Mint már említettem, a Darmasiswa Closing Ceremony (továbbiakban: DCC) részleteit, mint például helyszín, dátum, program, lassan és megfontoltan csepegtették az érintettek fülébe. Május 12-én, szerdán, az indulás előtti napon, már csak az utolsó cseppek hiányoztak: Vajon hány órakor indul a repülőnk holnap? Hánykor és hol találkozunk, hogy felmenjünk Jakartába a reptérre?
Annyit tudtam, hogy autóval visznek majd minket Jakartába, mint ahogy annak idején az Orientasi után is az Unpad külön autójával és sofőrjével szállítottak minket Bandungba. Valószínű volt, hogy ehhez az Unpad Dipati Ukur-on található kampuszán találkozunk. De hogy hány órakor, azt csak akkor tudtam meg, amikor 12-én délelőtt írtam egy sms-t Budinak, és megérdeklődtem ezeket a nem elhanyagolható részleteket. Hamarosan jött a válasz, hogy hajnali 6 órakor találkozunk a kampusz főbejáratánál. A repülő délelőtt 10 órakor indul. Vagy ezt már csak a kocsiban tudtam meg másnap? Mindegy. A legközelebbi fontos időpont megvolt! Ezt az infót megosztottam a suliban Robbal is, aki szintén sötétben tapogatódzott.
Annyit tudtam, hogy autóval visznek majd minket Jakartába, mint ahogy annak idején az Orientasi után is az Unpad külön autójával és sofőrjével szállítottak minket Bandungba. Valószínű volt, hogy ehhez az Unpad Dipati Ukur-on található kampuszán találkozunk. De hogy hány órakor, azt csak akkor tudtam meg, amikor 12-én délelőtt írtam egy sms-t Budinak, és megérdeklődtem ezeket a nem elhanyagolható részleteket. Hamarosan jött a válasz, hogy hajnali 6 órakor találkozunk a kampusz főbejáratánál. A repülő délelőtt 10 órakor indul. Vagy ezt már csak a kocsiban tudtam meg másnap? Mindegy. A legközelebbi fontos időpont megvolt! Ezt az infót megosztottam a suliban Robbal is, aki szintén sötétben tapogatódzott.
Habár iskola után lementem a Buah Batu-ra, az indulás előtti délután már nem volt hatékony projekt-ügyben, mert az STSI-s diákok a DCC-n előadandó kis műsorukat próbálták. A záróünnepség kiemelt programja volt, hogy minden egyetem diákjai készüljenek egy performance-szal vagy bemutatóval arról, hogy mi mindent tanultak az elmúlt (majdnem) egy év alatt. Budi is lelkesen mondta nekünk, hogy álljunk össze, és csináljunk valami műsort, de mi nem voltunk túl motiváltak. A zenét vagy táncot tanuló STSI-sek ill. minden más művészeti iskolás darmasiswa könnyebb helyzetben volt. Ők értelem szerűen zenélnek és táncolnak majd. De mi hogyan prezentálhatnánk a nyelvtudást, amit magunkra szedtünk? Adjunk elő egy színdarabot? Vagyis inkább csak jelenetet? Nem volt ötletem, és őszintén szólva kedvem sem gondolkozni a dolgon. Végül annyit beszéltünk meg Robbal, hogy Gabriel betanít nekünk egy-két pencak silat mozdulatot, és amíg ő elöl brillíroz, addig mi a háttérben bénázunk, mint háttértáncosok. Ez alatt értsd: Nana, Chichi, Rob és én, mert Elisa nem jött velünk Samarindába. Ő európai szülők gyermekeként Malajziában született, annak is az észak-kalimantani részén, így neki nem volt túl izgalmas a borneói kirándulás. De lehet, hogy egyszerűen csak megsejtette vagy megálmodta, milyen kínszenvedések várnak ránk, és idejekorán lemondta a részvételt? Ki tudja? A műsorunk szervezése a továbbiakban kimerült abban, hogy megegyeztünk, hogy mindenki elhozza a tavaszi KKL-en kapott egyenpólóját és hozzá egy fekete vagy piros nadrágot, hogy jól mutassunk a színpadon. Gaby pencak silat-ruhája teljesen fekete, így a vörös-fekete kombináció jó lesz a háttérbe. Ennyi. A mozdulatok gyakorlására majd találunk időt Samarindában. Nem törtük össze magunkat. Az STSI-sek aktívabbak és lelkesebbek voltak, habár főleg Tünde és Hajidah unszolására. Ennek későbbi részleteit és a bonyodalmakat Tünde tudná részletesen elmesélni, mert én azóta sem nagyon értem, hogy végül miért nem szerepelt a fél banda, és nekem miért kellett beugranom az utolsó pillanatban tanárnőt alakítani. Persze nem bántam, mert a mi Unpad-os műsorunk végül egyáltalán nem jött létre, csak Gaby tartott egy nagy sikerű silat-bemutatót, de az STSI-s viszályoknak köszönhetően én végül méltón zártam Darmassiwa-évemet. Ha már végigszenvedtem az Orientasi-t is, úgy volt teljes a dolog, hogy a záró rendezvényen a hangosító pult mellett megbújva beszélek indonézül egy mikrofonba, mint az STSI-s darmasiswák szigorú, de jóságos tanárnője. És ez az aktus egyben szimbolizálta azt is, hogy Tünde révén, Unpad-os voltom ellenére, darmasiswa-évem mennyire összefonódott az STSI-vel.
De kicsit előreszaladtam az időben. Hol vannak még a záró-performance-ok? A tortúra még el sem kezdődött! Azon a szerda délutánon gyanútlanul lelkesedtünk a másnapi utazásra gondolva. Megvártam, amíg Tündéék befejezik a próbát, majd átmentünk a Griya-ba és a Borma-ba, hogy Tünde vegyen magának egy batik blúzt. Az ugyanis kikötés volt, hogy a záróprogram megnyitóján batikot kell viselnünk. Nekem volt egy fekete alapon fehér mintás batik blúzom, amelyet novemberben kaptam a születésnapomra az Unpad-os International Day szervezőitől. Tündének azonban nem volt batikból készült ruhája, és az a darab, amit Yuni kölcsön tudott volna adni neki, úgy állt rajta, mint tehénen a gatya. A Griyában voltak szép blúzok és ruhák, de méregdrágán. Végül a Bormában vett egy olyan ruhácskát, amely a vállát teljesen szabadon hagyta, de zöld és barna színei miatt pont ment hozzá egy Tünde ruhatárában már jelen lévő barna boleró. Ezzel teljessé vált az úti felszerelésünk. Ezután hazamentem, hogy bepakoljak és készülődjek a másnapi utazásra és hajnali kelésre. Tündével búcsút vettünk egymástól, hiszen ő az "STSI Tours" szervezésében jut majd el Samarindába.
- Borneón találkozunk! - intett búcsút.
- Igen! Borneón találkozunk! - ismételtem az ígéretes mondatot.
Csak akkor még nem tudtam, mit is ígér valójában ...
(10-05-12)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése