Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

Miután a jónép elvégezte kötelező péntek déli imáját, megtelt újra a Kraton díszterme. Utólagos kutatásaim során derítettem ki, hogy valójában a Kutai Kartanegara Szultánság legújabb építésű kratonjában várakoztunk, amelyet a 2001-ben hagyományőrzési célokból újra megkoronázott és reprezentatív hatalomra emelt Aji ... szultán jelképes lakóhelyéül építettek, de valójában kulturális eseményeknek ad otthont. Erre volt példa a Darmasiswa-rendezvény is. Miközben kiosztották az ebédet, újabb beszédek és tradicionális táncok következtek. Az első táncot világoskék és rózsaszín ruhában, henger alakú kis kalapban és apró dobokat verve járták. A második fellépő pedig egy újabb dayak harcos volt, akinek egyetlen zenész pengette a talpalávalót. A legtöbben becsülettel figyeltek, de a hátsó sorban elhelyezett kényelmes fotelek egyeseket álomra csábítottak.

A műsor végeztével áttereltek minket az út túloldalára, a Museum Mulawarman megtekintésére. A múzeum az utolsó olyan szultáni palotában kapott helyet, amelyet még a szultánság valódi fennállása alatt is használtak. A szultáni palota indonéz neve Kraton vagy keraton, amely a "keratuan" szóból származik. Ez utóbbi jelentése olyan palota, ahol a királynő (ratu) lakik. Az épületet sokszor "kedaton" néven is emlegetik, amely a "kedatuan" szóból ered, amelynek jelentése királyság (datu = király, királynő). Egészen 1936-ig a Kutai királyok és később szultánok palotái fából készültek, egyszerű formában. 1936-ban Sultan Parikesit modern palotát építtetett egy sokkal időtállóbb anyagból, betonból, a HBM (Hollandsche Beton Maatschappij) kivitelezésében. Az építész, Estourgie, Bataviából érkezett a munka elvégzésére. 1938-ban költözött be a királyi család, és az új lakás örömére az előző szultán kétszintes fa kratonját felszámolták (ezt az adott szultán építtette a 20. század elején). A szultanátus története 1960-ban ért véget, de Aji Parikesit 1970-ig még a kratonban lakott. Ezután azt átadták az államnak és 1976-ban nyílt meg benne a Museum Mulawarman. Miután hagyományőrzési célból újra megkoronázták a soron következő szultánt, építettek egy új kratont is, amely e jelképes uralkodó jelképes lakhelye lett. Eme új palota formája Sultan Alimuddin kratonját idézi, az utolsó fakratont a betoncsoda előtt. Itt időztünk, köszönttettünk, néztünk táncot  és ebédeltünk az imént.

Mielőtt bejutottunk volna a múzeumba a hátsó vagy oldalsó bejáraton, mert az új kraton felől érkezve a régi hátuljához jutottunk, betévedtünk az épület kertjében létrehozott bazársorba. Itt néhány warung és színes portékával teletömött boltocska várta a helyi és külföldi turizmókat. A szokásos sarungok, gyöngy- és faékszerek, szobrocskák és szuvenírek mellett számtalan színes hagyományos kalap közül választhattunk. Apura gondolva megvizsgáltam a kínálatot és rögtön beleszerettem az egyik típusba. Ez tulajdonképpen egy hatalmas, kb. 70 centi átmérőjű bambuszból szőtt tálhoz hasonlított leginkább, amelynek alsó részén középen egy 5 centi széles bambusz-szalag formált egy kört, amelybe beledugva a fejemet a kalap szépen megült a kobakomon. Úgy képzeljétek el, mintha egy merev homlokpántra felül egy hatalmas lefelé fordított sekély tál lenne ráerősítve. A kalapok felső része színes anyagokkal volt bevonva, tarka cikkelyeket képezve a felületen, és a közepéről pár bambuszrost lógott, a végén egy-egy színes masnival. Őrülten vicces volt! Egy másik fajta pedig fekete plüss anyaggal volt bevonva és azon a szokásos apró gyöngyökből kialakított dayak ornamentika. Az első dilemmát az jelentette, hogy a gyöngyöset vagy a pomponosat vegyem-e meg. Utóbbinál alacsonyabb árról indult az alkudozás, meg hát a pompon amúgy is mókásabb volt, így végül 90ezerről 50ezerre alkudva az árat, elhoztam a zsákmányt. Tünde is vett egy sokkal használhatóbb kalapot, amelynek formája egy sima férfikalapé, de különlegessége, hogy faháncsból vagyis fakéregből készült. Nagyon szép darab.
A bazár másik kuriózuma egy állati szerv volt, szárított formában. El sem tudtuk képzelni, hogy mik lehetnek azok a kb. 1,5 centi átmérőjű, 15 centi hosszú, világosbarna pálcák, amelyeket fehér dudorok pettyeztek és a végükön három kis csáp meredezett. A velünk nézelődő srác (aki mellesleg magyar volt, és szintén magyar barátnőjével már három éve élnek Balin darmasiswa ösztöndíjasként, csak nem tudtunk róluk), elárulta, hogy ez a krokodil nemesebbik szerve szárított formában, magyarul egy krokodilpöcs. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ennek a dolognak az abszurdumát a finomkodó szavak nem adják vissza. Hogy egy múzeum mögötti bazárban a nyakláncok és kulcstartók között egy köteg krokodilpénisz fekszik! És bűzlik, mert a kezemben tartva hamar megéreztem a fura szagot, amit árasztott.

A múzeum vagyis a kraton mögött találhatóak a kutai szultáni családok tagjainak sírjai. Fejfáik többnyire vasfából (nem vasbetonból! :) készültek, és faragott arab betűk hirdetik az elhunyt nevét, címét és a még el nem távozottak jókívánságait. A vasfa nagyon jó fejfa-alapanyag, mert sokáig bírja a párás, nedves éghajlaton. A sírok fölé faszerkezetű tetőzet borul, hogy megvédje azokat a naptól és esőtől. Ezeket tekintettük meg először, majd bementünk a múzeumba. Az itt kiállított tárgyak illusztrálják a Kutai Kartanegara Szultánság történetét. Megtekinthetjük a szultáni koronát és egyéb felségjelvényeket, a szultán és hitvese trónját, hagyományos ruhákat, egy gyűjteménnyi kínai porcelánt, egy jávai gamelán teljes hangszerkészletét, és hasonlókat.
A Kutai szultánok majdnem 2 kg-os, sisak szerű aranykoronája és tömör aranyból készült kardja ma a jakartai Nemzeti Múzeumban látható, mint ahogy a híres szanszkrit feliratú kő is. Tenggarongban csak a másolatokat állították ki.

A Mulawarman Múzeum értékes és érdekes tárgyai közül kettőt emelnék még ki. Az egyik egy nyaklánc, a "Kalung Uncal", amely a Kutai Martadipura Királyságból származik, de miután az egyesült a Kutai Kartanegara Királysággal, annak feje használta hatalmi jelvényként. Ez egy 18 karátos aranyból készült 170 grammos lánc, amelyet a Ramayana-ból vett történetek reliefjei díszítenek. A hagyomány szerint ez a lánc Indiából származik, és van egy párja. Az egyik a női, a másik a férfi, de azt nem tudom, hogy melyik volt a Kutai szultánok tulajdonában. Az biztos, hogy ma Indiában is csak egy darab található, és egy indiai követ elmesélése szerint, aki 1954-ben tett látogatást Tenggarongban, az indiai darab formáját, díszítését és méretét tekintve is megegyezik a kalimantanival. Ezért él az a hagyomány, hogy Mulawarman király indiai királyok leszármazottja, és ő hozta a láncot Borneó távoli szigetére.
A másik érdekes tárgy az ún. "Tali Juwita". Ez a zsinór (tali = zsinór) a Mahakam folyót jelképezi. A folyó széles deltatorkolatában 7 ágra szakad és három nagy mellékfolyója van, a Kelinjau, a Belayan és a Kedang Pahu. A Tali Juwita ezért egy olyan fonálból készült, amelyet 3 x 7 szálból fontak össze, és kurkumával színeztek sárgára, hogy a szultán aztán a "Bepelas" nevű szertartáson viselje. Ennek a szertartásnak valami olyasmi a célja, hogy erőt és hatalmat adjon a szultánnak, hogy mint jó uralkodó felelősséggel ápolja és tartsa fenn a szokásokat.

Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna türelmem végigolvasni a kiállított tárgyak melletti feliratokat. Minden érdekes információ utólagos kutatómunka eredménye. Ezt persze már sajnálom, mert sokkal érdekesebb lett volna mindezt már a helyszínen, a megtekintés pillanatában magamba szívni, de a reggel óta tartó tortúra ezt nem tette lehetővé. És ha akartam volna, se lett volna időm olvasgatni, mert a bő két órás fölösleges várakozás (amíg a muszlimok persze imával hasznosan töltötték az idejüket) és a beszédek meg táncok miatt nem maradt sok idő a múzeumra. Pláne, hogy a bazárban is eltöltöttünk jó fél órát. Tündével épp a múzeum alagsorában, valami pihenőhely félénél fotózkodtunk, amikor megjelentek a sárga zakós kis manók, és elkezdték a fülünkbe sutyorogni, hogy "sorry, miss, we have to go". Na, ekkor eldurrant az agyunk, és ha én még hajlottam volna is arra, hogy elinduljak a busz felé, Tünde kereken kijelentette, hogy márpedig most ők fognak várni, amíg mi megtekintjük kulturális értékeiket. Ha mi órákat vártunk nagy semmittevésben rájuk, akkor ők is tartsák tiszteletben a mi vallásunkat. Utóbbi jelen esetben nem annyira a kultúra szeretete, mint a dac és bosszú agamája volt. A pihenőhelyen egyébként betonból készült térplasztika állt, amely egy folyót formált, és ennek partján egy kopott és törött kezű asszony mosott egy hatalmas edényt, hogy már a vas is kilógott betonkezéből. Hiába, a mosónők korán halnak! :) A parton vörösre festett "fadarabok" imitálták a tüzet, amely mellett az ebédhez odakészített edények álltak. Odabiggyesztettek egy őzet is és a háttérben ott zöldellett a dzsungel és egy sziklákon lezúduló vízesés. Mindezt a lehető legkopottabb, kontraszt nélküli színekkel képzeljétek el. Szóval itt hódoltunk fotózási szenvedélyünknek, és innen már kérlelően sutymorgó díszkíséretünkkel mentünk tovább. Tünde következetesen kitartott a "már pedig és végignézem a múzeumot"-akció mellet, de én már nem tudtam élvezni a dolgot. Halálra idegesített, hogy a nyomomban vannak. Tünde végül valóban végigfutott minden termen, én még gyorsan lefotóztam a sisak-koronát, és megint a szabadban voltunk, az épület főbejáratánál. A "Lembu Swana" magas talapzaton álló arany színű szobrát már körbevették a gyűlölt buszok. Alig várták, hogy megint bekebelezzenek minket és elvigyenek egy újabb díszterembe, ahol beszédek és tánc vár ... illetve előtte megint biztos mi várunk vagy egy órát ...

A Mulawarman Múzeum előtt álló szobor a "Lembu Swana", a Kutai szultánság címerállata. Habár ez is csak másolat, mégis csodásan mutatott a kék égen gyülekező haragos felhők hátterével. Úgy tartják, hogy ez a lény az istenek tanítójának járműve (Kendaraan Tunggangan Batara Guru). Az eredeti 1850-ben készült Burmában és 1900-ban került a kratonba. A Lembu Swana másik neve "Paksi Liman Janggo Yoksi" vagyis "szárnyas elefántfejű ökör, amelynek tehénszarvai vannak és sarkantyús, mint a kakas".

Fotót csak hátulról tudtam készíteni, megnézni meg csak oldalról, mert már tuszkoltak is be a buszba, ezért álljon itt egy "kölcsönvett" fotó.

A Lembu Swana

A "dac és bosszú"-szektába való belépésemnek aztán az lett a következménye, hogy már csak a legkisebb, légkondi nélküli buszban volt hely, ahol kényelmetlen volt az ülés, az úton lezúduló eső befolyt a tetőn (vagy lehet, hogy az a víz a mégis létező, de nem működő légkondiból csöpögött a fejemre?), és ahol a már említett beszélgetést kezdeményező diákok csúnya erőszakot tettek rajtam Tünde kárörvendő félmosolyától kísérve. (Na jó, lehet, hogy sajnált, erre már nem emlékszem, illetve ő biztosan azt állította, hogy sajnált, de szerintem igenis direkt hagyott megkínzatni, bosszúból a bandungi nagymecsetben történt árulásomért. :)

https://picasaweb.google.com/tartaruge/MegnyitoUnnepsegEsTenggarongDCC#

(10-05-14)