Dreamland - az Álmok Földje nappal

Én nagyon jól aludtam a warung beli szállásunkon, míg Pétert a legyek kínozták (vagy szúnyogok?), Tündén pedig átgyalogolt két macska.

Kora reggel kinyitott a mellettünk lévő warung. A tulajdonosok kicsit furcsán néztek ránk, de nem furcsábban, mint azok az indonézek, akik ritkán látnak bulét. Szerencsére a mi warungunk tulaja későn kelő típus, így volt időnk visszarendezni az asztalokat, terítőket és ágyakat, mielőtt megérkezett és kinyitott volna. A gyorsabb ébredés reményében lealkudtuk a kopi susu-t 5-ről 3ezerre és kiültünk az egyik szélső padhoz, ahol mérsékeltebb formában leptek el bennünket a legyek. Nagyjából az a látvány tárult elénk, amelyet az éjszakai fények alapján elképzeltünk. Jobbra egy nagy, modern szálloda állt, előttünk pedig szintén egy nagy építmény helyezkedett el, amelynek tetején az üveggúla terpeszkedett. Az épület hátsó traktusára nem fordítottak sok gondot, ott nagy, vakolt felület éktelenkedett. Oldalában gang szerű út vezetett előre egészen a ... tengerig. Mert ott csillogott ám a tenger az öböl szűk szárazföldi bejáratán át kb. 100 méterre tőlünk! Jól mondta az éjszakai motoros. Itt van a part!

Még mindig vizes esőkabátjainkat és Tünde ruháit kiteregettük a motorokra és lementünk a beach-re. Senki nem volt a parton, a homokról a dagály által otthagyott moszatot takarító helyiek is csak fél órával utánunk jelentek meg, amikor mi már felmásztunk a nagy luxusszálloda és étterem, a New Kuta Beach teraszára. Onnan végig lehetett tekinteni a partot. Észak felé további homokos öblök következtek, amelyeket vízbe nyúló, izgalmas alakú sziklák választottak el egymástól. Déli irányban keskenyebb volt a homokos föveny, a függőleges sziklafal szinte közvetlenül a vízből emelkedett ki és a lépcsőzetes sziklák ormán épületek emelkedtek. Akkor még azt hittük, valami halászfalu és elhatároztuk, hogy átmegyünk oda ebédelni. De előbb még elidőztünk az elhagyatottnak tűnő luxushotel teraszán, felkerestük a nagyon tiszta és igényes mosdót, ücsörögtünk a feszített vizű medence partján, amelynek széle a levegő semmijébe veszett, kipróbáltuk a fonott nyugágyakat, és bemerészkedtünk az egyik étteremrészbe, ahol eladásra váró dísztárgyak álltak teljesen őrizetlenül. Romantikus lelkünk látta, ahogy a vendégek és a személyzet mindent hátrahagyva, az utolsó pillanatban menekül el a feléjük tornyosuló cunami elől, amely azonban - szintén az utolsó pillanatban - meggondolja magát és visszahúzódik. Hát barbár ő, hogy elpusztítson ennyi kellemet? S ottmarad dísztárgy, dekoráció, póló, terített asztal érintetlenül. Először nem értettük a dolgot, de aztán fél 10 felé rájöttünk, hogy az elhagyatottságnak sokkal prózaibb oka van. Nevezetesen, hogy a hotel és étterem aznap reggel még nem nyitott ki. Ez akkor vált teljesen bizonyossá, amikor egyre több egyenruhás alak jelent meg a területen kedvesen jó reggelt kívánva, mindenfelé rendezkedve és tisztogatva, majd a biztonsági őr felszólított minket, hogy legyünk szívesek távozni és majd 10 óra után visszatérni.

Elindultunk hát a kiszemelt falu felé déli irányba a parton, vagyis inkább a sziklákon, mászva, botladozva. Ugyan apály volt, sok helyen mégis térdig kellett a vízben gázolnunk, ha meg akartunk kerülni egy sziklát. Tünde még az öböl végén óvatlanul levette a szandálját, hogy megvakarja vagy megtisztogassa a lábfejét, és egy nagy hullám a következő pillanatban elmosta előle a lábbeliket. Volt szandál, nincs szandál. Egy pillanat műve volt az egész. A topánkák mintha még fel-felbukkantak volna egy-egy pillanatra segélykérőn a habokból, de már nem lehetett megmenteni őket. A hatalmas hullámok örökre bekebelezték a szandikat. Jobban mondva, pont, hogy nem örökre, mert idővel majd megtalálja őket egy sziklákon sétáló turizmó és lehet, hogy megörül a nagyméretű műanyagszandálnak, hisz épp nem rég vesztette el papucsát a habokban. Mi is így örvendeztünk séta közben egy-egy flipflop papucsnak. Gyűjtögettük őket, Tünde meg próbálgatta. Ez méretben jó, ez kényelmes, ezek színben passzolnak egymáshoz ... Hasznos volt az óceánparti papucsvásár, mert a cakkos-tarajos felületű sziklákon még gumiszandálban is kényelmetlen volt a járás, nem hogy mezítláb. El is mállott és kilyukadt a gumiszandim talpa a túrán!

A parton az első állomás egy bambuszrudakkal burkolt betonoszlopokra épített faház volt. A bambuszkaput lakattal lezárt lánc védte, de ez nem akadályozta meg Tündét, hogy behatoljon a házba, amelybe azonnal beleszeretett és már az első lépcsőfoknál magáénak tudott. Na, ez valóban egy elhagyott ház volt, illetve egy be nem fejezett. Először egy nagy teraszra jutottunk fel, amelyen egy hatalmas faasztal állt. A terasz fölötti szinten emelkedett maga a kétemeletes ház. Panzió és étteremféleségnek épülhetett ez is, bár csak pár szoba volt benne. A legfölső szobát szerencsére nyitva találtuk. Az egész épület fából készült és mindenhol a fát védő lakk illata terjengett. A szoba teraszajtaja zárva volt, de a belülről nyíló ablakokon keresztül ki lehetett mászni. Tünde teljesen elvarázsolva mászkált fel és alá a teraszon, és végig azt hajtogatta, hogy itt kellet volna töltenünk az éjszakát, nem a warungban, de még most sem késő, ma este aludjunk itt! Apály vagy dagály, mászva vagy úszva ... ugyan már, kedves barátném nem ad ilyen apróságokra! Szerencsére sikerült lebeszélnünk, és beérte néhány fotóval, amelyen egyértelműen látszik, hogy ő a ház tulajdonosa. :)

Továbbmászva elértük az épületeket, de kiderült, hogy nem igazán falut alkotnak, hanem szálláshelyek és warungok a part mentén. Magányra vágyó szörfösök és búvárok jönnek ide szárnyalni vagy merülni. Legalább is ezt sugallta a hely. Aki party-ra és életre vágyik, az átmászhat New Kuta Beach piramisába. Már dél felé járt az idő, farkaséhesek voltunk, de egy nasi goreng 20ezerbe került, így elhalasztottuk az ebédet. Másztunk hát tovább, és egyre kisebb öblöket találtunk, egyre kevesebb lett a ház, egyre kékzöldebb a víz, majd elértünk ahhoz a ponthoz, ahonnan nem volt tovább. Hatalmas sziklafal emelkedett előttünk, az ösvény és a túra véget ért.

Visszaérve egy teli Dreamland Beach-et találtunk. Helyiek és turizmók lepték el partot, a kinyitott warungokat és éttermeket, s mi hálát adtunk az égnek, hogy láthattuk a partot reggel 7 órai néptelen állapotában is. Fürödtünk egyet a tengerben, ami nálam abból állt, hogy egyszer hasra vágott egy hullám, majd a visszahúzódó víz végighúzott az apró kavicsokon, majd ezt megismételte még egyszer, mire végre ki tudtam menekülni. Azt kellett megállapítanom, hogy Dreamland valóban inkább szörfös, mint fürdőparadicsom.

Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ha drágálltuk a 20ezres nasi gorenget a déli öblökben, a New Kuta Beach Hotel árait látva elszégyelltem magam már csak attól is, hogy mockosz kisz keszeimbe mertem venni az étlapot. A nasi goreng 60ezer, míg a mie goreng 80ezer rúpiába került. Vagy fordítva. De az mindegy. Azóta már százszor elbizonytalanodtam, hogy vajon jól láttam-e, hogy nem csalt-e meg a szemem, mert ezek az árak túlságosan hihetetlenek voltak. Lassan már kiesett a szemünk az éhségtől, és még várt ránk néhány öböl, így továbbindultunk. Eszterék pont nemrég értek le a strandra, ők is béreltek motort, azzal jöttek, de őket csak egy percre üdvözöltük, miután sikerült kikecmeregniük a hullámok szerető öleléséből.

Kora délutánra a parkoló megtelt, és a sok kocsi között elbújtak száradó ruhákkal teleaggatott motorjaink. Viszont megúsztuk a parkolási díjat, ami itt biztos jóval seribu (ezer) felett lehetett. A pálmasorral elválasztott széles út most sokkal barátságosabb volt, mint ahogy tegnap este fogadott minket. Forgalom nulla, hát lehetett száguldani felfelé, már amennyire az emelkedő engedte. A Pecatu Indah Resort kapuját elhagyva első utunk egy otthonos kis warungba vezetett.

http://picasaweb.google.com/kenildem/ABukitFelszigetOblei#

(10-01-10)