A Jajag-Sukamade táv sikeres teljesítése után újra a Losmen Widodo-ban ébredtünk. Az ekonomi szobához három helyett már csak két tojás járt reggelire, amit megint kenyérrel egészítettünk ki.
Búcsút vettünk Délkelet-Jávának ettől az eldugott szögletétől és továbbindultunk Jember felé. Ehhez vissza kellett mennünk Gentengig, majd ott nyugatnak fordulva jó minőségű úton, jó ütemben haladtunk egy nagyon szép, dús, zöld erdővel és sok kéregetővel szegélyezett szerpentinen. Utóbbiak koszos ruhákba bugyolálva álltak vagy ültek az országút szélén, általában egy kanyarban, és ha jött egy jármű, lendületesen integetni kezdtek. Ilyenkor, gondolom, azt jelezték, hogy szabad az út, akár előzni is lehet a kanyarban. Azt viszont nem értem, hogyan kapják a borravalót mondjuk egy kamionsofőrtől? Az kidob az ablakon egy marék aprót, és az önjelölt forgalomirányító szedegesse össze az útról meg a fűből? Vagy reménykedjen, hogy az ezres bankjegyet a sofőrtől pontosan az ő kezébe repíti a menetszél? Persze az is lehet, hogy félreértettem a dolgot, és ezen útszél embereknek teljesen más a funkciójuk.
Kalibaru környékén tartottunk egy hosszabb pihenőt. Miközben leállítottuk a motorokat, hogy aztán megcélozzuk a szemben lévő warungot egy juice erejéig, egy bácsi feltette Péternek a szokásos kérdést:
- Dari mana?
- Dari Hungaria. - válaszolt Péter.
- Ááá ... Bukarest! ... - csillant fel újdonsült ismerősünk szeme.
Péter ezután nem kötött vele örök barátságot, de udvariasan kijavította, hogy Magyarország fővárosát Budapestnek hívják.
Negyed 11 körül Jemberbe érve első utunk a vasútállomásra vezetett. Ezen a ponton ugyanis befejeztük. Mármint a motorozást. Jembertől Yogyakarta még kb. 500 km-re van. Az minimum két nap, de inkább három, mert sose lehet tudni, milyen nehézség lassítja a haladást. Nem beszélve arról, hogy napi 250 km-t vezetni motoron, úgy hogy már eleve fáradtak vagyunk, nem túl biztonságos dolog. Elfáradtunk és elegünk volt az egész napos motoron ülésből, ezért úgy döntöttünk, hogy Jemberben vonatra rakjuk a mocikat és úgy megyünk át Yogyába. Így egy nap alatt lenyomjuk ezt az 500 km-t és marad időnk Borobudurra és még egy kis tengerparti pihenésre is, mielőtt visszatérünk Bandungba. Yogyakartából Denpasarba, majd onnan Jemberbe az út kb. 1000 km. Bali szigetén is mehettünk kb. 300-400 km-t. Kezdő motorosoktól ez nem is rossz, de pont elég!
Másnap reggel 9 órakor indult egy ekonomi vonat Yogyába, amelyen csomagként feladva lehetett motort szállítani. Nekünk a vonatjegy 29ezer rúpiába került, de a motorszállítás nem olcsó mulatság. 225.000 rúpiát akartak elkérni egy motorért, amelyet aztán le tudtunk nyomni 200ezerre. Nagyon igaz a mondás: az idő pénz! Ha motorral megyünk, megúszhattuk volna a feléből is, mert a benzin és a szállás összesen nem került volna 200ezerbe, de úgy egy helyett két vagy három napba telt volna az út.
Másnap reggel 7.30-ra kellett kivinnünk a motorokat az állomásra, hogy felkészítsék őket az útra. Délelőtt 11 óra felé járt az idő, volt tehát majd egy egész napunk Jemberben. Hamar találtunk olcsó szállást reggelivel a Hotel Ratnában és miután koszos ruháinkat (gyakorlatilag egész ruhatárunkat) beadtuk a laundry-ba, felpattantunk a szürke Hondára, hogy lemenjünk a Jembertől délre fekvő Watu Ulo tengerpartjára.
Apró házak és rizsföldek között haladtunk, majd észrevettem egy táblát, amely azt jelezte, hogy jobbra kanyarodva Papuma Beach-re jutunk. A kissé már kopott és napszítta képen szép fehér homokos öböl hívogatott. Megfordultunk hát, és letértünk a főútról. A szűk, aszfaltos utacska egyenesen a hegyoldalnak vezetett, a hegy lábánál balra fordult és ritkás erdőben haladtunk a tengerpart felé. Balra rizsföldek, jobbra a meredek hegyoldal. A partra érve csak bódékat láttunk és egy kaput, ahol 3000 rúpiáért lehetett megvenni a belépőjegyet Papuma Pantai-ra. Felkapaszkodtunk a motorral egy meredek úton, amely átszelte az eddig tőlünk jobbra emelkedő hegyet, majd leereszkedtünk a beach-re. A motort leállítottuk a parkolóterületen, ahol az őr megint el akart kérni tőlünk kétezret a parkolásért, de közöltük vele, hogy a túloldalon már kifizettük a motor belépőjét, és így békén hagyott minket.
A parton árnyékos út vonult végig, azon túl le lehetett látni a homokos strandra és a vízből meredező sziklákra. Mindenfelé fűszag terjengett, jelezve hogy itt sokan élnek a tudatmódosító szerrel, illetve annak árusításából. A parton sétálva rögtön elkaptak minket az ejtőző fiatalok, hogy közös fotót készítsenek velünk. Ezután egy szépen kiépített úton felsétáltunk az öböl végében álló sziklára épített kilátóba.
A szikla túloldalán lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé. Lábunk alatt a mélyben számtalan kisebb szikla hevert elszórtan a vízben, és közülük emelkedett ki cukorsüveg alakú hatalmas társuk.
Papuma
Sokáig időztünk ott a tájat csodálva, állva az egyre erősödő szél rohamait. Nem akaródzott eljönni onnan, bármennyire fenyegetett a közeledő eső réme. Sokat járhat az ember a világban, de a természet valódi, ősi szépségéhez nem lehet hozzászokni. Emberi szemünk vajon miért lát szépnek egy tengerből kiemelkedő sziklát, egy távolban füstölgő krátert vagy egy hegyek által körülölelt tavat? Miért szép a csillogó tenger, a vad sziklaszirt, a békés tó? A színekre gyanakszom, meg a formákra, de miért szép a végtelen tenger kékje, miért szép az erdő mélyének zöldje, miért szép egy rózsaszín felhő az égen és miért ejti rabul a szemet a fojtogató füsttől körülölelt vakítóan sárga kén? Ha tudod a választ, kérlek, áruld el nekem is! :)
Visszatérve a strandra kiválasztottunk egy szimpatikus warungot, hogy elfogyasszuk a vacsorára szánt ikan bakar-t (parázson sült halat). Egy szép nagy példányra esett a választás, amely 40ezer rúpiába került. Kaptunk hozzá rizst, friss zöldséget, sambal-t (paradicsomos pikáns szósz) és két gyertyát, hogy távol tartsa a mindenfelé hemzsegő legyeket. Amíg a halra vártunk, Péter elment a parkolóba a motorért. Amíg odafele sétált, hétszer kérdezték meg tőle, hogy óhajt-e füvet venni. Hétszer. Számolta.
Miközben a fenséges halvacsorát tömtük a szánkba, elbeszélgettünk egy baso-árus bácsival (a baso egyfajta elég undi ízetlen húsgombóc, amit levesbe szoktak tenni és nagyon elterjedt, olcsó étel).
Ma végre szerencsénk volt. Papuma Pantai-t elkerülte a délutáni eső. Tele gyomorral, elégedetten indultunk vissza Jemberbe. Átvágva a hegyen még megálltunk a Watu Ulo-nak nevezett partszakaszon is. Az esőfelhők borította ég alatt tükörként terült el a tenger, és jobbra tekintve búcsút inthettünk Papuma Pantai fáinak és szikláinak.
A visszaúton aztán utolért minket a végzet: az ESŐ! Leálltunk a motorral, felvettük az esőkabátot, majd továbbmentünk, de nem jutottunk messzire. Olyan erősen zuhogott, hogy jobbnak láttuk fedezékbe húzódni és várni egy kicsit, amíg alábbhagy. Az elhagyottnak tűnő, lezárt ház tornácának teteje alatt nem mi voltunk az egyetlen esőmenekültek. Sokan azonban nem zavartatták magukat az eső miatt. Az országúton esernyőt tartó biciklisek és motorosok (!) húztak el. Az volt az érzésem, hogy mindezt csak a mi szórakoztatásunkra teszik, hiszen egy bringán vagy motoron tartott esernyő nem sokat véd a zuhogó eső ellen.
Az eső csak nem akart csillapodni, és mi elveszítettük a türelmünket. Elindultunk hát, lassan és óvatosan haladva, mert alig lehetett látni a szemünkbe csapó víztől. Az alkonyatban halvány narancssárga volt minden. A házak, a rizsföldek, az autók, az emberek és a nagy pocsolyákból a fenekünkig felcsapó vízcseppek is. Ez a szín az egyenlítői alkonyat színe lehet, mert azóta Bandungban is láttam ilyet. Ez a földöntúli narancssárga nem elégszik meg azzal, hogy megfesti az ég és a felhők alját, hanem naplementekor szó szerint beborítja a tájat, legyen az kelet-jávai rizsföld vagy bandungi háztetők. Mindehhez a zenei aláfestést a mecsetek tornyából szóló müezzin hangja adja.
Jemberbe érve szerencsésen visszataláltunk a szálláshoz. Ez azért nagy dolog, mert nem volt várostérképünk, én pedig rosszul emlékeztem a hotel utcájának nevére. Mindenhol a Jalan Kartika-t kerestük, majd néhány útbaigazítás után, és megküzdve az egyirányú utcák és hétvégi útlezárások labirintusával, végül megálltunk a Hotel Ratna előtt a Jalan Kartini-n.
A bőséges vacsora és a fárasztó hazaút után megszabadulva újfent vizes ruháinktól, már csak egy sörre vágytunk. Találtunk is olcsó Bintangot a Golden Market Shopping Mall-ban, de persze nem volt behűtve. Amíg bevásároltunk a másnapi vonatútra, a sörösüveget betelepítettük a jégkrémek közé, és ezzel iható hőmérsékletűre hűtöttük, majd hazatérve elfogyasztottuk a szobánk előtti fotelekben ücsörögve.
(10-01-16)
Ildi ezt nem tudja, de a szerpentinen, ahonnan csodálatos kilátásban volt részünk, majdnem eltanyáztam. Kb. 50 mehettem lefelé, de egy óriásbusz még nálam is gyorsabban akart haladni. Végül úgy döntöttem, hogy elengedem, de ahogy egy pihenőnél félre akartam húzni, a hátsó fele a motornak ugyanúgy el kezdett táncolni, mint amikor defektet kaptam. Nem is tudom, hogy nem estem el. Az gáz lett volna, mert valószínűleg pontosan a busz alá csúsztam volna…
VálaszTörlésÉs közös megegyezéssel feladtuk, hogy motorral menjünk vissza Yogjába. Örültem, mert semmi élvezet nem lett volna már benne. Egyébként is ’élvezhettük’ még a motorozás szépségeit még aznap este, Papuma-ból visszafelé :-)
Eszméletlen volt, ahogy felértünk a part előtti hegy tetejére. Hányan füvezhettek a néhány száz méteres parton, ha így érződött a marihuána-illat? Ráadásul, akik lépten-nyomon leszólítottak, hogy fényképezkedjenek velünk, azok alig voltak 16 évesek. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben kipróbálni az indonéz füvet, de egy olyan országban, ahol halálbüntetés jár ezért, kicsit megfontoltabban viselkedik az ember…
Az ESŐ… Bukót cseréltünk, mert az enyémmel, szemüvegben, nem láttam semmit. És az egy dolog, hogy fentről ömlik a víz, de az úton is átfolyások, néha 40-50 cm mély pocsolyák nehezítették az utat. A felcsapó víz majd’ leszedte a papucsomat, mindenki kereste a száraz helyeket, ezért sokszor a mindkét irányban közlekedő járművek ugyanazt a sávot használták… Jó volt újra Jember-ben lenni, még ha nehezen is találtunk vissza a szállásra. A szupermarketben vásárolgatni pedig egyenesen mennyei volt a több napos teljes civilizációs-hiány után :-) Azt sajnálom, hogy nem vettem több csoki-szeletet abból a bizonyosból: nagyon olcsó és nagyon finom volt. Sehol máshol nem sikerült találni…
És a vacsiról nehogy megfeledkezzek: nagy hal volt, sok rizzsel meg zöldséggel, és eszméletlen finom. Jó lenne valahogy emlékezni, vagy ellesni hogyan is sütik. Ennél jobb nincs a világon: Saya suka Ikan Goreng !! :-) :-) :-)