A baleset

A második napon Probolinggo-ig akartunk eljutni, és mivel ez sikerült, de még nem sötétedett be, úgy döntöttünk, hogy megyünk még egy kicsit. Nem hiszek az olyan dolgokban, hogy ha nem akarunk továbbmenni, ha megállunk Probolinggóban, akkor nem történik meg a baleset. Ha nem ezt csinálod, hanem azt, akkor nyilván nem ez történik, hanem az, de lehet, hogy akkor is az történik, ha ezt csinálod ...

Mindig van egy ha, és ilyen esetekben éppen ezért nincs értelme a "ha" kötőszóval bevezetett múlt idejű feltételes mondatoknak.

Persze, életünk tele van lehetőségekkel, döntésekkel és választásokkal, de a végén úgyis csak a tények maradnak.

Jelen tények pedig a következők:

2009. december 29-én 5 óra után Kelet-Jáva Kraksaan nevű településének határában megelőztem egy teherautót. Ezáltal egy ideig nem láttam Tündét, de mentem tovább és vártam, hogy ő is megelőzze a járművet. Vártam, vártam, de még mindig csak a teherautó széles orrát láttam a visszapillantóban, Tünde még mindig nem bukkant fel. Egyre lassítottam, a teherautó visszaelőzött, de nem volt mögötte senki. A városban végre meg lehetett állni az út szélén, és mivel Tünde még mindig nem volt sehol, elővettem a telefonomat, hogy felhívjam.

Mondanom sem kell, hogy minden egyes ilyen eltűnésnél az volt az első gondolatom, hogy valami baj történt. Elesett, elütötték, leszorították, kitúrták, bepaszírozták. Amikor láttam, hogy már hívott, megnyugodtam. Akkor biztos nem történt baj, csak megint látott valami érdekeset. Felhívtam hát. Amit mondott, az egyáltalán nem volt megnyugtató, de szavai teljesen ellentétben álltak hangjával, amiben nem hallottam se sírást, se különösebb idegességet.

"Ildi! Leszorítottak az útról, kurva nagyot estem. Itt vagyok visszafelé az út jobb oldalán a Toko blablabla mellett. Néhány ember segít. Elvisznek minket a kórházba. Gyere ide!"

Annyira tárgyilagosan közölte az egészet, hogy én is csak gépiesen kérdeztem vissza, amit ilyenkor szokás:

"De egyben vagy? Jól vagy?"

Egyedül a kórház szó volt gyanús. Ha kórházra van szükségünk, akkor tényleg nem csak egy eldőlésről van szó.

Elindultam visszafelé, kerestem a megadott üzletet, odasereglett embereket, egy baleset helyszínét, de semmi. Hirtelen mellém gördült egy srác motorral, és mondta, hogy kövessem, odavezet. Egy mecsetszerű épület előtt álltunk meg, ami igazából egy elsősegélyhely volt. Bevittek egy orvosi eszközökkel felszerelt terembe, ahol az orvosi ágyon ott feküdt Tünde. A ruhája tiszta por, a felső ajkán hatalmas véres mullap, arcának jobb felén és állán horzsolás, a fölsője elszakadva a karjánál, és a jobb könyökén is kötés. Hát, elég szarul nézett ki! De élt, mozgott, beszélt. Valami hatalmas lélekjelenlét segített neki, hogy ne sírjon, ne essen pánikba. Pedig lehet, hogy jobb lett volna, ha megteszi.

Mint kiderült, az történt, hogy egy kamion leszorította az útról. A nagy jármű előzni kezdett és átjött Tünde sávjába. De nem volt ideje befejezni az előzést, és Tündének két választása maradt. Látta, hogy nem fognak elférni egymás mellett, és vagy összeütköznek, vagy ő lemegy az útról, és a viszonylag nagy sebesség miatt biztosan elesik a köves-salakos terepen. Nyilván az utóbbit választotta, elrántotta a kormányt balra, kicsit fékezett, majd elvágódott a motorral. Az eredmény egy felszakadt felső ajak, egy letört jobb felső szemfog, két horzsolás az arcon és egy felszakadt könyök.

Óriási szerencsénk volt, hogy akadt néhány nagyon kedves, segítő ember a közelben. Rögtön felkapták Tündét, bevitték az elsősegélyhelyre és ellátták a sebeit. Közben mások elkapták a teherautó sofőrjét, kiszedték a volán mögül, elvették a slusszkulcsát és addig nem engedték elmenni, amíg nem adott valamennyi pénzt a kórházi költségekre, hiszen egyértelműen ő okozta a balesetet. Az a valamennyi 150ezer rúpia volt, ami aztán az összes kórházi kiadásnak csak egy részét fedezte, illetve abból vettünk új lámpabúrát és visszapillantó tükröt Tünde motorjára.

Umar és Hit felpakoltak minket a motorra és elvittek egy kórházba. Ez egy egyszintes, több szárnyas épület volt. Kórház szerű volt, kórházi ágyakkal, infúziós állványokkal, köpenyes alakokkal. Az orvos szerencsére valami félvér lehetett, vagy csak véletlenül hasonlított egy félvérre, de angol nyelvtudása, világosabb bőre és európaihoz hasonló arcberendezése mindenképpen bizalmat keltett. Tünde még mindig tartotta magát, pedig talán jobb lett volna, ha kiborul, ha elkezd sírni, ha kétségbe esik, hogy én is megijedjek végre, hogy felfogjam a helyzet súlyosságát. Mivel nem láttam a balesetet, és a sebeket is már csak bekötözve, egyáltalán nem tudtam felmérni, hogy mi történt.

Tündéhez aztán jött egy doktornő egy segítővel, és amikor megláttam a cérnát meg a tűt, akkor fogtam fel, hogy itt most ajak- és könyökvarrás lesz. Ekkor éreztem, hogy elkezd zúgni a fejem és mindjárt elsötétül a világ, ha nem megyek ki egy kicsit a friss levegőre. Nagy tanulság, hogy baleset előtt mindig egyen és igyon eleget az ember. Pedig nem vagyok ájulós, a oltásoktól sem szoktam kifeküdni, de ott éreztem, hogy menekülni kell. Kimentem az ajtó elé, otthagyva szegény Tündét a nőci prédájának. Amikor éreztem, hogy újra vér van a fejemben és hallottam Tünde hívását visszamentem. Na, akkor végre megtört a jég, láttam, hogy nedves a szeme a könnyektől és azt mondja, hogy figyelmeztessem a szabót, épp az arcán dolgozik, csinálja szépen, mert nem akarunk csúnya hegeket! Hát, mit mondjak! Nem volt szép látvány a felső ajka! Egy vértől és betadintól vörös nagy húscafat. Amikor a nő a tűvel közelített feléje, úgy gondoltam, hasznosabb és biztonságosabb, ha bátorítás ürügyén Tünde kezébe kapaszkodom és lehetőleg nem kísérem figyelemmel az orvos munkáját. A varrás már készen volt, amikor megint éreztem, hogy a vér készül elhagyni az agyamat. Gyorsan megint kiiszkoltam a szobából, szippantottam egy kis friss levegőt, majd visszatértem.

Közben Umar elment és kiváltotta az orvos által felírt antibiotikumot. Ez 20ezer rúpia volt. Az ellátás végén újabb 30ezer rúpiát fizettünk a tisztításért és a varrásért.

Umar felajánlotta, hogy aludhatunk az ő házában, amit mi nagy örömmel elfogadtunk. Így legalább nem kellett olcsó szálloda után kajtatnunk. Ott megismerkedtünk az édesanyjával, szép húgával, Eva-val és az ő kislányával. Letettük a cuccainkat, szusszantunk egyet, és Tünde ruhát váltott.

A zseb nélküli fekete műanyag nadrág megmutatta mit tud! Az esés során csak két aprócska lyuk keletkezett rajta a térdrészen, de alatta Tünde bőre sértetlen maradt.

Ezután Hit, a srác, aki elvezetett engem Tündéhez és aztán segített, elvitt minket egy warnetbe. Tünde beszélni akart az otthoniakkal, mert volt valami kavarás az információáramlásban, de én azt akkor és ott sem tudtam követni, így már nem emlékszem rá. Erre vonatkozóan nyilván lesz bővebb információ az ő blogjában.

Eközben én elmentem Hittel egy warungba, mert ennem kellett valamit. Hit nagyon kedvesen és vendégszeretően meghívott a vacsorára, nem engedte, hogy fizessek, pedig igazából én akartam meghívni őt, hogy legalább így megháláljam a segítségüket.

Netezés után Hit visszavitte Tündét Umar házába, majd felültünk az én motoromra és visszamentünk a warunghoz, ahol a kórházba menet letette a motorját, mert egyszerűbb volt az én motorommal menni ketten. Ezután vissza kellett még vezetnie engem Umar házához, mert nem találtam volna vissza. Telefonszámot cseréltünk, mi nem győztünk hálálkodni neki, majd elbúcsúztunk, megígérve, hogy a visszaúton mindenképpen felhívjuk és újra találkozunk.

Amíg mi a motorok logisztikájával voltunk elfoglalva, Tündéből végre kitört a feszültség, és sírt egyet, amit nekem a háziak később úgy tolmácsoltak, hogy fáj a mellkasa. Na, ettől aztán tényleg megijedtem, mert ha valami belső sérülése van és nem vesszük észre, abból még nagyobb baj lehet. De aztán kiderült, hogy csak sírt, ami hozzáteszem már nagyon kellett neki és vendéglátóink ezt értették félre.

Megnyugodtam, hogy sírt, mert az nem normális, hogy valaki eltanyál egy motorral, összevarrják a száját meg a könyökét. és csak a tű láttán lesz kicsit nedves a szeme.

Mint ahogy az sem normális, hogy másnap ugyanez a valaki újra motorra ül, és még két napig vezet, hogy szilveszterre Kutára érjünk. De vannak ilyen Terminátor alkatok. És Tünde az.

Az egész ötlet, az egész út eleve őrültség volt. De már a felkészülésnél sem gondolkoztunk sokat a nehezítő tényezőkön és veszélyeken. Két nap vezetés és országúti stressz után valahogy már a baleset sem tudott józan gondolkodásra késztetni. Ezek után minden normális ember azt mondta volna, hogy "bassza meg az összes hülye agyatlan indonéz sofőr, basszák meg a motorok, elég volt, nem megyek tovább!" Persze teljesen feladni és megszabadulni a motoroktól nem lehetséges, vagy vissza kell juttatni őket Yogyába vagy tovább kell menni velük előre. De bármerre is folytatjuk utunkat, felrakhatjuk a gépeket egy vonatra, hogy ne kelljen sérült kézzel vezetni. Tündének egy ilyen után pár napot ágyban fekve, nyugalomban kellett volna töltenie. De akkor már egyikünk sem tudott józanul gondolkodni. Tünde egyértelműen bolond, őrült, aki kitalál dolgokat és nem nyugszik, amíg meg nem valósítja. És nem ismer lehetetlent. De hogy én miért nem vetettem véget az utazásunknak? Sőt, örültem, amikor azt mondta, hogy másnap tovább tudunk menni. Bármennyit gondolkozom rajta, csak az a válasz tűnik valószínűnek, hogy egyáltalán nem fogtam fel, mi történt. Tudtam, hogy baleset volt, hogy összevarrták, hogy betegen és fáradtan még veszélyesebb továbbmenni, de csak szemléltem az eseményeket, mintha nem is velünk történnének. Mintha csak egy film szereplői lennénk, csak színészek, akiknek valójában nem is fáj a seb, nem fárasztó a vezetés és szívükben csak színlelt félelmet keltenek az út veszélyei.

http://picasaweb.google.com/kenildem/KetMotorosNaploja2Nap#

(09-12-29)