A Darmasiswa Closing Ceremony első, "szervezett" programokkal telt napja után számtalan információ, érv és bizonyíték állt a rendelkezésünkre, amelyeket gondosan, józan ésszel mérlegelve a következő elhatározásra kellett volna jutnunk: 2010. május 15-én reggel, miután elfogyasztottuk a fenséges vajas-lekváros zsömlés és csokis búzapelyhes reggelit, NEM szállunk be a Hotel Mesra előtt várakozó buszokba, hanem szobáinkban megbújva megvárjuk, amíg tiszta lesz a terep és megejtünk egy magán városnézést Samarindában. Lehet, hogy még egy hajókázásra is alkalom nyílt volna a Mahakam folyón!
De a kialvatlanság és az előző napi válogatott tortúrák elhomályosították agyunkat és ítélőképességünket. Ezen kívül nagy reményeket fűztünk a Desa Pampang nevű dayak falu aznapra ígért megtekintéséhez. (Ez valószínűleg csak nekünk lehetett fő programpont, az indonézek biztosan inkább a beszédeket és kerekasztal beszélgetést várták türelmetlenül ...)
A számtalan intő jel ellenére (többek között, hogy az előző napi tradicionális dayak tánc záróképe határozottan egy stilizált kondérra emlékeztetett, amely biztosan arra utalt, hogy a darmasiswák folyamatos etetése tudatos hízlalási program, amely végén a dayak faluban majd elfogyasztanak minket, hiszen lehet, hogy itt még hódolnak a kannibalizmus hagyományának ... ki tudja ...) ezen a reggelen is egy buszban találtuk magunkat, útban az UNMUL nagyterme felé. Ott egy fehér egyenruhás, amerikai tengerészgyalogosokra emlékeztető kórus énekelt hazafias dalokat, miközben tőlük kicsit távolabb egy társuk állt egy szál magában egy árva szintetizátor mögött, hogy néha pöttyintsen egyet a billentyűkön. Ezután (vagy ez előtt) prezentációk és beszédek hangzottak el, majd kb. egy órán keresztül folyt egy talk-show, amely során a színpadra felállított kényelmes fotelekben és kanapékban fontos és okos indonézek terpeszkedtek. A rémes hangosítás miatt alig lehetett érteni, hogy mit mondanak, de nyilván arról volt szó, hogy milyen szép és jó dolog a Darmasiswa Program, és mennyi hasznos infóval és életre szóló élménnyel fogunk hazatérni Indonéziából. Egy percig sem vitatom, hogy ez így van, de sokkal jobban örültem volna, ha az elmélet helyett gyakorlatban szaporítják tovább a csodás élményeket, mondjuk egy mecset-nézéssel, hajókázással vagy dzsungeltúrával. Vagy legalább kirakhattak volna maguk mellé a kanapéra egy orángutánt, hogy valami lekösse a hallgatóság figyelmét.
Ekkorra a kb. 200 fős darmasiswa táborban határozottan megbomlott a fegyelem. A széksorok telítettsége a beszédek és talk-show folyamán fokozatosan csökkent, mindenki próbált menekülni a tömény unalom elől. Persze nem mehettek messzire, de jobb volt az épület előtt cigizni, vagy a kampuszon sétálni, mint a kényelmetlen székeken időzni. Mi egy ideig bírtuk a strapát, a program kezdete előtt Tündével látványos képeket vettünk fel a csarnok lelátóinak széksorai között, hogy azokat majdan elkészülő nyálas-szerelmes indonéz videóklipünkhoz használjuk fel. Így legalább a teremben várakozóknak is volt mit bámulniuk, amíg mi hangtalanul tátogva, éneklést imitálva, drámai mozdulatokkal és arckifejezésekkel fel-alá rohangáltunk a padsorok között a lelátón, és a végére egészen felébredtünk.
A beszédek kezdetével elfoglaltuk helyünket középen, az első sorokban, és frissességünk hamar elpárolgott. Egy idő után, jobbra nézve láttam, hogy a mellettem ülő Anett, Tünde és még további két darmasiswa lány hatékony és látványos védekező reakciót mutatott: a széken kissé lecsúszva, kényelmesen hátradőlve pihentették szemüket, egy-egy napszemüveg jótékony takarásában. Eljött aztán a perc, amikor mi sem bírtuk tovább, és Tündével kivonultunk a teremből. Anettet a széken hagytuk, mert napszemüvege mögött épp az igazak álmát aludta.
Éreztem, hogy kipurcanok, ha nem jutok záros határidőn belül kávéhoz. Annak ellenére, hogy állandóan etettek minket, a kávé sosem szerepelt a menüben. Nem mintha az indonézek nem innának kávét. Sőt! Rengeteget isznak! De a Darmasiswa rendezvények során egyedül előző nap, Tenggarong kratonjában állítottak fel egy kávés pultot, ahol jófajta 3 az 1-ben instant Indocafé-t osztogattak. A beszédektől elmenekülve kávét kerestünk tehát és a nagy sportcsarnokkal szemben, az út túloldalán találtunk is egy kis büfét. Az asztalnál már ott ücsörgött Gitta, Rene és Martina (egy cseh darmasiswa lány, aki Gittával jár egy suliba Semarangban). Ők még addig se bírták a dolgot, mint mi. Ebben a kellemes kis társaságban beszélgetve és életmentő jeges kávét szürcsölgetve vártuk meg a beszédek végét. Egy idő után megjelentek a szervező diákok és jelezték, hogy indulunk tovább. Kifizettük a kávét, és újra buszba szálltunk, hogy elvigyenek minket a várva várt dayak faluba.
Végre! Most talán csinálunk valami értelmeset és látunk valami érdekeset!
Ah, naívságok naívsága, Ildi a neved!
(10-05-15)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése