Indonéz modellkarrierem kezdete és vége - a Darwis Triadi School of Photography

Borobudurban épp a második, külföldi turizmóknak járó ingyen kávét szürcsöltem, amikor csörgött a telefonom. Charma hívott a Darwis Triadi fotósiskolából, mert látta a képeimet a neten.

Ez is Tünde ötlete volt: a modellkarrier Indonéziában. Kevés dolog áll olyan távol tőlem, mint kamera előtt pózolni úgy, hogy az ne idióta legyen, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Otthon eszembe sem jutna ilyesmi, de itt volt rá esély, hogy lesznek érdeklődők, mert a bule itt érdekes és ritka kincs. Később aztán a BIP-ben, Bandung egyik legmenőbb plázájában, egy ruhaboltban láttam néhány óriásfotót egy szőke és egy barna europid arcberendezésű csajról. Otthon ők nem hiszem, hogy plakátra kerültek volna, de Indonéziában minden lefotózható bulét meg kell becsülni, ha kicsi, ha nagy, ha kövér, ha sovány, ha szép, ha ronda ...

Mielőtt elindultunk Balira, elkészítettük a modelles fotósorozatunkat. Ez alkalommal születtek a Picasa-n látható teknősös képek is. Tünde otthon is modellkedett, hát neki voltak jó fotói, de rólam kellett készíteni néhányat. Ezeket aztán egy kis photoshop után feltöltöttem néhány modellügynökség weblapjára. Ezek egyikén talált rám Charma, és behívott egy "casting"-ra a Darwis Triadi School of Photography-hoz.

Darwis Triadi egy kortárs indonéz fényképész, aki mostanság főleg divat- és természetfotókra szakosodott. Nyitott egy fotósiskolát először Jakartában, majd Surabayában és pár éve létrejött a bandungi iskola is.

Innen hívott Charma, akivel megbeszéltem, hogy január 27-én bemegyek az említett "castingra". Előtte még le akartam fixálni a dolgot, de Charma nem volt elérhető, az irodában meg nem tudtak semmiféle castingról. Így történt, hogy az egész napos bengkelezés közepette elfelejtettem megnézni a telefonomat, és csak este láttam Charma üzenetét, amely szerint aznap mehettünk volna a válogatásra. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy figyelmetlenségből elszalasztottuk a lehetőséget, főleg, hogy Tünde is jött volna velem. Elnézést kértem Charmától, hogy későn olvastam az sms-t, de ő megnyugtatott, hogy másnap is mehetünk.

Így aztán másnap reggel átmentem Tündéhez, szépen kivasaltuk a hajunkat, feltettünk egy kis sminket, majd ezután a bukósisakot, ami nem tett jót a frizuránknak, és felmotoroztunk a Jl. Cipaganti-ra. Könnyen meg is találtuk a helyet, ahol persze nem tudtak semmiféle castingról. Ekkor vált teljesen világossá, hogy ez egy fotós iskola és az órákra keresnek modelleket, akiket fotózva a diákok gyakorolhatnak. Az ajánlat nem volt rossz, mert egy pár órás fotózásért 300ezret ajánlottak a kezdő osztályban és 350ezret a haladóknál. Mivel nem vittünk nyomtatott portfóliót, gyorsan ránk küldtek egy sminkest, aki feltett egy béna színű rúzst meg kifestette a szemhéjunkat, és egy csávó készített rólunk néhány fotót az épület előtt. Tünde szerint bénákat, és meg nem értek hozzá ...

Megkínáltak minket kávéval, nagyon kedvesek voltak, megígérték, hogy bekerülünk a választható modellek listájába, és ha kellünk egy-egy órához, majd hívnak minket. Aztán elbúcsúztunk, kigördültünk az épület udvaráról és soha többé nem hallottunk a Darwis Triadi School of Photography-ról.

Nekem nem szakadt meg a szívem, mert továbbra sem éreztem késztetést e tőlem igen távol álló világba való belépésre. Tünde modellkarrierje a későbbiekben jobban alakult, őt megkereste elég sok fotós, készültek rossz, de nagyon jó képek is, és legfőképp: jól jött neki az ösztöndíj ilyen formájú kiegészítése. Ez utóbbit nyilván én sem bántam volna, de minden ezirányú igyekezetem kimerült abban, hogy regisztráltam a már említett modellügynökségek honlapjain.

Ennek három eredménye lett:

1. Charma telefonhívása.
   
   
2. Egy lány hívása, aki azt hitte én vagyok egy fotóügynökség maga, és mindenáron el akarta küldeni nekem a portfólióját.
   
   
3. Elképzelhető, hogy e regisztrációknak köszönhetem Herit, a szumátrai zaklatómat, aki innen szerezhette meg a számomat, és azóta állandóan sms-eket küld és hívogat. Utóbbi esetben nem szokta megvárni, hogy felvegyem (nem mintha fel akarnám venni), egyszerűen csak rámcsörög. Először munkát akart tőlem, hogy fizethesse a húga vagy öccse iskoláztatását, aztán meg csak barátkozni. Előbbiben nem tudtam segíteni, utóbbihoz meg nem volt türelmem. Így soha nem válaszolok sem a hívásaira, sem az sms-eire. Ilyenkor kicsit rossz embernek érzem magam ...
   
   

(10-01-28)