2009. július 24., péntek

Még a válasz napján,

július 7-én délután rohantam az Aerovivába, hogy Gyurival találjunk egy jó repjegyet, mert az Emirates-foglalásom lejárt, és a légitársaság az utolsó pillanatban egyébként is visszavonta a 160.000 forintos akciós ajánlatát.
Az új útvonal a következő lett: augusztus 13-án este 7-kor indul Ferihegyről egy Swiss Air gép, ami zürichi átszállással elvisz másnap délutánra Bangkokba. Ott lesz jó pár órám, hogy átszálljak egy AirAsia járatra, ami helyi idő szerint este 8-kor indul és helyi idő szerint 23.45-kor száll le Jakartában. Az éjféli érkezés nem túl ideális, de a repjegyek ára annál inkább.
Lefoglaltam hát a Swiss jegyet és épp tánclépésekben haladtam kifelé az utazási irodából, amikor az egyik ott dolgozó lány elkapott az ajtóban, és feltett egy olyan halk kérdést, hogy vissza kellett kérdeznem, és még így is másodpercekbe telt, mire felfogtam, mit kérdez.

- Te is darmasiswás vagy? - suttogta.
- Igen.
- Én is, de itt még nem tudják. - mondta mosolyogva.

Aztán kituszkolt az ajtón a bejárat elé, hogy a kollégái egy szót se kapjanak el beszélgetésünkből.
Gyorsan, hadarva, levegő után kapkodva osztottuk meg egymással az eddig felgyülemlett kérdéseket és információkat.

- Te hová mész?
- Mit fogsz tanulni?
- Én Bandungba.
- Én Lombokra.
- Én indonéz nyelvet és kultúrát.
- Én indonéz nyelvet és filozófiát.
- Neked van már biztosításod?
- Te már megvetted a repjegyet?
- Még nincs biztosítás, se vízum.
- Én már megvettem.
- Melyik légitársasággal utazol?
- És szüleid mit szólnak hozzá?
- Swiss-el Bangkokba.
- Anyukám néha elkap a lakásban és megölelget.
- Te mivel mész?
- Én is Swiss-re foglaltam helyet az irodában...
- ... és onnan AirAsia-val mész Jakartába?
- Igen, az a terv.
- Akkor együtt fogunk utazni!
- És együtt állunk majd éjfélkor elveszetten egy 8 és fél milliós nagyváros repterén!
- Agglomerációval együtt 24 millió!

Nagyjából itt vettünk először levegőt.
Máris nem voltam egyedül, és ezzel el is dőlt, hogy biztosan ezzel a járattal megyek én is. Ha nem is jönnek ki elénk a reptérre, mert az éjfél azért a trópusokon is elvetemült időpontnak számít, legalább ketten fogunk megküzdeni a taxisokkal. Ha előtte tájékozódunk, egész minimálisra csökkenthetjük a felárat, amit törvényszerűen minden turistának ki kell fizetnie, aki először és védtelenül áll egy ázsiai nagyváros kapujában.
A véletlen találkozás örömmámorában úszva indultam hazafelé.

Másnap, július 8-án, munka utáni első utam megint az Aerovivába vezetett. Útitársammal nem találkoztam, és még a nevét sem ejthettem ki, mivel ösztöndíja az irodában még titok volt. Gyuri volt az egyetlen, akit beavatott a tervbe, így vele nehéz volt elkerülnöm, hogy ne jöjjön szóba a kolléganője, aki ezután végig "a közös ismerősünk" fedőnéven szerepelt cinkos mosollyal kísért beszélgetésünkben.
A frissen bevásárolt repjegyekre inni kellett angol után egy sört, így elég későn értem haza. De ha már benne voltam a shoppingolásban, megvettük interneten az AirAsia fapados jegyet is Bangkokból Jakartába. (Másnap a City Bank gondos és alapos alkalmazottja felhívta Aput, hogy tud-e arról a tranzakcióról, amelynek keretében előző nap éjfélkor 4.248 thaiföldi bath megjelölésű pénzegység ficcent le a kártyájáról. :)

Július 9-én felmondtam az Accor-nál. Bejelentésem senkit nem lepett meg, mert a közvetlenül érintettek már tudtak a dologról.
Felmondani nem jó érzés. Még akkor sem, ha a megvalósult álmod érdekében teszel így. Az első pár pillanatban olyan, mintha a szilárd padló, amin eddig lépkedtél, hirtelen átlátszó üvegfelületté változna, amelyet minden nap gondos kezek törölnek tökéletesen átlátszóra. És egy pillanatra meglátod magad alatt ... a Semmit. Egy bő napnak kellett eltelnie, mire a Semmin átderengett sok ezer sziget tengermosta homokja, esős és száraz évszakok, barna bőrű emberek mosolya, ismeretlen szagok és színek, új szavak és új gondolatok hívogató kavalkádja.
De átderengett!

A következő két hétben azt vártam, hogy Yudhi megadja a jelet: mehetek a követségre vízumot csináltatni. Megvolt a repjegy, megnyugodtam, és nem sürgettem tovább szegényt. De elmúlt a július közepe, amikorra be kellett volna küldeni a repjegy-foglalást és a biztosítást a követségre, és feltámadt bennem a gyanú: lehet, hogy hiába várok?
Kiderült, hogy Yudhi a National Holiday idejére Jakartába ment, így csak egy angolul is gyéren beszélő fiatalemberrel és a nagykövet sofőrjével tudtam telefonon értekezni. Ők azonban nagyon segítőkésznek bizonyultak. Főleg utóbbi bíztatott, hogy vigyem csak be az anyagomat, mert ha megérkezik az engedély Jakartából, rögtön készítik a vízumot. Július 21-én a követségen megismertem Ibu Patriciát, aki a kulturális ügyekkel foglalkozik, és annak ellenére, hogy nem kértem tőle időpontot, nagyon kedvesen válaszolt a vízummal kapcsolatos kérdéseimre. Otthagytam minden papíromat és ékes indonéz nyelven, egy terima kasih-val köszöntem meg a segítséget.


(09-07-07 / 09-07-21)


2009. július 7., kedd

Jakarta válaszolt!

10 perce hívott Yudhi a követségről. Sikerült beszélnie Jakartával, és most már biztos, hogy mehetek!

Mindez a repjegy mielőbbi megszerzése miatt volt fontos. Tegnap egész nap Gyuri hívását vártam az Aerovivából, de szegénynek csak zárás után volt érkezése az én dolgommal foglalkozni. Öt előtt tíz perccel még biztosított arról, hogy nem felejtett el. Én meg arról biztosítottam, hogy valószínűleg még másnap se lesz infóm arról, hogy vehetem-e a jegyet.
És mily kellemes meglepetés. Yudhi megígérte, hogy kedden hív, és kedden hívott.

Most tehát szabad az út! A napokban megveszem a repjegyet, megérkezik a vízum Jakartából, biztosítást kötök és már itt sem vagyok!

(09-07-07)


2009. július 3., péntek

2009. június 29-én ...

... felhívott Yudhi úr a nagykövetségről, hogy be tudok-e menni aláírni valami papírt. Aznap 5-ig dolgoztam, így megbeszéltük, hogy munka után sietek a követségre, hogy még aznap megtörténjen az aláírás.

Pozitív (az egyetlen lehetséges) döntésem és a mézesmeggyes éjszaka után június 24-én felhívtam Yudhi urat, hogy mindenképpen szeretnék menni Indonéziába. Kedvesen gratulált, tájékoztatott, hogy másnap küldi az anyagomat Jakartába jóváhagyásra és hamarosan jelentkezni fog, hogy mi a következő lépés . Az irodában Julcsinak, a főnökömnek, mondtam el egyedül, hogy mi történt. Erre ő is elsuttogta nekem, hogy már egy ideje munkát keres, és épp egy utolsó visszahívást vár. Ezt aznap meg is kapta, és együtt mosolyogtunk a többieken, akik még nem is sejtették, milyen változások állnak be az Accor RSO életében augusztustól.
Ezután kiküldtem Adrinak, Márknak, Briginek és Szabolcsnak a szülinapi partimra szóló meghívót, amelyben helyszínnek a balinéz tengerpartot jelöltem meg, időpontnak pedig november 24-ét, pontosan 5 azaz öt hónap múlva.

A fent említett hétfő délután siettem a Városligeti fasor 26-ba, hogy végre személyesen is megismerjem Yudhi urat. Miután hosszas csöngetés és egy telefonhívás árán bejutottam az épületbe, Yudhi úr lefokozódott Yudhivá, mert az ajtóban egy alacsony, nálam nem sokkal idősebb férfi fogadott. Lefordított nekem egy indonéz nyelven írt "statement letter-"t, amelyen aláírásommal elfogadtam, hogy ösztöndíjas kint tartózkodásom alatt nem fogok munkát vállalni, nem keveredek politikai aktivitásba, elfogadom az egyetemet, ahová beosztottak és nem fogok intézményt váltani, illetve az egy év alatt csak egyszer lépek ki Indonézia területéről. Ez utóbbi szabályt arra találták ki, hogy haza lehessen menni karácsonyra vagy ennek megfelelő nagyobb ünnepre ... már annak, aki ki tudja fizetni kétszer a retúr repjegyet. Ezt az aláírt papírt másnap elfaxolta Jakartába, és ezzel továbblendítette az adminisztráció folyamatát. Én azt hittem, hogy ezt a papírt azok írhatják alá, akik már tuti biztosan mennek, de kiderült, hogy ez is csak egy lépcső a folyamatban, és még több fontos ember aláírása kell, hogy jóváhagyják a kiutazásomat.

Kedden lelkesedéstől (túl)fűtve elrohantam az Aeroviva utazási irodába, ahol Gyuri hathatós segítségével találtunk egy Emirates járatot Londonból Jakartába 160.000 forintért. Ez a kezdeti 290 ezres Lufthansához képest zene volt füleimnek. Rögtön le is foglaltam a jegyet egy 31 ezres Budapest-London British Airways-el együtt. Boldogan mentem haza a két kis cetlivel, amit Gyuri adott, és tűkön ülve vártam Yudhi hívását, amely megadja az engedélyt a vásárlásra!

És vártam ...

És vártam ...

És vártam ...

Csütörtökön hívtam Yudhit, aki persze nem tudott semmi újdonsággal szolgálni. Elmagyaráztam neki, hogy van egy nagyon olcsó repjegy lehetőség, ezért a nagy izgalom. Ez 3 körül történt. Akkor már nem volt értelme Jakartába telefonálni az időeltolódás miatt, így Yudhi megígérte, hogy másnap felhívja az ottaniakat, és megpróbál kinyerni belőlük valami infót.

Hazafelé felmerült bennem a gyanú, hogy itt valami kulturális és mentalitásbeli különbséggel állok szemben. Ha nincs más jelölt és az oktatási minisztériumnak el kell költenie azt a pénzt, amit az államtól az ösztöndíjasok kinntartózkodására kapott, akkor nem jöhet közbe semmi, csak ki kell várni, amíg a bürokrácia malmai repülőjeggyé őrlik az aláírásokkal és pecsétekkel teli papírokat. Az a tény, hogy a repjegyek árai napról napra változhatnak, és hogy Európából nem két fillér elrepülni az indonéz szigetvilágba, vajmi gyenge katalizátornak bizonyul. A Yudhi által hajtogatott "90 százalék, hogy te mész" - mondat megfejtését pedig az egyik Szimbiózis kiadványban találtam meg:

"Indonézül nemigen tehetünk olyan kijelentést a jövőre vonatkozóan, amelyben elfelejtődne az a tény, hogy a jövő egy lehetőség, semmiképpen sem bizonyosság. Kérdezgettem a párizsi indonéz tanáromat: Hogyan mondja indonézül azt, hogy "Jövőre el fogok menni a tengerpartra?" "Jövőre talán elmegyek a tengerpartra." - hangzottak az indonéz szavak. Jó, folytattam, tegyük fel, hogy jön a köztársasági elnök, és mi szervezzük a fogadását, hogyan mondanánk azt, hogy "Január 15-én jön az elnök."? "Január 15-én talán jön az elnök." - hangzott az indonéz válasz. [...] Annyi kiegészítést még kaptam az indonéz tanáromtól, hogy általában a kontextus sugallja, mennyire bizonyos az esemény. Tegyük fel, hogy valaki kijelenti: Jövőre lemegyek a tengerpartra. Ha azt teszi hozzá, hogy: kavicsokat szeretnék szedegetni a parton, akkor az, akinek beszél, úgy értelmezi: 50 % esély. Ha azt mondja: Azért, mert ott lesz a húgom esküvője, akkor már 90 %. De 100 % nincsen, a jövő mindig feltételes."

(Sebestyén Anikó: Egy terepmunka tanulságai In: Boglár Lajos (szerk.): "Így kutatunk mi..." - az antropológiai terepmunka módszereihez - III. Szimbiózis kötetek 12. H. n.: Szimbiózis Kulturális Antropológiai Alapítvány, 2004. p. 35)


Azon már nem is csodálkoztam, hogy a mai napon, pénteken, Yudhi nem hívott, én csörögtem rá, és persze nem tudott semmi biztosat mondani.
A repjegy-foglalásom elúszott. Gyuri keres nekem hétfőn egy újabb kedvező ajánlatot.

Vajon miért van olyan érzésem, hogy elbuktam pár tízezer forintot? ...