2010. február 4., csütörtök

Újra dzsungelharcosokként a Goa Gajah környékén

A "Goa Gajah" elefántbarlangot jelent és a Monkey Forest után erre vettük utunkat. Ha ezt a barlangot azonban valaki a majomerdő mintájára képzeli el, nagyot csalódik. (Ez főleg Neked szól, Muci! Ne is tagadd, hogy lelki szemeid előtt egy elefántoktól hemzsegő park ígéretes képe jelent meg!)
Bali szigetén soha nem éltek elefántok. A szent helyként tisztelt barlang talán a közeli Sungai Petanu-ról kapta a nevét, amelyet egykor Elefánt-folyónak neveztek. Egy másik elmélet szerint a barlang bejárata köré a sziklafalba faragott hatalmas démonfej egy elefánt fejéhez hasonlít, és innen ered a barlang neve.

A szent terület ma a Monkey Forest mintájára turistalátványosságnak van kiképezve. A belépőjegy megvásárlása után egy sarungot kellett a derekunkra kötnünk, ha a szoknyánk vagy nadrágunk nem ért a térdünk alá. Csak ezután léphettünk be a szentélykerületbe, ahová egy lépcső vezetett le. Az alul található kis téren szentélyek helyezkedtek el, középen egy dupla medencébe hátukat a falnak vetve kőbe faragott női alakok öntötték korsóikból a szent vizet, és a magas sziklafal oldalában burjánzó faragások közepette egy ajtónyílás tátongott.
Illetve épp, hogy nem tátongott, mert elég szűk volt, egyszerre csak egy ember fért be rajta kényelmesen. Belépve egy rövidke folyosó után kitágult a tér és három falba vésett fülkét lehetett felfedezni a félhomályban. Az egyikben egy lingam szobrának maradványai voltak (ez Shiwa isten fallikus jelképe), vele szemben női párját, a yoni-t lehetett egy kődarabban felfedezni, és a középső fülkében Shiwa fia, az elefánt-fejű Ganesha terpeszkedett. A szobrok a szokásos fekete-fehér kockás rongyokba voltak csomagolva, előttük áldozati étel és virágok maradványai. A látvány inkább lehangoló és koszos volt, mint szent, ezért hamar kiiszkoltunk az üregből.

Nem tudom, hogy a bejárat köré faragott démonfejet hogyan téveszthette össze bárki is egy elefánttal. Persze, ha belegondolok, hogy Balin, hiánycikk lévén, a szigetlakók egy fia elefántot sem láttak egész életükben ...
A démonarc bal oldalán hatalmas ujjhegyeit láthatjuk, ahogy előrenyúl velük, hogy gonosz pofáját a sziklából kitolva életre keljen. Oly erővel nyomja szét a sziklát, hogy azon számtalan girbe-gurba, púposodó-homorodó, trópusi növényzet mintájára burjánzó gyűrődés keletkezik. Örök erővel, örök hévvel, örök lendülettel próbál kitörni, de hiába. Nem szabadulhat soha. Sziklából kigúvadó szemei az idők végezetéig nézhetik, ahogy hívők és turisták tömegei masíroznak ki és be a száján.

Természetesen rituálisan megmosakodtunk a kettős medencében is. Na, nem kell nagy lubickolásra gondolni! Leereszkedtünk a lépcsősoron, a medence párkányán odaaraszoltunk a korsóból vizet öntő nőalakokhoz és a Tanah Lot-nál tanult módon háromszor megmostuk a kezünket, az arcunkat és egyszer a fejünket (már ha jól emlékszem).

A barlang melletti szentélyek mögött hosszú lépcsősor vezetett le egy vadregényes parkba. Azért használom a park szót, mert a lépcső, a nagy sziklákon látható faragások és egy újabb medence miatt egyértelműen tetten érhető volt az ember keze munkája. De ami ezeket körülvette, az nem volt más, mint maga a dzsungel! A medence állott vizében tavirózsák úsztak, az elszórtan heverő hatalmas mohás sziklák oldalán épületrészletekre emlékeztető faragások díszlettek, az indák és óriási lelógó levelek között hófehér vízesés habja csillant. Az egész látvány újfent olyan volt, mint egy kalandfilm kulisszája. Miközben otthon a fotelben terpeszkedve, camembert sajtot és olajbogyót zabálva izgultam Indiana Jones kalandjain, vagy Fatu Hiva őserdejét jártam Thor Heyerdahl-al, csak álmodtam arról, hogy egyszer majd én is eljutok egy ilyen helyre. És habár a látvány tökéletes vadságát elvették a szentélyek és a kiépített út, a természetes táj és mesterséges, épített környezet olyan szerencsés találkozását láthattuk itt, ahonnan a hely szellemei, istenei, démonai és kóbor lelkei még nem menekültek el. Ott voltak mindannyian a fákban, levelekben, gyökerekben, kövekben, mohában és a vízben.

Újra felfelé haladva eljutottunk egy szentélyhez, ahol egy bácsi spriccelt ránk szent vizet, miután a füstölő füstjét háromszor az arcunk felé kellett terelnünk, majd hosszasan magyarázta, hogy valami amerikai turista hány száz dollárt hagyott ott adományképpen, amiért aztán megkapta méltó jutalmát. Én a jól bevált ezressel rukkoltam elő, és fukarságomért meg is kaptam a büntetésem, mert egy rossz mozdulattal valahogy kirántottam a saját kezemből a kamerát, amely a kőpadkához ütődve eltört. Első ijedtségemben hatalmasat káromkodtam minden hindu isten füle hallatára, de aztán szerencsére láttam, hogy csak a protector és a foglalata esett le. Egyszerűen csak kiugrott a helyéről, semmi nem tört el rajta, szépen vissza lehetett pattintani és csavarni. Ebből arra következtetek, hogy a démonok nem túl pénzéhesek, a kicsit is megbecsülik.

A szentélyből leereszkedve útelágazáshoz értünk, ahol fatábla mutatta az irányt:

"JUNGLE" balra!

Több se kellett, elindultunk a szűk ösvényen. Hamarosan elértünk egy sziklafalhoz, amelynek tövében forrás felett kezdetleges kőszobrok sorakoztak. Nyilván oda kellett menni és megfogdosni őket, hiszen végre nem egy múzeumi tárló üvegén keresztül lehet régi(nek tűnő) tárgyakat szemlélni. Ennek az lett az eredménye, hogy az egyik szobor fejét egy laza mozdulattal eltávolítottam a testéről. Ha már így (le)esett, tudományosan megvizsgáltam egy fotó erejéig, majd visszahelyeztem. Ezután felhívtam Tündét, hogy ők merre járnak, mert a csapat nyilván már az elején felvette a szokásos 2-4-es felosztást. Elég valószínű volt, hogy ugyanazon az úton járnak előttünk, habár hiába soroltam fel Tündének az út széli ismertetőjeleket, mint kőszobrok, oltárka, kunyhó előtte paddal, egyikre sem emlékezett. Pedig később végignézve a képeiket láttam, hogy még fotózkodtak is a padnál! :)
Behatolva az erdőbe egyre szűkebb ösvényen haladtunk és végül elértünk egy kiugró sziklára emelt oltárhoz. Ahogy kimásztam a természetes kőteraszra és letekintettem a mélybe, a liánok, indák és lombok között megpillantottam egy széles folyót, amelynek vizében apró alakok gázoltak: Anett, Tünde, Eszter és Gergő.
Megint átfutott a lelkemen a hitetlenkedés. Tényleg itt állok? Tényleg az én szemeim látják ezt? A szürkületben a mélyben csillogó sötét víz felett az őserdő hatalmas fáinak leveleit a valódi regényesség édes szele lengette. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám ...

A szikla melletti természetes mandiban fürdő pucér pasitól megkérdeztem, hogyan lehet lejutni a folyóhoz, mert a magaslatról nem láttam levezető lépcsőt. Kicsit vissza kellett menni az úton és onnan le lehetett ereszkedni egy köves, meredek ösvényen. Leérve Anettet találtuk a parton, aki a látványban gyönyörködött. Nem csoda, hiszen a felső részen hatalmas sziklák között tört magának utat a víz és egy rozoga híd is átívelt a folyó felett. Klasszikus kalandregények örök helyszíne.
Tünde, Eszter és Gergő már mélyen benn jártak a folyóban. Péter és én is utánuk merészkedtünk. Egy idő után azonban mellig ért a víz, ezért megpróbáltunk átmászni a sziklákon, hogy eljussunk a hátsó traktusba, ahol a sziklák közt lassabb volt a víz folyása és fürdésre alkalmasabb kis tavakat képezett. Legalábbis így látszott arról a pontról, ameddig mi eljutottunk. Mert a sziklák túloldalán nem lehetett lemászni, így az úszás volt az egyetlen odavezető út. Nem akartuk teljesen bevizezni a ruhánkat, mert már esteledett és a csuromvizes póló és nyáriruha még a trópusokon sem annyira kellemes viselet naplemente után. A többiek valamennyire megszabadultak ruháiktól, Tünde például a bejáratnál kapott lila sarungot tekerte magára, hogy a rendes ruhája száraz maradjon. Akkor még nem tudtuk, hogy ez az igyekezetünk merőben fölösleges, hiszen hamarosan mindannyian bőrig ázunk majd a hatalmas felhőszakadásban.
A kötelező fotózkodás után elindultunk visszafelé, felmásztunk a meredek ösvényen, ott is fotózkodtunk, majd az esőcseppek sűrűségével és nagyságával egyenes arányban szaporáztuk lépteinket az őserdei úton. Én a sarungot magamra terítve próbáltam védekezni az eső ellen, nem sok eredménnyel, és a többiek már vizes sarungja még kevesebbet ért. Minden igyekezetünk hiábavalónak bizonyult. Mire elértük az első menedéket nyújtó épületet, már mindenki csurom vizes volt. Ennek ellenére még egyszer fotózkodtunk (itt született a bule istenség), majd nekivágtunk az utolsó etapnak, a menedéktől a kocsiig. A kapunál már nem állt senki, a bódésorok zárva voltak, sehol egy lélek, csak mi hatan gázoltunk a szuvenírstandok között a bokáig érő vízben. Hát, igen, a balinéz csatornák sem az elvezetőképességükről híresek!
A kassza is zárva volt már természetesen, hiszen rég elmúlt 6 óra, így nem volt kinek visszaadnunk a sarungokat. Most itt lapul kettő is a szekrényemben, egy sötétkék és egy lila, akkurátusan fehér Goa Gajah felirattal ellátva.


(10-01-05)


2 megjegyzés:

  1. Az este krónikájához még hozzátartozik egy bevásárlás. Totál szétázva, de még így is a harmincfokos melegből szabadultunk be egy boltba. Amelyből majdnem kimenekültem, mert a légkondi kábé 15 fokra lehetett beállítva. Gyakorlatilag szétfagytunk, mire megvásároltuk az esti kártyapartihoz szükséges sört, cigit, miegyebet. Pókerparti, amelyet ismét Eszter nyert meg. Persze, ezt csak másnap reggel tudtuk meg, mert Ildi valamennyire tudatosan kiejtette önmagát (azt hiszem, unta a játékot), utána meg én estem ki, valamennyire szintén tudatosan, de a lapjaimmal akár nyerhettem is volna. Kevés magasabb van a pókerben, de most valahogy két embernek is sikerült összehozni.

    VálaszTörlés