Vipassana Graha, a bandungi buddhista meditációs központ

Baliról visszatérve találkoztunk Istvánnal, a Bandungban élő negyedik magyarral. A harmadik Anna, a Tünde kostjából megismert amerikai-magyar lány, aki meghosszabbíttatta darmasiswa-évét. István a blogon keresztül talált rám, és már karácsony előtt felvettük a kapcsolatot, de akkor mi Balira, ő pedig Magyarországra utazott, így a találkozás januárra maradt.

István élelmiszeripari mérnökként dolgozik, és Anglia, Szaúd-Arábia és a Fülöp-szigetek után most Indonéziába vetette a sors. A Nabati nevű nagy bandungi kekszgyárnál dolgozik fejlesztőként. A negyvenes éveiben jár és feleségét illetve lányát és kisfiát egyelőre otthon hagyta, ők majd később csatlakoznak az indonéz kalandhoz.

István otthon van a buddhista dolgokban, és nem sokkal Bandungba való érkezése után már fel is fedezett egy buddhista meditációs központot a környéken. Ide vitt el minket egy szép napsütéses január végi vasárnapon.

Korán indultunk, hogy még a nagy turizmó-roham előtt odaérjünk és a reggeli nyugadalomban tekinthessük meg a szentélyeket. A Vipassana Graha a Majelis Agama Buddha Theravada Indonesia (MAGABUDHI) nevű buddhista közösség meditációs központja, vagyis vihara (= buddhista kolostor). 1991. augusztus 7-én szentelték fel, és a buddhizmus thaiföldi változatának követői járnak ide. Egy szép, zöldellő parkban helyezkedik el, amely tele van buddhista jelképekkel, szobrokkal, sztúpa alakú szentélyekkel. A fő szentélyépület egyszerű belsejében nagy arany Buddha szobor várja a hívőket. Körülötte mécsesek, virágok és különféle anyagokból, különféle méretben és testhelyzetekben megformált, számtalan kisebb Buddha helyezkedik el. A falon két oldalt egy-egy falfestmény látható, amely Buddha születését majd végső megvilágosodását ábrázolja. Kívülről felmászva az építmény teraszára, a távolban a Bandungot körülölelő hatalmas hegyek csúcsai kéklettek a fák felett egy-egy felhőből kibújva. Az egész környék csendesen, nyugodtan és békésen fürdött a vasárnap délelőtti napfényben. Láttunk egy-két kopaszra borotvált fejű, narancssárga köpenyben sétáló szerzetest, de a jelenlevők nagy részét az indonéz és kínai hívők alkották. Ez utóbbiaknak van egy saját szentélyépületük, ahol számos sárkányfejű kutyát és egyéb kínai buddhizmusra jellemző szobrot láthattunk.

A nyugodalmas buddhista meditációs központ azonban szolgált néhány bizarr meglepetéssel:

1. Engem személy szerint rabul ejtett az egyik szentély mögött álló két hatalmas, fehér színű elefántszobor, amelyek egymással szemben állva fekete agyarukkal és hófehér ormányukkal egy arany színű kereket tartottak a magasban. Életnagyságnál jóval nagyobbak voltak, és recés bőrük élethűen volt kiképezve a kőből vagy betonból, vagy akármiből is faragták őket!
   
   
2. A fő szentélyen kívül még két nagyobb alapterületű szentély található a Vipassana Graha területén. Ezek falait több ezer, kis tükörfalú fülkéből álló polcrendszer borítja. Eme kis fülkékben sorakoznak azok a Buddha-szobrok, amelyeket a hívők ajánlottak fel vallásuk, a vihara és persze saját maguk üdvére. Az a cél, hogy összegyűljön tízezer Buddha, és akkor mindenki nagyon fog örülni. A Buddha-szobrok ára milliós nagyságrendű (rúpia), és bárki vásárolhat egyet, hogy aztán behelyezzék valamelyik tükörfülkébe. Ez idáig még rendben is lenne, hiszen az adományozás szép dolog, és a sok száz tükörfelület által visszavert arany és ezüst színek csillogása igazi ékszerdobozzá változtatja a hatalmas termeket. A meglepő fordulat akkor következik be, amikor valaki megközelíti a kis Buddhákat. Ekkor válik láthatóvá, hogy mindegyik szobrocska talapzatán gondosan fel van tüntetve a Buddha száma (hogy ő hányadik a tízezerből) és az adományozó neve. Ez két dolog miatt mókás. Egyrészt, mert a buddhista vallásról nekem mindig a szerénység, a csendesség és a lemondás jut eszembe, és ezzel szöges ellentétben áll az adomány-Buddhákon hivalkodó nevek sokasága. Másrészt mert sok Buddhára nem csak a nevet, hanem az adományozó házaspár igazolványképnél kisebb méretű fényképét is rányomták, illetve sok szobron előszeretettel alkalmazták azt a műagyag szalagot, amibe egy tárcsa alakú géppel lehet belenyomni a betűket (akárhogy gondolkodom, nem jut eszembe a neve), ráadásul a kék szalag volt a kedvencük!
   
   
3. De az egész Vipassana Graha legelképesztőbb és legbizarrabb jelensége az a reliefsorozat, amely a fő szentély lábazatán, kívül fut végig. E domborművek részben egy thaiföldi buddhista tanító cselekedeteit ábrázolják, nagy részük azonban az engedetlen hívők POKOLBAN való szenvedéseire hívja fel a figyelmet! Nem akartunk hinni a szemünknek! Én eddig azt hittem, hogy csak a keresztény vallás szereti rémisztő képekkel ijesztgetni az írni-olvasni nem tudó, tudatlan híveket. De hogy a Pokol válogatott kínzásait egy buddhista szentély lábazatán lássam, ez merőben meglepő jelenség volt! Egyébként is? Hogy kerül a keresztény menny-pokol koncepció a buddhista lélekvándorlás templomába!? És ráadásul nem is akármilyen kínzásokat ábrázoltak! Az, hogy valakit karóhoz kötnek és kitépik a szívét, vagy forró olajban főznek, ló- és tehénfejű alakok kínoznak, farkasokkal tépetik ki a beleit vagy patkányokkal zabáltatják le a kukiját, az még elmegy ...
   ... de a bűvészmutatványhoz hasonló, fűrésszel való kettévágás és Tünde "kedvence", a "fúrógép az asszonyszájba"-motívum már egy kissé túlzásnak tűnik!

http://picasaweb.google.hu/kenildem/VipassanaGraha#

(10-01-31)

Indonéz modellkarrierem kezdete és vége - a Darwis Triadi School of Photography

Borobudurban épp a második, külföldi turizmóknak járó ingyen kávét szürcsöltem, amikor csörgött a telefonom. Charma hívott a Darwis Triadi fotósiskolából, mert látta a képeimet a neten.

Ez is Tünde ötlete volt: a modellkarrier Indonéziában. Kevés dolog áll olyan távol tőlem, mint kamera előtt pózolni úgy, hogy az ne idióta legyen, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Otthon eszembe sem jutna ilyesmi, de itt volt rá esély, hogy lesznek érdeklődők, mert a bule itt érdekes és ritka kincs. Később aztán a BIP-ben, Bandung egyik legmenőbb plázájában, egy ruhaboltban láttam néhány óriásfotót egy szőke és egy barna europid arcberendezésű csajról. Otthon ők nem hiszem, hogy plakátra kerültek volna, de Indonéziában minden lefotózható bulét meg kell becsülni, ha kicsi, ha nagy, ha kövér, ha sovány, ha szép, ha ronda ...

Mielőtt elindultunk Balira, elkészítettük a modelles fotósorozatunkat. Ez alkalommal születtek a Picasa-n látható teknősös képek is. Tünde otthon is modellkedett, hát neki voltak jó fotói, de rólam kellett készíteni néhányat. Ezeket aztán egy kis photoshop után feltöltöttem néhány modellügynökség weblapjára. Ezek egyikén talált rám Charma, és behívott egy "casting"-ra a Darwis Triadi School of Photography-hoz.

Darwis Triadi egy kortárs indonéz fényképész, aki mostanság főleg divat- és természetfotókra szakosodott. Nyitott egy fotósiskolát először Jakartában, majd Surabayában és pár éve létrejött a bandungi iskola is.

Innen hívott Charma, akivel megbeszéltem, hogy január 27-én bemegyek az említett "castingra". Előtte még le akartam fixálni a dolgot, de Charma nem volt elérhető, az irodában meg nem tudtak semmiféle castingról. Így történt, hogy az egész napos bengkelezés közepette elfelejtettem megnézni a telefonomat, és csak este láttam Charma üzenetét, amely szerint aznap mehettünk volna a válogatásra. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy figyelmetlenségből elszalasztottuk a lehetőséget, főleg, hogy Tünde is jött volna velem. Elnézést kértem Charmától, hogy későn olvastam az sms-t, de ő megnyugtatott, hogy másnap is mehetünk.

Így aztán másnap reggel átmentem Tündéhez, szépen kivasaltuk a hajunkat, feltettünk egy kis sminket, majd ezután a bukósisakot, ami nem tett jót a frizuránknak, és felmotoroztunk a Jl. Cipaganti-ra. Könnyen meg is találtuk a helyet, ahol persze nem tudtak semmiféle castingról. Ekkor vált teljesen világossá, hogy ez egy fotós iskola és az órákra keresnek modelleket, akiket fotózva a diákok gyakorolhatnak. Az ajánlat nem volt rossz, mert egy pár órás fotózásért 300ezret ajánlottak a kezdő osztályban és 350ezret a haladóknál. Mivel nem vittünk nyomtatott portfóliót, gyorsan ránk küldtek egy sminkest, aki feltett egy béna színű rúzst meg kifestette a szemhéjunkat, és egy csávó készített rólunk néhány fotót az épület előtt. Tünde szerint bénákat, és meg nem értek hozzá ...

Megkínáltak minket kávéval, nagyon kedvesek voltak, megígérték, hogy bekerülünk a választható modellek listájába, és ha kellünk egy-egy órához, majd hívnak minket. Aztán elbúcsúztunk, kigördültünk az épület udvaráról és soha többé nem hallottunk a Darwis Triadi School of Photography-ról.

Nekem nem szakadt meg a szívem, mert továbbra sem éreztem késztetést e tőlem igen távol álló világba való belépésre. Tünde modellkarrierje a későbbiekben jobban alakult, őt megkereste elég sok fotós, készültek rossz, de nagyon jó képek is, és legfőképp: jól jött neki az ösztöndíj ilyen formájú kiegészítése. Ez utóbbit nyilván én sem bántam volna, de minden ezirányú igyekezetem kimerült abban, hogy regisztráltam a már említett modellügynökségek honlapjain.

Ennek három eredménye lett:

1. Charma telefonhívása.
   
   
2. Egy lány hívása, aki azt hitte én vagyok egy fotóügynökség maga, és mindenáron el akarta küldeni nekem a portfólióját.
   
   
3. Elképzelhető, hogy e regisztrációknak köszönhetem Herit, a szumátrai zaklatómat, aki innen szerezhette meg a számomat, és azóta állandóan sms-eket küld és hívogat. Utóbbi esetben nem szokta megvárni, hogy felvegyem (nem mintha fel akarnám venni), egyszerűen csak rámcsörög. Először munkát akart tőlem, hogy fizethesse a húga vagy öccse iskoláztatását, aztán meg csak barátkozni. Előbbiben nem tudtam segíteni, utóbbihoz meg nem volt türelmem. Így soha nem válaszolok sem a hívásaira, sem az sms-eire. Ilyenkor kicsit rossz embernek érzem magam ...
   
   

(10-01-28)

Tornádó, eső és özönvíz

Az együttesalapítást követő napon elmentem a Sanjaya Motor-hoz, hogy kifizessem Tornádó árának második részletét. Karácsonykor 1,5 millió rúpiát hagytunk ott érte, ennek fejében hozhattuk el. Most kifizettem még egymilliót, és a megállapodás szerint még mindig megvolt az a lehetőség, hogy február végén visszaszolgáltathatom. Akkor visszaadnak másfél millát, tehát egymillió rúpiáért volt egy motorunk két hónapra, ami megegyezett a yogyai bérleti díjjal. A második részlet kifizetésénél még csak sejtelem volt, amely aztán pár nap alatt bizonyossággá vált, hogy ez a motor velünk marad, amíg Bandungban vagyunk. És nem csak azért mert menő és jópofa dolog motorozni, hanem mert a későbbiekben sok esetben teljesen meg lettünk volna lőve közlekedési eszköz nélkül. Hiánya jelentősen hátráltatta volna a munkánkat és általában az életünket.

Tornádó egyébként egy fekete színű, benzinnel működő, 110 köbcentis, robogó kialakítású, félautomata (az indonéz köznyelvben: bebek = kacsa), kétütemű, "Suzuki Tornado GS" típusú motorkerékpár 1995-ből. Senkit ne ijesszen és ne tévesszen meg éltes kora! Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kellett szervízbe vinni: egyszer elszakadt a lánca, egyszer feltörték az indítózárat, és a hónapok folyamán bedaráltam másfél szett visszapillantó tükröt. Ennyi. A váltója néha önkényesen ugrik egy sebességet, de ha ráérzel, nincs vele gond. Motorikus problémája soha nem volt. Oké, sajnos kétütemű, és kihal minden mögöttem álló a piros lámpánál, de erről igyekszem nem tudomást venni! :) Mindent összevetve Tornádó a maga kategóriájában főnyeremény!

De térjünk vissza január végére, amikor kifizettem a második részletet, és másnap egy egész napot a Sanjaya Motor műhelyében töltöttem, hogy kijavíttassak rajta néhány apró hibát. Mindez szerencsére egy kanyimba sem került, mert a motorszalon felajánlott 4 alkalomnyi ingyen szervízt!

A javítandók listája nem volt hosszú, mégis déltől délután négyig ott ültem a bengkelben, és árgus szemekkel figyeltem, mit mahinálnak a motoron, jobban mondva vártam, hogy mikor mahinálnak végre rajta valamit. Azért tartott ilyen sokáig, mert a szükséges alkatrészeket előbb be kellett szerezniük.

1. Az egyik kolléga motorra pattant és elment egy pár utcával arrébb levő üzletbe, ahol vásárolt egy alkatrészt. Már ez is meglehetősen hosszas folyamat volt. Az új tartozék megérkezése után sokáig senki nem nyúlt hozzá. Én bámultam egyedül az asztalon álló dobozt, elolvastam rajta minden angol és indonéz mondatot, tanulmányoztam a rajta látható képet, és végül megállapítottam, hogy ez minden bizonnyal egy akkumulátor! Nagyon örültem felfedezésemnek, és alig vártam, hogy az új testrész bekerüljön Tornádóba. Ez hosszas várakozás után meg is történt, szépen világított már minden lámpa a műszerfalon és újra működött az indítógomb. Ez sokkal kényelmesebb volt, mint minden indulás előtt lábbal berúgni a motort.
   
   
2. Állítani kellett a váltón is, hogy ne ugorjon hármasból rögtön egyesbe, mert olyankor majdnem lerepülök a nyeregből. Az sem egészséges, ha kettesből rögtön üresbe kerül, és én ott állok egy kanyarban vagy útkereszteződésben és próbálok elindulni, de csak bőgetem a motort üresben.
   
   
3. Ezután jött a füst problematikája. Ennek érdekében is állítottak valamit a motoron, de ez nem segített sokat, még mindig füstölt, mint állat. Az olajtól még a szokásosnál is feketébb szerelő csávó vigyorogva megnyugtatott, hogy ez egy kétütemű motornál normális. Ekkor megértettem, miért tiltották be a kétütemű járműveket az Európai Unióban, majd megpróbáltam feldolgozni és elfogadni azt a tényt, hogy a füst marad, és ezentúl nem csak hogy a szemetet nem fogom szelektíven gyűjteni, de még légszennyező is leszek! :(
   
   
4. A Balira való indulásunk előtt elcsúsztunk a Jl. Asia Afrika-n egy banktól kifordulva, és ennek az lett az eredménye, hogy eltört a műszerfalat és a kormányt borító műanyag doboz, illetve megsérült a jobboldali visszapillantó tükör. Előbbivel nem foglalkoztunk, mert nem súlyos és nem is látszódik. A tükröt azonban ki kellett cserélni, mert a göröngyös utakon való rázkódástól sosem maradt a jól beállított pozícióban.

Mindez órákon keresztül tartott. Én közben figyeltem a szerelők munkáját, majd elsétáltam egy warungba ebédelni, utána kávéztam egyet, és a motorszalon főnöke küldött nekem egy "Sanjaya Motor" feliratú jó minőségű poncho-esőkabátot is. Ez aztán később nagyon jól jött!

A szervíz utolsó aktusaként feltöltötték olajjal a motor olajtartályát és megpróbáltak szerezni nekem egy rugós csomagtartót. Olyat akartam, amilyen a bringákon szokott lenni a hátsó kerék felett, csak a motoron a kormány alatti függőleges részre lehet felszerelni. A kolléga háromszor is fordult, de sajnos nem sikerült olyan típusú csomagtartót vennie, amely illett volna a motorra (és nem a színével voltam elégedetlen! ... ). Egyszerűen minden csomagtartó belelógott a kulcsnyílásba, ezáltal megnehezítve az indítást. Végül lemondtam róla, és örömmel pattantam a motor nyergébe, mert már elegem volt az egész napos bengkelben üléstől.

A motor pöccre beindult, kicsapott egy nagy adag füst elborítva a búcsúzkodó szerelőket, és büszkén kivonultam a bandungi forgalomba. Hiába intett mindenki, hogy nagy eső lesz, várjak egy kicsit! Én már be voltam sózva, már azt se bántam, ha megázok, csak elszabaduljak végre a koszos-olajos műhelyből. Már csöpögött, amikor elindultam, ezért felöltöttem szép új eső-ponchómat. Nem mondhatnám, hogy szokatlan volt esőben vezetni, hiszen Balin és Jáván volt benne részünk bőven. Nem is zavartattam magam, haladtam szépen előre, persze lassan, mert a szemembe verő víztől alig láttam. A poncho nem sokat segített, szépen lassan teljesen átázott a nadrágom, a nyakamnál is befolyt a víz, de én rendíthetetlenül haladtam tovább. Az Jl. Ahmad Yani-n már csak kettesben tudtam menni, mert a motoron ülve is a bokámig ért a víz. Akkor még nem ismertem ezen Üllői út nagyságú utca minden kátyúját, ezért végig azon paráztam, hogy a víz alatt egyszer csak valami gödörbe hajtok. Éreztem, ahogy egyre vizesebb és egyre idegesebb leszek. Az egész hazaút záróakkordjaként egy szembejövő autó a fejem búbjáig beborított vízzel, én ékes magyar káromkodásban törtem ki a felmenőivel és a bandungi csatornahálózat vízelvezető képességével kapcsolatban, majd puffogva begördültem a kis utcámba. Végre hazaértem. Csurom vizesen, fázva, de egy megújult Tornádó hátán!

(10-01-27)

Suami-k, istri-k és pacar-ok

Első pillantásra úgy tűnik, hogy az indonéz családmodell megegyezik a magyarral:

férj (suami), feleség (istri) és gyerekek (anak-anak).

Szembetűnő különbség a gyerekek számában van, nevezetesen, hogy egy családban, főleg a szegényebb családokban, nagyon nagy a számuk. Mivel az ország nagy része muszlim, hivatalosan engedélyezett a többnejűség, de egy férfinak maximum csak 4 felesége lehet, az új feleséghez kell a régiek beleegyezése és természetesen a férfinak jó anyagi helyzetben kell lennie, hogy teljen az ilyen luxusra. A többnejűség azonban nem túl elterjedt, én nem is ismerek senkit, akinek több felesége lenne. Itt is inkább az dívik, mint nálunk: a férfiak a feleség mellett egy pacar-t vagyis szeretőt tartanak. A "pacar" szó valójában párkapcsolati értelemben vett barátnőt vagy barátot jelent, de ha nős vagy férjes illető pacar-járól van szó, akkor találóbb a szerető kifejezés. (A "szerető" kifejezés sokrétű jelentéstartalmára itt nem kívánok kitérni, mert az egy külön tanulmány lehetne.)

Eddig szinte minden olyan sztori, ahol egy külföldi lány megismerkedett egy indonéz pasival, és kialakulóban volt valami, vagy össze is jöttek, nos, majd minden románc azzal végződött, hogy a pasiról előbb vagy utóbb kiderült, hogy házas. Ezt persze buzgón titkolják, nem vagy csak nagy sokára árulják el. Huszon-harmincéves európai nőként nehéz olyan indonéz férfit találni, aki korban és gondolkodásban (és értelmi színvonalban) megfelelő. Ha 25 éves vagy, akkor olyan 30-nál kezdődnek azok a férfiak, akiket hosszabb távon el tudsz viselni magad mellett, és van esély rá, hogy nem anyai ösztönöket (vagy rosszabb esetben egy elmegyógyintézeti gondozó hozzáállását), hanem női érzelmeket keltenek benned. A fiatalabbakat felejtsd el! És mivel itt elég korán házasodnak az emberek, szinte lehetetlen szingli harmincast találni. Ha mégis találkozol eggyel, ne higgy neki! Előbb-utóbb róla is kiderül majd, hogy családos!

Persze a leosztásnak sok variációja van. Ismerek olyan házas indonéz nőt is, akinek a férj mellett van barátja, és az indonéz férfiak nem csak a külföldi nőket tekintik potenciális szeretőnek.

Ja, és akkor még nem beszéltem arról, amikor valaki még nem házas, de egyszerre több barátnője van! Ez egy teljesen különálló téma, mert itt sokszor nincs különbség az ellentétes nemű jóbarát és a barát/barátnő között. Sokan szigorúan veszik és betartják a házasság előtti szex tilalmát. Ezekben az esetekben a nőnemű jóbarátot illetve a barátnőt az különbözteti meg egymástól, hogy előbbit a "teman" (friend) szóval, míg utóbbit a "pacar" (boyfriend/girlfriend) elnevezéssel illetik, és utóbbival jó eséllyel szexuális kapcsolatot létesítenek majd, de szigorúan csak a házasság után. Ez főleg a fiatalabb, huszonéves korosztály esetében jellemző, akik még házasság előtt állnak.

A legfurcsább felállás az, amikor egy házas nő vagy férfi pacar-t tart, akit mi a szerető szóval definiálnánk, de mégsem az, hiszen úgy viselkednek, mint a nagyon szoros barátok. Eljárnak ide-oda, mindenki tudja, hogy ők együtt vannak, de nem szexelnek egymással.

Mindez természetesen nem egyedülálló a világon, hisz a férfi-nő kapcsolatok mindenfelé ilyen kuszán alakulnak, ahová csak ember beteszi a lábát. Az egészben az a különös, hogy itt mindez nyíltan folyik, és úgy tűnik, hogy általában a házastárs az egyetlen személy, aki ki van zárva az információáramlásból. Barátok, kollégák, néha még a tágabb rokonság is tud egy-egy félrelépésről vagy házasságon kívüli kapcsolatról. Mindenki úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valakit egyszer a feleségével látnak, egyszer meg a szeretőjével, egyszer az egyik barátnőjével, egyszer meg a másikkal ...

Nekem az az érzésem, mintha itt a muszlim vallás miatt egy kicsit tudathasadásos állapot alakult volna ki. Hivatalosan és a vallási erkölcs szerint nem tilos és nem bűnös dolog, ha egy férfinak több felesége van, vagyis egyszerre több nővel van kapcsolata. Ezt azonban csak részlegesen viszik át a gyakorlatba. Adott férfinak ugyan több nővel van egyszerre kapcsolata, csak kihagyják a házasság és ezáltal a teljes (beleértve a feleség előtti) nyilvánosság lépését. Persze a nők itt is féltik a férjeiket, sokszor még akkor is, ha már teljesen megromlott a házasság és senki sem boldog a kapcsolatban. A válás ma már általános dolog, de sokan még félnek tőle, családi szégyennek tartják, ugyanúgy, mint a véletlenül becsúszott gyereket. Ha a fiú felcsinálja a lányt, el kell vennie, hogy mentse a csaj és a saját családja becsületét is. Ha nem jössz ki a férjeddel, nem szexeltek és már nem is beszéltek egymással, akkor is fenn kell tartani a látszatot.

Ehhez jön hozzá a házasság előtti szex tilalma, amely aztán felteszi a koronát az egészre. Mondjuk, hogy jó muszlim vagy, abszolút nem kíváncsi és lázadó típus, hát évekig eljársz moziba és plázába a pacar-oddal, várva az esküvő napját. Nevezett nap eljön, anyu, apu örül, te is boldog vagy, értelmet kapott az életed. Aztán eljön a nászéjszaka és kiderül, hogy ez az egész szex dolog egy nagy kalap kaka. Fáj, meg undi, meg nem jó az első alkalom. Aztán a második sem, és a harmadik sem. És végül kimerül annyiban a szexuális életed, hogy csináltok egy-két gyereket. A kedvenc sztorim az, amikor egy huszonéves srác és lány 6 évig jártak, anélkül, hogy lefeküdtek volna egymással. Végül a srác anyja belekényszerítette őket a házasságba, és jééé, csodák-csodája, abszolút nem illettek össze szexuálisan és pár év után fel is hagytak a kísérletezéssel. Nem nehéz kitalálni, hogy vajon volt-e azóta pacar-ja a férjnek ... Nem végeztem tudományos felmérést, csak meghallgattam néhány történetet, de azok alapján is ki merem jelenteni, hogy a házasság előtti szex tilalma a világ egyik legnagyobb baromsága, mert "öl, butít és nyomorba dönt". Nyilván nem csak ez az oka, de a szexuális tudatlanság és tapasztalatlanság csak egy csomó boldogtalan és lelki nyomorék embert eredményez. Hát, kinek kell az?

(10-01-25)

A TCB születése - szórakoztatás és társadalomkritika

Ne! Ne ugorjátok át ezt a bejegyzést! Nem adtam a gümőkórról szóló orvostudományi értekezés írására a fejem! Nézzétek csak meg jobban! Nem a TBC-ről (Tuberculosis) fogok írni, hanem arról, hogyan indult nem túl hosszú útjára a világ első indonéz-magyar popzenekara, a TCB vagyis a Ten Concerts Band.

Az ötlet természetesen Tünde agyából pattant ki. A soha meg nem pihenő ezernyi kis fogaskerék zakatolása egyszer csak ritmussá majd dallammá állt össze, és Tünde határozottan híres magyar dalok indonéz nyelvű verzióját vélte kihallani belőle. Valahogy így történhetett, és egy nap közölte velem:

- Ildi! Együttest alapítunk!
- Együttest? De hát nem is tudunk énekelni, és ha még tudnánk is, ki ír nekünk számokat? - kérdeztem elképedve.
- Nem kellenek új számok! Magyar dalokat fogunk énekelni, de lefordítjuk indonézre! A fiúk (Abang és Ade) megtanulják a zenét, mi meg énekelünk!
- De én nem vagyok elég jó, hogy színpadon énekeljek ... - próbálkoztam tovább, de aztán lassan feladtam.

Valóban, egyikünk sem énekel elég jól ahhoz, hogy kiállhassunk egy színpadra, de meggyőztük magunkat, hogy bule voltunk, illetve a dalok köré kerekített színházas-táncos show-műsor majd elvonja a nézők figyelmét szánalmas vonyításunkról. És ahogy egyre többet gondolkoztunk a banda koncepcióján, úgy vált egyre egyértelműbbé, hogy Indonéziának szüksége van egy magyar-indonéz zenekarra, amely finoman ötvözi a szórakoztatóipart a társadalomkritikával.

Egy január végi hétfői napon Tünde, Ade és én beültünk a kocsiba és felmentünk Jakartába. Az utazás célja sokáig nem volt tiszta, ahogy ez általában Indonéziában szokásos. Ade és Abang egy ikerpár, akiket még decemberben ismertünk meg Tünde cseh darmasiswa lakótársa, Renata révén. Hamar összebarátkoztunk velük, mert már nagyon szomjaztuk a velünk nagyjából egykorú, értelmes, kedves és vicces férfiak társaságát. A fiúk mesterségüket tekintve zenészek. Ade dobol, Abang pedig gitáros. Utóbbi minden hétfőn Jakartában tanít az IMI-ben (Institut Musik Indonesia), és utána gyakran mennek át a nagynénjük házába, ahol egy full-extrás stúdió várja őket "latihan" (próba) céljából. A LikeEarth Facility nevű stúdiót az egyik unokatestvérük építtette fel jó borsos áron. Ezen uncsitesó (indonézül: sepupu, Sepupu!!! SEPUPU!!! - hahaha, még most sem bírom ki röhögés nélkül, ha meghallom ezt a szót :) állítólag egy Indonézia szerte híres zenész, aki ottlétünkkor kedvesen felajánlotta nekünk a házi-wifi jelszavát, de a sepupuktól elkérte a stúdió bérleti díját, óránként 60ezer rúpiát.
De ne szaladjunk előre! Reggel a kocsiban ülve még nem volt világos az aznapi program. Tünde azt gondolta, hogy a fiúk azért viszik őt Jakartába, hogy próbálják azt a számot, amiben Tündének majd táncolnia kell. Ade viszont azt magyarázta, hogy ez az Abang, Rodek és Ade alkotta trió próbája lett volna, de mivel Rodek (a Sambasunda egyik zenésze és René barátja) az utolsó pillanatban lemondta, a próba átalakult a Ten Concerts Band első munkamegbeszélésévé. A program maga végül annyi volt, hogy elmentünk Abangért az IMI-be, ott megebédeltünk a kantinban, majd átmentünk a LikeEarth Facility-be. Ott bemutatkoztunk a nagynéninek, megnéztük a menő stúdiót, megismerkedtünk a tulajdonos sepupuval és azzal az idősebb bácsival is, aki a család mindeneseként szinte egymaga építette fel a stúdiórészt. Ezután kiültünk a lugasba egy-egy kávéval, és a Jakartára nem jellemző, egészen embernek való klímában elkezdtük a megbeszélést.

ABANG - Guitar

Tünde készített egy válogatást régebbi és újabb magyar számokból, amelyeket meghallgattattunk a fiúkkal, hogy együtt alakítsuk ki a banda repertoárját. Kb. 20 számot választottunk ki, amelyek esetében még fenntartottuk a további szelekció jogát. Olyan dalok kerültek fel a listára, mint a "Porsche Szerelem", a "Szabadság vándorai", de volt Neoton Família, Hooligans, Quimby, Takáts Eszter és Péterffy Bori is, hogy csak párat említsek. A terv az volt, hogy ezen dalokat lefordítjuk indonézre, megtanuljuk énekelni és játszani, majd előadjuk őket. Hogy hol? Ahol tudjuk! Egyetemek rendezvényein, művházakban, és persze az STSI-n.

ADE - Drum

Az együttes sajátsága az volt, hogy összesen tíz koncertet terveztünk, se többet, se kevesebbet. Ezért lett a nevünk Ten Concerts Band, vagyis TCB. A repertoár variálására és feldobására is voltak ötletek: az adott koncert dalait felfűzzük egy történet vonalára, a Oroszlán Szonja "Tépj szét" című számához nagy tánckarral kialakított koreográfiát terveztünk, a közönség a koncert elején kiválaszthatja, hogy melyik ruhát viseljünk, stb.

ILDI - Vocal

TÜNDE - Vocal (csak itt épp a dobot bitorolja)

A show mellett nagy szerepet kapott a koncepcióban a társadalomkritikai vonal is. Cserháti Zsuzsa "Boldogság, gyere haza" című dala sok indonéz feleség helyzetét szemlélteti, hiszen eddigi tapasztalataink alapján itt nem okoz nagy lekiismeret furdalást a férfiaknak, ha csalják a feleségüket. (Lásd bővebben: Suami-k, istri-k, pacar-ok)
Bródy János dala, a "Mama, kérlek" egy másik társadalmi jelenségre utal tökéletesen finom formában. Indonéziában sok az olyan házasság, amely azért köttetett, mert az első baba véletlenül becsúszott. Ez sokszor még tizenéves korban fordul elő, és mivel itt tilos az abortusz, viszont ilyen esetben kötelező a házasság, hát egybekel a tényleg nagyon ifjú (17-19 éves) pár. Elképzeltük, ahogy egy szép indonéz kislány énekli a színpadon az "én azt hiszem, hogy véletlen csupán, hogy éppen ő az én apám" sorokat ... hátborzongatóan találó és szívfájdítóan igaz ... csak azon aggódtunk, hogy egyáltalán megértsék a finom utalásokat ...

Hát ilyesmiket tervezgettünk a jakartai lugasban, nem törődve azzal, hogy nem tudunk énekelni, vagy hogy mekkora munka lesz lefordítani a dalokat. Hol máshol alapítson együttest az ember lánya, ha nem Indonéziában, ahol minden második ember egy bandában játszik vagy énekel, ahol a téged illető pozitív diszkrimináció miatt úgy érzed, neked mindent szabad, és ami amúgy is egy valószerűtlen, minden általad ismert törvényt és szabályt meghazudtoló mesevilág, ahol minden lehetséges és te mindenre képes vagy ...

http://picasaweb.google.hu/kenildem/ATenConcertsBandTCBSzuletese#

(10-01-25)

Epilógus Balihoz

Az utazás véget ért. Péternek haza kellett mennie Európába, bár a szíve inkább kelet felé, Új-Zélandra, a hosszú felhő országába húzta. Mégis egy Jakartába induló vonatra szállt fel délután kettő felé, hogy aztán elrepüljön nyugatra.

Amíg hazafelé tartottam az állomásról, lassan hatalmába kerített a jól ismert érzés. Olyan volt, mint anno Kréta után. Együtt töltöttünk bő két hetet, jóban-rosszban, esőben-napsütésben (főleg esőben), és hirtelen eltűnt mellőlem az útitárs, újra egyedül voltam a világban. Egy új világban, aminek minden részlete ismerős volt, de mégis idegen. Újra meg kellett találnom a helyem ...

• Tündével motoros dilettánsként, egy balesettel fűszerezve, átszeltük fél Jávát négy nap alatt, hogy aztán Kután koccintsunk az új esztendő tiszteletére. Menők vagyunk. Ez nem is felkiáltás, hanem kijelentés. Tény. Ezek után magától értetődő. :)
  
  
• Bali szigete méltán híres, mert tényleg szépséges, de már érződik a turizmó-méreg hatása. Ha egyszer eljuttok Indonéziába, akkor NE vagy NE CSAK Balira gyertek! Béreljetek motort és induljatok el Jáván! Egyszer garantáltan elfogy az út, és elkezdődnek a legőrültebb kalandok!
  
  
• Valóban nem születtek új barátságok az utazás alatt, a régiek pedig átértékelődtek. Volt, ami megváltozott, volt, ami megerősödött. Részemről nagyobb érzékenységgel, több odafigyeléssel és kevesebb önzéssel sokat segíthettem volna azon, hogy a hangulat jobb legyen, a dolgok konfliktusmentesebben alakuljanak. Ez az utazás szép volt, sok része jó volt, de leginkább sok tanulsággal szolgált, és sok tanulnivalóval önmagamról.
  

Bandungban egy időre újra belesüppedtem az utazás utáni depresszióba. Még tele volt a lelkem az utazás élményével és szembesültem az elkövetett hibákkal, ami sokáig mardosott lelkiismeretfurdalás és szégyenérzet formájában.

És ehhez jött még hozzá az, hogy Bandungban várt valaki, akinek szintén gondot és fájdalmat okoztam azzal, ahogy elhelyeztem őt az életemben ...

(10-01-22)

TravEx - A takonygyümölcs

Travel Express / Gasztro

A TAKONYGYÜMÖLCS

Leírás: Barlangok és vízesés a Dago és Maribaya között

(10-01-21)

TravEx - Curug Ciomas, Maribaya

Travel Express / Természet

CURUG CIOMAS, MARIBAYA

Leírás: Barlangok és vízesés a Dago és Maribaya között

(10-01-21)

Barlangok és vízesés a Dago és Maribaya között

A Lonely Planet a Tangkuban Perahu-hoz való kirándulás leírásánál azt javasolja, hogy a kellemes krátertúra után ne busszal vagy angkottal térjünk vissza a városba, hanem menjünk el Maribayáig, ahonnan vízesésekkel szegélyezett, kellemes erdei út vezet vissza Bandungba, egészen pontosan a Dago nevű északi városrészbe. A Tangkuban Perahu meghódítására tett első próbálkozásunk csúfos kudarccal zárult a hatalmas eső miatt. Lévén még mindig esős évszak, nem mertünk ilyen nagy túrára vállalkozni. Jobbnak láttuk, ha csak a Dago-Maribaya távot tervezzük be egy napra. Így is rezgett a léc, mert januárban Bandungban szinte minden nap esett az eső. Esélyes volt, hogy bőrig ázunk az erdőben, de az esőben való motorozások és Sukamade után ez már nem tántorított el minket. Igazából az eredeti tervünk csak annyi volt, hogy megnézzük a Dagónál található barlangokat, a Goa Belanda-t és a Goa Jepang-ot, de aztán végül csak Maribayánál lyukadtunk ki.

Tornádótól még mindig tartottunk, így angkottal mentünk fel a végállomásig, a Dago-terminálig. Onnan aztán gyalog vágtunk neki a felfelé vezető útnak. A "Bandung és környéke" térképem nem nyújtott sok segítséget. Annyit tudtunk belőle kisilabizálni, hogy a barlangok valahol a főúttól nyugatra helyezkednek el az erdőben. Útközben megkérdeztük az irányt, és megnyugtattak, hogy majd egy tábla fogja jelezni, hol kell elfordulnunk balra. Elég magasra tették ugyan, de szerencsésen észrevettük a táblát, befordultunk egy nyugatra vezető kisebb utcába, majd hamarosan újra balra kellett letérnünk az útról. Itt még mindig kis házak között haladtunk, de olyan meredeken felfelé, hogy majdnem megfulladtunk, amíg egy iskolából hazafelé igyekvő kislánnyal próbáltunk kedvesen beszélgetni. Ő minden nap megmássza ezt a hegyet gyalog, hát jó kondiban volt, meg se kottyant neki. Mi meg majd kiköptük a tüdőnket! Ezen a szakaszon találkoztunk két szembejövő fehér turistával és ez megerősítette bennünk, hogy jó irányba haladunk.

Miután síkabb terepre értünk, át kellett kelni egy kis hídon, majd egy koszlott bódé állta el az utunkat. Látszott, hogy fénykorában egy kassza lehetett, de erre jelenleg csak az ablaküvegre kiragasztott árlista utalt, illetve az a pár srác, akik önjelölt jegyárusokként itt egészítették ki a zsebpénzüket. Mert az tuti, hogy a beszedett pénzt nem adták le semmilyen szervezetnek!

Az árlista ékesen hirdette, hogy külföldieknek 50ezer, míg helyieknek 8ezer rúpia a belépő. A srácok gondolom már dörzsölték a kezüket, hogy milyen zsíros összeg üti a markukat, de csalódást kellett okoznunk. Csak a 8ezres jegyet voltunk hajlandóak kifizetni, mint bandungi diákok. A fiúk még ezzel is jól jártak, tekintve, hogy a zsebükbe vándorolt a teljes összeg. Blokkot vagy jegyet persze nem kaptunk ...

A bejárat után végre bejutottunk az erdőbe. Ja, és hogy minek a bejáratánál fizettünk belépőt? Bandungnak ezen az északi részén 1985. január 14-én Soeharto elnök egy parkot hozott létre, amelynek a "Taman Hutan Raya (TAHURA) Ir. H. Juanda" nevet adta. Juanda vagy Djuanda Kartawidjaja egy politikus volt, 1957 és 1959 között Indonézia utolsó miniszterelnöke. Az ő nevéhez fűződik az 1957-es ún. "Deklarasi Juanda", amely kimondta, hogy Indonézia szigetei a környező és a szigetek közötti tengerekkel együtt egy területi egységet képeznek, amelynek neve NKRI = Negara Kepulauan Republik Indonesia (Indonéz Köztársaság Szigetállam). A Deklarasi Juanda nyomán az ENSZ tengerekre vonatkozó államközi egyezménye (UNCLOS) is elfogadta Indonéziát, mint szigetállamot és rögzítette felségvizeinek határait. Bandungban a városközpontból észak felé tartó egyik főutat is róla nevezték el (Jl. Juanda), de a helyiek csak Jl. Dago-nak mondják, mert a Dago nevű városrészbe vezet.

A park maga volt a dzsungel, hatalmas fák kísértek utunkon, fajtájukat akkurátusan elhelyezett táblácskák adták tudtunkra, mint egy botanikus kertben. Az egyetlen szépséghiba a kikövezett út volt, ami néhol meredeken lejtett és csúszott a nedvességtől. Hamarosan feltünedeztek a warungok, minden ember által látogatott hely elmaradhatatlan kellékei. Lassan a barlangokhoz is közeledtünk, mert az út szélén egyre többen ajánlgattak nekünk zseblámpát bérbe. Az út jobb oldalát meredek sziklafal szegélyezte, és abban ajtónyi nyílások tátongtak, a barlang bejáratai.

A Goa Belanda (Holland Barlang) és a Goa Jepang (Japán Barlang) két mesterséges barlang, amelyet a hollandok és a japánok hoztak létre az első és a második világháború alatt. Lőszerraktárnak és rádióállomásnak használták. Ma a TAHURA nevezetességei közé tartoznak, és sokan keresik fel, hogy zseblámpát bérelve a sötétben kóboroljanak. Mi vittünk zseblámpát, de annak a fénye túl gyenge volt. A bejáratnál ücsörgő srácok egyike egy jó kis halogén elemlámpát mutogatott nekem ötezerért. Lealkudtam háromra, mert annyit megért, hogy felfedezhessük a barlang legsötétebb zugait is. Kifizettem a bérleti díjat, de a srác nem a halogén lámpát nyomta a kezembe, hanem egy régebbi modellt. Annak ugyanolyan gyenge volt a fénye, mint a mi lámpánknak, így Péter visszament a bejárathoz, és kicserélte azt a halogén lámpára. Mindezt kicsit paprikás hangulatban, mert már megint jócskán lehúzás és átverés szaga volt a dolognak.

Maga a Goa Belanda nem nagy kaland. Fő járata teljesen átfúrja a hegyet, és ha nem térsz le a főútról, lámpa nélkül is végig tudsz menni rajta, mert a kintről beszűrődő fény teljesen megvilágítja az egész járat hosszát. Ha jobbra vagy balra mész egy-egy járaton, ott már szükséged van a zseblámpára, de a geometrikus kialakítás miatt nehéz eltévedni és az egész barlangnak nem nagy a területe. Hamar meguntuk hát a dolgot, és a túlvégen kiérve inkább a vízesés felé vettük az irányt. A zseblámpával lusták voltunk visszamenni, gondoltuk, majd leadjuk visszafelé, ha meg már nem lesz ott senki, akkor lett egy jó kis zseblámpánk 3ezerért.

Az út egy mély szurdokban vezetett, amelyet Bandung folyója, a Cikapundung vájt magának. A városba érve egy mocskos és bűzös csatorna lesz belőle, de a hegyek között még szilaj patak és egy fokkal tisztább a vize. A továbbra is kövekkel kirakott sétaút a hegyoldalban vezetett és tőlünk balra, valahol a mélyben vágtatott a folyó. A szurdok túloldalán 1200 méteres zöldellő hegycsúcsok emelkedtek, és felettük már vészesen gyülekeztek az esőfelhők. Végig lógott az eső lába, de szerencsére megúsztuk a nagy zivatart, csak csöpörészett.

Már messze jártunk a barlangoktól, amikor utolért minket egy motoros. Mi félrehúzódtunk, hogy elengedjük, de ő lelassított, megállt, tenyerét nyújtotta felém és valamit mormolt. Vagy háromszor el kellett ismételnie, mire felfogtam, hogy nem pénzt kér és nem ismerkedni akar, hanem jogos tulajdonát, a halogén zseblámpát követeli vissza. Biztos drága jószág egy ilyen, ha így számon tartják és motorral jönnek utána! Visszaadtam hát a lámpát és kicsit csalódott voltam, hogy nem sikerült ilyen olcsóért megszereznünk. Tudom, hogy nem szép dolog lenyúlni más elemlámpáját, de Bali után eltűnt belőlem minden lelkiismeret furdalás. Folyamatosan pénzeszsáknak néznek, ráadásul hülye pénzeszsáknak! Ha le akarnak húzni, legalább csinálják úgy, hogy ne legyen utána az a rossz érzésem, hogy átvertek!

A vízesést, amelynek hivatalos neve Curug Ciomas, számtalan warung vette körül, az épületek azonban mind üresen álltak. Valószínűleg csak hétvégén telik meg élettel a környék. Egész úton csak egy csapat fiatallal találkoztunk, akik Maribaya felől mentek a Dago felé. A vízesést egy piros fémszerkezetű hídról lehet teljes pompájában megtekinteni. Magasra emelt drótháló védi az óvatlan bámészkodót a halálugrástól és kényszerfürdőtől. A híd fagerendái között puha moha zöldellt és a széles réseken is le lehetett lesni a mélybe. A Curug Ciomas valóban szép, de nem sokban különbözik egy Alpok vagy Kárpátok beli vízeséstől. Illetve mégis van egy hatalmas különbség! Ennél a vízesésnél, mint a Bandung környéki természetben általában, a magasból lezúduló víz által kivájt medence szélén, a sziklafal mellett színes szemétcsoportok bontakoztak ki a vízpárából. Ha átnéztünk a híd túloldalára, ott még több szemetet láttunk a vízben felhalmozódva. Műanyag zacskók, műanyag flakonok és még számtalan más el nem bomló anyagból készült ronda tárgy úszkált és színeslett a víz felszínén. Na, ezt Ausztriában nehéz lenne elképzelni!

Az egyik elhagyott warungban elfogyasztottuk szendvicseinket és megmutattam Péternek a takonygyümölcsöt, aminek még azóta sem tudom a nevét. A kerek, narancssárga gyümölcsöt ketté kell vágni, és belül nagyméretű, de puha magok vannak valami nyálkában. Ha érett a gyümölcs, a nyálka zöld színű. Pont olyan, mint a takony. Az íze azonban kellemesen édes-savanykás.

A vízeséstől már nem volt messze a Taman Hutan Raya Maribaya felőli bejárata. Ott aztán kimentünk a főútra és fogtunk egy angkotot, ami elvitt minket Lembangba. Mert persze volt angkot, hiába mondta a bejáratnál álló ojek-es, hogy nincs már. A motoros taxis nyilván azt mondja, hogy nincs angkot, így nagyobb esélye van, hogy ő vihet minket vissza a városba.

Maribayából tehát angkot vitt minket Lembangba, onnan pedig újabb angkot vissza Bandungba. A lembangi angkot a vasútállomáshoz ment, hát rögtön meg is vettük Péternek a vonatjegyet másnapra Jakartába. Utána még beugrottunk a Pasar Baru-ra, ahol Péter ajándékokat akart venni az otthoniaknak.

Fáradtan értünk haza és elköltöttük utolsó közös indonéz vacsoránkat a Blessing Cafe-ban, a házam melletti kedvenc warungomban, ahol utolérhetetlen módon készítik az ikan gorenget!

http://picasaweb.google.com/kenildem/EkonomiBandungEsMaribaya#

(10-01-21)

Sate - étel és épület egyben

A sate tulajdonképpen az indonéz saslik.

4-5 apró húsdarab egy fapálcára szúrva, parázs felett megsütve és pikáns szószba mártva az indonézek egyik kedvenc csemegéje. Ilyen formában próbáltuk ki a biawakot Jajagban, Sukamade felé tartva.

Jogos tehát a felmerülő kérdés, hogy Nyugat-Jáva Tartomány Kormányzói Palotáját miért nevezték el egy ételről. A mókás névválasztásnak nyomós oka van. Az épület tornyán lévő villámhárító szerű díszítés pontosan úgy néz ki, mint egy sate. Hosszú nyárson hat darab félgömb formájú husi.

Tessék csak összehasonlítani!

ÉTEL SATE

GEDUNG SATE

(10-01-20)

Éjszakai látogatás a Gedung Sate-ban

A Groove és a küzdelmes motoros hazajutás után este felkerestük a Gedung Sate épületét. Péter mindenképpen meg akarta nézni, mert a fényképeimet látva beleszeretett a hófehér, letisztult formájú, hagyományos szundanéz és klasszikus európai építészeti elemeket ötvöző, impozáns épületbe. A kosttól csak egy angkotra kellett felszállnunk, hogy odajussunk. (Tornádót otthon hagytuk, hogy pihenjen vagy inkább mi pihenjük ki a bandungi motorozás sokkját.)

A kivilágított épület nagy kapuja nyitva volt és az őrök mosolyogva invitáltak be bennünket. A főbejárat mellett találtunk egy nyitott ajtót, amelyen bekukkantva további őröket láttunk, akik singkongot (manióka) és egyéb gorenganokat (mindenféle olajban sült csemege) majszolva bámulták a tévét. Jöttünkre mind felénk fordultak, szívélyesen behívtak, megkínáltak a nassolás céljából felhalmozott étellel, és egyikük, Yanto, rögtön pártfogásába vett minket. Megmutatta a Kormányzói Palota VIP fogadótermét, ahol elegáns bútorzat, porcelán teáskészlet és Nyugat-Jáva korábbi kormányzóinak fotógalériája fogadja a fontos embereket. Felmentünk a múzeumba és a toronyba is, ahonnan most az éjszakai Bandung panorámája tárult a szemünk elé. A távolban a Monumen kivilágított tömbje őrizte a város álmát. Az épület csendes volt, csak a lépcsőházban folytak felújítási munkálatok, talán az íves korlátokat polírozták újra. Nem tudom, mennyire szokványosak a késő esti látogatók az épületben, de mi örültünk, hogy beengedtek minket, mert mindenképpen különleges hangulata volt a félhomályban derengő fehér falaknak. A nagy fogadóterem galériáján húzódó pillérsornak új dimenziót kölcsönzött az éjszakai fény-árnyék hatás és a hatalmas belmagasságú terem templomi csendet árasztott. Szerencsésnek éreztük magunkat, hogy így láthatjuk az épületet.

Megköszöntük Yanto-nak az idegenvezetést, én magamba tömtem még egy singkongot, és jó éjt kívántunk a Gedung Sate-nak.

A Gedung Sate nagytermének galériája

http://picasaweb.google.com/kenildem/EkonomiBandungEsMaribaya#

(10-01-20)

Bajkeverés a d'Groove-ban és Tornádó viszontlátása

Az ekonomin töltött nem túl pihentető éjszaka után jó ötletnek tűnt, hogy elmenjünk a d'Groove-ba, ahol forró zuhany és frissítő szauna vár. Péter különösen örült a meleg víz ígéretének, mert már nagyon esedékes volt számára egy alapos hajmosás. :)

Mindezek ellenére mégis rosszul sikerült a fitness center-be tett kiruccanásunk. Ott találkoztunk Tündével, akinek megbeszélése volt a d'Groove többi tanárával a kinti medence partján. Tünde megkért minket, hogy a megbeszélés idején ne menjünk ki a medencékhez, mert a pancsolás zavarná a meeting-et. Én azt mondtam, hogy persze, persze, semmi gond, addig majd edzünk a gépeken vagy szaunázunk. A büfében ittam egy kávét, és közben azon gondolkodtunk, hogy hol is kezdjük a d'Groove élvezetét. Péter azt javasolta, hogy ússzunk egyet, mert azt lehet együtt csinálni, míg a jacuzzi és a szauna magányos tevékenység, hiszen a férfiak és a nők elkülönített részen élvezhetik az áldásait. Én mondtam, hogy Tünde megkért minket, hogy a megbeszélés alatt ne menjünk az uszodába, de aztán hülyén hagytam magam meggyőzni, hogy nem lesz abból baj. Így bementünk úszni és még csúszdáztunk is, ami nyilvánvalóan a csobbanás zajával járt. Természetesen baj lett belőle, mert Tündénél rákérdeztek arra, hogy kik vagyunk mi és mit is csinálunk a d'Groove-ban. Aztán persze szántam-bántam a dolgot, de hiába ekszkuzáltam magam, már késő volt a bánat. Az úszás és szobabiciklizés után én elmentem szaunázni, Tünde pedig elkapta Pétert a megbeszélés után, és haragját nem titkolva jól elküldte a p...ba. Hosszú utazásunk alatt Péter nem lopta be magát sem Tünde, sem a többiek szívébe, és ezzel az akcióval végképp feltette az i-re pontot. Tünde kerek-perec megmondta neki a véleményét, elbúcsúzott és ezzel befejezettnek tekintett minden további Péterrel való közösséget. A szaunában aztán én is kaptam egy jól megérdemelt fejmosást még a zuhanybeli előtt. Hiába éreztem magam rosszul, hiába volt lelkiismeret furdalásom, be kellett látnom, hogy hülye befolyásolhatóságom kellemetlen helyzetbe hozta Tündét a kollégái előtt, és ezen kevéssé segített bűnbánó tekintetem.

Péter aztán hiába védekezett előttem azzal, hogy rákérdezett és Yuni (Tünde ibu kost-ja, aki beajánlotta őt a Groove-ba és szintén ott tanít) azt mondta, nem volt gond, hogy a megbeszélés alatt az uszodában pancsoltunk. Az indonéz udvarias fajta, szemtől szembe nem fogja neked azt mondani, hogy gondot okoztál, még ha valójában így is van.

Bűntudattal és lelkiismeret furdalással távoztam a Groove-ból és rossz hangulatomon a kínkeserves hazajutás sem javított. A karácsonykor vett motort, Tornádót, a Buah Batu beli kostban hagytuk, és Tünde azzal érkezett a Groove-ba, hogy átadja nekünk. Mi azt terveztük, hogy hazamotorozunk, majd másnap azzal megyünk kirándulni Bandung környékére. A Hondához szokott szervezetem nem érezte jól magát az ismeretlen motor nyergében. Már elfelejtettem, hogy az indítógombja nem működik, és beletelt jó időbe, mire rájöttem, hogy csak lábbal lehet életet lehelni belé. Nagyon furcsa volt, hogy teljesen máshogy gyorsul, máshogy lassul, mint a Honda, és ez nem okozott biztonságérzetet.

A legnagyobb bonyodalmat mégis az okozta, hogy motoros szemmel egyáltalán nem ismertem Bandungot. Toppon voltam az általam használt angkotok útvonalaiban, de ha önállóan kellett eltalálnom A pontból B pontba, csődöt mondtam. Volt ugyan várostérképünk, de azon nem voltak feltüntetve az egyirányú utcák. Ezért hiába mondta Péter, hogy forduljak el jobbra vagy balra, újra és újra "Behajtani tilos" táblákba ütköztünk. A város központi részét egyébként sem ismertem, mert arra még angkottal is ritkán jártam, és akkoriban még a zöld útjelző táblák feliratai sem mondtak sokat. Már több, mint egy hónapja jártam motorral, amikor rájöttem, hogy érdemes követni ezeket a táblákat, amelyek a főbb utcák, terek, főbb épületek, buszpályaudvarok és nagyobb városrészek felé irányítanak. Ha tudod, hogy a Jl. Asia Afrika, a Dago vagy a Gedung Sate iránya jó neked, akkor a táblák szépen végigvezetnek téged az egyirányú utcák útvesztőjén és végül kilyukadsz egy olyan helyen, ahonnan már könnyen célegyenesbe fordulhatsz. De egy új lakónak vagy egy újdonsült motorosnak nem sokat segítenek ezek a feliratok, ezért vért izzadtunk, mire kikeveredtünk a dzsumbujból és végre rátaláltunk a hazafelé vezető útra.

(10-01-20)

TravEx - A Kahuripan nyomában és a Kahuripanon

Travel Express / Indonesia User Guide

A KAHURIPAN NYOMÁBAN ÉS A KAHURIPANON

Leírás: Yogyából Bandungba avagy a Kahuripan nyomában

(10-01-19 / 10-01-20)

Yogyából Bandungba avagy a Kahuripan nyomában

Borobudurból a Dunia Santai irodájába mentünk, ahol leadtuk a szürke Hondát (itt egy pillanatra szeretnék megállni, és szívemben jó érzéssel megemlékezni a motorról, mert habár a kilóméterórája feladta a harcot, a gép végig hűséges és kitartó társam volt az úton), és a már ismertetett, gumi lábtartó körüli viták után, gyorsan felkaptuk csomagjainkat és sietve távoztunk.

Gyalog indultuk el a TransJogja megállójába, hogy azzal menjünk ki a vasútállomásra, de nem jutottunk messzire, mert hatalmas felhőszakadás vette kezdetét. Be kellett ülnünk egy warungba, hogy megvárjuk, amíg kissé alábbhagy az eső. Itt elfogyasztottunk egy sört és egy fapados mie gorenget, majd bő fél (vagy háromnegyed?) óra múlva tovább indultunk. A TransJogja busza a fél városon keresztülcipelt minket, mire eljutottunk a Lempuyangan közelébe. Onnan még egy pár perces séta következett a pályaudvar főbejáratáig, ahol megvettük a jegyet az este 9-kor a második vágányról induló ekonomi vonatra.

Elég későn értünk ki, tehát nem kellett sokat várnunk. Hamarosan begördült egy szerelvény a második vágányra, és én a biztonság kedvéért kétszer is megkérdeztem a peronon mellettem álló srácot, hogy ez a vonat megy-e Bandungba. Ő mindkétszer biztosított arról, hogy igen, így felnyomultunk mi is a tömeggel a vonatra.

Bandungból való indulásunk óta az ekonomi vonatok utassűrűsége mit sem változott. Tömött kocsik fogadtak, és mi aggódó tekintettel pislogtunk körbe szabad ülőhelyek után kutatva. A választék nem volt nagy. Én gyorsan lehuppantam egy négyes ülésre negyediknek, de Péternek első körben nem találtunk szabad helyet. Egy átlagos ekonomi kocsiban az egyik oldalon négyes, a másik oldalon hatos ülések vannak. Ezt persze indonéz viszonylatban kell érteni. Egy kövérebb európai vagy amerikai egymaga kitöltené a kettes ülés teljes szélességét.

Az eggyel előttem lévő hármas ülést egy srác és az ölében fekvő barátnője foglalta el. Megkérdeztük, hogy lenne-e még ott egy szabad hely, de azt mondták, hogy a barátjuk ül ott, aki épp a WC-ben tartózkodik. "Miért nem marad? Jó helyen van ott." - gondoltam, de megértően bólogattam és tovább próbálkoztam.

Két üléssel előrébb egy férfi feküdt és aludt a kétszemélyes ülőhely teljes hosszában. Őt nem mertem felébreszteni, de utastársait megkérdeztem, hogy az általa elfoglalt plussz egy hely még szabad-e. Ők a fejüket rázták, és buzgón mutogattak az ülés alá, miközben kissé arrébb húzták a szemben lévő ülőhelyre felrakott lábaikat. Lehajoltam hát és megláttam a negyedik utast, aki az ülés alá húzódva aludta az igazak álmát.

Világos volt a helyzet, ebben a kocsiban aztán nem találunk több szabad ülőhelyet. Látva szerencsétlenkedésünket, egy idősebb bácsi átült az addig fekvő lány és a barátja mellé, így Péter is le tudott ülni egy üléssel arrébb velem szemben. A WC-ben tartózkodó barátot vagy elnyelte a kanális vagy soha nem is létezett, mert a fiú és a lány a bácsika ellen nem tiltakozott. A probléma megoldódott, mindkettőnknek lett ülőhelye, habár nem egymás mellett, de legalább egymással szemben. Nem tudtam elfojtani a kuncogást, ahogy ott ültünk egy ülésnyire egymástól, indonézek közé zsúfolódva, és kapkodtuk a fejünket a két üléssor közötti járaton folyamatosan le-föl közlekedő árusok háztömbnyi portékája elől.

Amíg én ülésszomszédaimmal lefolytattam a szokásos társalgást (honnan jöttem, hová megyek, mit csinálok Indonéziában, stb.), addig Péter elindult, hogy felderítse a vonat többi részét, hátha máshol kicsit jobb a helyzet. Hamarosan csörgött a telefonom, és nagyon elcsodálkoztam, hogy Péter hív. Halványan átfutott a lelkemen a remény, hogy talált valami jó helyet, de ez aztán rögtön szerte is foszlott, ahogy felvettem a telefont.

"Ez a vonat Jakartába megy, azt mondják itt az emberek, és nem is áll meg Bandungban!!!" - kaptam az információt.

Az első reakcióm azt hiszem az volt, hogy hangosan felnevettem. Nem elég, hogy egy indókkal tömött vonaton nyomorgunk, de az a vonat még ráadásul rossz irányba is megy! Jobban mondva nem a vonat megy rossz irányba, hanem mi nyomorgunk a rossz vonaton. Ez annyira tipikus!

Miután Péter visszaért hozzám, közölte, hogy a mi vonatunk, a Kahuripan, mögöttünk jön és a legközelebbi állomás, ahol át tudunk rá szállni, Kutoarjo. Kínunkban csak vihogtunk egymásra és megkértünk egy egyenruhás utaskísérőt, hogy szóljon, ha Kutoarjo-ba érünk. Mert azt rögtön felmértük, hogy a sötétben semmi esélyünk sincs észrevenni a megfelelő állomást. Még csak az kéne, hogy ezek után leszálljunk egy olyan helyen, ahol a Kahuripan csak lendületesen átrobog és mi lendületesen integethetünk neki!

Kutoarjo állomása barátságosan derengett a neonlámpák fényében. Leültünk a forgalmi iroda közelébe, és várakozás közben azon gondolkoztunk, hol csúszhatott hiba az akcióba. Emlékeztem, hogy amikor Ria és Rebecca Yogyából Bandungba látogattak, és kimentem értük az állomásra, kissé megzavart, hogy ugyanabban az időben több vonat is érkezett Yogyából. Most is ez lehetett a gond. Kilenc óra körül több vonat is indult Nyugat-Jáva felé, az egyik Jakartába, a másik Bandungba, és én dőre módon nem egy állomási alkalmazottat kérdeztem meg, hanem csak egy utast. Azok meg aztán össze-vissza beszélnek vagy épp minden kérdésemre igennel válaszolnak, nehogy udvariatlannak tűnjenek. Így nem volt nehéz elvéteni a vonatunkat. Kutoarjo-ban azonban már biztosra akartunk menni, így a forgalmi iroda ajtajában álló vasutassal idejekorán tudattuk, hogy mi a Kahuripan-ra várunk. Ezek után minden egyes begördülő vonatnál kérdőn néztem rá, ő meg rázta a fejét:

"Nem, nem, ez még nem az!"

Megpróbáltam azt is kiszedni belőle, hogy a vonat melyik végén lesz az étkezőkocsi. A decemberi Bandung-Yogya ekonomi utunkból okulva feltétlenül a kajáskocsiba akartam felszállni, mert ott volt a legtöbb esélyünk az ülőhelyre. Persze a vasutas nem tudta megmondani, így csak reménykedhettünk, hogy bárhol is szállunk fel a vonatra, még a kocsi megtelte előtt átjutunk az étkezőbe.

A várakozás perceit egyébként egy kedves bácsival beszélgetve töltöttük, és a Kahuripan begördülésekor már az egész állomás egy emberként jelezte, hogy ez lesz a mi vonatunk.

Gyorsan búcsút vettünk hát a bácsitól és a vasutas sráctól, majd a hozzánk legközelebbi ajtót megrohamozva feltuszkoltuk magunkat ... pontosan az étkezőkocsiba!

Nehéz leírni azt a boldogságot és megkönnyebbülést, amit ilyenkor érez az utazó:

"Lesz esély arra, hogy túléljük az éjszakát! Ó, hála néktek Hermész és Szent Kristóf és a többiek!"

Leültünk hát egymással szemben a hármas ülések legszélén, kifizettük az ülőhelyért és vacsoráért járó 25ezret, igyekeztünk a legkényelmesebben elhelyezkedni és nyugovóra tértünk. Na, ez persze csak amolyan szófordulat, mert az indonéz ekonomi vonatok nem arról híresek, hogy nyugodt álmot biztosítanak. Péterrel tudatosan helyezkedtünk el egymással szemben, mert így fel tudtuk tenni a lábunkat a szemben lévő ülésre a másik mellé. Az adott körülmények között ez luxusnak számított. Az éjszaka folyamán a mellettem ülő idősebb bácsi eltűnt, mert kiköltözött az étkezőkocsi asztalos részébe, a fenekünk elzsibbadt, a nyakunk elgémberedett, a nyakpárnám többször leeresztett, de valahogy aztán csak reggel lett. A kocsit elárasztották az árusok, mindenki kínált, adott-vett, ételt, italt és mindenféle kütyüket. A mellettünk ülő egyik srác hosszas vívódás után beszerzett egy kis kék táskát, amelybe aztán rögtön be is pakolta ingóságait.

Bandunghoz közeledve ritkult a tömeg, és mellénk telepedett Atok (ejtsd: Átok :) és Andika, a két vasúti rendőr. Kedélyesen elbeszélgettünk velük, illetve főleg Atok-kal, aki egész sokat tudott Európáról, annak ellenére hogy hazánknak folyamatosan Bulgáriát nevezte meg.

Végül a reggeli órákban a szokásos késéssel befutottunk a bandungi Kiaracondong állomásra. Ott angkotba ültünk, és hamarosan betessékelhettem Pétert bandungi otthonomba, a Suka Ikhlas beli kost kicsiny szobájába.

Majdnem egy hónap után újra hazaértem.

http://picasaweb.google.com/kenildem/EkonomiBandungEsMaribaya

(10-01-19)

TravEx - Felújítási munkálatok Borobudurban

Travel Express / Kultúra

MAGYAR KÖZREMŰKÖDÉS BOROBUDUR FELÚJÍTÁSÁBAN

Leírás: Borobudur és egy elmélet a bule-fotózás pszichológiai alapjáról

(10-01-19) 

 

Borobudur és egy elmélet a bule-fotózás pszichológiai alapjáról

Yogyakartától Borobudur nagyon messze van, ha egy motor ülésének hátsó részén kapaszkodva töltöd az utazás idejét. Habár borongós volt az idő, mégis izzadtunk a motoron és teljesen elzsibbadt a fenekem, mire megérkeztünk Borobudur bejáratához. Belépés előtt még megkóstoltuk a híres yogyai gudeg-et, ami egy jackfruit-ból készült édeskés feltét a rizsre.

Habár a KITAS-szal helyi látogatóknak számítottunk, én mégis az International Entrance felé irányítottam Pétert. Itt ugyanis, ha bemutatjuk az igazolványokat (én a kék könyvecskémet, Péter pedig a Tündétől kölcsön kapott saláta iskolalátogatási igazolást) ugyanúgy csak 17.500 rúpiát kell fizetnünk, de élvezhetjük a nemzetközi látogatóknak szánt ingyenes hűtött vizet és kávét. Amikor szeptemberben először voltunk Tündével Borobudurban, még nem volt helyismeretünk, így elhamarkodottan fogyasztottunk ebéd utáni kávét az egyik warungban. Most már számoltam az ingyen kávé áldásával, és miután erőt öntött belénk a gudeg és a koffein, elindultunk a buddhista szentély felé.

Habár kedd volt, a terület hemzsegett az iskoláscsoportoktól. A főút szélén néhány álmos elefánt várta, hogy valaki kedvet kapjon a hátán való utazáshoz vagy a közös fotózkodáshoz. Borobudur ott magaslott előttünk, és a tövéhez vezető széles lépcsőn egyenruhás, fejkendős lánycsoportok vonultak fel tömött sorokban. Mindenki egyenesen a csúcsra, a nagy sztúpához akart feljutni, így nekünk esélyünk sem lett volna rögtön oda menni. Ez nem volt gond, mert Péter mindenképpen fokozatosan akarta elérni a megvilágosodást, mint ahogy a zarándokok teszik. Így elindultunk körbe-körbe, bejárva a Nirvana-hoz vezető út minden állomását. Egy szintet kétszer is körbejártunk, mert egy lépcsőnél elfelejtettünk felmenni a következő szintre.

Útközben több helyen is munkásokba botlottunk, akik az építmény alapozását javították. Felszedték a járórész köveit, gondosan beszámozták őket, hogy majdan a megfelelő helyre kerüljenek vissza, és megerősítették vagy kitisztították az alatta lévő részt. Így láthattuk, hogy a járókövek alatt az építmény nem tömör, hanem üreges. Csak minden második kő van lerakva, így az alapozás úgy néz ki, mint egy tömzsi oszlopcsarnok, amely a járószintet tartja.

Zarándokutunk közben a szemünk sarkából láttuk, hogy a fejkendős iskolások falkában követnek minket. Ha megálltunk, ők is megálltak, és hosszú idő telt el, mire a legbátrabb meg mert szólítani minket, és tisztelettudóan megkérdezte, hogy ugyan már, nem bánnánk-e, ha készítenének velünk egy-két közös fotót. Abszolút nem voltam fotózkodós hangulatban, de persze igent mondtunk, és elindult a lavina. Mert ha egynek megengeded, utána a többi is felbátorodik, és mindenki veled akar fotózkodni. Kit érdekel már akkor, hogy Indonézia első számú műemlékén ácsorgunk, hogy körülöttünk a világ egyik leghíresebb buddhista szentélyének sztúpái őrzik Buddha számtalan szobrát! Sokkal izgalmasabb, hogy két vadidegennel készíthet fotót az ember fia vagy lánya, amit aztán majd feltehet a Facebook-ra, meg a Twitter-re, meg ki tudja még hová.

Még ma sem értem teljesen ezt a jelenséget. Mert rendben van, hogy ritka és érdekes a bule Indonéziában, de nekem sosem jutna eszembe megállítani egy afrikait vagy egy ázsiait a Kálvin téri metróban, hogy pózoljon velem egy fotón. Lopva biztosan megbámulom őket, ezt nem tagadom, de ezzel ki is merült az érdeklődés. Itt viszont presztízskérdésnek tűnik a buléval való fotózkodás. Az elefántok tuti alul maradnának a "Kivel készítenek több fotót?"-versenyben. Szerintem tudat alatt benne van valamiféle, még a gyarmatosítás korából visszamaradt kollektív kisebbségi komplexus is, amit a fehérekkel szemben éreznek. Ezért olyan menő dolog, ha az embernek bule barátai vannak és talán ennek egyik legegyszerűbb megnyilvánulási formája az idegen bulékkal való fotózkodás. De lehet, hogy túlbonyolítom a dolgot, és a kis fejkendős lánykák egyszerűen csak unják a sztúpákat és szeretik a változatosságot. :)

Mire felértünk a nagy sztúpához, én már elég ideges voltam, és nem volt túl őszinte a mosolyom a képeken. Nem tehettünk két lépést fotó nélkül. Ha leültem egy sztúpához, körém gyűltek és úgy fotóztak. Mondjuk még ez volt a legkényelmesebb, mert én csak ücsörögtem, körülöttem meg cserélődtek a mosolygó és Viktória-jelet mutató arcok, előttem pedig egymást váltották a fotósok. Végül közöltem, hogy mostantól egy fotó ezer rúpiába kerül. Halálosan komolyan gondoltam, de ők csak nevettek és tovább fotóztak. Éreztem, ahogy cserben hagy a türelmem, és jobbnak láttam gyorsan odébb állni, mielőtt kis indonézek vére festené pirosra Buddha lakhelyét.

Habár egy kanyit sem kerestünk a photo session folyamán, Péter mégis talált egy kétezrest az egyik sztúpa mellett. Be kellett érnünk ennyivel.

Közben elkapott az eső is, felöltöttük hát csinos esőkabátjainkat és úgy próbáltuk elérni a sztúpában ülő Buddha-szobor kezét. A hagyomány szerint ugyanis szerencsét hoz, ha képes vagy megérinteni a szobor kezét. Én azt gondoltam, hogy ez nehéz feladat, különben miért lenne érte nagy szerencse a jutalom. Az első lépés, hogy találj egy olyan sztúpát, amely Buddhájának még megvan a keze. A legtöbb szobor kézfeje ugyanis letört és eltűnt az évszázadok, földrengések, felfedezések és felújítások során. Ezért van az, hogy általában mindenki ugyanannál a pár sztúpánál nyújtózkodik. Láttam a reménytelien és lelkesen próbálkozó arcokat, és alig vártam, hogy felszabaduljon egy lyuk.

Amikor végre én is odafértem, bekukkantottam, hogy bemérjem az irányt a kéz felé, bedugtam a karomat, és ... megérintettem a Buddha kezét. Ennyi volt. Vége is. Szerencsém lesz. Nem nagy kaland.

A rövid kezű indonézeknek valószínűleg sokkal nagyobb kihívás a dolog, ezért vannak annyira rápörögve.

Kifelé menet aztán elszürcsöltünk még egy ingyen kávét, a szuvenírstandokon kerestünk olyan pici sztúpa-szobrot, amelyben benne ül a Buddha, de végül nem vettünk, mert drága volt, és Péter vietnámi stílusú szalmakalapot sem vett, pedig csak 25ezerbe került. Én húztam be a csőbe, mert azt ígértem neki, hogy majd Bandungban a Pasar Baru-n biztos talál olcsóbban és akkor nem kell cipelni aznap este az ekonomi vonaton. (Persze később kiderült, hogy a Pasar Baru-n csak hírből hallottak ilyen kalapokról.)

Indulás előtt még visszatértünk a gudeg-es nénihez, hogy elfogyasszuk az ebéd után kiválasztott és félrerakatott kókuszdiót. Sajnos nem volt jó választás, mert a leve ugyan finom volt, de a húsa túl kemény, és nem lehetett rendesen kikaparni a dióból.

Ezek után visszatértünk Yogyába a Dunia Santai irodájába hogy leadjuk a szürke Hondát, felvegyük a csomagjainkat és elinduljunk a Lempuyangan állomás felé.

http://picasaweb.google.hu/kenildem/AYogyaiKratonEsBorobudur#

(10-01-19)