezzel megnyerik a helyi lakosság jóindulatát. A japán uralom 1945. augusztus 17-ig tartott, amikor Soekarno elnök kikiáltotta Indonézia függetlenségét. A hollandok persze nem akarták elveszíteni gyarmatukat, így 4 évig tartott az indonéz függetlenségi háború, amelynek idejére a közigazgatási egységek Yogyakartába költöztek. 1949-ben jött létre a mai Indonéz Köztársaság, amelynek Soekarno lett az elnöke és Mohammad Hatta az alelnöke. (Számos utat neveztek el róluk Indonézia nagyobb városaiban, mint pl. a bandungi déli "elkerülő utat". Soekarno-Hatta a neve Jakarta nagy nemzetközi repterének is, és őket lehet látni a 100ezer rúpiás bankjegyen. Én például ez utóbbit látva tudtam meg, hogy Soekarno-Hatta nem egy, hanem két ember volt.)

Soekarno-t aztán Soeharto követte a miniszterelnöki székben 1967-ben, miután a magát "30 September Movement"-nek nevező szervezet tagjai 1965. szeptember 30-án hat magas rangú katonatisztet elraboltak és megöltek, majd a merényletet a PKI-ra kenték (Partai Komunis Indonesia). A következő két évben állítólag közel félmillió embert öltek meg kommunista-tisztogatás címén. 1966-ban Jakartát "Különleges Fővárosi Körzetté" nyilvánították (DKI = Daerah Khusus Ibukota), amely tartományi jogokat biztosított a városnak. Soeharto hatalma az 1997-98-as kelet-ázsiai gazdasági válsággal ért véget. Jakarta akkor egy időre újra a diáklázadások, az erőszak és a kínaiak elleni támadások helyszíne lett.

Azóta sűrűbben váltják egymást az indonéz miniszterelnökök, és Jakarta egyre csak nő. Egyre több a lakos, egyre több az autó és a motor, egyre több a közlekedési dugó, egyre nagyobb a lég- és minden egyéb szennyezés, egyre élhetetlenebb a város. Tünde azt is olvasta az interneten, hogy belátható időn belül a tenger szintje annyira megemelkedik majd, hogy az indonéz fővárost át kell költöztetni!!!

... Ugyan már, nem nagy ügy! Jakarta hivatalos lakossága csak 8,5 millió fő, területe 740ezer négyzetkilóméter, itt található minden állami szerv és ez az ország gazdasági központja. Átköltöztetni? Sima liba!
Mindenképpen mi szervezzük majd meg Tündével ezt a költöztetést, mert nagyon aggódunk, hogy újra felhúznak minden felhőkarcolót és visszatelepítik tövükbe az összes putrit, majd a homlokukra csapva felkiáltanak: "Hogy a manóba! Megint elfelejtettük a metrót!"


(10-03-21)


Egyszer voltunk turizmók Jakartában ...

2010. március 21-én Abank egyik munkahelye, az IMI (Institut Musik Indonesia) a "Kemang Food Fest" keretében gitárnapot tartott. Felléptek a zeneiskola tanárai és diákjai szólóban vagy együttesbe tömörülve. A program Jakartában, a Kemang Food Court-ban került megrendezésre és este 6 órakor kezdődött. Ez szolgáltatta az apropót, hogy kocsiba üljünk és felutazzunk a fővárosba. Bármennyire is nagyra becsülöm a zene művészetét, egy gitárkoncert miatt nem utaztam volna a kellemesen hűvös Bandungból a büdös, meleg és párás Jakartába, de szerencsére rá lehetett venni a fiúkat, hogy kora reggel induljunk és a fellépés előtt felfedezzük a város nevezetességeit.
Ade mazdája meglepően pontosan érkezett a Gangg Suka Ikhlas elé, ahol hatodikként beszálltam a kocsiba és elindultunk az autópálya felé. Ade vezetett, az anyósülésen Waway foglalt helyet, én pedig a hátsó ülésen nyomorogtam Tünde, Rene és Abank társaságában.
A Jakartába vezető út mindig lefoglalja az embert, mert annak ellenére, hogy autópálya, zöld rizsföldek és változatos alakú hegyek között halad. Kb. 140 km a távolság, de biztos, ami biztos, most is megálltunk tankolni és kávézni a 97-es kilóméterkőnél kialakított autópálya-pihenőben. A hely ismerős volt, mert ugyanitt szusszantunk másfél hónappal ezelőtt, amikor a TCB első hivatalos megbeszélését tartottuk a LikeEarth Facility stúdióban, az ikrek nagynénjének házában. A parkoló azóta látványos változáson ment keresztül. A Garudát, halakat és puttókat ábrázoló szobrok elfoglalták végleges helyüket, a főépületben megnyílt a festménygaléria ill. több vendéglátóipari egység, és szépen alakult a mecset is. Benyomultunk a kávézóba, ahol elfogyasztottuk a szokásos instant kávét, elszívtuk hozzá a szokásos cigit, majd visszatömörültünk a kocsiba és folytattuk az utat a nagyváros felé.
Engem sokáig lekötött a változatos feliratok olvasgatása: az út szélén, illetve a felüljárókon hatalmas táblák hívják fel a figyelmet a biztonsági öv használatára és a sebesség csökkentésére, illetve folyamatos KRESZ oktatásban részesítik a sofőröket, akkurátusan megjelölve a lassú járműveknek szánt és az előzésre kijelölt sávokat. A "jalur" és "lajur" szavak régi ismerősként köszöntöttek. A los angelesi "Hollywood" felirat stílusában a hidakra és az útszéli dombok lankáira biggyesztett hatalmas betűk hirdették a Walini teát és egy Delta Mas nevű várost. Mindehhez hat őrült szolgáltatta a zenei aláfestést, ahogy Roxette-számokat vonyított a kocsiban.
Az autópálya Bekasi-nál éri el Jakarta agglomerációjának határát, ahol egy neobarokk kastély építészeti formáit idéző hatalmas bevásárlóközpont, a Bekasi Square, fogadja az autóst.
A városba érve továbbra is az autópályán haladtunk, egészen a Soekarno-Hatta Nemzetközi Repülőtérig. Itt kitettük Renét, akinek aznap érkezett az édesanyja látogatóba. Ők aztán vissza is tértek Bandungba, hogy onnan rögtön Balira utazzanak.
Öten maradtunk hát, előkerült a térkép és a Lonely Planet, és megpróbáltuk belőni, merre is induljunk, hogy Jakarta óvárosába, a régi Bataviába jussunk.

Mielőtt elindultam Indonéziába, tüzetesen átvizsgáltam a könyvespolcaimat, hátha akad olyan könyv, amely a szigetországról, vagy legalább Baliról szól. Erre jó esély volt, mert nagyszüleim halála után könyvtáraikból számos példány hozzánk került. A szolnoki házból főleg édesapám gyerekkori könyvei költöztek fel hozzám, amelyek között a kalandregények mellett jó pár útleírás is található. Itt szeretném kiemelni a "Táncsics - Művelt Nép 12 = 13" sorozatot, amelynek 1971-ben megjelenő köteteire fizetett elő édesapám. Hozzám már csak 12 kötet került, a bónusz valahol elveszett. De az örök kedvenc a Gondolat Kiadó "Világjárók" sorozata olyan kötetekkel, mint a "Fatu Hiva" (1) és a "Ra expedíciók" (2) Thor Heyerdahl tollából, vagy Dougal Robertson könyve, a "Hajótörött család a vad tengeren". (3) Tizenéves koromban olvastam én pöttyös és csíkos könyveket is, lányregényeket és szerelmi történeteket (mégiscsak lány volnék, vagy mi ...), de ezek már feledésbe merültek. Ki tudná azonban elfeledni a Jadran szkúner kalandjait az Adriai-tengeren (4), vagy a Kon-Tiki (5), a Ra I és a Ra II csendes- és atlanti-óceáni hányattatásait? Ember és természet harcának és barátságának, a világlátásnak és a kalandnak a romantikáján felnőve egyetlen elvárásom volt Indonéziával kapcsolatban: ő legyen az én nagy kalandom. Alaposan átkutattam hát a könyvespolcomat, hogy felkészüljek a kalandra, és nem csalódtam. Egy-kettőre a kezembe akadt Kende István kötete "Gyöngyfüzér Isten nyakán" címmel. (6) Az 1959-ben kiadott riportkönyv azonban nem kötötte le sokáig az érdeklődésemet, mert az elején a helyi gyárak felszereltségével és termelékenységével foglalkozik nagyon részletesen, amely az ötvenes évek óta biztos jócskán megváltozott. Habár a könyvet nem olvastam végig, a képeket tüzetesen megnéztem. Az ötvenes évek Jakartájának utcáin autók és motorok helyett becak-ok gördültek, és a Kali Besar (Nagy Csatorna) fekete vizének partján asszonyok mosták ruháikat, kendőiket és gyermekeiket. Mindezt rossz minőségben nyomott, fekete-fehér kiadásban tekinthettem meg, elég sötét és barátságtalan képet kapva így az egykori Bataviáról. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy az ötven éve kiadott könyvben vannak olyan fotók is, amelyeket akár én is készíthettem volna 2010-ben: becak egy varróműhely előtt Bandungban, jakartai apró házak a vasúti sín mentén ... annyi a különbség, hogy az én képeim színesek lennének.

Mára a Kali Besar partjáról eltűntek a mosónők és fürdőzők, két oldalán széles út vezet, nagy és kényelmes parkolóhelyekkel. Csak a bűz a régi, ami a poshadó szeméttel teli vízből árad. Ez ugyan nem látszott Kende István fotóin, de biztos, hogy a csatorna már akkor is egy bűzbomba volt, hiszen mindenki beleürítette külső és belső edényeit, belemosta ételének, ruháinak és testének mocskát.
Ezért hát csak egy pillanatra kukkantottam át a csatorna korlátján, majd gyors léptekkel eltávolodtam a helyszínről, mivel a mozdulatlan víztömeg nem csak hogy émelyítően bűzlött, de teljesen érdektelen is volt.
Inkább elindultunk a Taman Fatahillah felé, amely a Kota Tua (régi város vagyis óváros), vagy röviden csak Kota (város) főtere.



  • (1) Thor Heyerdahl: Fatu Hiva Gondolat: Budapest, 1976.
  • (2) Thor Heyerdahl: A Ra expedíciók Gondolat: Budapest, 1978.

  • (3) Dougal Robertson: Hajótörött család a vad tengeren Gondolat: H. n., 1975.

  • (4) Dékány András: Matrózok, hajók, kapitányok: Kalandok az Adrián Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1958.
    (Ez a kötet különösen közel áll a szívemhez, mert Apu kapta Enci nagyapától a 14. születésnapjára 1958-ban, vagyis a könyv kiadási évében. Új regény volt, amely első díjat nyert a Kiadói Főigazgatóság kalandos-fantasztikus regénypályázatán. Nagy sikere lehetett a történetnek, mert a következő évben már meg is jelent a folytatás!)

    Dékány András: Kalózok, bálnák, tengerek: Kalandok az északi tengereken Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1959.

    Dékány András: Csempészek, hősök, kikötők: Újabb kalandok Észak-Afrika partjainál Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1960.

    Dékány András: Az elveszett sziget: Egy XVIII. századbeli fregatt mai kalandjai Dél-Amerika partjainál és a Csendes-óceánon Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1961.

    Dékány András: Az Óceán Császára Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1962.

    Dékány András: Jokkó visszatér Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1963.

    (Ezek első pillantásra vagyis első olvasásra gyerekkönyveknek tűnnek, de szerintem felnőttkorban is élvezhetőek. De ha ti úgy érzitek, hogy már kinőttetek ebből, akkor ne felejtsétek el odaadni a gyerekeiteknek ezeket a köteteket kb. 10 év múlva! Igen, ez most az összes barátomnak szól, akik mostanában néztek és néznek családi örömök elébe. Mert persze, olvassa el a gyermek Winnetou kalandjait és Jules Verne könyveit is, de ne hagyjátok ki Dékány Andrást! A gyerkőc nagyon hálás lesz érte! :)

  • (5) Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon: A Kon-Tiki expedíció Gondolat: Budapest, 1962. (A "Világjárók" sorozat első kötete!)

  • (6) Kende István: Gyöngyfüzér Isten nyakán: Riportkönyv Indonéziáról Gondolat: Budapest, 1959.

(10-03-21)


Dzsungel-inkognitóban és a híres Cloud9

Péntek este Tünde és Ade, az utolsó pillanatban felnyalábolva a kostból Parwizt is, felvettek engem, majd irány a Grand Hotel Lembang. Ully, a Saratuspersen egyik zenésze, Ade és Abang barátja, korábbi zenésztársa, itt játszott a "ki tudja melyik"-bandájával (itt mindenki ezer együttesben játszik, követhetetlen). Ully azt mondta, hogy latinos zene lesz, így Tünde tök lelkes volt, hogy végre elmegyünk egy táncos buliba. Én kevésbé éreztem magamban az erőt, de reméltem, hogy a vérpezsdítő zene majd felébreszt.

Megérkezve egy ideig a főbejárat lépcsőjén ácsorogtunk, egyre beljebb húzódva a beverő esőtől. Közben megérkezett Dey és Lenny is, de pár perc múlva le is léptek azzal az ürüggyel, hogy nincsenek party-hoz öltözve. Ullynak és az együttesnek se híre-se hamva nem volt, a közeg azonban kezdett egyre furcsább lenni. Körülöttünk egyre több színes nejlonzacskó-esőkabátba burkolt alak jelent meg. Ez eddig nem volt furcsa, hiszen esett az eső. Ahogy azonban lekerültek az esőkabátok, a várt estélyik helyett egészen más kosztümök tűntek fel: itt egy tigris rázott kezet barátságosan egy majommal, ott egy ősember diskurált egy rénszarvassal, amott egy fa veregetett hátba kedélyesen egy színes tollazatú madarat. Az épület mögötti sötétségből néha felbukkant négy ember egy egész sörsátor-ernyőt cipelve, amely alatt vihogva-nevetgélve ott vonult a fél dzsungel. Az egésznek kezdett szervezett party szaga lenni. Ez nem csak egy koncert, hanem legalábbis egy jelmezbál, ahová kellett volna külön meghívót kapnunk. Vagy belépőt fizetnünk?

Nem igazán értettük a dolgot, de az állatok és növények lassan mind bevonultak az épületbe és csak egy nagy halom színes esőnejlon maradt a nyomukban a főbejárat üvegajtaja mellett. Hát mi is követtük őket, és felmászva a lépcsőn, majd belépve a terembe, világossá vált a szituáció. A terem tele volt jelmezes emberekkel, sorokba rendezett székekkel, elöl színpad és afelett Indonézia címerállata, a Garuda társaságában hatalmas felirat:


"Outing HO Carrefour 2010"


Ez nem egy latin zenés koncert volt, hanem a Carrefour Indonesia céges bulija vagy csapatépítő tréningje, ahol Ullyék szolgáltatták a zenét. Mindezt a konferanszié felszólítására néha felhangzó "Carrefour Indonesia-a-a-a-a!!!" felkiáltás is megerősítette.

Muszáj volt röhögni a helyzeten! Elindultunk egy latin zenés koncertre és egy céges bulin kötöttünk ki, amely tematikáját tekintve Dzsungel Party, mindenki állatnak, növénynek, ősembernek vagy Pampalininek van beöltözve (hozzáteszem főleg a nyilván főnök bule alkalmazottak viseltek vadászjelmezt, míg az indonézek a dzsungel lakóinak öltöztek, vagy ősembernek ...), csak mi vagyunk civilek, ráadásul külsősök, és az együttes, akit meg akartunk hallgatni, eddig csak egy számot játszott és az sem latin volt.
Hogy ne legyünk olyan feltűnőek, elcsentünk egy-két levelet a dekorációnak szánt növényzetből és felékesítettük magunkat. Ilyen dzsungel-inkognitóban szemléltük egy ideig ahogy a Carrefour különböző részlegeinek dolgozói vicces jelmezeikben énekelnek, táncolnak és rövid kis történeteket adnak elő. Ez gondolom a csapatépítés része volt. Vártuk, hogy hátha lesz táncos buli, ahol aztán teljesen elvegyülhetünk, de az előadások hosszúra nyúltak, és nyilván nem voltak nagyon élvezhetőek, így még gyorsan fotózkodtunk egy cyber-kalózzal, egy ősemberrel és egy indián törzsfőnökkel, lenyúltunk egy-egy sült kukoricát a büféből, majd angolosan távoztunk.

Még nem volt kedvünk hazamenni, így felmentünk a Dagóra, a híres "Cloud9" nevű szórakozóhelyre. Rengeteget hallottam már róla, állítólag a bandungi fehér populáció rendszeresen itt bulizik. A hely valóban hatásos. Egy szűk és sötét úton jutsz fel, csak azt érzékeled, hogy egy hegygerincen haladsz, jobbra tőled lefelé lejt a hegyoldal. Maga a hely egy egyszintes épületnek néz ki, de ahogy belépsz, rögtön lefelé kell menni két szintet. Ott kijutsz egy tágas teraszra, ahol hatalmas bárpult áll, kényelmes fotelekkel és kanapékkal körbevett asztalok sorakoznak, és alattad a távolban az éjszakai Bandung fénytengere hullámzik. Aznap az esős idő miatt csak fátyolfelhőkön át látszódott a város, de lassan kitisztult az ég és megértettük, miért szereti mindenki ezt a helyet, annak ellenére, hogy nehéz megközelíteni, drága és igazából nincs is táncparkett.

(10-03-19)