Várakozás Tenggarongban és külön bejáratú megkínzatásom a buszban

A megnyitó ünnepség és az azt lezáró tömeges "Photo Session" után újra buszba szálltunk, és elindultunk Tenggarong felé, amely a Mahakam folyó felsőbb részén található. Ide épp imaidőben érkeztünk meg, tehát miután kiszedtek minket a buszokból és beraktak egy újabb díszterembe, a szervezők nagy része elvonult a mecsetbe. A díszterem, amely valószínűleg a Városházához tartozott, egyetlen erénye az volt, hogy légkondi hűtötte a levegőt és a fal mentén fotel szerű díszes székek sorakoztak. Ezekben hamarosan darmasiswák terpeszkedtek és aludtak. Kb. két órát tölthettünk a teremben, amely idő alatt nem történt semmi. Az emberek ki-be mászkáltak, Anettel és Gittával elmentünk cigit venni a következő utcasarokra, de ezen kívül mi is csak bent ültünk vagy kint álltunk, és üdítő változatosságot jelentett, amikor észrevettük, hogy a bejárat melletti pultnál kávét osztanak.

Elkezdődött tehát a tortúra. Elhoztak minket egy helyre, a napirendből tudtuk, hogy Tenggarong a neve, kitettek minket egy díszteremnél, és nem mondtak semmit, mi meg várunk, és nem tudjuk meddig és főleg, hogy mire. Az imádkozás ténye kósza pletykaként jutott a fülünkbe, illetve azt is terjesztette valaki, hogy később majd megnézzük a múzeumot.

Amíg várakozunk, addig elmesélem, hogy utólag mit tudtam összeszedni a városról és a terület történetéről. A helyszínen nem mondtak erről semmit, én meg nem voltam olyan állapotban, hogy kedvem legyen kérdezősködni. Pedig jobban jártam volna, ha én irányítom azt a beszélgetést, amely a visszaút során alakult ki a szervező diákok és köztem a jármű leghátsó sorában. Nagyon meleg volt, mert abban a buszban pont nem volt légkondi és a nagy eső miatt a tető résein befolyt a víz, és én legszívesebben örökre elaludtam volna, amikor a mellettem ülő diákok egyike (mert vesztemre már csak mellettük volt hely) végre összeszedte a bátorságát és megkérdezte, hogy melyik városban tanulok. Rögtön nekem kellett volna átvennem a kérdező szerepét, és megtudakolni, hogy melyik múzeumban voltunk, a díszterem a városházához tartozott-e és mi a nap folyamán előadott tradicionális táncok neve. Nem biztos, hogy mindenre tudtak volna válaszolni, de legalább értékes infókhoz jutottam volna. Ehelyett megint a kedvenc kajámról kellett beszélnem, és arról, hogy szeretek-e Indonéziában élni és szerintem milyenek az indonéz emberek. Utálom ezeket a kérdéseket! Nem azért, mert nem tudok rá válaszolni, hanem mert nem válaszolhatok rá őszintén. Egyrészt, ha utálnék itt élni, akkor már rég nem lennék itt. De erre a standard válasz az, hogy "igen, szeretem Indonéziát, mert jó meleg van és olyan kedvesek az emberek". Ez ugye rögtön szüli is a második kérdést, ezért a kettő elválaszthatatlan. A "milyenek az indonézek?" kérdésre mindig csak annyit mondok, hogy barátságosak, kedvesek, segítőkészek. Mégse fejthetem ki részletesen, hogy néha idegbajt kapok tőlük, főleg, amikor felesleges és idióta kérdésekkel traktálnak a kedvenc ételemről és a saját nemzetkarakterológiájukról. Vagy hogy túlságosan is szociálisak, és boldog vagyok, hogy olyan kostban lakom, ahol el tudok menekülni néha, bezárkózva a szobámba. És hogy nincs sok barátom, mert kevés emberrel van közös témám, mert az egyetemen mindenki fiatalabb nálam, és ez, a kulturális különbségekkel párosítva lehetetlenné teszi a mélyebb barátság kialakulását. Úgysem az igazat akarják hallani, hanem a közhelyeket, a saját magukról kialakított kép megerősítését. De akkor meg minek kérdezik!

Nagyon elkeseredett és ellenséges hangulatban találtak engem ott a busz hátsó traktusában, de mint mindig, most is kedvesen mosolyogtam, válaszolgattam a kérdésekre, de sajnos a sokk, hogy sarokba szorítottak, leblokkolta az agyamat és nem használtam ki a helyzetet. Tünde vigyorogva minden pillanatban azt várta, hogy mikor nyírom ki az egyiket, én meg az ő nyakát tekertem volna ki irigységemben, ahogy békésen szendergett az ülésén, gondosan ügyelve arra, hogy még csak résnyire se nyissa ki a szemét. Engem meg ott kínoztak a közvetlen közelében. Eszembe jutott, hogy a Bandung Historical Walk alkalmával a saját bőrömet mentve csúnyán ott hagytam őt a fotózkodni akarók prédájául. Most itt volt hát a bosszú ideje!
Végül mindenki túlélte a beszélgetést, a végére én is meglágyultam és már nem éreztem annak szükségét, hogy vér folyjon az üléseken víz helyett. De ezután gondosan ügyeltem rá, hogy ki mellé ülök a buszon.

(10-05-14)