2010. február 7., vasárnap

Vissza Denpasarba

A Gunung Batur megmászása és a visszafele úton való elázásunk után jó volt ledőlni egy kicsit a szobában az ágyra, amíg a raftingos különítményre vártunk. A hivatalos program szerint ők 1-kor végeztek, tehát kb. 2-re kellett volna visszaérniük Toya Bungkah-ba. Mi is úgy ütemeztük a túránkat, hogy erre az időpontra nagyjából visszaérjünk. Reggel összepakoltuk a táskáinkat, Eszter és Gergő áthozta a csomagjait a mi három fős szobánkba, és megbeszéltük az Ibuval, hogy kb. 2-ig ott tárolhatjuk a hátizsákjainkat.
Péter és én, miután levetettük és kiteregettük vizes ruháinkat, és a többiek még nem voltak sehol, ledőltünk az ágyra, mondván vízszintesen sokkal kényelmesebb a várakozás. De a nagy eső lehűtötte a levegőt, a szobában szinte hideg volt, és amúgy is átfázott lábfejemnek jól esett a meleg takaró. Ezen takaró aztán szépen lassan kúszott felfelé a derekamra, a felsőtestemre, míg végül elérte a nyakamat is, és a kellemes melegbe vackolódva szépen elaludtam.
Tündéék 4 óra felé értek vissza a szállásra, és persze nem lehetett rögtön tovább indulni, mert mindenki vágyott egy meleg teára vagy kávéra. Útközben vettek instant kávét, így az Ibutól csak forró vizet kellett kérnünk. Eszter egy bögre forró vízben megpróbált megpuhítani majd elfogyasztani egy zacskónyi smack-et is, amelynek ízletes voltában mindannyian kételkedtünk. Indulás előtt az Ibu 10ezer rúpiát akart elkérni az öt pohár forró vízért, amit Tünde enyhe túlzásnak tartott. Ezután pedig felárat akart velünk fizettetni, mert későn hagytuk el a szobát. Ez már jogosabbnak tűnt, de persze eszünk ágában sem volt fizetni. Tünde a kezébe nyomott kétezret a forró vizekért, majd faképnél hagyta.

Este 6 felé indulhattunk el Denpasarba a szokásos felállásban: Péter és én a motoron, Tünde, Eszter és Gergő a kocsiban.
Az út eseménytelenül zajlott. Egyszer megálltunk vacsorázni, majd a csöpögő esőben rendíthetetlenül haladtunk tovább. Hamarosan elértük régi kedves ismerősünket, a denpasari elkerülőutat. Északról érkezve értelemszerűen a bypass északi szakaszára csatlakoztunk be, de én úgy emlékszem, hogy aztán megkerültük az egész várost, hogy délről hajtsunk be a Jalan Diponegoro-ra, mert úgyis onnan lesz egyirányú és onnan ismerjük az utat a Hotel Queen-hez. De lehet, hogy csak azért emlékszem így, mert a bypass-on megint nagyon hosszú ideig mentünk. Útközben megálltunk egy CK-nél (Circle K = éjjel-nappali bolthálózat) kávét és sört venni. Közben felhívott Tünde, hogy mi a Hotel Queen utcájának a neve. Ez azt jelentette, hogy már ők is a városban vannak, így hamarosan indultunk is tovább, hogy ne kelljen ránk sokat várniuk. Mivel nem ismertünk más helyet Denpasarban, és késő este érkeztünk meg, megint a Hotel Queen-ben szándékoztuk tölteni az éjszakát.

Mi értünk elsőnek a szállodához, de Tünde hamarosan telefonált, hogy kb. 10 perc múlva ők is ott vannak. Tisztában voltunk vele, hogy sokkal több lesz az tíz percnél, így elmentünk a közeli Honda szalonba megnézni a nyitva tartását. Másnap ugyanis el kellett vinnünk Tünde motorját egy szervízbe, hiszen valahogy tovább kellett mennünk vele ... egészen Yogyáig! Közben beugrottunk egy elektronikai boltba, hogy Péternek keressünk Nokia töltőt, amit otthon hagyott (vagy elhagyott?). Találtunk ugyan, de csak használtat vagy utángyártottat, vagy Nokiához is jó nem is Nokia töltőt, és Péter nem akart 30ezer rúpiát adni a kétes eredetű tárgyakért.
Visszatérve a szállásra az autó még mindig nem érkezett meg, ezért mentünk még egy kört a környéken olcsóbb szállás után kutatva, sajnos sikertelenül.
Az autós bandának még mindig híre-hamva sem volt, amikor megkérdeztem a Hotel Queen recepcióján, hogy van-e szobájuk két főre. A tervek szerint ugyanis Eszter és Gergő az este lemennek Kutára taxival, így hárman maradunk. Tünde ragaszkodott hozzá, hogy próbáljunk spórolni és vegyük ki a szobát két főre. A recepció előtt úgyis látványos kocsiból-kipakolást fogunk végezni, senkinek nem fog feltűnni, ha Tünde közben bemegy a szobába, és nem jön ki többet. Én utáltam a tervet, mint minden kommandózást és manőverezést és lapítást, de nem vitatkoztam, mert a pénzünk fogytán volt. Meg kellett ragadni minden lehetőséget a spórolásra!
Miután végre megérkezett a három autós csavargó, az összes cuccunkat kipakoltuk a kocsiból. Ez eltartott egy ideig, mert Tündének Eszterék csomó dolgot hoztak otthonról (mint pl. cd-ket, egy hatalmas könyvet, pick szalámit, citromlevet, mustárt és majonézt, stb.), amelyek a pár napos utazás alatt mind a kocsi padlóján, az ülés alatt és a csomagtartóban szanaszét végezték. Másnap le kellett adnunk a kocsit, tehát újra kellett szerveznünk az összes csomagunkat, hogy majd a motoron tudjuk tovább szállítani őket.
Becsekkoltam a recepciónál, és kifizettem a szobát két főre, amely így 110ezer rúpiába került, mert 2010. január 7-vel kezdődően 10 %-os adót számoltak fel minden szobához. Tünde a nagy pakolás közepette egy adag csomaggal eltűnt a szobában, behúzta a függönyöket, és ki sem lépett aztán, nehogy feltűnjön valakinek, hogy hárman vagyunk.
Elbúcsúztunk Esztertől és Gergőtől, akiket a taxi levitt Kutára, mi meg lassan nyugovóra tértünk ... újra Denpasarban, ahol a holnap megint folyó ügyek intézésével telik majd, úgy mint: motorjavíttatás, autó visszaadás, utolsó varratkiszedés ... és csak aztán indulhatunk el dél felé, a Bukit-félszigetre.

(10-01-08)


3 megjegyzés:

  1. Hát igen. Elbúcsúztunk Eszteréktől, de később még találkoztunk velük. Denpasar visszafogadott. Nekem tenni kellett még egy kört, mert Tünde kissé kibukott, hogy egyszer sem tudott barátnőjével normálisan beszélgetni, mert mindig ott volt zavaró tényezőnek a pasi. Ez, mondjuk, elég sok eddigi és későbbi cselekedetére magyarázatot adott. Az ő fejéből pattant ki az egész nagy, közös utazás terve, aztán végül ő érezhette magát a legmagányosabbnak. Ildivel kezdtek bele egy nagy lelkizős beszélgetésbe, ahonnan nem hiányzott a személyem. Mindegy volt, mert egyébként is akartam sört venni, kissé átgondolni, hogy az elkövetkezendő napok hogyan telnek majd hármasban. És különben is utáltam, hogy a kocsiban NEM általunk felhalmozódott mocskot nekem kell eltüntetni. Ez van, a fogyasztói társadalom érdekes felfogású embereket nevel ki mostanság. De nincs jogom ítélkezni. Nekem is megvannak a hibáim. Az, hogy ezek a hibák kevésbé ártalmasak más emberekre, az meg ki szart érdekel, nem igaz?

    VálaszTörlés
  2. Ja, a NOKIA-töltő. A nagy csomagolásban elveszett itthon a cipőim között. De jobb is így. Az indonéziai nyaralás azért volt „csak” három hetes, mert halaszthatatlan ügyben vissza kellett érnem Pestre. Amiről kiderült, hogy nem is annyira halaszthatatlan. Emiatt hívtak telefonon, ami, ugye, le volt merülve, és senki nem tudott kölcsönadni egy töltőt, mert senkinek nem volt NOKIA-ja. Ha lett volna, akkor feltöltöttem volna a telefont, akkor pedig elértek volna, kiderült volna, hogy nem is kell annyira sietnem a fővárosba, ami elgondolkodtatott volna, hogy áttegyem a visszaindulás időpontját, ami nem nagyon sikerült volna, és ez szétcseszte volna az egész „telelést”. Ilyenkor szoktam volt mondani, hogy minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Persze, minden másként lett volna. Vagy sem. Mármint Ildivel. De így lett. És hiába van minden úgy, ahogy lennie kell, néha fáj. Mais, c’est la vie, pussycat :-)

    VálaszTörlés
  3. Abba, hogy Tünde és Eszter nem tudtak egyszer sem kettesben beszélgetni az utazás alatt, belejátszott az is, hogy mi ketten Péterrel mindig leszakadtunk a társaságtól, vagy éppen külön mentünk a motoron. Így nem vállaltuk fel azt a szerepet, hogy mondjuk dumálunk Gergővel, vagy épp elmegyünk valamerre, amíg a lányok dumálnak egy kicsit a csajos dolgokról. Most már persze sajnálom ezt, mert nyilván sok feszültséget elkerülhettünk volna, ha nincs bennem az a tudatalatti, önző vágy, hogy leszakadni, ketten menni, nem baj, ha nem vagyunk mindig a többiekkel ... amiből aztán az lett, hogy alig voltunk a többiekkel ... ami egy csoportos utazás alatt sok gondot okozhat, és okozott is.

    VálaszTörlés