Korai indulást terveztünk, hogy még a nagy forgalom előtt kijussunk a városból.
Már este összepakoltunk, reggelre csak a fogkefe és a türi maradt ki. Szépen bezártuk Ria szobáját és levonultunk az alsó szintre. Fél hat körül a konyhában kapaszkodtunk az erőt adó kávéba és Deby még ellátott néhány utolsó jó tanáccsal. Például, ha megállunk a pirosnál és letesszük a lábunkat, hogy megtámasszuk a motort, ne álljunk túl nagy terpeszben, mert egy mellénk érkező kolléga ráhajthat a tappancsainkra.
Kitornáztuk a motorokat az előszobából és a Debytől kapott piros műanyag spárgával megpróbáltuk felerősíteni hátizsákjainkat az ülés hátsó felére. Terveztünk beszerezni néhány gumipókot, de ezt az indulásig nem volt időnk megtenni, így szenvedtünk egy ideig a spárgával. Végül rájöttünk, hogy nem tudjuk stabilan feltenni a zsákokat, így azok maradtak a hátunkon. Az ülés végére én felerősítettem a hálózsákomat és a kameraállványt, Tünde pedig a kis táskáját. Az én pici hátizsákomat a lábam közötti rugós csomagtartó rögzítette. A nagy (36 literes) hátizsákok pont elfértek a hátunk mögött úgy, hogy meglazítottuk a vállpántokat, így a súlyt nem a vállunk, hanem a motor ülése tartotta. Nem volt kényelmetlen és valamennyire a biztonsági öv érzetét keltette, hogy egy nagyobb súly a járműhöz rögzít minket.
Miután kigördültem az udvarról és felálltam a rajtvonalhoz, a motor lefulladt és az indítógomb nyomogatására sem akart újra beindulni. Sebaj, mondtam, ezért van a jobb lábamnál az indítókar! De sehogy sem sikerült berúgnom a gépet. Végül Tünde sietett a segítségemre, az ő lábának engedelmeskedett a Honda. Csak jóval később hívta fel a figyelmemet, már nem is emlékszem, kicsoda, a szivató intézményére. A kis kallantyú ott lapult végig a bal kezemnél a duda alatt. Amikor a kölcsönzőben megkérdeztem, hogy az mire jó, a pasas csak legyintett: "You don't need that!" Pedig az infóval megkímélt volna néhány izzasztó lábbal indítástól, ugyanis arra is csak sokára jöttem rá, hogy miközben berúgod a motort, hasznos, ha ráadsz egy kis gázt! No, de nem akarom tovább részletezni hajmeresztő dilettantizmusomat, hisz így is eléggé be lehettek tojva, hogy vajon mi lesz a történet vége!
Eriko elkattintott néhány fotót az indulásról (amelyek szintén nincsenek még meg), megígértük, hogy minden nap sms-ben jelentjük, hogy még élünk, majd búcsút vettünk, egyesbe váltottunk és 6 óra 30 perckor elindultunk.
Konvojunk a következőképpen nézett ki: én mentem elöl, diktálva a tempót és a tükörben folyamatosan csekkolva, hogy Tünde mögöttem van-e. Ez a felállás végig megmaradt az út folyamán, mert mindkettőnk a neki eredetileg kijelölt helyet preferálta. Ügyesen átvágtunk a belvároson, és már a Prambanan felé vezető úton robogtunk, amikor Tünde eltűnt mögülem. Na, ennyi! Az első pár méteren szétszakadtunk, ha nem történt nagyobb baj! Még el sem indultunk és máris befuccsolt az utunk! Furcsálltam, hogy pont egy olyan úton történt vele valami, amelyen padkával elválasztott sáv áll a motorosok rendelkezésére. Megálltam, elő a telefont, és már csörgettem is. Mikor felvette, éppen azon gondolkozott, hogy én vajon zárt vagy az ujjak végén nyitott motoros kesztyűt szeretnék-e. Közöltem vele, hogy nyitottat, és lehetőleg minél kisebbet, hogy ne csúszkáljon a kezemen. Pár perc múlva be is futott és immáron egy "Reebok" feliratú, kék-fekete motoros kesztyű büszke tulajdonosa voltam.
Sragenig eseménytelenül telt az út, de közben nagyon megnőtt a forgalom. Ekkorra kb. 90 km-t hagytunk magunk mögött és már 5 órája vezettünk. Megálltunk egy csendes kis warungban, és ittunk kávét, jeges teát és kólát, miközben elrágcsáltunk néhány kekszet. Az ajtóban ülő biztonsági őr, aki nem a warunghoz, hanem a szomszédos bankhoz tartozott, barátságosan feltette a szokásos kérdéseket:
"Dari mana?" - "Honnan jöttök?"
Ez vonatkozhat mind a származásunkra, mind arra, hogy melyik városból indultunk.
"Mau ke mana?" - "Hová mentek?"
Neki, mert egyenruhában volt, elárultuk, hogy Balira tartunk motorral. Ez azért érdekes, mert Deby a lelkünkre kötötte, hogy ha megkérdezik, hová igyekszünk, mindig csak a legközelebbi nagyvárost mondjuk. Biztonsági okokból ne áruljuk el se a köztes, se a végső valódi úticélunkat. Egy ideig tartottuk is magunkat ehhez, de ahogy közeledtünk Balihoz, a "Hová mentek?"-formájú érdeklődést felváltotta a sokkal konkrétabb "Balira akartok menni?" kérdés. Ezek után nem volt mit titkolnunk! :)
Az egy órás pihenő után szépen továbbindultunk. Valahol Sragen után Tünde szívbajt kapott, mert én idiótán megálltam egy kanyarban. Mögöttem dudáltak a kamionok, de ezt csak Tünde látta, mert én azzal voltam elfoglalva, hogy megtaláljam a majmokat. Amikor anno a Bromo felé buszozva ugyanezen az úton haladtunk, láttunk egy csomó ketrecet eladó majmocskákkal. Emlékeztem, hogy ezen a szakaszon voltak, ezért álltam meg, hogy megnézzük őket közelebbről. De ezúttal csak ananászt és kókuszdiót láttam, a majmokból már kifogytak.
Ngawi környékén végre vidékiesebb tájra értünk és zöld rizsföldek között vezetett az út.
Az eső Karangjatinál ért utol minket. Amikor elkezdett cseperészni, megálltunk, hátizsákjainkat beborítottuk az esőkabátokkal, majd továbbindultunk. Egyre jobban esett, de én még hajtottam a gépet.
"Na még egy kicsit, na még egy kicsit, haladjunk előre!"
Ezt addig mondogattam, amíg nagy cseppekben ránk zúdult a zivatar és mi közepesen átázva gördültünk be egy vegyeskereskedés elé. Mire leszereltük a motorról a felkötött cuccokat, már teljesen vizesek voltunk. Levontuk a tanulságot: Ha előttünk alkonyati sötétséget teremt egy fekete felhő, az első alkalmas helyen meg kell állni, hogy megússzuk a kényszerfürdőt.
Kávézás közben ért minket Ria üzenete:
"Hol a kulcsom? A szobám be van zárva, nincs másik kulcs, és össze kéne pakolnom Balira!" Végigfutott rajtam egy rossz sejtelem, benyúltam a rövidnacim zsebébe, és előhúztam Ria kulcsát. Basszus! Gyors sms-eket váltottunk. Többek között töredelmesen bocsánatot kértem, majd javasoltam, hogy ha van rá idő, feladjuk postán a kulcsot, ha meg nincs, akkor törjék fel a zárat, a felmerülő költségeket meg természetesen mi álljuk. A postázásra sajnos nem volt idő, törni-zúzni meg nem akartak, így csak annyi instrukciót kaptam, hogy nagyon vigyázzak a kulcsra, és majd Balin találkozunk, hogy átadjam. Őszintén szólva örültem, hogy nem kell visszafordulnunk, vagy posta után rohangálnunk, de erősen furdalt a lelkiismeret, hogy Ria csak limitált ruhatárral jelenhet meg Balin. A bárminemű ruhatár lehetőségét az a tény biztosította, hogy Ria valójában Debynél lakik. Így volt néhány ruhája, amelyek nem kényszerültek átmeneti szobafogságba.
Az eső lassan elállt, és mi folytattuk utunkat. Az első kereszteződésnél megint elvesztettem Tündét. Vártam egy kicsit, majd visszafordultam. Láttam, hogy a motorja az út szélén áll, ő meg az út szélén siet a motor felé, szemeit a földre szegezve. Kiderült, hogy a boltnál hagyta a telefonját, amelyet Hajidahtól kapott kölcsönbe ideiglenes használatra. Leszállt a motorról, elindult a bolt felé, de közben elhagyta a motor kulcsát. Ezért gyorsan visszafordult és azt kereste a földön. Én a bolthoz robogtam, ahol szerencsésen átvettem a telefont, majd vissza Tündéhez. Ő még mindig kétségbeesetten rótta az utat a motortól távolodva, majd vissza. Miután elég feltűnő volt, ahogy két fehér rohangászik az út szélén láthatóan valamit keresve, a kulcsot végül felfedező hapsi számára nem lehetett nagy talány, hogy a talált tárgy kihez tartozik. Utunk során ez volt az első, de korántsem az utolsó eset, amikor Tünde elhagyta a motor kulcsát. Szerencsére mindig megtaláltuk és így visszaemlékezve jókat mosolygok a dolgon, de a helyszínen nem mindig volt kedvem nevetni. Mert egyszer előfordulhat, az vicces, a másodiknál még mosolyogva csóválod a fejed, a harmadiknál meg a pokolba kívánod a menő műanyag (motoros)nacinak a tervezőjét! Mi a fenéért nem tudott egy zsebet varrni arra a nyavalyás ruhadarabra!
Ezután már semmi nem zavarta az utunkat. Mire besötétedett Nganjuk városába értünk. Kora reggel óta úton voltunk, teljesítettük a napi kb. 200 km-es penzumot, és semmiképpen sem akartunk sötétben vezetni. Egy warungban olcsó szállás után érdeklődtünk és így jutottunk el a Hotel Djaya portájára. A 40ezer rúpiás ekonomi szobát lealkudtuk 30ezerre, becuccoltunk, a motorokat pedig a garázsban helyeztük el. Holtfáradtan, de az első nap sikerétől mámorosan és lelkesen vánszorogtunk át a szálloda melletti kis étterembe. Vacsora után kiteregettük nedves ruháinkat, lesöpörtük az ágyról a mindenféle rendbe tartozó rovarokat, majd egy kellemes mandihasználat után nyugovóra tértünk.
A nap sikerén felbuzdulva elhatároztam, hogy másnap megírom Anyuéknak vállalkozásunk részleteit. Addig mélyen hallgattam róla, mert nem akartam, hogy aggódjanak, és nem akartam, hogy felhívják a figyelmemet a jó néhány nehezítő tényezőre. Az egész napos vezetés után úgy éreztem már belejöttünk a dologba, és megnyugodtam, hogy nem is olyan veszélyes az út. A másnapi események sajnos rácáfoltak erre és elodázták a motoros kaland nyilvánosságra hozatalát.
Már este összepakoltunk, reggelre csak a fogkefe és a türi maradt ki. Szépen bezártuk Ria szobáját és levonultunk az alsó szintre. Fél hat körül a konyhában kapaszkodtunk az erőt adó kávéba és Deby még ellátott néhány utolsó jó tanáccsal. Például, ha megállunk a pirosnál és letesszük a lábunkat, hogy megtámasszuk a motort, ne álljunk túl nagy terpeszben, mert egy mellénk érkező kolléga ráhajthat a tappancsainkra.
Kitornáztuk a motorokat az előszobából és a Debytől kapott piros műanyag spárgával megpróbáltuk felerősíteni hátizsákjainkat az ülés hátsó felére. Terveztünk beszerezni néhány gumipókot, de ezt az indulásig nem volt időnk megtenni, így szenvedtünk egy ideig a spárgával. Végül rájöttünk, hogy nem tudjuk stabilan feltenni a zsákokat, így azok maradtak a hátunkon. Az ülés végére én felerősítettem a hálózsákomat és a kameraállványt, Tünde pedig a kis táskáját. Az én pici hátizsákomat a lábam közötti rugós csomagtartó rögzítette. A nagy (36 literes) hátizsákok pont elfértek a hátunk mögött úgy, hogy meglazítottuk a vállpántokat, így a súlyt nem a vállunk, hanem a motor ülése tartotta. Nem volt kényelmetlen és valamennyire a biztonsági öv érzetét keltette, hogy egy nagyobb súly a járműhöz rögzít minket.
Miután kigördültem az udvarról és felálltam a rajtvonalhoz, a motor lefulladt és az indítógomb nyomogatására sem akart újra beindulni. Sebaj, mondtam, ezért van a jobb lábamnál az indítókar! De sehogy sem sikerült berúgnom a gépet. Végül Tünde sietett a segítségemre, az ő lábának engedelmeskedett a Honda. Csak jóval később hívta fel a figyelmemet, már nem is emlékszem, kicsoda, a szivató intézményére. A kis kallantyú ott lapult végig a bal kezemnél a duda alatt. Amikor a kölcsönzőben megkérdeztem, hogy az mire jó, a pasas csak legyintett: "You don't need that!" Pedig az infóval megkímélt volna néhány izzasztó lábbal indítástól, ugyanis arra is csak sokára jöttem rá, hogy miközben berúgod a motort, hasznos, ha ráadsz egy kis gázt! No, de nem akarom tovább részletezni hajmeresztő dilettantizmusomat, hisz így is eléggé be lehettek tojva, hogy vajon mi lesz a történet vége!
Eriko elkattintott néhány fotót az indulásról (amelyek szintén nincsenek még meg), megígértük, hogy minden nap sms-ben jelentjük, hogy még élünk, majd búcsút vettünk, egyesbe váltottunk és 6 óra 30 perckor elindultunk.
Konvojunk a következőképpen nézett ki: én mentem elöl, diktálva a tempót és a tükörben folyamatosan csekkolva, hogy Tünde mögöttem van-e. Ez a felállás végig megmaradt az út folyamán, mert mindkettőnk a neki eredetileg kijelölt helyet preferálta. Ügyesen átvágtunk a belvároson, és már a Prambanan felé vezető úton robogtunk, amikor Tünde eltűnt mögülem. Na, ennyi! Az első pár méteren szétszakadtunk, ha nem történt nagyobb baj! Még el sem indultunk és máris befuccsolt az utunk! Furcsálltam, hogy pont egy olyan úton történt vele valami, amelyen padkával elválasztott sáv áll a motorosok rendelkezésére. Megálltam, elő a telefont, és már csörgettem is. Mikor felvette, éppen azon gondolkozott, hogy én vajon zárt vagy az ujjak végén nyitott motoros kesztyűt szeretnék-e. Közöltem vele, hogy nyitottat, és lehetőleg minél kisebbet, hogy ne csúszkáljon a kezemen. Pár perc múlva be is futott és immáron egy "Reebok" feliratú, kék-fekete motoros kesztyű büszke tulajdonosa voltam.
Sragenig eseménytelenül telt az út, de közben nagyon megnőtt a forgalom. Ekkorra kb. 90 km-t hagytunk magunk mögött és már 5 órája vezettünk. Megálltunk egy csendes kis warungban, és ittunk kávét, jeges teát és kólát, miközben elrágcsáltunk néhány kekszet. Az ajtóban ülő biztonsági őr, aki nem a warunghoz, hanem a szomszédos bankhoz tartozott, barátságosan feltette a szokásos kérdéseket:
"Dari mana?" - "Honnan jöttök?"
Ez vonatkozhat mind a származásunkra, mind arra, hogy melyik városból indultunk.
"Mau ke mana?" - "Hová mentek?"
Neki, mert egyenruhában volt, elárultuk, hogy Balira tartunk motorral. Ez azért érdekes, mert Deby a lelkünkre kötötte, hogy ha megkérdezik, hová igyekszünk, mindig csak a legközelebbi nagyvárost mondjuk. Biztonsági okokból ne áruljuk el se a köztes, se a végső valódi úticélunkat. Egy ideig tartottuk is magunkat ehhez, de ahogy közeledtünk Balihoz, a "Hová mentek?"-formájú érdeklődést felváltotta a sokkal konkrétabb "Balira akartok menni?" kérdés. Ezek után nem volt mit titkolnunk! :)
Az egy órás pihenő után szépen továbbindultunk. Valahol Sragen után Tünde szívbajt kapott, mert én idiótán megálltam egy kanyarban. Mögöttem dudáltak a kamionok, de ezt csak Tünde látta, mert én azzal voltam elfoglalva, hogy megtaláljam a majmokat. Amikor anno a Bromo felé buszozva ugyanezen az úton haladtunk, láttunk egy csomó ketrecet eladó majmocskákkal. Emlékeztem, hogy ezen a szakaszon voltak, ezért álltam meg, hogy megnézzük őket közelebbről. De ezúttal csak ananászt és kókuszdiót láttam, a majmokból már kifogytak.
Ngawi környékén végre vidékiesebb tájra értünk és zöld rizsföldek között vezetett az út.
Az eső Karangjatinál ért utol minket. Amikor elkezdett cseperészni, megálltunk, hátizsákjainkat beborítottuk az esőkabátokkal, majd továbbindultunk. Egyre jobban esett, de én még hajtottam a gépet.
"Na még egy kicsit, na még egy kicsit, haladjunk előre!"
Ezt addig mondogattam, amíg nagy cseppekben ránk zúdult a zivatar és mi közepesen átázva gördültünk be egy vegyeskereskedés elé. Mire leszereltük a motorról a felkötött cuccokat, már teljesen vizesek voltunk. Levontuk a tanulságot: Ha előttünk alkonyati sötétséget teremt egy fekete felhő, az első alkalmas helyen meg kell állni, hogy megússzuk a kényszerfürdőt.
Kávézás közben ért minket Ria üzenete:
"Hol a kulcsom? A szobám be van zárva, nincs másik kulcs, és össze kéne pakolnom Balira!" Végigfutott rajtam egy rossz sejtelem, benyúltam a rövidnacim zsebébe, és előhúztam Ria kulcsát. Basszus! Gyors sms-eket váltottunk. Többek között töredelmesen bocsánatot kértem, majd javasoltam, hogy ha van rá idő, feladjuk postán a kulcsot, ha meg nincs, akkor törjék fel a zárat, a felmerülő költségeket meg természetesen mi álljuk. A postázásra sajnos nem volt idő, törni-zúzni meg nem akartak, így csak annyi instrukciót kaptam, hogy nagyon vigyázzak a kulcsra, és majd Balin találkozunk, hogy átadjam. Őszintén szólva örültem, hogy nem kell visszafordulnunk, vagy posta után rohangálnunk, de erősen furdalt a lelkiismeret, hogy Ria csak limitált ruhatárral jelenhet meg Balin. A bárminemű ruhatár lehetőségét az a tény biztosította, hogy Ria valójában Debynél lakik. Így volt néhány ruhája, amelyek nem kényszerültek átmeneti szobafogságba.
Az eső lassan elállt, és mi folytattuk utunkat. Az első kereszteződésnél megint elvesztettem Tündét. Vártam egy kicsit, majd visszafordultam. Láttam, hogy a motorja az út szélén áll, ő meg az út szélén siet a motor felé, szemeit a földre szegezve. Kiderült, hogy a boltnál hagyta a telefonját, amelyet Hajidahtól kapott kölcsönbe ideiglenes használatra. Leszállt a motorról, elindult a bolt felé, de közben elhagyta a motor kulcsát. Ezért gyorsan visszafordult és azt kereste a földön. Én a bolthoz robogtam, ahol szerencsésen átvettem a telefont, majd vissza Tündéhez. Ő még mindig kétségbeesetten rótta az utat a motortól távolodva, majd vissza. Miután elég feltűnő volt, ahogy két fehér rohangászik az út szélén láthatóan valamit keresve, a kulcsot végül felfedező hapsi számára nem lehetett nagy talány, hogy a talált tárgy kihez tartozik. Utunk során ez volt az első, de korántsem az utolsó eset, amikor Tünde elhagyta a motor kulcsát. Szerencsére mindig megtaláltuk és így visszaemlékezve jókat mosolygok a dolgon, de a helyszínen nem mindig volt kedvem nevetni. Mert egyszer előfordulhat, az vicces, a másodiknál még mosolyogva csóválod a fejed, a harmadiknál meg a pokolba kívánod a menő műanyag (motoros)nacinak a tervezőjét! Mi a fenéért nem tudott egy zsebet varrni arra a nyavalyás ruhadarabra!
Ezután már semmi nem zavarta az utunkat. Mire besötétedett Nganjuk városába értünk. Kora reggel óta úton voltunk, teljesítettük a napi kb. 200 km-es penzumot, és semmiképpen sem akartunk sötétben vezetni. Egy warungban olcsó szállás után érdeklődtünk és így jutottunk el a Hotel Djaya portájára. A 40ezer rúpiás ekonomi szobát lealkudtuk 30ezerre, becuccoltunk, a motorokat pedig a garázsban helyeztük el. Holtfáradtan, de az első nap sikerétől mámorosan és lelkesen vánszorogtunk át a szálloda melletti kis étterembe. Vacsora után kiteregettük nedves ruháinkat, lesöpörtük az ágyról a mindenféle rendbe tartozó rovarokat, majd egy kellemes mandihasználat után nyugovóra tértünk.
A nap sikerén felbuzdulva elhatároztam, hogy másnap megírom Anyuéknak vállalkozásunk részleteit. Addig mélyen hallgattam róla, mert nem akartam, hogy aggódjanak, és nem akartam, hogy felhívják a figyelmemet a jó néhány nehezítő tényezőre. Az egész napos vezetés után úgy éreztem már belejöttünk a dologba, és megnyugodtam, hogy nem is olyan veszélyes az út. A másnapi események sajnos rácáfoltak erre és elodázták a motoros kaland nyilvánosságra hozatalát.
(09-12-28)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése