Egérút Tanah Lot felé

Tanah Lot tengerparti szentélye Denpasartól 30 kilóméterre nyugatra található, és hogy eljuss odáig, el kell hagynod a várost!

Hogy miért említek meg külön egy ilyen nyilvánvaló tényt? Csupán azért, mert a tapasztalat egyre inkább azt mutatta, hogy Denpasar esetében ez nem olyan könnyű feladat. Amikor végre el akartunk indulni, bedöglött a motor. Amikor azt mondtuk, nem baj, mi megyünk motor nélkül is, akkor elveszett a kulcs ... csak hogy újra és újra vissza kelljen térni ugyanarra a pontra, a Jalan Diponegoro Mágnes közelébe.

De mi nem adtuk fel és a 2010. esztendő 4. napján valamikor 4 óra után végre megtörtént a csoda! Elhaladtunk egy tábla mellett, amelyen a Denpasar feliratot egy átlós vonal szelte át. Péterrel nagyot kurjantottunk a motoron. A város szabadon engedett, már nem volt ötlete vagy ereje kitalálni valami újabb fondorlatot, amivel megköthet minket. Ahogy távolodtunk úgy csökkent a bűverő, majd az első zöld rizsföldek táján teljesen megtört a gonosz varázs, kívül kerültünk a mágnes hatósugarán. Irány az Édenkert!

Pura Tanah Lot a balinézek egyik legfontosabb, hogy úgy mondjam legszentebb szentélye. Alapítása egy szent hindu ember nevéhez fűződik. Dang Hyang Dwi Jendra vagy más néven Dang Hyang Nirartha a 15. században kolbászolt a környéken és terjesztette a nép körében a hinduizmus tanait. Egy napon, amikor Rambut Siwi szentélyében ücsörgött, kelet felé szent fényt pillantott meg és azt követve elérkezett egy forráshoz. A forrás közelében talált egy csudaszép sziklát, amelyet a helyiek "Gili Beo" néven emlegettek. A "gili" szót már ismerjük a Lombok melletti fehérhomokos szigetecskék révén. De "gili" nem csak szigetet, hanem "korallzátonyt, korallsziklát" is jelent. A beo pedig egy madár. Nos, a szép szikla, a korall és a beo között az a kapcsolat, hogy a mester által felfedezett szikla madár alakú volt (nyilván tele korallal). Szent emberünk elidőzött itt egy kicsit, meditált és imádkozott a tenger istenéhez, majd elkezdte megtéríteni a közeli Beraban falu addig monoteista lakóit. Sokan a tanítványává váltak, ami kevéssé tetszett addigi szellemi vezetőjüknek, Bendesa Beraban Sakti-nak. Ez utóbbi összehívta hát híveinek maradékát és valami randa dolgot terveztek Nirartha ellen, mert annak az egész sziklát fel kellett emelnie és a tengerbe menekítenie előlük. A szent ember kendőjéből kígyókat is varázsolt, hogy azok védjék ezután a szentélyt. Menedékének a "Tengah Lot" nevet adta, amely annyit jelent: "föld a tenger közepén".

Dagálykor a sziklára épült szentély valóban úgy néz ki, mintha a vízen úszna, de ezt mi nem láthattuk, mert a délután az apály ideje. Az eredeti sziklának jó része már eltűnt, lecsiszolta, elmorzsolta, bekebelezte a tenger. A most ott álló szikla több mint egyharmada mesterséges rekonstrukció. Bali négy nagy tengerparti szentélye, Pura Gede Perancak, Pura Rambut Siwi, Pura Tanah Lot és Pura Luhur Ulu Watu őrtornyokként állnak a sziget délnyugati partján, és elméletileg olyan távolságra vannak egymástól, hogy az egyikből el lehessen látni a másikig.

Tanah Lothoz érkezve az embert korántsem a hely szelleme vagy szent lehelete fogadja, hanem egy rakás szuvenírbolt és warung. A helyiek szemében ugyanis a hazai és külföldi turisták száma indokolttá tette a szent hely infrastruktúrájának kiépítését és ezáltal varázsának csökkentését.

Miután megérkeztünk a bejárathoz és sikerült letenni a motort a parkolóövezeten kívül, megvettük a 7.500 rúpiás helyieknek járó belépőt, áthatoltunk a bódésoron, leereszkedtünk a kapu utáni dombon és megpillantottuk a sziklán álló szentélyt. A délutáni apály miatt azonban nem víz, hanem a turisták tengere vette körül. A szárazra került sziklák mélyedéseiben tengervíz csillogott és a kis tavacskák között számtalan helyi és külföldi, hindu és egyéb vallású turizmó sétálgatott, ücsörgött és persze fotózkodott.

Igen, ez volt az az időszak, amikor a legtöbben keresik fel Tanah Lot-ot, hogy innen csodálják a naplementét. Amikor élelmet keresve Péterrel felsétáltunk a szentéllyel szembeni dombra, majd a legutolsó vendéglátóipari egység előtti füves teraszról visszanéztünk az építményre, megértettem miért e nagy lelkesedés. A lemenő nap fénye még hiányzott, de a természetes sziklán álló jellegzetes balinéz tornyocskák, egyik oldalon a tenger által nemrég elhagyott, hínártól zöldellő, nedves kövezettel, másik oldalon pedig a nyílt tengerrel, több mint tökéletes

szkénét jelentett.

Kisétáltunk a szentély mellé, ahol a tenger hatalmas hullámokkal ostromolta a sziklákat. Időnként egy hegyi patak erejével tört be a víz a sziklák közötti járatba, hogy pár pillanatra egész kis folyamot képezzen, majd kissé már szelídebben visszahúzódva helyet adjon egy újabb rohamnak. Az alattunk lévő kőzet tele lehetett üregekkel, mert egy-egy nagyobb hullám nyomán számtalan kis gejzír tört elő a sziklából.

Magába a szentélybe csak hinduk léphetnek be. A turizmóknak marad a szent forrás és a szent kígyók lyuka. A szent forráshoz lépve meg kellett mosni háromszor az arcunkat és egyszer végigsimítani nedves kezünkkel a hajunkat, majd kaptunk egy virágot a fülünk mellé és pár rizsszemet a homlokunkra. Cserébe persze adakozni kellett. Miután kifizettem a belépőt, úgy gondoltam, hogy ez az adakozás csak jelképes dolog, tehát beledobtam egy ezrest a kosárba. A férfi, aki az előbb rizst nyomott a homlokomra, nem talált túl bőkezűnek, mert látványosan meglobogtatott az orrom előtt egy tízezrest. Miután kifejtettem, hogy szerintem három nulla is épp elég, kivette adományomat a kosárból és zsebre vágta. Nehogy valaki másnak is eszébe jusson ilyen keveset adni. Ahogy visszafordulva egy pillantást vetettem a kosárra, meg kellett állapítanom, hogy abban valóban csak tíz- és húszezresek figyelnek. A kisebb értékű bankjegyek nyilván már mind a templomszolga zsebébe jutottak. Ezután nem volt sok kedvem bemászni a szent kígyók üregébe, mert valószínűleg ott is lehúznak majd pénzzel és egy darab kígyót nem látok.

Lassan eljött a naplemente ideje is, a táj narancssárgába öltözött, mi meg alkudozásba kezdtünk, hogy ne 50ezerért kelljen megnéznünk a kecak táncelőadást. Őszintén szólva semmit nem tudok a kecak-ról, de amikor Jakartában az Orientasi alkalmával az előadó bácsi megpróbálta velünk átéreztetni a kecak ritmusát, és én megtudtam, hogy ez a tánc Baliról származik, felvettem a kecak-nézést az Indonéziában megvalósítandók listájára. Valószínűleg keveseknek mond bármit is a tánc neve, de ha azt mondom, hogy ezt láthattuk a "Világok arca: Baraka" című filmben, amikor félmeztelen férfiak többsoros körben ülve ritmikus felsőtest-, kar- és kézmozdulatokkal artikulálatlannak tűnő hangokat adtak ki, olyan hatást gyakorolva a nézőre, hogy az tátott szájjal, mozdulatlanul és lélegzetvisszafojtva ült ... na, az a kecak volt.

Az alkudozás nehezen ment. Nem akartak minket fejenként 30ezerért beengedni. Végül elindultunk kifelé, és félúton be is ért minket a hapsi. Nyilván jobb volt hat néző 180ezerért, mint ha az a hat egyáltalán nem fizet semmit. Csak ezt mindig lassan értik meg. Egy pillanatra még megtorpantunk, mert volt, aki menni akart már, mondván, hogy késő van és nem olyan jó sötétben utazni illetve megérkezni Ubudba. Végül szavaztunk, de 3-3 lett az eredmény. Én először azon voltam, hogy induljunk el, mert úgy legalább nem kell végig sötétben motorozni, és később Ubudban is meg lehet nézni a kecak-ot. De aztán Tünde kimondta a döntő érvet. Kb. negyed óra múlva úgyis sötét lesz, és ha az út nagy részét ígyis-úgyis sötétben kell majd megtenni, akkor legalább ne hagyjuk ki a kecak-ot egy ilyen szép helyen. Igaza volt, így átvonultunk a következő tengerbe nyúló sziklára és helyet foglaltunk a nézőtéren.

Hamarosan teljesen besötétedett, a színpad közepén fáklya gyúlt és a fekete-fehér kockás sarungot és vörös övet viselő férfiak a szöveget ritmikusan kántálva bevonultak. Ez a kecak teljesen más volt, mint amit a Baraka-ban láttam, és nem csak a kameraállások váltakozásának hiánya miatt. Itt nem csak a kántáló férfiak szerepeltek, hanem volt két táncosnő is, akik különböző lényekkel és szörnyekkel küzdöttek. Határozottan fel lehetett ismerni egy majmot és egy óriást, illetve volt egy nagyon hosszú körmű csávó is. Én végig azt vártam, hogy a férfiak egyszer csak rákezdenek, egyre hangosabban, egyre gyorsuló ritmusban üvöltik majd, hogy "cak-cakcak cak-cakcak cak-cakcak cak-cakcak" ... de csalódnom kellett. Amikor éppen kicsit energikusabb lett a kántálás, mindig megjelent egy szörny vagy a táncosnők, és a lendület hamvába holt.

Az előadás záróaktusaként Pétert kiragadták az első sorból, adtak rá egy díszes mellényt és egy fejdíszt, a kezébe nyomtak egy kardot, és meg kellett küzdenie a szörnyekkel és a majommal. Egy férfi sugdosta a fülébe, hogy miről is van szó éppen és mit kell csinálnia, de erről remélem majd ő maga számol be részletesebben. Sorban legyőzött mindenkit, de a végén az egyik istennő lenyilazta. Így derült ki, hogy ő volt a rossz fiú, a gonosz kormányzó, aki a végén megkapta méltó büntetését.

Az előadást a szokásos Photo Session zárta, amely során Péternek is aktívan osztoznia kellett a szereplők sorsában. :)

A közvetlen ubudi start előtt még mindenki vacsorára vágyott, így megbeszéltük, hogy útközben találkozunk egy warungban. Számomra ez teljesen logikátlan meeting point volt, mivel egyrészt, merre is van az az út, másrészt százegy warung mellett lehet elmenni, anélkül, hogy észrevennénk a bent ülőket. Ezért én a parkoló kijáratának közelében akartam a kocsit megvárni, amíg Péter meg nem győzött arról, hogy félreértettem a dolgot, el kell indulnunk és útközben megtaláljuk a többieket valamelyik útszéli étkezdében.

Persze nem ment egyszerűen. Végig ott volt a kérdés, hogy vajon jó úton haladunk-e. Megállva egy ház előtt véletlenül megütötte a fülemet két szó: mahasiswa és Bandung.

"Micsoda?" - csodálkoztam el - "Ilyen gyorsan terjed a hírünk? Már az egész sziget tudja, kik vagyunk és honnan jöttünk?"

Amikor a ház előtt ücsörgő alakok közül az egyik közelebb jött és barátságosan mosolyogva közölte, hogy a barátaink még odébb vannak, ő látta őket egy warungban pár száz méterre előre, akkor ismertem fel a lányt, aki a kecak-előadás jegyeit árulta. Otthon nem hordta a fejkendőt, így Péter avatatlan szemének esélye sem volt felismerni. :)

A vacsora utáni találkozóhely már Ubudban volt a piac mellett. Amikor odaértünk üres, kihalt utca fogadott. A többiek persze megelőztek minket és a várakozás ideje alatt elindultak szállást keresni. Mire mi megérkeztünk a piachoz, ők már elküldték az sms-t, hogy találtak szállást, kell-e nekünk is. Ez azért merült fel kérdésként, mert Péternek volt egy sátra, és azt terveztük, hogy sátrazunk, ha találunk megfelelő helyet. De Ubud a sziget közepén van, nem a tengerparton, körbe hegyek és rizsföldek, nem az a kifejezett parton vadkempingezős hely. Kicsit bosszúsan nevettem ezen az sms-en.

"Persze, hogy kell a szállás, itt nem lehet sátrazni, de ha tudnánk, akkor is találkozni kéne, hiszen a kocsiban van a sátor és a csomagok. Szóval ha megosztanátok velünk a hotel címét ..."

Egy jó fél óra múlva meg is kaptuk a hasznos információt és hamarosan egy 50 centi széles, illetve szűk kapunyíláson préseltem át a motort, hogy beálljak egy növényektől zöldellő, háziszentélyek tornyaival és szobrokkal díszített igazi balinéz ház udvarába. A szobákba szépen faragott ajtók vezettek és a fürdőszobák fala mesterséges sziklának volt kiképezve. Anették fürdőjébe még egy műmadarat is betettek.

Lehet-e máshol nyugodtabb álmunk?

(A Tanah Lot-ra vonatkozó történeti ismeretek forrása: http://tanahlot.net/home/ )

http://picasaweb.google.com/kenildem/PuraTanahLot#

(10-01-04)