Ez volt az utolsó napunk Balin, amelynek legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy elhagyjuk a szigetet. Útjaink egy napra elváltak. Péter busszal ment Banyuwangiba, így ő reggel a buszpályaudvar felé vette az irányt.
Mi a jól bevált motoros módszert választva Kutára indultunk. Ott találkozni akartunk Eszterrel és Gergővel, hogy átadjuk nekik a DVD-re írt fényképeket illetve elbúcsúzzunk tőlük.
Nekem nem volt sokkal több cuccom, mint az idefele úton, ezt azonban Tünde nem mondhatta el magáról. Elöl-hátul, alul-felül, minden lehetséges pozícióban, és a motoron illetve a hátizsákján minden rögzítésre alkalmas kiálló pöcköt felhasználva szerelte fel járművére igen csak meggyarapodott útipoggyászát. A citromleves, majonézes és mustáros flakon mellett egy fából készült wayang golek bábfigura és egy papírsárkány voltak újdonsült útitársai, nem említve a kb. két kilós könyvet, cd-ket és még Isten tudja milyen kellékeket, amelyek az indonéz élet nehézségeit voltak hivatva csökkenteni. Hiába, ha valakinek fontos az egészséges, változatos és ízletes étkezés, az tűzön-vízen át hazaszállítja azokat a termékeket, amelyek itt aranyárban vannak. Tünde pakolási tehetségének köszönhetően mindez magvalósítható volt, csak még óvatosabban kellett mennünk, mert a nagy súly és a nagy felület labilisabbá tette a motort. Kután aztán még tovább gyarapodott a poggyász, mert Eszterék felajánlottak nekünk néhány dolgot, amit ők már nem akartak hazavinni. A szúnyogriasztó, krémek, egy térkép, egy hálózsák és két guriga WC papír hasznos holmiknak tűntek, így nem hagyhattuk őket ott.
A végeredmény: két dagadt puputeve egy-egy Hondán.
Tünde Kután hátulnézetből
Nekem azzal a bukósisakkal gyűlt meg a bajom, amelynek műanyag ellenzője rögtön Kutára érkezésünk estéjén eltört (ha még emlékeztek, leesett a motor nyergéről a földre és ez betett neki). A plasztikot kivetettük belőle, de maga a sisak még használható volt. Tünde többször mondta, hogy dobjam el a fenébe, de én nem akartam. Vissza akartam vinni Yogyába, nehogy abból is balhé legyen, hogy elvesztettem a bukójukat. Felkötöztük hát mögém, a motor nyergének a hátsó részére. Én ültem elöl, mögöttem a hátizsákom, arra erősítve a hálózsákom és leghátul a bukósisak. Így négyőnknek már elég szűkös volt a hely és én teljesen előre csúszva ültem a motoron. A nagy búkósisakban ezáltal alig láttam a műszerfalat, ami abszolút diszkomfort érzést okozott. Nem éreztem magam biztonságban, zavart, hogy nem tudok hátrébb csúszni és így kell vezetnem több, mint 100 km-t. Ezen aztán Kutára menet addig fortyogtam, míg szép lassan hisztiközeli állapotba kerültem. Már beértünk Kutára, amikor megálltunk egy piros lámpánál. A táblákat figyelve arra a megállapításra jutottam, hogy majd valamikor el kell mennünk jobbra. Ezt közöltem is a mögöttem álló Tündével. De épp a bal oldali sávban álltunk, úgy gondoltam, innen nehéz lesz bekanyarodni jobbra, így elmegyünk a következő kereszteződésig. Ezután elindultam, mert előre fordulva a szemem sarkából láttam, hogy a mellettem álló motoros is elindul. Azt hittem azért, mert zöld a lámpa. De a lámpa nem volt zöld. Tökéletesen piros volt. Tévedésemnek az lett az eredménye, hogy én áthajtottam a piroson, szerencsésen túléltem az akciót, Tünde pedig újfent szívbajt kapott mögöttem. Nos, igen, a tanulság, hogy a lámpát nézd, mielőtt elindulsz és ne a melletted állót! Ő valószínűleg csak túráztatja a motorját, ami ettől néha megugrik, de téged fognak diszkvalifikálni, ha elkapkodod a rajtot.
(Alapvetően abszolút jogos Tünde azon kérdése, hogy miért mindig vele történt baj, amikor én csináltam hülyeségeket. Én megálltam a kanyarban Nganjuk előtt majmok után kutatva, kanyarodósávból továbbmentem egyenesen és áthajtottam a piroson, de mégis őt szorította le a kamion, és az ő mellébe markolt bele a hülye f...sz...ó. Az minden esetre szerencse, hogy a kettő között nincs ok-okozati összefüggés. Őt nem az én, hanem mások hülyesége miatt érte baj. Na, ja, szép lett volna, ha az első nap kinyírom az útitársamat ...)
Miután sikeresen átjutottam a keresztforgalmon, láttam, hogy Tünde nem jön mögöttem, amit akkor nem értettem, hiszen én még mindig abban a hitben voltam, hogy zöld lett a lámpa. Amikor aztán utolért, elkezdett velem üvölteni, hogy miért megyek át a csont piroson, én meg először nem is értettem, miről beszél. Aztán szépen összerakta kicsiny agyam a történetet, és persze elöntött a lelkiismeretfurdalás, mind magam, mind társam miatt, és amúgy is, mert nehezen viselem, ha hibázok, és még az a kurva bukósisak is ott röhög mögöttem ... hát eltörött a mécses. És kiömlött belőle minden feszültség, ami attól a pillanattól gyülemlett, hogy kb. két héttel ezelőtt kigördültünk a motorral Ria kostjának az udvaráról. A bukósisakra fogtam az egészet, de igazából a fáradtságnak, feszültségnek és kényelmetlenségnek az egyvelege buggyant ki akkor könnyek formájában. Akkor nagyon idegesített, hogy hosszú út áll előttünk, de még el kell menni Kutára és ezzel egy csomó időt vesztünk, ahelyett, hogy mennénk, haladnánk, csak ki erről a szigetről, hátha a másik sziget barátságosabb lesz. Akkor még nem is tudtam, milyen nehéz lesz kijutni Baliról, hogy a Gilimanukba vezető út milyen irgalmatlanul hosszú lesz ... mint egy élet ... vagy kettő ...
Tünde, látva a hisztirrohamot, azonnal rám parancsolt, hogy szálljak le a motorról, most eszünk valamit és iszunk egy kávét és megszabadulunk a bukótól. Így is lett. Megebédeltünk és megkávéztunk a warungban, amely előtt éppen álltunk és borravalónak átadtuk a néninek a bukósisakot, aki szemmel láthatóan örült az ajándéknak.
Összehasonlíthatatlanul kényelmesebb lett a motoron ülni, és efeletti örömömet még a kutai forgalmi dugó sem tudta teljesen eltörölni.
Lassan, de biztosan leküzdöttük magunkat a kutai strand melletti útra, és Eszterékkel a Pizza Hut-nál találkoztunk. Itt megtörtént az utolsó élménycsere, a cuccok átadása és a búcsúzkodás.
Fél kettő körül indultunk el Kutáról Bali nyugati kapuja, Gilimanuk felé, hogy ott hajóra szállva visszatérjünk Jávára.
A térkép szerint Denpasar 114 km-re van Gilimanuktól. Mi Kutáról indultunk, ami Denpasar déli részén van, tulajdonképpen összenőve a várossal. Az én kilóméterórám nem működött, Tünde volt a sebességkontroll. Ha nagyon lemaradt, lassítottam és bevártam. Állítólag folyamatosan 40-45 km/órás sebességet produkáltunk, mégis 21.40-re értünk a komphoz. 8 óra alatt tettünk meg valószínűleg több, mint 114 km-t. Visszanézve a jegyzeteket, odafelé is hasonló volt az arány. Most mégis egy örökkévalóságnak tűnt az utazás.
Egyszer megálltunk egy rövid időre, mert behúzódtunk az eső elől egy elhagyottnak tűnő ház eresze alá. Ott váltottunk pár szót egy szintén esőmenekült idősebb házaspárral, majd hamarosan indulhattunk tovább. Nem volt kellemes utazás. Ugyan gyönyörű úton haladtunk, kanyargott, lejtett-emelkedett, zöld erdő mindenütt, de megint teherautók húztak el mellettünk folyamatos sorban, főleg Tündét veszélyeztetve, aki a sok csomagja miatt kevésbé volt stabil.Kb. egy órás pihenőt tartottunk egy pici útszéli vegyeskereskedésnél, ahol nem volt WC, de volt egy ugatós kutya, akitől Tündét kiverte a víz. A pihenő előtt, vagy után, de még világosban megálltunk néhány fotót készíteni egy szép rizsföldön (indonéz nyelven: sawah padi). Tabananban kóvályogtunk egy kicsit, mert úgy emlékeztem, hogy itt láttuk azt a nagyon szép, hatalmas szobrokkal ellátott parkot, amire azt mondtuk, hogy majd visszafelé megnézzük. A park nevére persze már nem emlékeztem, és a helyiek a "nagy, szobros park" leírás alapján kevéssé tudtak segíteni. Ez nem is csoda, mert a keresett park nem Tabananban volt, hanem Negarában. Abszolút rosszul emlékeztem.
Negarába már sötétedés után értünk, de azért a motorral mentünk egy kört a parkot övező utcán, és megállapítottuk, hogy semmit nem szabad a visszaútra hagyni. Ha valamit nem nézel meg azonnal, ott helyben, azt elfelejtheted. Negarában pihentünk is egyet egy vacsora erejéig. Mindeközben Péter már küldözgette az sms-eket:
- Merre vagytok? Már a kompon?
- Nem, még csak Negarában.
- Az hol van, mennyi van még hátra?
- A térkép szerint már nem sok, de a valóságban ... fogalmunk sincs!
Aztán szerencsére az örökkévalóságnak is vége lett egyszer, elértük a kikötőt és felgördültünk a 10 órás komp fedélzetére. A jegy megvétele után a következő ellenörző ponton kérték el utunk során először és utoljára a motor papírjait. Hogy a yogyai rendszám vagy bule voltunk késztette-e erre a a rend balinéz őreit, azt nem tudom. Én mindenesetre idegbeteg lettem ettől az akciótól, mert a forgalmi természetesen becsúszott a kis táskám feneketlen mélyének valamelyik bugyrába, és szinte mindent ki kellett pakolnom, mire megtaláltam. Ez azért volt roppant kényelmetlen, mert nem volt hova kipakolni. Átkoztam (és nem csak magamban) az öszes kötelességtudó (vagy kíváncsi?) rendőrt, de azok persze fel sem vették, hogy egy idióta teljes úti felszerelésben hisztizik a motorján. Csak mosolyogtak, bólogattak, amikor végre megtaláltam a forgalmit, megnézték azt, majd visszadták és udvariasan jó utat kívántak.
A kompon aztán kértem két pohár forró vizet a nescafé-nk számára, felmentünk a legfelső fedélzetre és ott táskáinkra borulva majdnem elaludtunk, miközben lelkünk mélyén búcsút intettünk Bali szigetének.
A jávai kikötőből, Ketapangból már könnyű volt megtalálni Banyuwangit, és ott egy-két útbaigazítás után csont nélkül megtaláltuk a Hotel Baru-t, ahol Péter már pár sörön túl egy helyi srác társaságában várt minket. Fendi, mint kiderült, az Ijen kráterhez szokott turizmókat kísérni és nekünk is felajánlotta szolgálatait. Nem volt szabott ára, így végül megállapodtunk, hogy 60ezret kap tőlünk, ha felkísér minket. Magyarázott ugyan valamit arról, hogy rossz az út, és nehéz felmenni, ezért jó motor kell, és tele kell tankolni, mert ott nincs benzinkút, de csak másnap fogtuk fel igazán szavai értelmét, amikor soha nem látott állapotú és fokú emelkedőkön keresztül jutottunk el a kénkráterhez.
Kuta-Banyuwangi, 149 km nagyobb térképen való megjelenítése
(10-01-11)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése