Tó a felhők alatt - A Danau Batur felé

A hajnalig tartó pókerparty miatt Padangbaiban nehéz volt az ébredés. Előző este megbeszéltük, hogy elindulunk reggel 7-kor, hiszen nem tudtuk, milyen út vezet fel a hegyekbe, és nem akartuk elvesztegetni az időt. Én nem maradtam a party végéig, de nekem is elég nehezemre esett felkelni, hát még a többieknek, akik megint hajnali négyig verték a blattot. Reggel hétkor, amikor belestem Tünde és Anett ablakán, még javában húzták a lóbőrt, ezért kimentem a szálloda elé a partra. Azt reméltem, a nyüzsgő kikötő látványa majd felébreszt, de csalódnom kellett. A partra húzott halászhajók lustán heverésztek a reggeli napfényben, a komphajók pedig az öböl déli végén álltak, olyan távol, hogy csak hangos kürtölésüket lehetett hallani, a rakodás vagy az utasok moraját már nem. Végignéztem, ahogy egy komp elfordul a mólótól, kihalad az öböl bejáratán, majd eltűnik a vízbe nyúló hegyfok mögött, és visszasétáltam a szobához. Addigra kinyitott a reggeliztető konyha és Tünde is felébredt, mint kiderült már másodjára. 7 órakor én már visszaaludt állapotában láttam, mert amikor először felkelt még nem látott semmi mozgást, így nem volt kérdés, mi tévő legyen.

Egy füzetbe kellett felírnunk, hogy mit választunk reggelinek a menüből, majd a kész ételt és italt kihozták a szobánkhoz, és a teraszon fogyaszthattuk el. Fejedelmi kiszolgálás a Billabong Beach Hotelben mindössze 20ezer rúpiáért fejenként!

Reggeli után még gyorsan DVD-re írtuk Anett laptopjával az összesített fotókat, hogy mindenkinek meglegyenek, majd rövid tárgyalás következett az úticélunkat illetően. Mindenképpen hegymászást terveztünk, a kérdés csak az volt, hogy a 3142 méteres Gunung Agung (Bali legmagasabb és legszentebb hegye) legyen a szerencsés kiválasztott vagy megelégszünk az 1717 méteres Gunung Baturral, ahonnan viszont egy hatalmas tóra nyílik valószínűleg gyönyörű kilátás. Bibliánk, a LP azt írta, hogy a nagy hegy megmászása egy 10-11 órás, nem kis erőfeszítést igénylő túra, míg a Gunung Baturt 4-5 óra alatt is meg lehet hódítani. Én határozottan a másodikra szavaztam, mert nem éreztem se testi, se lelki erőt egy egész napos intenzív hegymászáshoz. Akkor még nem tudtam, hogy aggodalmam fölösleges, hiszen hegymászásra majd csak másnap kerül sor. Még mindig Indonéziában voltunk, ahol ember tervez de a sziget, jelen esetben Bali, végez, és bármilyen gondosan tervezel, reggel még nem tudhatod, hogy hol és milyen kalandok után kötsz ki estére.

Mindenesetre mi terveztünk:

Tünde és én a motoron, Eszter, Gergő és Péter a kocsiban elindul Toya Bungkah, a Batur tó partján lévő falucska felé. A kocsi elviszi Anettet a kikötőig, ahol érzékeny búcsút vesznek tőle (mi ezt Tündével még a szálloda parkolójában megtettük) és felteszik a Lombokra induló kompra. A Danau Batur felé vezető úton található Pesaban nevű helységben találkozik a két különítmény. Ott elhelyezzük a motort egy warung biztonságában, és mindannyian a kocsiban folytatjuk utunkat, mert nem tudhatjuk, milyen út vár ránk a hegyek és a tó felé haladva. Lehet, hogy túl meredek, lehet, hogy kátyús, sáros, köves ... jobb nem szenvedni a motoron ketten. Akkor még szintén nem tudtuk, hogy Indonéziában nem Bali útjaitól kell elsősorban félni. Jáván már kaptunk ízelítőt a "megszűnik az út"-jelenségéből, de a java még csak ezután várt ránk. Igazi motocross Sukamade felé vagy a Ijen vulkán kénkráteréhez ...

Tündével a szokásos "minden kereszteződésben kérdezünk"-technikát alkalmaztuk és sikeresen meg is találtuk a Pesaban felé vezető utat. Egy nagy szerpentin után meg kellett állnunk, mert a hegytetőn csodaszép panoráma tárult elénk megművelt földekkel, dombokkal, tengerrel. Csodálkoztunk is, hogy a többieket nem itt értük be, hiszen egy ilyen szép helyen biztosan ők is megálltak. Pont ekkor hívott Péter, kérdezve, hogy merre járunk. Én mondtam neki, hogy Pesaban előtt vagyunk még a nagy panorámánál. Nem igazán tudta, hogy miről beszélek, de aggodalmasan a lelkemre kötötte, hogy óvatosan jöjjünk tovább, mert nagyon rossz lesz az út. Ők már a faluban vannak és bevárnak minket, onnan együtt megyünk tovább, mert nehéz lesz közlekedni a motorral.

Kigyönyörködtük magunkat a látványban, aztán sietve indultunk tovább, hogy a többieknek ne kelljen sokat várniuk. Habár az út továbbra is felfelé vezetett és kanyargós volt, egy fia kátyúval vagy kővel nem találkoztunk, sima aszfalton kapaszkodtunk felfelé. A következő faluba beérve árgus szemekkel figyeltem, hol vár az autó az út szélén, de sehol nem láttam az aranyszínű Toyotát. Egy idő után elértünk egy bekötőúthoz, amellyel szemben nagyobb warung állt. Innen felhívtuk az autós bandát, hogy merre állnak, merre várnak, mi nem találjuk őket. Próbáltuk beazonosítani, hogy ki merre lehet, és ahogy Péter sorolta az általuk már elhagyott falvakat, világossá vált a helyzet. Mindkét csapat szerencsésen eljutott Klungklung-ig, ahonnan azonban két különböző úton indultunk el észak felé. Mi jöttünk a főúton Pesaban irányába, míg Péterék Sidemen felé indultak, amely út nagyjából párhuzamosan visz észak felé csak éppen max. harmadrangú és ennek megfelelően borzalmas állapotban van.

Nem túl kedvesen utasítottam Pétert, hogy akkor azonnal forduljanak vissza, és jöjjenek át a jó útra, és egyébként is hogy lehettek ilyen bénák, hogy eltévesztették az utat!

- A helyiek mondták, hogy erre jöjjünk! Pesaban előtt Selat az egyik nagyobb település, azt kérdeztük, merre van és erre irányítottak minket! - hangzott a védekezés a vonal túlvégéről.

- Hát mondom, hogy ezeknek nincsen agyuk, hogy még a saját szigetükön se tudják, mi merre van, hogy hogy lehetnek ilyen ... - és még mondtam volna tovább, amikor megakadt a szemem a térképen szereplő Selat helység nevén. Ez a név azonban nem a Pesaban felé vezető főúton állt, hanem onnan sokkal északabbra, a Rendangnál a főútba torkolló országúton. Hát, erről ennyit. Két Selat is van Bali szigetén, ráadásul egymástól kevesebb, mint 30 km-re ... ilyen körülmények között nem csoda, hogy sikerült két külön útra tévednünk.

Miután az egész bénázást a hülye balinéz településszervezésre kentük, megbeszéltük az új találkozót Rendangban, a következő településen, ahol külön útjaink találkoznak. Felültünk tehát Tündével a motorra és indultunk tovább. Figyelmesen pislogtam jobbra-balra, próbáltam elkapni egy warung cégérét, amin fel van tüntetve a falu neve. Meglepődve láttam, hogy már harmadjára is a Rendang feliratot olvasom, majd amikor találkoztunk egy kőbe vésett "Selamat Jalan"-táblával, és visszafordulva a kő túloldalán a "Rendang" nevet láttam, bizonyossággá vált a sejtelem. A motoros egység pontosan abból a kereszteződésből hívta fel az autós különítményt, amelyet később találkozóhelynek szemeltek ki.

Megfordultunk tehát, visszagurultunk a warunghoz és egy-egy kávé társaságában szépen bevártuk a Toyotát. Közben megkérdeztem a háziakat, hogy másnapig az udvarban hagyhatom-e a motort, amit ők készséggel megengedtek.

Miután megérkeztek a többiek, kellett egy kávészünetet tartaniuk, mert a rossz minőségű út kicsit kikészítette Péter idegeit. Ő vezetett ugyanis, és pár órás alvás után nehezen viselte az indonéz utak és sofőrök minőségét.

Továbbindulva Gergő vette át a sofőr tisztjét, de neki sem jutott könnyebb menet. Alig indultunk el, hatalmas eső zúdult ránk. De akkora, hogy az orrunkig alig láttunk! Körülöttünk érzékeltük az erdőt, a fákat, de azon kívül csak a vizet, eső és felhő formájában. Valahol Penelokannál megállított minket egy esőkabátos ürge, aki az út széli viskóból rohant oda hozzánk, és kifizettette velünk a Gunung Batur területére szóló párezer rúpiás belépőjegyet. Ezután értük el a tó felé vezető kisebb utat, amelyet azonban csak harmadjára találtunk meg az útjelző táblák elégtelensége és a köd miatt. Ha agyonvernek se tudom már rekonstruálni, hogy honnan jöttünk és merre fordultunk először, és hogyan derült ki, hogy az rossz út, és merre fordultunk másodszor, és miért volt az is hibás, és hogyan találtuk meg végre a jó utat. A lényeg, hogy megtaláltuk, és habár kanyargott, de lefelé vezetett, ami jó jel volt, mert egy hegyekkel körülvett tóhoz előbb-utóbb le kell ereszkedni. Hiszen valahol ott van a mélyben. Ja ... mert, hogy a tavat egyáltalán nem láttuk! Az út egyik oldalán hegyoldal volt, a másik oldalán pedig csak sűrű, fehér köd. Itt sejtettük a vízfelületet. Valószerűtlen érzés volt, hogy a térkép szerint egy 16 négyzetkilóméteres tóhoz közeledünk, ami azonban sehol sincs. Van viszont helyette egy fura nagy fehérség az út egyik oldalán, amelyről érzi az ember, hogy nincs mögötte semmi, csak a tér. De hol van a tó? Vajon a felhő alatt?

Ahogy egyre haladtunk lefelé, egyszer csak egy fehérségen támadt apró lyukon keresztül megcsillant valami. Már éreztük, hogy nagyjából leértünk a tó szintjére, és dimbes-dombos, mint később láttuk vulkáni, tájon haladtunk, amikor egyszer csak oszlani kezdett a köd, és tőlünk jobbra megpillantottuk a Danau Baturt.


A két Selat Padangbai és a Danau Batur között nagyobb térképen való megjelenítése

(10-01-07)