Denpasar még mindig nem ereszt

Amikor visszaértünk a kórházból a Hotel Ratu-ba, a hátramaradottak nem mutattak túl nagy előrehaladást a készülődés és csomagolás terén. Pedig ez volt a napja ... a nagy nap, amikor végre elhagyjuk Denpasart! Amíg a szobában szanaszét heverő cuccok bekerültek a táskákba, én Péterrel elmentem a szandálomért, amelyet a cipész bácsi nagyon szépen megvarrt potom 5.000 rúpiáért. Ezután bepakoltuk a csomagjainkat a kocsiba és megbeszéltük, hogy a Jl. Diponegoro-n találkozunk az üzlet előtt, ahol lehet sátrat kapni.

A Toyota Avanza ugyan elvitt volna hat személyt, de ha már motorral jöttünk Balira, akkor a szigetet is motorral fogjuk bejárni. Anett, Eszter, Gergő és Péter utaznak tehát a kocsiban, mi meg Tündével továbbra is a motoron menőzünk.

Hogy miért volt érdekes a sátorbolt? Péter hozott magával egy kétszemélyes sátrat és az volt a tervünk, hogy veszünk még legalább egyet, hogy ne kelljen mindig szállodában aludnunk. Ha felverjük a sátrat egy szép homokos tengerparton, az egyrészt költségkímélő, másrészt kalandos-vadregényes. A kocsiban tárolhatjuk a csomagjainkat, illetve ott is elaludhat két ember.

A Toyota tehát elindult és mi is mentünk volna utánuk, de Tünde motorja máshogy döntött. Egészen pontosan úgy, hogy nem indul el. A denpasari napok alatt a kocsit és az én szürke Hondámat használtuk, a másik motor pihenhetett eleget, de az indulás pillanatában bemondta az unalmast. Az indítógombra meg se nyikkant, lábbal sem lehetett beindítani, és a hotel biztonsági őrei is hiába erőlködtek. Se kézzel, se lábbal, se szép szóval nem lehetett üzembe helyezni a járgányt. Tünde még nem adta fel a reményt, amikor én otthagytam őt a szálloda parkolójában, és elmentem a többiek után, hogy közöljem velük a rossz hírt, illetve kitaláljunk valami megoldást. Addigra ők megállapodtak, hogy kihagyjuk a sátorvásárlást, és azon kezdtünk el gondolkozni, hogy az egyik motorszervízből viszünk egy szerelőt a hotelhez. De elég tanácstalanok voltunk Gergővel, hogy melyik bengkelt (műhely) is válasszuk. Közben próbáltuk összeszedni a lányokat, akik valamelyik bolt kínálatát szemrevételezték, hogy megosszuk velük a fejleményeket. Ez eltartott egy ideig, és ha már pont ott álltunk a bukósisakot áruló bolt előtt, beugrottam és megvettem azt a bukót, amely hosszas keresgélés után a legmegfelelőbbnek tűnt. Amikor újra együtt volt a társaság, visszatértünk a szervíz kérdésére, de addigra odaért Tünde is, aki közben megunta a motorbeindítási kísérleteket és a várakozást. A gépet a szálloda zárt parkolójában hagyta és gyalog jött utánunk, fején egy apró szalmakalappal, amelyet útközben talált a járdán. Nem örült, hogy megvárattuk, és nem kedvelte különösképpen a yogyai rent-a-bike irodát sem, amiért ilyen szar motort sóztak ránk. Fogalmunk sem volt, mi lehet a baja, vajon meg lehet-e egyáltalán javítani és az mennyibe fog kerülni. De ezt a problémakört elnapoltuk azzal, hogy Tünde bevágta magát a kocsiba, Péter felült mögém a motorra, hogy ne menjek egyedül, és a Hondák összes felmenőit emlegetve elindultunk Tanah Lot felé. Felmerült ugyan, hogy hagyjuk az én motoromat is a szállodánál és menjünk mindannyian az autóval, de én nem akartam. Az gondoltam jobb, ha van egy motorunk is, mert szükség és kívánság esetén lehet vele külön is menni, a többiektől leválva. A motor még mindig a szabadságot jelentette, legyen az a tömegközlekedéstől vagy az aktuális útitársaktól való függetlenség.

Hogy egyszerűbb, gyorsabb és konfliktusmentesebb lett volna csak az autóval utazni? Lehet. Vagy csak másból adódtak volna a feszültségek? Hmm ... biztos.

Elindultunk hát Tanah Lot szentélye felé, amelyet minden Balira utazó turizmónak látnia kell, hisz oly szép és oly szent. De nem jutottunk messzire. Az első nagy útkereszteződés után beért minket a Toyota és Tünde az ablakon kihajolva közölte:

"Nincs meg a motor kulcsa!"

Hát, mit mondjak! ... Nem voltam feldobva a gondolattól, hogy vissza kell verekednünk magunkat a szálloda közelébe. Mivel Tünde biztosan lezárta a motort, és arra is emlékezett, hogy felénk igyekezve még a kezében volt a kulcs, valahol a Jl. Diponegoro-n veszthette el a találkozóhelyünk közelében.

Nem volt könnyű visszamenni. Miközben mi a térképet böngészve és egy forgalomirányító rendőrt kérdezgetve próbáltunk visszatalálni, addig egy másik csapat rendőr a Toyota kedvéért leállította egy egész utca forgalmát, hogy az egyirányú utcában a helyes irányba fordulhasson az autó. Péter telefonja valamiért nem működött, nekem meg pont akkor fogyott le róla a pénz, ezért egy kisboltban megálltunk pulsát venni. Közben elhúzott mellettünk a Toyota, azt a megnyugtató tudatot adva, hogy legalább mindannyian a város jó végén kavirnyászunk, és nem szakadtunk el végérvényesen.

Visszaérve a Diponegoro-ra megkezdődött a keresés. Nagyjából lokalizáltuk, hol parkolt az autó, és szemünket a földre tapasztva mászkáltunk a környékén. Megkérdeztük a tukan parkirt (az a fószer, aki egy síppal hatalmas zajt kelt és össze-vissza integet, amikor segít ki- vagy beállni egy-egy parkoló autónak), a környező boltosokat, benéztünk minden kocsi, motor és szemét alá, de a kulcsnak nem akadtunk nyomára. Ugyanaz a jelenet játszódott le, mint utunk első napján a jávai faluban, csak kettő helyett most már hat bule kóválygott az út szélén valamit látványosan keresve. Aztán Tünde szerencsére átment az út túloldalára, emlékezve, hogy ott jött végig a szállodától, és hamarosan diadalittasan kiáltott fel, magasra emelt kezében a motor kulcsát rázva. Megint egy közelben ácsorgó idegen volt a szerencsés és becsületes megtaláló. Tündével elrakattuk a kulcsot a tárcája legmélyére, és újabb szökési kísérletbe kezdtünk.

(10-01-04)