Desa Pampangból Samarinda felé menet a vacsorát útközben kaptuk, de nem a buszban kiosztott papírdobozban, hanem egy vendéglőnél. Ez egy állatkert mellett állt, szép zöld, erdős környezetben. Az állatokat csak tovább induláskor láttuk egy pillanatra a buszból. Meglepett, hogy majmok és néhány apró barna medve közvetlen közelében költöttük el vacsoránkat.
Az épület előtti sörsátrak alatt a megszokott ételek sorakoztak: nasi goreng, párolt zöldség, sült csirke, sült hal, grillezett kukorica, gyümölcsök, édességek és víz. Mindezzel nem is lett volna baj, mert finom volt az étel, mi meg eléggé éhesek. Valami mégis csökkentette a komfortérzetünket. Bennem csak lassan tudatosult, hogy jobban esne az étel, ha nem szakadna ki a dobhártyám a mikrofonba vonyító Ibu és Bapak duójától. Azt hittem, a gyaloglásos lázadásunkat már nem lehet überelni, de tévedtem. Ez volt a csúcspont! Vagy inkább a mélypont. Azt már megszoktuk, hogy szeretnek énekelni, és bárki magához ragadhatja a mikrofont, de azt is megszoktuk, hogy ezek a magamutogatók általában énekelni is tudnak. A vacsi közben virnyogó nő és férfi azonban nem tartoztak közéjük. Rémes volt! Tényleg! De mi már csak röhögtünk az egészen. A szituáció annyira abszurd volt, hogy más reakciót nem válthatott ki.
Tünde azon nyomban ki is fejtette a kamerának, hogy a darmasiswa tulajdonképpen egy szociológiai (bár szerintem inkább pszichológiai) kísérlet, amely során a kedvező ösztöndíjjal Indonéziába csábított külföldi egyedek tűréshatárát vizsgálják, illetve Indonézia és az MSG egy éves dózisának agyukra és lelkükre gyakorolt hatását. Kalimantan után úgy gondolom, hogy e kísérlet létezése nem csak hülye vicceink egyike, hanem bizonyított tény.
A vacsora és a vonyítás végeztével két lehetőségünk volt. Szállhattunk olyan buszba, amely valami shopping centerbe tartott, hogy a lelkes külföldiek és indonézek vásárolgathassanak. Vagy szállhattunk olyan buszba, amely egyenesen a szállodába vitt vissza minket. Ugye nem kérdés, melyiket választottuk? Kb. másfél óra múlva megint a hotelben voltunk, hogy egy rövid pihenő után újra buszba szálljunk a Mulawarman Egyetem felé, ahol újabb, de most már az utolsó tortúra kezdődött a Darmasiswa Záróelőadások formájában.
(10-05-15)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése