2009. augusztus 31., hétfő

TravEx - A vásári varázsló


Travel Express / Kuriózum

video

A VÁSÁRI VARÁZSLÓ



(09-08-30)


Vásári varázsló a vasárnapi piacon

Elisával, Robbal és a két kínai lánnyal megbeszéltük, hogy ezen a vasárnapon reggel találkozunk a Monument mellett, mert Elisa egy ismerőse elvisz minket egy kis városnézésre Bandungban. Mi mindanyian ott voltunk a megbeszélt időpontban, de az ismerős végül nem jött el. Így az aznapi városnézés csak a Monument-re és az előtte terpeszkedő vasárnapi piacra korlátozódott. De ez is tartogatott meglepetéseket!

Ez a vasárnapi piac a Monument és a Gedung Sate közötti hosszú park mentén illetve a Gedung Sate előtti tágas téren helyezkedik el. Ruhákat, háztartási kellékeket, cipőket és minden mást árulnak itt. Van ócskapiac részleg is. Ki kell emelnem a muszlim ruhába öltöztetett Barbie-baba utánzatokat, és a mozgó minividámparkot. Ez utóbbi általában egy bicikli, amely elé állatfigurákat vagy mini óriáskereket szerelnek, és a bringán ülő hapsi a pedál tekerésével nem csak helyváltoztató mozgást végezhet, hanem mozgásba hozza a lovacskákat, delfineket vagy az említett óriáskereket. Ezek a szerkezetek tényleg nagyon kicsik, max. 7 éves korig, de az indonéz kisgyerekek szerencsés helyzetben vannak. Itt sokszor a 8-10 évesek is olyan apró termetű, pehelysúlyú kis csontkollekciók, hogy még ők is élvezhetik ezeket a játékokat.
 
A legfurcsább mégis a vásári varázsló volt, aki egy madzaggal elkerített tágas területen ücsörgött. Előtte egy nyitott láda helyezkedett el, amelyben egy ember állt egy zsákba csomagolva. A varázsló mikrofonba beszélt, szóval jól lehetett hallani, hogy mit mond, a gond csak az volt, hogy indonézül mondta, tehát egy kukkot sem értettem belőle. Varázspálcája végére hosszú rongycsíkok voltak kötve, azzal hadonászott, majd hirtelen rácsapott a zsákba dugott ember fejére, aki erre összeesett. A varászló két segítője rögtön rácsukta a láda fedelét és lelakatolták azt. Ezután egy fémállványt helyeztek a láda fölé, amelyet fekete anyaggal borítottak le, így az egy nagy fekete téglatestet képzett. A varászló folyamatosan mondta, mondta a dolgokat, közben meggyújtotta a varázspálcát is, és végül a fekete téglatest elkezdett rázkódni, majd hirtelen eldőlt a varázsló felé, felfedve a láda alját. Ezután a segédek levették a leplet az állványról, és egy pohár vizet raktak a ládára egy szál cigi társaságában. Eddig tudom mesélni a történetet, mert ezután eljöttünk a helyszínről. Lassú és unalmas volt a folyamat, hiszen nem értettem, hogy miről beszél a mester, és látszott, hogy még nagyon-nagyon sokáig fog beszélni.
Elisa mondta utána, hogy szellemeket és dzsinneket hívott a varázsló, és engedélyt kért a művelethez azoktól a hasonló tudással és varázserővel rendelkező kollégáitól, akik esetleg a közönség tömött soraiban állnak és megzavarhatják a mutatványát. Persze felesleges volt az aggodalma. Fáradt voltam és még a kulturális sokk hatása alatt álltam, így aznap se kedvem, se erőm nem volt produkálni magam. :)



2009. augusztus 29., szombat

TravEx - A wayang golek bábkészítő műhely


Travel Express / Kultúra

video

A WAYANG GOLEK BÁBKÉSZÍTŐ MŰHELY



(09-08-24)


"Bandung at a Glance" - videó a bandungi első napokról


video

BANDUNG AT A GLANCE



(09-08-19 / 09-08-22)


Az első hét Bandungban

A Kawah Putih-nál - Vadászat a hamis Lonely Planet-re - Egy bizalmas kérdés - Kostról kostra - A jackfruit - Böjttörés Ibu Anita családjával - Turizmóként Bandungban - A Kantor Immigrasi - Szintfelmérő teszt

Nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án Ibu Anita és Pak Budi elvittek minket a Kawah Putih-hoz, ami a 2359 m magas immáron nem aktív Patuha vulkán krátere, amelyben ma kék vizű krátertó csillog. A helyi turisták számára mi hárman bulék, vagyis fehérek, legalább annyira érdekesek voltunk, mint a természeti látványosság. Lépten-nyomon megállítottak minket, hogy közös fotót készítsenek velünk. :)

A krátertó hűvös levegője után lejjebb ereszkedtünk a Walini Teaültetvény és Termálforrás strandjára. A levegő itt is nagyon hűvös volt, és mikor lement a nap, én majd megfagytam, hiszen térdnacin és pólón kívül nem vittem magammal semmi melegebb ruhát.
Áldás volt visszatérni a meleg Bandungba!

Másnap új háverom, Hárold, körbevitt motoron a városban. Megpróbáltam venni egy Lonely Planet Indonesia-t, de csak egy Bandung-térképet tudtam beszerezni a könyvesboltban. Később újra elvetődtem oda, és megtaláltam az útikönyveket, de Indonézia nem volt.
Logikus, melyik indonéz akarna angol nyelvű backpackers útikönyvet venni a saját országáról. Várnom kell, amíg eljutok Yogyába, ott több a turizmó, ott biztos találok majd jófajta hamis Lonely-t. :)
Fájdalomdíjul Harold elvitt egy helyi könyvpiacra, ami azonban majd akkor lesz hasznos, ha már beszélek indonézül. Akkor az a hely lesz az olcsó Kánaán!
Ittunk kókuszlevet kókuszdióból, majd elmentünk Bandung déli részére egy muszlim kórházba, ahol Harold apukája fekszik kómában már több, mint egy hete. Stroke-ja volt szegénynek, azóta az egész család beköltözött a kórház rokonoknak kialakított helyiségébe, és ott várják a fejleményeket. Fura volt, hogy a második találkozáskor megismertem a srác családját, pláne ilyen intim szituációban. Ehhez is hozzá kell szokni, hogy ők nem kezelik a családi ügyeiket olyan szoros magánügyként, mint mi. Azért örültem, hogy csak egy negyed órát tartózkodtunk a kórházban. Remélem Harold édesapja hamar felépül, mert én többet nem akarok semmiféle kórházba menni idegen családokhoz! Brrr...
Harold nagyon lovagiasan hazavitt a motoron, és a végén megkérdezte:

- Nem bánod, ha megcsókollak?
- Ííííííí, de nagyon is bánom! Isten ments! - gondoltam magamban, de persze verbálisan sokkal diszkrétebben fejeztem ki magam.

Az egy dolog, hogy mindenkinek, na jó, főleg a férfiaknak, a "Hogy hívnak?" és a "Mit csinálsz itt?" után az a harmadik kérdése, hogy "Van-e barátod?" ... de azért az ijesztő, hogy nemleges válasz esetén nyíltan szabad prédának néznek, és felajánlják szolgálataikat.
Hmmm, azt hiszem ki kell találnom magamnak egy "hungarian boyfriend"-et, aki Budapesten minden éjszaka telesírja a párnáját utánam (én szintúgy itt), és aki alig várja, hogy hazatérjek és elvehessen feleségül. Amúgy felkészültem, direkt hoztam magammal egy gyűrűt, hordani fogom, és büszkén mutogatom majd, mint jegygyűrűt. Még ki kell dolgoznom a sztori részleteit, hogy vészhelyzet esetén használhassam. :)

Az első bandungi hétvége szálláskereséssel telt.
Sandra és Achmad az egyetemről elkísértek, mivel a kost-ok és házak tulajdonosai általában nem beszélnek angolul. A Pusat Bahasa (Nyelviskola) közelében lévő szobák nagy része már foglalt volt. Találtunk egy szép tiszta, de pici szobát saját fürdővel, internettel, ággyal, asztallal, gangra néző ablakokkal, mosógéppel, vízgéppel ... de 800ezer lett volna egy hónapban.
Harold még előző nap mutatott egy szobát 350ezerért, ami viszont elég lepra volt és sötét, egy matraccal csupán, öten osztozva a kamar mandi-n (fürdőszoba).
Egy harmadik lehetőség 500ezerért egy szintén ablaktalan, sötét szoba lett volna, habár bebútorozva.
Egy kicsit távolabb pedig lett volna egy elég szép szoba 1.200.000-ért havonta.
Vészhelyzet esetére lefoglaltam a 800 ezres szobát, mert úgy tűnt, elég korlátozottak a lehetőségek, a jó helyeket már elfoglalták.
Miután hazaértem a bumiba, Ibu Anita felhívta a nagynénjét, akinek Sukasenangban van egy kost-ja, angkot-tal (busz) csak 15 percre a nyelviskolától.
Rögtön megtetszett, amint beléptem! Világos, tiszta, ízlésesen berendezett. A szobában van ágy, szekrény, asztal, és hatalmas ABLAKOK!!! Fürdőszoba két személyre, hűtő, mosógép, saját kulcs a bejárati ajtóhoz is! És mindez havi 380ezerért!
Vasárnap már költöztem is. Ibuék elvittek bevásárolni, vettem egy vízgépet, merülőforralót, tányért, evőeszközt, poharat, tisztítószereket. Az általános szabály, hogy a kost-ban nincs konyha, de olyan olcsó az utcán kajálni, hogy nem is éri meg főzőcskézni. Nekem meg amúgy sem szenvedélyem. :)
Este ki is takarítottam a szekrényt, bepakoltam és hajnali egykor holtfáradtan dőltem az ágyba ... hogy hajnali háromkor a szomszédos mecsetből harsogó müezzin hangjára riadjak fel.
Ja, persze, szombaton kezdődött a Ramadan! Egy hónapig minden este másfél órás imát üvöltenek a hangszórókba és hajnali háromkor is rendszeresen lesz szerencsém hallani az ájtatos híveket. Mindegy. Ennél már csak jobb lesz!

Szombaton még Bumi Pasundanban aludtam és napközben végignéztem, ahogy a háznál lakó gondnok hapi felmászik a fára és kopogtatással megkeresi a legérettebb jackfruit-okat. A jackfruit hatalmasra is megnő, kb. mint egy dinnye, és sárgás húsa édeskés, nekem nagyon szokatlan ízű, de finom.

Szombaton estére Ibu Anita meghívott minket, Elisát, Robot és engem a családi házukba, hogy részt vegyünk az idei Ramadan során a böjt első hivatalos megtörésén. Ettől a naptól kezdve a muszlimok egy hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig böjtölnek, vagyis nem esznek és nem is isznak semmit. A napnyugta hivatalos időpontja este 6 óra, így az egész család már 5-től gyülekezett a nappaliban. Az asszonyok egész nap sütöttek-főztek (nem is értem, hogy bírják, miközben meg sem kóstolhatják a kajákat, még ellenőrzés céljából sem!), hogy estére terített asztal várja az éhezőket. Jelen esetben mi is ide tartoztunk. Nekem is kopogott már a szemem, hiszen direkt nem vacsoráztam. Amikor az óra elütötte a 6-ot, én már vetettem volna magam a kajára, de próbáltam illedelmes lenni. Egyrészt mert vendégségben voltunk, másrészt, mert tudtam, hogy a család hajnal óta nem evett, így elég kellemetlen lett volna, ha és vagyok a legtürelmetlenebb. Minden tiszteletem a muszlimoké. Én nem bírnám ezt a fajta böjtölést végigcsinálni. De ők szeretik, és annak ellenére, hogy egész nap éhesek és szomjasak, meglepő önuralmat tanúsítottak az étel magukhoz vételénél. Semmi habzsolás, semmi két pofára zabálás, mindenki úgy szedett és evett, mintha csak pár óra telt volna el az ebéd óta. Nem tudom sajnos az ételek nevét, de volt egy nagyon vicces édesség. Úgy hívják, hogy cingcau (ejtsd: csincsau). Rózsaszínű édes lében úszkálnak áttetsző, sötétzöld színű zselécafatok, amelyek következetesen nem maradnak fenn a kanálon, így vért izzadsz, mire elfogyasztod a csemegét. Az a leghatékonyabb módszer, ha a tálkát közel emeled a szádhoz és a kanállal kihalászva egy zselécafatot, azt rögtön felszippantod az ajkaiddal, nem adva neki időt, hogy lecsússzon a kanálról. Nem éppen elegáns dolog a cingcau-evés, de állítólag nagyon egészséges, mert valami gyógynövény szerűségből készül. Miután teletömtük a bendőnket mindenféle földi jóval, előkerült a mikrofon, bekapcsolták a szintetizátort, és az előre beprogramozott karaoke alapokra Ibu Anita és az egyik unokahúga angol és indonéz dalokat énekelt a szórakoztatásunkra. Az estét aztán Ibu Anita jaipongan-bemutatója zárta. Ez a tradicionális szunda tánc energikus, élettel teli. Ha lesz rá alkalmam, én is szeretném megtanulni!

Augusztus 24-én, hétfőn, bementem a belvárosba, hogy egy kicsit legyek már turista is, és hogy váltsak pénzt, mert a kost-ot egy évre előre ki kell fizetni.
Három lépést sem tettem, mire leszólított Gusti, aki hivatását tekintve hivatalos idegenvezető. Megmutatta, hol a legjobb pénzváltó, melyek a híres épületek Bandungban, és ő vitt el a wayang golek bábkészítő műhelybe is. A wayang golek figurákkal a Mahabharata és a Ramayana történeteit adják elő általában 8 órás, de néha turistabarátabb 50 perces változatban is. De mindezt majd csak Ramadan után élvezhetem, mert addig "dead season " van, se étel, se ital, se cigi napközben, és semmi szórakozás este. Azt hiszem a szex is meg van tiltva.

Augusztus 26-án, szerdán elmentünk az Kantor Immigrasi-ba (Bevándorlási Hivatal). Reggel 9.30-kor találkoztunk az egyetemen, de a kínai lányoknak nem szólt Ibu Anita, ezért 11-ig vártunk, mire befutottak. A hivatalba pont szünetben értünk, tehát a kb. fél órás projekt megvalósítása megint egy fél napba telt. :) Már kezdem megszokni.

Ma reggel írtam egy szintfelmérő tesztet a nyelvsuliban, vagyis csak felírtam a papírra a nevem, és közöltem, hogy engem a kezdő csoportba rakjanak. Hétfőn 8.30-kor kezdődik az első óra.
Már alig várom! Végre csinálok valami értelmeset, végre elkezdődik a munka, amiért idejöttem. Lassan tudok majd beszélni a szomszédaimmal, Ibu Iis-szel, a házinénimmel, a warungos bácsival, ahol vacsizni szoktam, és a szemközti házban lakó kissrácokkal, akik minden este megdobnak egy "Hello Miss, I love you"-val. :)


(09-08-20 / 09-08-27)


2009. augusztus 28., péntek

Jakartából Bandungba

Az Ibu Anitával történt megbeszélés szerint augusztus 19-én, szerdán reggel 9-kor vagy 10-kor vagy 12-kor indultunk Bandungba autóval. Ebből nyilvánvalóan 12 lett.

A két órás autópályás száguldozás után megérkeztünk az egyetemre, ahol begyűjtötték az útleveleinket, bemutattak néhány végzős diáknak, akik minket segíteni hivatottak, megetettek, megitattak, majd Ibu Anita és Bapak Budi elvittek minket (Elisát, Robot és engem) Bumi Pasundanba, Ibu Anita családjának külvárosi házába. A két kínai lánynak volt egy másik kontaktszemélye Jatinangorban, őket oda szállította az egyetem sofőrje.
Ja, mi Bumi Pasundan előtt még beugrottunk az egyetemre egy szundanéz zeneszerző emlékkoncertjére.
A koncert előtt már nem bírtam cérnával, és gondoltam, kiosonok elszívni majd egy cigit, de az persze a kis hátizsákomban volt, ami a nagy autó csomagtartójának a közepére került. A színpad melletti kijáratnál találtam néhány bandázó fiatalt, őket lejmoltam le, és itt ismerkedtem meg Harolddal, aki átvette Ibu Anitától a gardedame szerepét, és most ő próbálja minden napomat programokkal betáblázni. Szerencsére most már a saját szoba miatt nem vagyok olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint vendégként a szállodában vagy az Ibu házában.

Ott, a koncert előtt volt az a pillanat, amikor tényleg majdnem elbőgtem magam. Néhány könnycsepp ki is csordult. Ekkor telt be a pohár. Fáradt voltam már nagyon és egyedül akartam lenni. Elegem volt abból, hogy mindenkinek betűzni kell a nevemet, elmondani honnan jöttem, miért választottam Indonéziát, meghallgatni, hogy könnyű a nyelv és sokszínű az ország, és mindenkire mosolyogni, dicsérni az ételt, vendégnek lenni, hálásnak lenni, rácsodálkozni mindenre, kérdéseket feltenni, érdeklődést mutatni minden iránt, amikor igazából csak egy jó csöndes szoba és egy jó puha ágy iránt éreztem bármiféle érdeklődést.
Azt hiszem tényleg az lehetett a baj, hogy nagy kedvességükben és igyekezetükben, hogy mindenünk meglegyen, átestek a ló túloldalára, és a kulturális különbségek elfogadását is merőben egyoldalúan értelmezték (a különböző nemzetek individualizmus-mutatójáról: http://80evalatt.blogspot.com/2009/08/elso-es-eleg-hianyos-illetve-megkesett.html). Mindezt pedig 5 napon keresztül mosolyogva elviselni ... épp elég volt a kiboruláshoz.

Amikor végre tényleg elértük Bumi Pasundant és ott is átestünk a bemutatkozáson és a rácsodálkozáson, egy jó nagy alvás után másnap merőben más színben láttam a világot.


(09-08-19)


"Darmasiswa Opening Ceremony 2009 - 2010" - kisfilm


video

DARMASISWA OPENING CEREMONY 2009 - 2010



(09-08-18)


Opening Ceremony

A délelőtti szabadidő alkalmával vettünk indonéz SIM-kártyát és élveztük a szabadságot. Ekkorra már az összes individuális nyugati idegbeteg volt, hogy nem hagynak minket levegőhöz jutni, egy perc szabadidőnk sincs, ezerrel kapjuk az új benyomásokat, de nincs időnk feldolgozni, legfeljebb esténként, amiből éjszaka lesz, és hulla fáradtak vagyunk, mert reggel hatkor csörög a szobában a telefon, hogy menjünk le a reggelis dobozunkért, majd ki a bágyasztó melegbe, be a légkondis buszba, mindezt úgy, hogy elég sokan egy repülőn töltött éjszakával indítottunk. Éreztük, hogy kezd elszakadni a cérna.

Ebéd után már vittek is minket az újabb előadásokra (a szokásos órás buszban-ülés után).
Az első az indonéz nyelv rejtelmeibe avatott be, a másodikon pedig tradicionális esküvői ruhákat vonultattak fel.
Érdekes és szép volt, bár a darmasiswák egy része átaludta a bemutatót. :)

Este volt a "Darmasiswa Scholarship Program RI 2009/2010" hivatalos megnyitó ünnepsége további táncbemutatóval, beszédekkel és csoportkép készítéssel. Ez a másik szenvedélyük, a fotózkodás. Satu, dua, tiga ... és smile! És lehetőleg integess közben!
De erre nincs több gunyoros megjegyzésem, hiszen az dobja rájuk az első követ, aki soha...




(09-08-18)


"Independence Day 2009" - kisfilm



video

INDEPENDENCE DAY 2009



(09-08-17)


Independence Day - Desa Situ Babakan

1945. augusztus 17-én kiáltották ki Indonézia függetlenségét, amelyet a holland és brit gyarmatosítók illetve a japánok elleni hosszú, véres harcok előztek meg. Augusztus 17-e azóta nemzeti ünnep és munkaszüneti nap. Minden épületet, utcát, még a keskeny sikátorokat is nemzeti színű lobogókkal, szalagokkal díszítik fel, és egész hónapban zászlódíszben ünnepel az ország. Azt ugyan senki nem mesélte el, hogy pontosan hogyan is zajlott a jelentős esemény, de a Desa Situ Babakan felé tartó buszban mi is lelkesen együtt kiáltottuk az indonéz fiatalokkal, hogy:

"Indonesia merdeka!!!" - "Indonézia független!!!"

Situ Babakan tulajdonképpen egy tó, amelynek a partján létrehoztak egy skanzen-szerű betawi falut. A betawik Jakarta eredeti lakosai és ebben a kulturális központban őrzik hagyományaikat, nyelvüket, zenéjüket, táncaikat, amelyeket előszeretettel mutatnak be az érdeklődőknek és a turistáknak.

A tó partján közvetlenül warungok sorakoznak, ahol enni-inni kaphat a jónép, majd leülhet a part szélére rakott asztalokhoz és bámulhatja a tavon csónakázókat, akik színes, állatformájú csónakokban nyomulnak.

Megérkezésünk után nem sokkal elkezdődött a műsor. Hagyományos betawi zene, zenélő fiúkórus, táncelőadás. Amikor vége lett a zenének és a táncnak, és egy nagyon lelkes, állandóan vigyorgó bácsi elkezdte felkonferálni a játékokat, elmentem felderíteni a bódésort, szerencsére még a tömeg előtt. Nagyon meleg volt, nagy por, rengeteg motor, sok bámuló arc. De csak mosolyogni kell és mindenki viszonozza a kedvességet. A tó végénél áramlottak be az emberek, és mire visszaértem a színpadhoz a játékokhoz, elég nagy lett a tömeg.

Situ Babakan tulajdonképpen olyan, mint egy művház a Városligettel kombinálva. Indonézia függetlenségének 64. évfordulója alkalmából, mint minden évben, most is ide gyűlt egy csomó ember. Együtt esznek, isznak, ünnepelnek és hagyományos játékokat játszanak. Olyan, mint a majális, és most persze még izgalmasabb volt, mert itt volt egy csomó külföldi, akik lelkesen részt vettek a játékokban.
Ez már napok óta be volt nekünk harangozva, de el nem tudtuk képzelni,hogy milyen játékok lesznek. Odafelé a buszban elmondták, hogy lesz angolna üvegbe tuszkolása és párnacsata pálmafán (ezt úgy képzeltem el, hogy a tó közepén áll két pálmafa, arra fel kell mászni, és addig kell párnákkal ütni egymást, amíg valaki bele nem esik a vízbe).

Amikor visszaértem a színpadhoz, a tömeg őrjöngése közepette épp két darmasiswa rohangált fel s alá egy vékonyka angolnákkal teli lavór és egy-egy üres szörpös üveg között. A feladat abból állt, hogy adott idő alatt minél több angolnát kellett eljuttatni a lavórból az üvegbe. Egyszerű feladatnak látszott, de az angolna vékony volt és sikamlós, és értelemszerűen menekülni próbált. Hosszú másodpercek teltek el azzal, hogy a versenyző a földet csapkodta az állat elfogásának reményében, és ha végre megragadta, az a következő pillanatban kicsúszott a kezei közül, a tömeg lába felé vonaglott, s a nézősereg sikítva és kacagva menekült előle.

A másik műsorszám az volt, hogy dinnyéket lógattak fel egy keresztbe rakott rúdra. A kerek gyümölcsbe belenyomtak pénzérméket, és az egész be volt kenve valami fekete trutyival. Három fehér srác a kezét hátratéve, csak a vállukkal és az arcukkal megtartva a forgó dinnyét, megpróbált a szájával minél több érmét kihúzni.

A kötélhúzásnál természetesen fehérek küzdöttek indonézek ellen váltakozó sikerrel.

Ezután következett a híres párnacsata a pálmán. A tó partjához közel fel volt állítva két bak pálmaszárból, amire keresztbe volt rakva még egy rúd. A két versenyző kapott mentőmellényt, egy csónak bevitte őket a rúdhoz, felültek rá, és egy-egy párnával kellett ütniük egymást, amíg valamelyikük le nem esett, bele a vízbe. A közönség megint sikítva nevetett!

A tavat kihasználva rendeztek egy bule-indo bambusztutaj-versenyt is. A vetélkedés kimenetele nem volt kérdéses.

Az utolsó versenyszámra azonban nem vállalkozott egyetlen darmasiswa sem.
Egy pálmatörzs tetejére felaggattak egy csomó üdítőt és zacskókban mindenféle nyalánkságot. De nagyon magasra ám, volt vagy 6 méter! A pálma törzse be volt kenve olajjal és valami fekete trutyival megint. Ettől persze csúszott. Erre kellett felmászni és leszedni az ajándékokat.
A bevállalós indonéz férfiak egymás vállára álltak, izmaik remegtek az erőfeszítéstől, ahogy próbáltak feljutni a csúszós törzsön, és ahogy a földön állók próbálták megtartani az emberpiramist a csúszós sárban. Jó néhány zuhanás után sikerült egy cingár fickót feltornázni olyan magasságba, ahol már nem volt annyira olajos a fa. Ő kötelekből vetett hurkot a törzs köré, abba belelépve és kapaszkodva jutott fel a csúcsra a lent álló tömeg őrjöngése közepette.
Ez tényleg jó mulatság, férfimunka volt!

Délután négy felé indultunk vissza, és a buszból kiszabadulva első utunk a szálloda medencéjéhez vezetett. Ekkorra már rutinosak voltunk! Alig nyílt ki a jármű ajtaja, Anett, Janina és én rohamléptekkel közeledtünk a szálloda, egészen pontosan a lift felé, hogy mi legyünk az elsők, akik feljutnak. Amikor 200 ember vár a liftre, az elég csúnya tud lenni, és nagyban lecsökkentette volna a fürdéssel töltött időt, hiszen kb. csak egy óránk volt a következő programig. Mire feltorlódott a tömeg a lobby-ban, mi már a swimming pool langyos vizében élvezkedtünk.


(09-08-17)


"Darmasiswa Orientasi, Jakarta" - kisfilm



video

DARMASISWA ORIENTASI, JAKARTA



(09-08-16)


Jakarta - Orientasi 2

Reggel 6-kor ébredve lebóklásztunk a lobby-ba a reggelis dobozunkért, valahogy magunkhoz tértünk, és felültünk a buszra, amely elvitt minket a Nemzeti Nevelésügyi Minisztériumba. Ekkor kaptuk az első ízelítőt abból, ami aztán rendszeressé vált a jakartai napok alatt: nevezetesen, ha felülünk a buszra, akkor átfagyaszt a légkondi, mire mind a kétszáz ember méltóztatik feltenni az ülepét a neki kijelölt busz valamelyik ülésére. És tavaly állítólag 700 darmasiswát fogadtak! Még jó, hogy idén gazdasági válság van!
A hosszú várakozás miatt a kb. 10 perces buszút két órásra nyúlt, amelyből 1 óra 50 perc azzal telt, hogy 4 busz folyamatosan bocsátotta ki a kipufogógázt Jakarta amúgy is szmoggal telített levegőjébe, hogy a már bent ülők ne főjenek puhára a melegben.

Motoros rendőr biztosította az utat a Ministry of National Education (DEPDIKNAS) épületéig, ahol a nap folyamán több előadást is meghallgattunk:

- Workshop "Inter Cultural Relations" by Dr. Irid Agoes, Director of the Indonesian International Education Foundation

- Information of Indonesian Art and Culture by Drs. Sumaryono, MA, Lecture of Indonesian Art Institute of Yogyakarta

- Information of Indonesian Tourism by Ministry of Culture and Tourism


Az első előadásnál még minden darmasiswa lelkes volt, érdeklődéssel hallgattuk a fejkendős hölgyet, aki a kulturális különbségekről, kulturális sokkról és a nyugati emberek magasabb fokú individualizmusáról beszélt.

A második előadást tartó úriember osztatlan sikert aratott. Miután egy power point-prezentáció segítségével demonstrálta, hogy milyen sokféle kultúra és népcsoport található Indonéziában, megkísérelt bevonni minket a balinéz kecak tánc rejtelmeibe. Ha láttátok a "Világok arca - Baraka" című filmet, és emlékeztek arra a jelenetre, ahol kockás kendőben, koncentrikus körökben ülnek a földön férfiak, és ritmikusan mozogva kántálják, hogy "cak-cakcak-cak-cakcak", akkor tudjátok, mi az a kecak. Én nem is olyan régen láttam először a Barakát, és teljesen rabul ejtett ez a jelenet. Képzelhetitek mekkora volt az örömöm, amikor rájöttem, hogy a Drs. Sumaryono által megtanítandó tánc ugyanaz, mint a filmben, vagyis a kecak. Azonnal felírtam a nevét, és hogy Baliról származik, majd gondolatban felvettem az Indonéziában mindenképpen megvalósítandók listájára egy kecak-nézést.
Betanításunk abból állt, hogy a bácsi megadta a ritmust a bal oldali darmasiswa-szárnynak: "ti-ti-ti, ti-ti-ti, ti-ti-ti, ti-ti-ti". Értelemszerűen nem "ti-ti-ti"-t, hanem "cak-cak-cak"-ot kellett mondanunk. A középső széktömbnek azt kellett ismételgetnie, hogy "ti-tá-ti, ti-tá-ti, ti-tá-ti, ti-tá-ti", míg a jobb szárny végtelenítve üvöltötte, hogy: "tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá ...". Mindeközben pedig magasra kellett emelni a karunkat, és először középen kellett tartanunk, ujjainkkal kalimpálva, majd hirtelen jobbra, aztán balra csápolnunk. Először persze vérszegényre sikeredett, az egységek nem tudták tartani a ritmust. A bácsi próbálta tapssal megadni azt, de erre mindenki elkezdett vele tapsolni, amit ő nem akart, így eltelt egy kis idő, mire felfogtuk, hogy csak azt kell hajtogatni a ritmusra, hogy "cak-cak-cak", tapsolni nem kell, ritmust megtartani viszont igen, nem belezavarodni, amikor belép a többi szólam, és leutánozni a bácsi kézlóbálást. Az egészből egy rémes hangzavar lett, de mindenki nagyon élvezte, és egy kicsit felpezsdítette a bandát.

Mindez nem mondható el a harmadik előadásról, amely alatt megfogyatkozott a teremben levők létszáma, és a benn maradottak nagy része is előrebukó fejjel, csendesen szendergett

E prezentációk alatt alapvetően nem tudtunk meg túl sok új infót, de a lelkesedést díjaztuk, és mindenki tűkön ülve várta, hogy végre találkozzunk az egyetemek küldötteivel, akik talán valami hasznos újdonsággal fognak szolgálni. Például, hogy hogyan jutunk el a választott városba, hol fogunk lakni az első pár napban, mikor kezdődik a tanítás, hány óránk lesz egy nap, egy héten, stb.

Kis kavarodás után végre délután 5 felé összerendeztek minket egyetemek szerint. Ekkor ismertem meg Elisát és Robertet, a két angolt illetve Nanát és Chichit, a két kínai lányt. (Pardon, őket már ismertem, mert velük zsúfolódtunk egy szobába első éjszaka.)
Ibu Anita, az Universitas Padjadjaran (UNPAD) küldötte egy energikus harmincas muszlim nőci, aki rögtön elkezdte nekünk hadarni az infókat. Nehéz volt kiszűrni a lényeget, de megnyugodtunk, hogy kedd este, az orientáció végeztével autóval visznek át minket Bandungba. Ebből persze szerda dél lett, hiszen senki nem tudta megoldani, hogy kedden este nyolc után induljon el az egyetemére, tehát még egy éjszakát mindenki maradhatott a hotelben.

A vasárnap esti vacsora házigazdája Dr. Ing. H. Fauzi Bowo, Jakarta kormányzója volt. Ő ugyan nem jelent meg, de a szórakoztatásunkról beszédekkel, zenével, énekkel és tánccal gondoskodott. Amikor az énekesnő megkérdezte, hogy melyikünk szeretné elénekelni vagy eltáncolni népének tradicionális dalát vagy táncát, vagy ha azt nem , akkor ki szeretne vele bármilyen ismert popszámot elénekelni ... nos, ekkor még csak felsejlett elmémben egy gondolatfoszlány. Amikor másnap este ugyanez lejátszódott a Jakartai Állami Egyetem díszvacsoráján is, és egy thai ösztöndíjas lány után az egyetem diákjai, majd rektora is dalra fakadt a színpadon ... a sejtelem bizonyossággá vált, és megfogalmaztam első antropológiai szempontú megállapításomat a vizsgált kultúráról:

"Az Indonéz Köztársaság lakosságának majdnem 90 %-a muszlim, amely tény nagyban elősegíti a szigetország fennmaradását. Az Indonéziát alkotó több száz népcsoport valószínűleg egyetlen közös vonása, hogy minden kulturális egység minden egyede egy exhibicionista buliállat (abszolút pozitív értelemben). Ha a vallásuk nem tiltaná az alkoholfogyasztást, az országban minden bizonnyal elszabadulna a pokol."


(09-08-16)


Jakarta - Orientasi 1

A reptéri félreértést nem a 24 órás repülőúttól begyógyult és elszűkűlt szemünk okozta, hanem az, hogy rajtunk kívül még 7 kínaira is vártak a szervezők, akiknek szintén késett a gépe. Elfogott a gyanú: Lehet, hogy ezek csak a kínaiakra vártak? Lehet, hogy csak szerencsénk volt, hogy az ő gépük többet késett, mint a miénk? Ha megvannak a kínaiak, az indók elszállítják őket a szállásra, mint akik jól végezték dolgukat és mi hoppon maradunk? Láthatóan meg voltak lepve, hogy feltűnt két csaj, akiket ugyan nem vártak, de a listán rajta voltak.
Kína diadalmas bevonulása után végre autókba gyömöszöltek minket és elvittek a 4 vagy 5 csillagos Arya Duta Suites Hotelbe. Regisztráció és kedvencük, a "Statement Letter" újbóli aláírása után felvittek minket egy szobába ... értsd a hét kínait és minket kettőnket egy apartmanba, ahol a plussz matracokkal együtt is csak 6 embernek volt férőhely. Ráadásul Yani, az egyik szervező lány, beesett az utolsó pillanatban, és elfoglalta a kanapét. De mivel sok jó kínai kis helyen is elfér, hajnali négykor végre ágyba dőlhettünk és eltelt valahogy az első indonéz éjszaka.

Reggel 9-kor már mindenki kukorékolt, csak én aludtam volna még.
Szereztem nápolyit reggelire a hotel aljában lévő kis boltban, amely ennek megfelelően roppant drága volt. Sebaj, az első ösztöndíj kiosztásáig kaptunk 500 ezer rúpiát a szervezőktől. Csak hogy tudjatok viszonyítani: egy hónapra 380 ezer rúpiába kerül a szobám Bandungban. Az 500 ezer nagy része aztán dobozos nescaféra és sörre ment el a jakartai kisboltban, hiszen minden nap kaptunk reggelit, tízórait, ebédet és vacsorát is, kivéve ezt az első napot, 15-ét. Igazából a reggeli volt nagyon vicces, mert ugyanúgy nézett ki, mint az ebéd. Egy papírdobozban kaptunk legalább egy csirkecombot sütve vagy rántva (borzasan), mellé párolt zöldséget, valami szószt, egy 2,5 decis vizet, rákszirmot és egy apró banánt. Ahhoz képest, hogy otthon egy bögre kávé a reggelim, ez egész durva cucc volt! Anett rá se bírt nézni. :)

Szombaton még folyamatosan érkeztek az ösztöndíjasok, a feszített tempó csak 16-án kezdődött, így Anettel elindultunk felfedezni Jakartát. Természetesen délben. Ennek megfelelően kb. egy órát tudtunk csak kinn tartózkodni, utána nyüszítve menekültünk vissza a szálloda jótékony hűvösébe. A ruhánkból szinte facsarni lehetett a nedvességet, úgy éreztük magunkat, mint akit elkapott egy nyári zápor. Csoda, hogy nem fáztunk meg a jakartai napok alatt, mert ha kiléptünk a szállodából, a buszból vagy bármilyen épületből, mindig mellbe ütött a forró, párás levegő. Olyan volt, mintha mindig éppen egy erős zivatar után lennénk, amikor a víz őrült módon párolog a forró aszfaltról és 100 százalékosra növeli a levegő páratartalmát. Hihetetlen! Én nem hittem, hogy ilyen klíma létezik! Szerencsém van Bandunggal. Napközben itt is meleg van, de aztán kellemesen hűvös lesz a levegő, mint otthon a szép nyári estéken.

Kudarcba fulladt városnézésünk után épp ledőltünk aludni és száradni, amikor kopogtak az ajtónkon, és átköltöztettek minket egy másik apartmanba, a 36. emeletről a 19. emeletre. Itt megkaparintottunk egy szobát, amiben ugyan franciaágy volt, de nyílt belőle egy külön fürdőszoba. Első lakótársunk Janina volt Németországból, majd kaptunk még két kínai srácot. Nekik már csak a harmadik szoba jutott egy szimpla ággyal. Yani, a szervező lányka pedig átköltözött új kanapénkra.

Szombat este volt az első orientáció, amikor is összegyűjtöttek mindenkit egy konferenciaterembe, szúrópróba szerűen felállítottak néhány embert a kérdéssel, hogy miért vesz részt a scholarship programban, majd elmondták az elkövetkezendő napok programját, a ruházkodási szabályokat és a tudnivalókat a tartózkodási engedéllyel kapcsolatban.
Este aztán összegyűltünk Ria és Gitta szobájában, ellenőriztük, hogy a kisüveges piáknak nem esett-e bajuk a hosszú úton, majd elég későn és vidáman tértünk nyugovóra, mert még nem tudtuk, milyen tortúra vár ránk a következő négy napban.


(09-08-15)


2009. augusztus 27., csütörtök

"Irány Jakarta!" - kisfilm



video

IRÁNY JAKARTA!



(09-08-13 / 09-08-15)


2009. augusztus 13-án este 19 óra 50 perckor ...

... kis csapatunk végre felszállt a Swiss járatával Ferihegy 2A terminálról.

A stáb tagjai:

Nigel, az operatőröm
Nagy A , a vágóm
A Doboz, a könyvtárosom
Rimu, az útitársam
Pocok, a hálótársam
és jómagam

Irány Zürich, majd Bangkok és Jakarta!

A szerencsés véletlennek köszönhetően az utazás hosszú óráit Anettel oszthattam meg, aki csodás útitársnak bizonyult. Ezúton is köszönet érte!

Másnap menetrend szerint megérkeztünk a thai fővárosba, ahol a passport controll-nál ütköztünk először akadályba. Otthon azt mondták a thai nagykövetségen, hogy a Bangkokban való átszálláshoz, ha nem hagyjuk el a reptér területét, nem kell vízum. Na persze, hogy kellett! Tranzitvízum ugyan, és a magyar állampolgároknak ez is ingyenes, de nem mi lettünk volna és nem Ázsia, ha minden zökkenőmentesen zajlik.
A tranzitvízumot 2 perc alatt kiállítják a reptéren, de ez nekünk vagy egy óránkba került, mert először végigálltuk a sort a passport controll-nál, ahonnan átküldtek minket a vízumosokhoz. Ott kitöltöttük a vízumigénylő lapot, amihez kellett egy igazolványkép. Még jó, hogy otthon kinyomtattam vagy 15 darabot pontosan ilyen célra! És még jóhogy nem hoztam el!
Legalábbis erre kellett következtetnem, mert feltúrtam a reptéren az összes kézipoggyászomat, végiglapoztam az összes könyvet és füzetet, ahová becsúszhatott, de sehol nem találtam a kis tasakot a fényképekkel. (Azóta Jakartában és Bandungban is végigkutattam mindent, és sehol semmi, szóval tuti otthon maradt valahol a nagyszobában a kanapén.)
Sebaj, pénzt váltottam, fotót csináltattam, felragasztottam, kitöltöttem, beadtam, lepecsételték, átadták és már be is léphettünk Thaiföld területére.

Mire kiértünk, a csomagjainkat szállító futószalag már üres volt. El kellett másznunk a "Lost and Found Office"-ba, ahol szerencsésen megtaláltuk az én nagy táskámat és Anett kisebbik poggyászát, de az ő nagyobb táskáját nem. A Swiss Zürichben felejtette. A Swiss! Zürichben! Anett teljesen fel volt háborodva. Fájdalmát és dühét a nagyon kedves ügyintéző fiú és az ajándékba kapott vészretikül sem enyhítette. (Pedig volt benne póló, bugyi, fogkefe, fogkrém, jópofa összecsukható fésű meg egy csomó izgi cucc!)
Az ígéret szerint a legelső géppel utánunk küldik majd a csomagot, így másnapra lesz Bangkokban és onnan küldik tovább Jakartába. Ha majd megadjuk a szállodánk nevét, kiküldik a hotelbe taxival. Ez persze nem ment ilyen simán, ahogy felvázolta nekünk a srác, de miután bevontuk az ügyletbe a jakartai szálloda recepcióját, és ha nem is gyorsan, de megérkezett a csomag egy nappal utánunk.

A bangkoki reptéren elfogyasztottuk első ázsiai ebédünket, Anett pedig fájdalomdíjul befizette magát egy 20 perces thai masszázsra.

A Bangkok-Jakarta AirAsia gép jó órás késéssel indult, amit a boarding pass-on fel is tüntettek, de mi nem vettük észre, így elég korán értünk a kapuhoz, ahol a légkondi hibernált minket.

Valahol Bangkok és Jakarta között, talán épp az Egyenlítő felett, nyilallt belém először a felismerés, hogy milyen messzire is jöttem otthonról, és mostantól egy éven keresztül nem fogok találkozni senkivel, aki eddig fontos volt nekem. Csak új emberek, új arcok, új barátságok, új érzelmek jönnek majd szembe és nagyon kevés lesz az olyan ember, akivel igazán meg tudom majd osztani ezt a kalandot. Hmm, talán nagyobb árat nem is fizethetnék!

23.45 helyett valamikor éjjel fél egykor érkeztünk meg Jakartába augusztus 15-én. Elcsigázottan, de kíváncsian vonultunk a kijárat felé. Vajon tényleg várnak minket?
Az érkezőkre várók sorfala között és a taxisok pofánkba mászó ajánlkozásán keresztül egyszer csak megpillantottunk pár kék zakós, "Darmasiswa" feliratú táblát szorongató fiatal srácot. Heves integetésünkre és megkönnyebbült vigyorgásunkra ők szorgosan elkezdték tanulmányozni a listájukat, majd reménykedve feltették a kérdést:

- Are you from China?
- Ööö, no. From Hungary ...

Hát ... így kezdődött.

Welcome to Indonesia!


(09-08-13 / 09-08-15)


2009. augusztus 26., szerda

A fogadás az Indonéz Nagykövetségen ...

... természetesen délelőtt 11-kor, munkaidőben volt, augusztus 6-án. Ekkor már szerencsére ott lehetett hagyni egyedül Karolinát, az utódomat, a recepción.

Átrobogtam a Városligeti fasor 26-ba, ahol már gyülekeztek az idei darmasiswák és a korábbiak közül is néhányan.
Yudhitól meleg üdvözlés után megkaptuk egy piros mappában a "Statement Letter-"t, amelyet már korábban aláírva arról nyilatkoztunk, hogy nem fogunk Indonéziában se dolgozni, se drogozni, se politizálni, stb. A lelkünkre kötötték, hogy ezt az aláírt papírt mindenképpen vigyük magunkkal, mivel Jakartában majd keresni fogják rajtunk. Szerintetek elkérték a reptéren vagy a szállodában vagy bárhol máshol? Még mindig itt áll a polcomon. Senki nem kérte ezt a példányt, de a jakartaiak valóban bensőséges viszonyban állnak ezzel a nyilatkozattal, mert legalább még két másik példányt aláírattak velünk a szállodában.

A nagykövetségen a fogadás azzal kezdődött, hogy Indonézia magyarországi nagykövete hosszan áradozott arról, hogy Indonézia milyen sokszínű és hatalmas ország, csodás helyekkel, csodás kultúrákkal, több száz helyi nyelvvel. Melegen gratulál mindenkinek, aki mehet idén, és kéri, hogy tanuljunk sokat, képezzük magunkat, tanuljuk meg a nyelvet, ismerjük meg a kultúrákat, hozzuk haza a magyaroknak a tapasztalatainkat és találjuk meg azt a formát, ahogy át tudjuk adni az élményeket és tanultakat honfitársainknak, és akkor mindenkinek nagyon jó lesz! Hurrá!
Elnézést, ha nem írok kellő tisztelettel a világ legnépesebb muszlim országának elismerésre méltó kezdeményezéséről, de az elmúlt napokban annyit hallottam ezeket a tényeket, hogy már közhellyé sekélyesedtek.
"Indonézia hatalmas, több száz nyelvvel, több száz kultúrával, több ezer szigettel, és a Bahasa Indonesia egy nagyon könnyű nyelv." - ezt a jakartai orientáció alkalmával nem csak az előadók mondták el százszor, hanem az orientációs napokat szervező diákok is, majd az egyetemek képviselői és megérkezésünk óta gyakorlatilag mindenki, akivel akár csak az utcán találkoztam és leszólított pár mondatra.

A nagykövet beszéde után kérdéseket tehettünk fel a követségen dolgozóknak és a megjelent korábbi ösztöndíjasoknak. Mindenki leginkább arra volt kíváncsi, hogy mi lesz, amikor megérkezünk Jakartába. A terv szerint mindenkiért kimennek a reptérre, lesz egy pár napos orientáció, majd az egyetemek képviselői mindenkit átszállítanak a saját városába. Ennyit lehetett kiszedni a budapestiekből. Ehhez képest, amikor megérkeztünk a jakartai szállodába, kézhez kaptuk a következő négy nap órára pontosan lebontott programját, amelyen érződött, hogy nem tegnap dobták össze. Hogy ezt vajon miért nem tudták pár nappal az indulás előtt mindenkinek szétküldeni email-ben? Már túl voltunk az első jakartai napon, amikor láttam, hogy Yudhi átküldte az orientációs napok szabályzatát. :)

Az öregdarmasiswákkal csak a hivatalos fogadás után szervírozott ebéd alatt tudtunk kicsit kötetlenebbül beszélgetni. Találkoztam Kiss Mártával, aki Solo-ban élt két évig és hazatérve a követség támogatásával kiadott egy indonéz mesekönyvet. A meséket ő maga gyűjtötte és festő lévén ő maga készítette hozzá az illusztrációkat. Ő volt az első, akinek a honlapját átböngésztem információk után kutatva, és nagyon tetszett, ahogy megélte a Jáván töltött két évet. Kicsit magamra ismertem sok gondolatában és érzésében. Én is azért jöttem ide, hogy valami hasonlót lássak, éljek meg, érezzek: http://www.kissmarta.com/

Márta mellett az egyik követségi dolgozó tartott szóval, aki széles mosollyal vagy százszor elmondta, hogy Bandung nagyon jó hely, "city of fashion", "very fashionable" és "don't take too much clothes". Hmm, pont nekem való hely! Élek-halok a divatért! ... ;)

Az idei darmasiswák listája a következő:

Tomanek Ria - Yogya
Kovács Gitta - Semarang
Molnos Anett - Mataram, Lombok
Szilvási Tünde - Bandung
Felkai Péter - Bali
Kenéz Ildi - Bandung

Egy hetedik srácnak a fogadás előtti napon szóltak, hogy valaki megint visszamondta, és övé a lehetőség. Azt hiszem Marcinak hívják, Jakartában fog tanulni, és persze csak szeptember elején jön, mint ahogy Péter és Tünde is. Ria, Gitta, Anett és én képviseltük kicsiny hazánkat az orientációs napokon.

A fogadáson a legsarkalatosabb kérdés persze az volt, hogy megvannak-e a vízumok.
A papírokat és az útlevelet már régen leadtuk. Yudhi megnézte a listát, és örömmel közölte, hogy mindenkinek megérkezett a vízuma, kivéve Marciét (aki még el sem indította a folyamatot) és az enyémet. Felhívtam Yudhi figyelmét, hogy én egy hét múlva elindulok, mire ő önkéntelen mozdulattal órájára pillantva megnyugtatott: "Óóóó, addig bőven meglesz!"

Hát, ez bőven túlzásnak bizonyult. A csütörtöki indulásom előtti kedden még mindig nem érkezett meg a vízum. Szerdán reggel bementem a követségre és letámadtam Yudhit. Mosolyogva közölte, hogy megérkezett a vízumom Jakartából, de még alá kell írnia egy-két fontos embernek, így csak délutánra készül el. De legalább azzal a jó hírrel is szolgálhatott, hogy kijönnek elénk a reptérre a késői érkezés ellenére. Sikerült beszereznem két telefonszámot is arra az esetre, ha valami hiba csúszna a szervezésbe.

- Felhívsz, ha készen van a vízum? - kérdeztem.
- Persze, hívlak. - ígérte Yudhi, majd elrohant.

Ha aznap délután 3-kor nem hívom fel a követséget, akkor még mindig nem lenne vízumom. De miután telefonáltam és a recepciós hölgy közölte a jó hírt, hogy az útlevelem vízumostul ott vár a követség portáján, még egyszer, utoljára, nyakamba vettem a várost.

365 napra szóló indonéz vízumomat egy hetedik (vagy hatodik?) kerületi kis kocsma asztalánál egy utolsó pohár hazai sörrel köszöntöttem, búcsút véve egy időre a budapesti épületektől és az európai arcoktól.

(09-08-06 és 09-08-11 / 09-08-12)