A férfilétnél már csak az rosszabb, ha nem is létezel

A Hotel Mesra széles recepciós pultja előtt hömpölygött a tömeg. Ide kellett járulnia mindenkinek, hogy megtudja, melyik szobában lakik. A pulton hosszú listák voltak, ahol mindenki név szerint előre be volt osztva egy három fős szobába. Nem vagyok tolakodós fajta, ezért megvártam, míg kicsit oszlik a tömeg, és elkezdtem átböngészni a lapokat. A metódus az volt, hogy megkeresed magad a listán, szólsz a pult túloldalán álló szervezőnek, ő megnézi a neved melletti szobaszámot, megkeresi és átadja a mágneskártyás kulcsot, majd kipipálja a nevedet. Értelemszerűen az egy egyetemre járó embereket rakták egy szobába, így a lakótársak ismerték egymást és valószínűsíthetően jó barátságban együtt mozogtak állandóan,  így sokszor elég volt egyetlen kulcs vagy max. kettő a három embernek. Ez meggyorsította a szobaosztás folyamatát. Valószínűleg ha akartak volna sem tudtak volna minden embernek külön kulcsot adni, mert nem rendelkeztek elegendő mágneskártyával. Ha nekünk mind adnak, a szálloda többi vendége a küszöbön tölti az éjszakát.

Egy gyors böngészés után megtaláltam a nevemet az egyik papírlapon, és meglepve láttam, hogy fiúszobába kerültem. Az első pillanatban nem értettem a dolgot, de aztán észrevettem a bűnöst, a nevem előtti két betűt: "Mr." Hát persze! Eszembe jutott, hogy már az Orientasi-n is az állt a nyakamban lógó névtáblán, hogy "Mr. Ildikó Emese Kenéz".

Ebből kiderült, hogy a jakartai listák tartalma tavaly augusztus óta nem változott. Az Oktatási Minisztérium rendszerében még mindig férfi voltam. Éreztem én, hogy ez gond lesz, de hiába a kilenc hónap Indonéziában, hiába a sok szervezett programon való részvétel, szabálykövető lelkem még mindig erősebb. Felmenőim jó munkát végeztek, kőkeményen belém nevelték, hogy mindig csak becsületesen, tisztán, szabályosan,  szépen, ahogy a csillag megy az égen ... Egy szóval: béna voltam. Egyszerűen szólnom kellett volna Robnak és Gabrielnek, mivel Unpad-os fiú lévén velük osztottak egy szobába, hogy jelentkezzenek be, mondják azt, hogy a Kenéz is itt van, az a haverjuk, csak vigyáz a csomagokra a busznál, vegyék fel a kulcsot, és irány a szoba. De nem, én ehelyett bambán álltam a  pultnál, és amikor megkérdezték, hogy megtaláltam-e magam a listán, én azt mondtam, hogy igen és megmutattam, hogy hol. És akkor vége volt. Lelepleződtem. A másodperc töredéke alatt rájöttek, hogy nőnemű vagyok. Pedig az ilyen fokú gyorsaság nem jellemző rájuk. És azt sem értem, hogy a bürokrácia eme birodalmában, miért hittek kevésbé a papírnak, mint a saját szemüknek. De már nem volt mit tenni. Rájöttek a hibára, és akkor már magyarázhattam, hogy "tak apa-apa, jól vagyok én ott, ismerem a srácokat, a barátaim, nem kell engem másik szobába rakni". Na, ezt nem lehetett. A koedukáció kizárt volt.

Jakartában ez az egész azért nem okozott problémát, mert ott apartman-szállodában laktunk, tehát egy lakrészben több szoba is volt, ahol fiúk-lányok elkülönülhettek. Meg szerintem a jakartaiak nagy ívben tojtak az egészre, örültek, hogy mindenkinek jut szoba és senki nem sír ágy után. Az ottani szervezők közül így is sokan kanapékon vagy a földön aludtak, mert kevés volt a hely. Kalimantan azonban szigorúbb erkölcsökkel bír (na ja, itt van Délkelet-Ázsia legnagyobb mecsete!), és nem engedhette a nemek ilyen fajta bűnös keveredését.

A probléma megoldására azonban csodás lehetőséget kínált a sors. Épp mellettem állt a pultnál egy fiú, akivel ugyanez a malőr történt. Lányszobába osztották. Kapva kaptunk az alkalmon, és javasoltuk, hogy egyszerűen cseréljék ki a neveinket a lapon, ő megy a fiúkhoz, én a lányokhoz, és mindenki boldog lesz. Főleg a szervezők, hogy elmúlt az erkölcsi fertő fenyegetése, de mi is, hogy ilyen egyszerűen megúsztuk ezt a vészterhes tévedést. De nem volt szerencsénk. Az általunk javasolt csere, alias egyszerű, gyors és könnyű megoldás, nem volt lehetséges. Ne kérdezzétek, miért! Nem tudom. Máig nem tudom, hogy egy három kézmozdulattal megoldható problémát miért sikerült annyira túlbonyolítani, hogy csak este 11-re lett szobánk. Többes számban írom, mert akkorra már Tünde is bekapcsolódott a dologba. Ő ugyanis szeptemberben érkezett Bandungba, vagyis nem vett részt a jakartai Orientasi-n, ennek megfelelően Samarindában már nem is létezett. Nem volt rajta egyetlen listán sem.

Amikor láttam, hogy a szoba-kérdés nem fog egyhamar megoldódni, letettem a cuccaimat Anett és Eriko szobájába. Eriko a japán lány, aki szintén Lombokon tanul, Anett vele bérli a házat és az ő jóvoltából élvezhettük annak idején Alex Kuss, az állandóan nyávogó kismacska társaságát. Nem volt sok időnk pihenni, mert a program szerint hamarosan indulnunk kellett a Mulawarman Egyetemre. Így csak átöltöztem és újra a lobby előtt találtam magam, ahová éppen megérkezett az STSI-seket szállító busz. Őket nem engedték kiszállni sem, hanem betuszkoltak a buszukba még néhány embert, többek között engem is, és már indultunk is az egyetemre. Ott megetették az egész bandát, majd tartottak egy eligazítást, amire már nem nagyon emlékszem, mert jobban lekötött a számból kilógó csirkecomb.

Ezután visszavittek minket a szállodába, ahol mint már említettem, kiderült, hogy Tünde nem létezik. Így elkezdődött az a hosszas várakozással egybekötött veszekedés, amelynek során a késő esti órákra végre sikerült szereznünk egy szobakulcsot. Illetve Tündének sikerült, mert én ezalatt Anettéknél élveztem a meleg vizes zuhany áldásait. Még a repülőn történt egy kis baleset, amely során a nadrágomon nem kívánatos piros foltok jelentek meg. Ezt minél hamarabb ki kellett mosnom, hogy a lehető legteljesebben eltávolíthassam. A mosóakció után a törülközésre használt sötétkék (még a Goa Gajah-ból lenyúlt) sarungot, a piros vászonnadrágomat és a bugyimat kiterítettem Anették szobájának erkélyére. Ez a tény azért fontos, mert később a megszáradt ruhák beszedése sem ment zökkenőmentesen.

Tündére vár a feladat, hogy leírja, milyen eszközökkel sikerült végül egy szobakulcsot kicsikarni a lentiekből. De végül kicsikarta, és én is átvittem a cuccaimat a saját szobánkba, ahol egy Jemberben tanuló madagaszkári lány, Isa,  lett a szobatársunk. A fiúktól is begyűjtöttem a sátrat és a hálózsákot, és miután hoztak egy pót matracot a szobába, végre álomra hajthattuk a fejünket. A sok probléma végkifejlete annyiból jó volt, hogy egy szobába kerültünk Tündével, és mivel mi úgyis mindig együtt voltunk, testvériesen meg tudtunk osztozni a madagaszkári lánnyal a két példányos kulcson.

A szoba mellett a másik problémát a vízellátás jelentette. A szobába ugyan be volt készítve egy-egy ásványvíz, de az hamar elfogyott. Volt ugyan minibár, de ott 18ezer rúpiába került a 3,33-as ásványvíz. Utólag belegondolva persze megihattuk volna, sőt kifoszthattuk volna az egész minibárt, hiszen a Darmasiswa fizette a szobákat, de mi eleinte nem mertünk a vízhez nyúlni. Anették vacsora után elmentek boltot keresni, hogy vegyenek vizet. Addig Tünde úszott egyet a szálloda szabadtéri medencéjében. Vártunk egy ideig, de Anették csak nem értek vissza. Átmentem a szobájukhoz, és kiderült, hogy nem találtak már nyitva levő boltot, így lefeküdtek aludni. Én meg felvertem őket. Bocs. Úgy emlékszem, hogy ezután felbontottuk a vizet.

Így kezdődött hát a Darmasiswa Closing Ceremony három napos programja. És ez még csak az első nap volt, azzal az egyszerű programponttal, hogy "megérkezés".

(10-05-13)