2010. február 7., vasárnap

A Gunung Batur meghódítása

Ez a nap az extrém sportok jegyében telt mindannyiunk számára.
Eszter, Tünde és Gergő elmentek raftingolni, Péter és én pedig reggel 8.30-kor elindultunk a Gunung Batur csúcsa felé.

Mint már említettem a Gunung Batur egy széles kráter mélyén emelkedő vulkán, vele szemben tóval, annak túlpartján másik heggyel. A vulkán még aktív, az elmúlt majd kétszáz évben jó néhány kisebb és nagyobb kitörést számláltak össze.
A környékbeli tour guide-ok jól felfogott érdeke nyilván az, hogy úgy állítsák be a hegyet, mint egy vezető nélkül megmászhatatlan, veszélyes helyet. Nos, akinek van fölösleges 300 - vagy 500ezer rúpiája, az béreljen vezetőt! De aki csak egy csóró magyar hátizsákos turizmó, az kérdezzen meg egy háza előtt kapáló bácsit, hogy merre kell elindulni, és aztán csak kövesse az ösvényt mindig felfelé. Mi is ezt tettük.

Miután a házinénink útba igazított, elindultunk a szállás melletti ösvényen a veteményeskert mellett. Hamarosan kiértünk egy szélesebb útra, amelyen balra fordultunk, majd egy szentélyhez érve és azt szintén balról megkerülve, elindultunk felfelé a hegyen. Ha nem is kiépített, de világosan kitaposott út vezetett felfelé. Egyetlen helyen bizonytalanodhattunk volna el, nevezetesen egy pihenőhelynél, ahonnan több út is vezetett tovább, az egyik éppen le egy mély vízmosásba, hogy aztán az árok túloldalán újra felkapaszkodjon a meredek hegyoldalon. Szerencsére nem kellett azon tanakodnunk, hogy vajon a vízmosás felé kell-e mennünk, mert onnan éppen felkapaszkodott egy kisebb túrázó csoport. Ők már megjárták a hegyet, hajnali 5-kor valószínűleg már fent csücsültek a csúcson, hogy a napfelkeltén kérődzenek. Barátságosan üdvözöltük egymást, ők biztosítottak minket arról, hogy megéri felmászni, mert "very nice" a panoráma, a vezetőjük meg elkezdett valamit magyarázni arról, hogy melyik évben hányan haltak meg a hegyen, mert veszélyes helyekre merészkedtek, de ezt nem volt kedvünk végighallgatni, tehát sietve búcsút vettünk tőlük és elindultunk lefelé a meredek és csúszós úton.
Ezután már nem nagyon lehetett eltévedni. Folyamatosan felfelé haladtunk, az erdős rész egyre ritkult, gyérülő fű és sziklák borította terepre értünk. Pihenőhelynek kinéztünk magunknak egy vékonyka fát alatta egy nagy sziklával, és csak akkor álltunk meg és fordultunk hátra, amikor odáig felértünk. Ott terült el alattunk a tó, velünk szemben pedig a több mint 2000 méteres Gunung Abang, amelynek csúcsát csak néhány pillanatra láthattuk, mert állandóan felhőbe burkolódzott. A tó innenső partját lankás felszínű vulkanikus táj alkotta, amelyet csillogó felületű, a zöld ezernyi árnyalatában játszó veteményeskertek és rizsültetvények tarkítottak, mint gondosan kiterített patchwork-takaró. Jobbra, a hegy déli lábánál hatalmas fekete folt borította a felszínt, az egyik utolsó lávakiömlés nyoma, amelyet még nem hódított vissza magának a zöld növényzet.



"Az ott a Gunung Abang!"

Pihentünk egy kicsit, miközben csináltunk egy panorámaképet, majd tovább másztunk felfelé. A kövek között szépen lehetett követni azt a csapást, amelyet láthatóan minden turizmó használt. Egyes sziklákon még jelzést is hagytak, felfestett nyilak jelezték, hogy merre kell tovább menni. Találkoztunk egy 5 fős orosz csoporttal is. Előző este a többiekre várva ismerkedtünk meg egyikőjükkel, aki mondta, hogy másnap megmásszák a hegyet, vezető nélkül, reggel 6-kor indulnak. Ez utóbbi valószínűleg sikerült is nekik, mert fél tíz felé már lefelé tartottak, habár a tegnapi csávó nem volt velük.

Elérve a kráter peremén álló düledező warungot nagy volt a csábítás, hogy megálljunk egy kávéra, de szerencsére nem tettük. Így még pont volt időnk az eső előtt felmászni a csúcsra és lesétálni a kráter déli peremére. A csúcsra vezető meredek utat szürke homok borította, így amíg egyet léptél felfelé, kb. két lépésnyit csúsztál vissza. Ráadásul a warungtól úgy tűnt, már csak egy köpésre van a hegycsúcs, így nagy lendülettel indultam neki és félúton már ki is fulladtam. De végül 10.15-kor felértünk, és Péter elfogyaszthatta a hátizsákjában cipelt 0,6 literes Bali Hai-t. (Ez már hagyomány nála, minden hegycsúcsra egy üveg sörrel mászik fel, hogy aztán jóízűen elkortyolgassa odafent.) A kráter maga nyugodtnak tűnt, sűrűn benőtte a zöld növényzet, csak itt-ott bukkant ki a csupasz szikla és néhol meleg gőzgomolyagok szálltak fel belőle.
A csúcsot elhagyva elhaladtunk két kihalt warung mellett. Az egyik a tóra, a másik a nagy kráter déli peremére nézett, ezért elneveztük őket "Lake View" és "Mountain View Warung"-nak, míg az egyetlen működő vendéglátóipari egység a "Welcome Warung" nevet kapta. Megtaláltuk a barlangot, amely a tegnapi tour guide programjában is szerepelt. Egy kövekkel teli mélyedés volt a kráter belső oldalában. Állítólag kristályok nőnek benne, de aznap nem ébredt fel bennünk a kincsvadász, csak kívülről szemléltük meg a tágas bejáratot, aztán visszamásztunk a kráter peremén vezető útra. Péter kinézett magának egy kormos fát, amelyre felülve megörökíttette magát a tájjal a háttérben, majd visszaindultunk a "Welcome Warung"-ba.

A nyugat felől érkező koromfekete felhők azt súgták, hogy ez nagyon okos döntés. Alig helyezkedtünk el az asztal melletti padon, lezúdult az eső. Sötétség borult a tájra, és a néni gyorsan felkötözte az építmény bambuszgerendájára a bambuszból szőtt falat. A warung hegyoldal felé néző részén csak mellmagasságig ért a bambuszfal és a felette levő nyílás jobb napokon arra volt hivatott, hogy a megpihenő vendégek innen is gyönyörködhessenek a panorámában. Mi azonban csak az előttünk elterülő tejsűrű fehérségbe bámulhattunk, miközben a meleg kopi susu-t kortyolgattuk. A tető peremére erősített, ereszcsatornaként funkcionáló fél bambuszcsőből, mint csapból folyt a víz. Mosogatásra éppen alkalmas!
A warungos néni egyszer csak odafordult hozzánk, és a lelkünkre kötötte, hogy el ne áruljuk a most érkezőknek, hogy mennyiért isszuk a kávénkat. Kinéztünk a warungból, és észrevettük, hogy a felfelé vezető úton három alak rohan a szakadó esőben. Elöl egy indonéz férfi, a tour guide, míg mögötte egy fehér nő és egy fehér férfi, minden bizonnyal a gondjaira bízott turizmók. A guide nem sokat teketóriázott, felvette a nyúlcipőt és otthagyta védenceit, mondván, hogy onnan már nem téveszthetik el a warunghoz vezető utat. Miközben a néni száraz takarókat készített elő az újonnan érkezőknek, mi megígértük, hogy tartjuk a szánkat. A Gunung Batur tetején ugyanis hivatalosan 15ezer (!!!) rúpiába kerül egy nyavalyás instant kávé. A néni először arra hivatkozott, hogy lentről kell felcipelnie a cuccot, ami valóban tiszteletre méltó teljesítmény egy idősebb hölgytől (megnézném nagyanyáinkat, ahogy kosárral a fejükön vulkánokra másznak), de én meg arra hivatkoztam, hogy bandungi diákok vagyunk, nem telik nekünk 15ezres kávéra. A néninek volt üzleti érzéke, így megállapodtunk a nagyon méltányos 5000 rúpiában, és vállaltuk, hogy ez a tranzakció nem kerül nyilvánosságra.
A két bőrig ázott amerikaival aztán lefolytattuk a szokásos társalgást, és cinkosan villant össze a szemünk a nénivel, amikor azok kifizettek vagy 40ezer rúpiát két meleg tejért és valami snack-ért. Őket felmelegítette a tej és a takaró, a néni keresett egy csomó pénzt, mi meg csendben szürcsöltük a kávénkat. Mindenki elégedett volt.

Amikor kicsit tisztulni kezdett az ég, jobban mondva a hegyoldal, és már látni lehetett az utat, elköszöntünk és elindultunk lefelé. Addigra az eső is alábbhagyott, így tudtunk még egy-két fotót készíteni, de aztán újra rákezdett, és csak akkor hagyta abba, amikor visszaértünk a szállásra. A visszaút simán ment, egészen a hegy lábáig, ahol megzavarodtunk, nem emlékeztünk a nagy szentélyre, ami mellett eljöttünk, így egy kerülőúttal még tovább áztunk, majd nem találtuk a veteményesek között a szálláshoz vezető utat, így a faluban is bóklásztunk egy kicsit, mire hazataláltunk. Természetesen bőrig ázva. A nejlonzacskó szerű esőkabátok ugyan felfogtak valamennyit az esőből, de sportcipőnk és nadrágunk csurom víz volt.

"Sebaj, lesz ez még rosszabb is" - gondoltam, és igazam is lett, mert az elkövetkezendő napokban elázott állapotunk szinte állandósult. Bárhová indultunk, előbb utóbb elkapott az eső, ha gyalog, ha motoron ... és hiába burkoltuk be testünket és táskáinkat vízálló nejlonokkal, valahogy mindig vizes lett a cuccaink egy része.


(10-01-08)


1 megjegyzés:

  1. Itt szeretném megköszönni Eszter barátjának, hogy felajánlotta a több napja a kocsiban heverő sört, mert indulás előtt nehezen lett volna alkalmunk Bali Hai-t keríteni valamelyik kisboltból :-)
    Ez is egy régről eredő „hagyomány”. Tusnádfürdőről másztunk fel, még megboldogult gimnazista korunkban, a Szent Anna tóhoz, igaz, akkor egy hatkilós görögdinnyét cipeltem, és nem is a csúcsra, de nekem mindig jólesik valamiféleképpen „megünnepelni” a cél teljesítését. Sör, cigi, és csak lógatod a lábad a mélységbe. Rítus, mert nekem fontosak a rítusok. Tudom, a mai világban ez egy kicsit divatjamúlt, de ez van…
    Az esővel nem is az volt a baj, hogy eláztunk. Mert igazából nem is áztunk, hanem bepállottunk az esőkabátokba. Inkább izzadtak és büdösek lettünk tőlük. A probléma az volt, hogy mindenhol hömpölygött a víz. Kikerülni lehetetlen volt, sokszor bokáig, vagy akár térdig gázoltunk az időszakos patakokba. Valójában ekkor tapasztaltuk meg először az esős évszak „hátrányait”. És ez az élmény egészen utunk végéig elkísért :-)
    A panorámafotózás egy kicsit kudarcba fulladt. Annyira változott a háttér, hogy a képek összerakásakor egyszerűen nem tudtam összehozni úgy, hogy egyforma szinten, színben, kontrasztosan látsszon a táj. Pedig Ildi jelenléte mindegyik felvételen, ahogy körbeforogtam a gépel, egészen érdekes lehetett volna...

    VálaszTörlés