Yogyából Bandungba avagy a Kahuripan nyomában

Borobudurból a Dunia Santai irodájába mentünk, ahol leadtuk a szürke Hondát (itt egy pillanatra szeretnék megállni, és szívemben jó érzéssel megemlékezni a motorról, mert habár a kilóméterórája feladta a harcot, a gép végig hűséges és kitartó társam volt az úton), és a már ismertetett, gumi lábtartó körüli viták után, gyorsan felkaptuk csomagjainkat és sietve távoztunk.

Gyalog indultuk el a TransJogja megállójába, hogy azzal menjünk ki a vasútállomásra, de nem jutottunk messzire, mert hatalmas felhőszakadás vette kezdetét. Be kellett ülnünk egy warungba, hogy megvárjuk, amíg kissé alábbhagy az eső. Itt elfogyasztottunk egy sört és egy fapados mie gorenget, majd bő fél (vagy háromnegyed?) óra múlva tovább indultunk. A TransJogja busza a fél városon keresztülcipelt minket, mire eljutottunk a Lempuyangan közelébe. Onnan még egy pár perces séta következett a pályaudvar főbejáratáig, ahol megvettük a jegyet az este 9-kor a második vágányról induló ekonomi vonatra.

Elég későn értünk ki, tehát nem kellett sokat várnunk. Hamarosan begördült egy szerelvény a második vágányra, és én a biztonság kedvéért kétszer is megkérdeztem a peronon mellettem álló srácot, hogy ez a vonat megy-e Bandungba. Ő mindkétszer biztosított arról, hogy igen, így felnyomultunk mi is a tömeggel a vonatra.

Bandungból való indulásunk óta az ekonomi vonatok utassűrűsége mit sem változott. Tömött kocsik fogadtak, és mi aggódó tekintettel pislogtunk körbe szabad ülőhelyek után kutatva. A választék nem volt nagy. Én gyorsan lehuppantam egy négyes ülésre negyediknek, de Péternek első körben nem találtunk szabad helyet. Egy átlagos ekonomi kocsiban az egyik oldalon négyes, a másik oldalon hatos ülések vannak. Ezt persze indonéz viszonylatban kell érteni. Egy kövérebb európai vagy amerikai egymaga kitöltené a kettes ülés teljes szélességét.

Az eggyel előttem lévő hármas ülést egy srác és az ölében fekvő barátnője foglalta el. Megkérdeztük, hogy lenne-e még ott egy szabad hely, de azt mondták, hogy a barátjuk ül ott, aki épp a WC-ben tartózkodik. "Miért nem marad? Jó helyen van ott." - gondoltam, de megértően bólogattam és tovább próbálkoztam.

Két üléssel előrébb egy férfi feküdt és aludt a kétszemélyes ülőhely teljes hosszában. Őt nem mertem felébreszteni, de utastársait megkérdeztem, hogy az általa elfoglalt plussz egy hely még szabad-e. Ők a fejüket rázták, és buzgón mutogattak az ülés alá, miközben kissé arrébb húzták a szemben lévő ülőhelyre felrakott lábaikat. Lehajoltam hát és megláttam a negyedik utast, aki az ülés alá húzódva aludta az igazak álmát.

Világos volt a helyzet, ebben a kocsiban aztán nem találunk több szabad ülőhelyet. Látva szerencsétlenkedésünket, egy idősebb bácsi átült az addig fekvő lány és a barátja mellé, így Péter is le tudott ülni egy üléssel arrébb velem szemben. A WC-ben tartózkodó barátot vagy elnyelte a kanális vagy soha nem is létezett, mert a fiú és a lány a bácsika ellen nem tiltakozott. A probléma megoldódott, mindkettőnknek lett ülőhelye, habár nem egymás mellett, de legalább egymással szemben. Nem tudtam elfojtani a kuncogást, ahogy ott ültünk egy ülésnyire egymástól, indonézek közé zsúfolódva, és kapkodtuk a fejünket a két üléssor közötti járaton folyamatosan le-föl közlekedő árusok háztömbnyi portékája elől.

Amíg én ülésszomszédaimmal lefolytattam a szokásos társalgást (honnan jöttem, hová megyek, mit csinálok Indonéziában, stb.), addig Péter elindult, hogy felderítse a vonat többi részét, hátha máshol kicsit jobb a helyzet. Hamarosan csörgött a telefonom, és nagyon elcsodálkoztam, hogy Péter hív. Halványan átfutott a lelkemen a remény, hogy talált valami jó helyet, de ez aztán rögtön szerte is foszlott, ahogy felvettem a telefont.

"Ez a vonat Jakartába megy, azt mondják itt az emberek, és nem is áll meg Bandungban!!!" - kaptam az információt.

Az első reakcióm azt hiszem az volt, hogy hangosan felnevettem. Nem elég, hogy egy indókkal tömött vonaton nyomorgunk, de az a vonat még ráadásul rossz irányba is megy! Jobban mondva nem a vonat megy rossz irányba, hanem mi nyomorgunk a rossz vonaton. Ez annyira tipikus!

Miután Péter visszaért hozzám, közölte, hogy a mi vonatunk, a Kahuripan, mögöttünk jön és a legközelebbi állomás, ahol át tudunk rá szállni, Kutoarjo. Kínunkban csak vihogtunk egymásra és megkértünk egy egyenruhás utaskísérőt, hogy szóljon, ha Kutoarjo-ba érünk. Mert azt rögtön felmértük, hogy a sötétben semmi esélyünk sincs észrevenni a megfelelő állomást. Még csak az kéne, hogy ezek után leszálljunk egy olyan helyen, ahol a Kahuripan csak lendületesen átrobog és mi lendületesen integethetünk neki!

Kutoarjo állomása barátságosan derengett a neonlámpák fényében. Leültünk a forgalmi iroda közelébe, és várakozás közben azon gondolkoztunk, hol csúszhatott hiba az akcióba. Emlékeztem, hogy amikor Ria és Rebecca Yogyából Bandungba látogattak, és kimentem értük az állomásra, kissé megzavart, hogy ugyanabban az időben több vonat is érkezett Yogyából. Most is ez lehetett a gond. Kilenc óra körül több vonat is indult Nyugat-Jáva felé, az egyik Jakartába, a másik Bandungba, és én dőre módon nem egy állomási alkalmazottat kérdeztem meg, hanem csak egy utast. Azok meg aztán össze-vissza beszélnek vagy épp minden kérdésemre igennel válaszolnak, nehogy udvariatlannak tűnjenek. Így nem volt nehéz elvéteni a vonatunkat. Kutoarjo-ban azonban már biztosra akartunk menni, így a forgalmi iroda ajtajában álló vasutassal idejekorán tudattuk, hogy mi a Kahuripan-ra várunk. Ezek után minden egyes begördülő vonatnál kérdőn néztem rá, ő meg rázta a fejét:

"Nem, nem, ez még nem az!"

Megpróbáltam azt is kiszedni belőle, hogy a vonat melyik végén lesz az étkezőkocsi. A decemberi Bandung-Yogya ekonomi utunkból okulva feltétlenül a kajáskocsiba akartam felszállni, mert ott volt a legtöbb esélyünk az ülőhelyre. Persze a vasutas nem tudta megmondani, így csak reménykedhettünk, hogy bárhol is szállunk fel a vonatra, még a kocsi megtelte előtt átjutunk az étkezőbe.

A várakozás perceit egyébként egy kedves bácsival beszélgetve töltöttük, és a Kahuripan begördülésekor már az egész állomás egy emberként jelezte, hogy ez lesz a mi vonatunk.

Gyorsan búcsút vettünk hát a bácsitól és a vasutas sráctól, majd a hozzánk legközelebbi ajtót megrohamozva feltuszkoltuk magunkat ... pontosan az étkezőkocsiba!

Nehéz leírni azt a boldogságot és megkönnyebbülést, amit ilyenkor érez az utazó:

"Lesz esély arra, hogy túléljük az éjszakát! Ó, hála néktek Hermész és Szent Kristóf és a többiek!"

Leültünk hát egymással szemben a hármas ülések legszélén, kifizettük az ülőhelyért és vacsoráért járó 25ezret, igyekeztünk a legkényelmesebben elhelyezkedni és nyugovóra tértünk. Na, ez persze csak amolyan szófordulat, mert az indonéz ekonomi vonatok nem arról híresek, hogy nyugodt álmot biztosítanak. Péterrel tudatosan helyezkedtünk el egymással szemben, mert így fel tudtuk tenni a lábunkat a szemben lévő ülésre a másik mellé. Az adott körülmények között ez luxusnak számított. Az éjszaka folyamán a mellettem ülő idősebb bácsi eltűnt, mert kiköltözött az étkezőkocsi asztalos részébe, a fenekünk elzsibbadt, a nyakunk elgémberedett, a nyakpárnám többször leeresztett, de valahogy aztán csak reggel lett. A kocsit elárasztották az árusok, mindenki kínált, adott-vett, ételt, italt és mindenféle kütyüket. A mellettünk ülő egyik srác hosszas vívódás után beszerzett egy kis kék táskát, amelybe aztán rögtön be is pakolta ingóságait.

Bandunghoz közeledve ritkult a tömeg, és mellénk telepedett Atok (ejtsd: Átok :) és Andika, a két vasúti rendőr. Kedélyesen elbeszélgettünk velük, illetve főleg Atok-kal, aki egész sokat tudott Európáról, annak ellenére hogy hazánknak folyamatosan Bulgáriát nevezte meg.

Végül a reggeli órákban a szokásos késéssel befutottunk a bandungi Kiaracondong állomásra. Ott angkotba ültünk, és hamarosan betessékelhettem Pétert bandungi otthonomba, a Suka Ikhlas beli kost kicsiny szobájába.

Majdnem egy hónap után újra hazaértem.

http://picasaweb.google.com/kenildem/EkonomiBandungEsMaribaya

(10-01-19)