Járművek, tigrisek és varratok 2. - Az autó

A második programpont a kölcsönzött autó visszaszolgáltatása volt. Ezt azzal kezdtük, hogy amennyire lehetett kitakarítottuk: lesöpörtük az ülésekről a morzsákat és kiráztuk a szőnyegeket.

Még az út elején Jimbaran felé Péter elkapott a kocsi oldalával egy parkoló motort (már ha jól emlékszem), aminek akkor semmi károsító hatását nem láttuk az autón. Csak napokkal később fedeztük fel, hogy a bal oldalon az ajtó alatt húzódó lábtartó (vagy fellépő, bár nem úgy nézett ki, mintha elbírná egy ember súlyát) az anyósülés alatt le van szakadva. Ezután végig azon gondolkoztunk, hogy hogyan tudjuk rágóval ideiglenesen felragasztani, hogy ne vegyék rögtön észre, vagy milyen mesét adunk be nekik, amely által mentesülünk a felelősség terhe alól. A szerződés szerint ugyanis bármiféle károkozás 500ezer rúpiánkba fog fájni. Végül abban egyeztünk meg, hogy Péter ráállt és leszakadt a lábtartó, ami nem a mi hibánk, hiszen azért van, hogy ráálljanak. Ha leszakad, az a Toyota-gyár vagy a tervező bénasága ...

Bepakoltuk hát a csomagjainkat a kocsiba és átszállítottuk a kis utcában lévő Hotel Marhaen-be. A szűk utcának a túlvégén egy kapu és oszlopok zárták el az utat, így a kocsinak mindenképpen meg kellett fordulnia, hogy kijusson onnan. E manőver közben fedeztük fel az egyik ház udvarában megbúvó magánállatkertet. Tünde bement a kapun, hogy megkérdezze, kinyithatjuk-e, amíg az autó megfordul, majd hitetlen és értetlen vigyorral a képén iszkolt ki onnan:

"Ott van egy tigris!" - mondta vihogva. - "De tényleg, ott van! Ketrecben!"

Ahogy bekukkantottam, valóban láttam néhány zöld rácsos nagy ketrecet, amelyekben nem egy, de három tigris sétált idegesen fel és alá. Ez megint az Indonéziában soha meg nem szokható bizarrságok egyike volt. Hogy egy Denpasar méretű nagyváros közepén egy ház udvarában tigrisekkel teli ketreceket találunk!

De nem volt időnk tovább hitetlenkedni, mert Péter közben azzal szenvedett, hogy a helyiek segítsége ellenére meg tudjon fordulni a kocsival. Miután ez sikerült, Tünde még megpróbált fogkrémmel elhalványítani egy karcolást az autó oldalán, de miután nem járt túl sok sikerrel, elindultunk az autókölcsönző irodája felé.

Elég könnyen megtaláltuk az utcát, és begördültünk az iroda udvarába. Ha jól emlékszem, először kifizettük a plussz egy napért járó 175.000 rúpiát, de mielőtt visszaadták volna a 25ezer visszajárót és Tünde iratait, két férfi kezdte el vizslatni a kocsit. Tüzetesen végignézték a felületét, a tükreit, a szélvédőket, a belső részeket. Mi eközben mosolyogtunk és vártuk, mikor csap be a mennykő a leszakadt lábtartó miatt. A hapsik elkezdtek pusmogni, nézegették azt a papírt, amin a már meglévő károk voltak bejelölve és végül diadalmasan mutattak rá a minden bizonnyal általunk okozott új kárra: egy horzsolásra a kocsi orrának bal oldalán! Ebben a pillanatban nem is kellett erőlködnünk, hogy értetlen képet vágjunk. Mi is elkezdtük vizsgálni a károkat jelölő papírt, és csak ekkor vettük észre, hogy a leszakadt lábtartó be van rajta jelölve! Egész út alatt ettől féltünk, és a végén kiderült, hogy azt a kárt valóban nem mi okoztuk!

Tanulság: ha rossz a lelkiismereted egy bérelt autó miatt, mindig tüzetesen vizsgáld át a kárjelölő lapot!

A lábtartóhoz tehát nem volt semmi közünk, de sebaj, találtak mást! A horzsolás miatt 500ezer rúpiát kellett volna fizetnünk, de a főnök, nagylelkűségét demonstrálandó, rögtön lealkudta az összeget 200ezerre. Nyilván látta, hogy csórók lévén mi az a fajta vagyunk, akikre max. 200ezret tud ráverni.

Ezután jött a további alkudozás, illetve inkább győzködés, hogy nem tudunk (és nem is akarunk) ennyit fizetni. Próbáltunk érvelni, de semmire nem jutottunk, így először Tünde módszere bizonyult a leghatásosabbnak: csak hallgatunk és mosolygunk, és vonogatjuk a vállunkat, aztán csak megunják egyszer. De ezek nem unták meg! Betessékeltek az irodába, hellyel kínáltak, és tovább magyarázták, hogy fizetnünk kell. Muszáj volt valahogy megfelelni nekik, hát azt mondtuk, hogy ma délután repülünk haza Magyarországra, így épp csak annyi pénzünk van, ami a reptéri transzferre elég, vagyis a visszajáró 25ezer rúpia.

- Nincs pénzetek? - kérdezték csodálkozva.

- Nincs. - bólogattunk határozottan.

- Akkor hitelkártyátok? - próbálkoztak.

- Az sincs.

- Dollár? Euró?

- Hát persze, hogy nincs! Csak egy kis magyar pénzünk van. - matatott Tünde a pénztárcájában az ott lapuló ötszázast birizgálva.

- Tessék, - mondta Péter - nálam van némi román lej is.

Azzal elővett három tízlejest és egy tízeuróst, amely utóbbi láttán megállt bennünk az ütő. De az indonézek szerencsére nem ismerik fel olyan gyorsan az euró-bankjegyeket, mint a dollárt vagy a rúpiát, így Péternek volt ideje kényelmesen visszacsúsztatni a tízest a tárcájába, mielőtt azok észrevették volna.

Nyilvánvalóan fogalmuk sem volt róla a kölcsönzősöknek, hogy 30 lej mennyi pénz. Péter számolgatott egy kicsit a telefonján, majd közölte, hogy az kb. 120ezer rúpia. Az egyik férfi átvette a román bankjegyet, forgatta, nézegette, látszott, hogy nem tud vele mit kezdeni, hiszen soha életében nem látott ilyen pénzt. Végül Péter, megelégelve a színjátékot, határozottan odaadott neki 20 lejt, majd megfogta az asztalon heverő paksamétát, ami Tünde iratait és a visszajáró 25ezret tartalmazta, felálltunk és kijöttünk az irodából.

Egy rossz szavuk nem lehet! Ha be tudják valahol váltani a román lejt, akkor lesz kb. 60ezer rúpiájuk. Abból simán lecsiszoltatják a horzsolást, habár az autón található mindenféle karcolások és a leszakadt lábtartó nem azt mutatják, hogy nagyon igyekeznének kijavíttatni a hibákat.

Már fincsi sült halat zabáltunk egy warungban, amikor Péter megtalálta a tárcájában a kocsi forgalmiját! A szerencsétlenek annyira el voltak foglalva azzal, hogy legomboljanak rólunk valamennyi pénzt, hogy elfelejtették visszakérni a forgalmit. Mi meg elfelejtettük visszaadni. Én már kezdtem szívni a fogamat, hogy most még oda is vissza kell mennünk, de Tünde és Péter nem éreztek túl sok késztetést erre. Mivel nem túl jó emlékekkel távoztunk az irodájukból, úgy döntöttek, hogy nem leszünk jó fejek, és nem szolgáltatjuk vissza az okmányt. Inkább azt kezdtük találgatni, hogy hány nap múlva fogják észrevenni a hiányát. Legkésőbb akkor, amikor újra ki akarják adni az autót. Nem tévedtünk. Tünde már Bandungban volt, sőt, talán már én is visszaértem, amikor telefonáltak a forgalmit keresve. Tünde szorgalmasan hajtogatta, hogy nem tudja, kik ők és nem érti mit akarnak, majd letette a telefont. A forgalmi pedig bekerült a ragasztgatós naplófüzetembe, mint a lehúzott turizmók örök mementója.

(10-01-09)