A Sanglah Kórház új betege

Ezt a napot egy denpasari kórházban kezdtük, hogy kivetessük Tünde különböző testrészeiből a varratokat. Találtunk egy közeli kórházat, amely belépve megnyugtatóan hasonlított az otthoniakhoz. Tünde ugyan kötött utasbiztosítást, de csak az első két hónapra, így a betegfelvételnél kicsit ferde úton járva az én nevemmel jelentkeztünk be, hogy fel tudjuk használni az én biztosításomat. Miután odaadtuk a KITAS-omat, amelybe lustaságom miatt még nem került fénykép, kaptunk egy sorszámmal és névvel ellátott szép nagy dossziét és egy műanyag betegkártyát, s ezennel Kenéz Ildikó Emese hivatalosan is bekerült a Rumah Sakit Sanglah rendszerébe.

Elégedetten léptünk el az ablaktól, majd rögtön meg is torpantunk:

"Most merre?"

Egy arra járó névtáblás hölgytől kértünk segítséget, aki bevezetett minket egy váróterembe.

A terem közepén műanyagszék sorok álltak egymás mögött, ahol a betegek ücsörögtek türelmesen, a fal mellett pedig függönnyel leválasztott fülkék sorakoztak. Ezek voltak a rendelők, amelyeken kis tábla jelezte, hogy mely betegséggel foglalkoznak odabent. Gyanakodva szemléltük az "Onkológia" feliratot, reménykedve, hogy a sugárkezelést nem itt végzik.

Szerencsére nem kellett sokáig várakoznunk, hamarosan szólítottak engem. Beléptünk a kijelölt függöny mögé, ahol az orvos egy íróasztal mögül hellyel kínált minket. A fülke inkább irodának nézett ki, mint rendelőnek. Ezek szerint itt csak a beteggel való konzultációt végzik, a kezelésre más helyiség van kijelölve.

Az orvos, miután elmakogtuk neki, hogy a varratokat akarjuk kiszedetni, egy gyors és kegyetlen mozdulattal leszedte Tünde szájáról a mullapot, majd megnézte a könyökét is. Közölte, hogy a felső ajkakból már ki lehet venni a varratokat, de a könyöknek még kell négy nap. Ezután otthagyott minket a fülkében, mi értetlenül várakoztunk, bizonytalanul pislogva körbe, hogy vajon hol és mivel végzik majd a műveletet. 5-10 perc múlva visszatért és átvezetett minket egy másik terembe. Ez sokkal kisebb volt, mint az előző, de a fal mentén ugyanúgy függönnyel elkerített fülkék álltak. Az egyetlen különbség az volt, hogy a zöld színt itt a fehér váltotta fel. Az orvos betessékelt minket az egyik fülkébe, ahol már orvosi vizsgálóágyat és műszerekkel teli gurulós asztalkát találtunk. Tündét hellyel kínálta az ágyon, majd odahívott egy kollégát. Ennek fiatal arca és eltérő színű névtáblája arra utalt, hogy ő még csak tanuló.

- Kamu doktor? Te orvos vagy? - kérdezte Tünde ideges ingerültséggel a hangjában.

(A fogorvos-kaland után ez a kérdés számunkra egy kórházban sem tűnt indokolatlannak.) Amikor a medikus tagadólag rázta a fejét, Tünde felpattant fekvő helyzetéből és közölte, hogy ő bizony orvost akar. A srác udvariasan mosolygott, bizonytalanul pislogott körbe, majd eltűnt a függöny mögött. Valószínűleg szólt az előbbi orvosnak, hogy a bulék őt akarják, mert visszatessékeltek minket a nagy közös váróterembe.

Újabb tíz perc múlva visszajött a mi orvosunk, és bevezetett minket az egyik fehér függöny mögé. Gumikesztyűt húzott, csipesszel steril mullapokat halászott elő egy üvegedényből, letisztította Tünde sebét, majd gyors és biztos mozdulatokkal eltávolította a varratokat a felső ajakból. Tünde hősiesen tűrte a dolgot, bár a szíve tele volt aggodalommal, hogy hogyan fog kinézni a seb. Én ott ólálkodtam a doki mögött és felügyeltem a munkáját, majd szakértő szemmel megvizsgáltam a sebhelyet és megnyugtattam Tündét, hogy nagyon szép, hamar meg fog gyógyulni és alig látszik majd. Mindeközben próbáltam nem túl sűrűn bebámulni a szomszédos fülke nyitott függönyén, ahol egy középkorú férfi feküdt szétvetett lábakkal és nyugodtan tűrte, ahogy a fiatal doktornő kibogarássza a varratokat a bal combja belső felén található kb. 40 centi hosszú sebből. Nem is tudom, melyik volt kedvemre valóbb! Tünde vörös, sebes ajka vagy a zsák gyűrött szájához hasonlatosan ráncolódó hatalmas varrat? Brrrr ...

Az orvos még ellátott minket néhány, a seb tisztán tartására vonatkozó tanáccsal, majd utunkra bocsátott. Ezen útnak egyenesen a kijárat felé kellett volna vezetnie. Az lett volna a leginkább időtakarékos és a legkevésbé stresszes megoldás, ha szapora léptekkel kivonulunk a kórház területéről és vissza se nézünk többé. Ehelyett mi, betegség - és balesetbiztosítással rendelkező tisztességes lányokhoz méltón a kasszához járultunk. Meg is kaptuk a számlát, amely 63ezer rúpiáról szólt. De hiába mutogattuk a biztosítási kötvényt, a pénztáros nő egy telefon után kiderítette, hogy a Rumah Sakit Sanglah nem áll együttműködésben az én biztosítómmal, így ki kell fizetnünk a költségeket és majd később mi behajthatjuk a biztosítón. Ezzel aztán elkezdődött egy hosszas kálvária, amely során végigjártunk több irodát, beszéltünk több személlyel, mutogattuk a KITAS-t, lobogtattuk a kötvényt, de nem jutottunk semmire. Mivel a kórház és a biztosító között nincs együttműködés, nem fogadják el a kötvényt. Pont. Végül ki kellett fizetnünk a 63ezer rúpiát, de a túra folyamán megtekinthettük a kórháznak azt a részét, amely a külföldieknek van fenntartva. Ez egy hatalmas, modern magánrendelőnek nézett ki, gyönyörű, fából készült pultokkal, kényelmes fotelekkel és sorszámhúzós rendszerrel. Egy pillanatra Nyugat-Európában éreztük magunkat.

63ezer rúpiával szegényebben, de egy tapasztalattal gazdagabban távoztunk a Sanglah-ból.

Akárhányszor mentem külföldre, mindig kötöttem biztosítást, sőt Ferihegyen két évig utasbiztosítást értékesítettem. De ez volt az első alkalom, hogy fel akartam használni, és most mutatkozott meg igazán a rendszer furcsasága.

Legyünk őszinték: az ember csak megköti a biztosítást, azt nézi, hogy mennyibe kerül, az élelmesebb legfeljebb lecsekkolja, hogy mire mennyit fizet és hogy a fogorvosi ellátás benne van-e. Aztán el is felejti az egészet, mert jó esetben már csak annyi dolga van vele, hogy az utazás után kidobja a kötvényt a (papírnak fenntartott szelektív hulladékgyűjtő) kukába.

63ezer rúpia nagyjából 1200 Ft, vagyis nem egy eget rengető összeg. De az 1.500.000-es ösztöndíjunkhoz képest nem kis pénz. Mint kiderült, csak akkor nem kell a helyszínen fizetned, ha olyan kórházba mész, amely partnerkapcsolatban van a biztosítóddal. Vagyis először fel kellett volna hívnunk a biztosítót, aki javasol egy kórházat. Ha bármely más intézménybe megyünk, ott nekünk kell kifizetni a kezelési költséget, majd elfaxolni a számlát és a leleteket a biztosítónak, és ők kifizetik nekünk az összeget. Ez a rendszer világos, érthető és nem is lenne vele semmi baj, ha nem a világ másik végén akarnád használni egy olyan országban, ahol havi 30ezer forintból vígan megélsz. Mert mire felhívod a 24órás magyar nyelvű segélyvonalat és bejelented a problémádat, majd megtudakolod, hogy melyik denpasari kórház látna téged a legszívesebben, addig simán elköltöd a kezelési költség felét a nemzetközi hívásra. Ezután esetleg eltaxizol a város másik végébe, ha nem pont a kijelölt kórház szomszédságában szálltál meg (és pont nincs motorod, mert csak egy mezei hátizsákos turista vagy), és végül lehet, hogy ugyanott vagy, mintha magad fizetted volna ki a varratkiszedést.

Ráadásul Bandungba hazatérve kiderült, hogy a biztosítás még egy egyszerű fogröntgent sem áll, csak az akkut, sürgősségi beavatkozást. És ha ahhoz előtte meg kell röntgenezni a fogat? Mindenképpen trükközni kell, ha nem akarsz ráfizetni.

Ezenkívül a nagy távolság, a tengerentúl miatt másfélszeres szorzóval kell kifizetned a biztosítási összeget. Én 91.000 forintot fizettem az egy éves biztosításért mindenféle kedvezményekkel együtt, és akkor ez volt a legolcsóbb megoldás. Ha ezt a pénzt kihozom és átváltom rúpiába, most 4.241.000 helyi bubuval lennék gazdagabb, amelyből jó sok varratkiszedés kijönne. És ha megúszom baj nélkül, futná még egy háromhetes utazásra.

A tanulság tehát az, hogy ha ilyen olcsó ázsiai országba jössz hosszabb távra, csak a szorosan vett utazás idejére érdemes biztosítást kötni. A megmaradt pénzt jobb kihozni és ha szerencsésen nem került felhasználásra, a kinttartózkodás végén kéretik elutazni.

Persze felmerül a kérdés, hogy mi van, ha valami sokkal súlyosabb problémája adódik az embernek és sokkal drágább kórházi kezelésre van szüksége? Nos, ha mondjuk egyedül vagy és kómában fekszel valahol egy indonéz kórházban, akkor a biztosító ugyan várhatja az elfaxolt számlákat! Ha pedig megmaradsz, de a családodnak nincs pénze kifizetni a költségeket ... hmm, rendben van, az egy kicsit kellemetlen. Ez esetben lehet, hogy megéri a dolog. Csak az a felháborító, hogy ha nem vagy életveszélyben, akkor egy utasbiztosítás egyáltalán nem könnyíti meg a dolgodat. Inkább csak felidegesít, hogy mennyi intézni való van vele, és még csak ki sem kerülheted, hiszen ott motoszkál benned állandóan:

"Már kifizettem egy csomó pénzt! Ha már történt valami, akkor azt akarom felhasználni és nem akarok még többet fizetni!"

Annyi biztos, hogy az utasbiztosítás körül bűzlik valami!

(10-01-04)