Buszaink vígan robogtak Samarindából a Desa Pampang nevű dayak falu felé. A konvojt három nagy turistabusz és egy vagy két kisebb, kb. 20-25 személyes járgány alkotta. Elméletileg be voltunk osztva a buszokba, hogy kinek hová kell szállnia, de ennyi embernél ez nyilván nem volt felügyelhető, így mindig máshová szálltunk. Ekkor épp az egyik nagy busz ülésén szenderegtem, mert az egyenletes rázkódás a jeges kávé ellenére is menthetetlenül álomba ringatott. Csak akkor ébredtem fel, amikor érzékeltem, hogy a busz megállt és a tartalma megbolydult. Szálltak le az emberek, hát én is hátamra vettem a kis hátizsákot, nyakamba akasztottam a kamerát, hogy kéznél legyen, majd lekászálódtam a buszról. Körülnézve azonban egy szem dayakot sem láttam, csak egy csomó darmasiswát, amint tanácstalanul áll az országút szélén a busza mellett. Az élelmesebbek már egy vegyeskereskedést ostromoltak, vizet, üdítőt, kávét, chips-et vagy cigit vételezve. Miután megállapítottam, hogy még nem érkeztünk meg a dayak faluba, hanem pihenőt tartunk az út alatt, jobb híján én is vettem egy flakon vizet és leültem a bolt előtti padra. Nem gondoltam, hogy ilyen messze van ez a Pampang falu, és az is furcsa volt, hogy ilyen rövid idő után rögtön pihenőt tartunk, és azt sem egy tágas parkolóban, hanem konkrétan az országút szélén, de ilyen apróságokkal nem volt érdemes foglalkozni.
Egy idő után a szervezők elkezdtek minket visszaterelni a buszokba. Felszálltunk hát, elfoglaltuk ülőhelyeinket és vártuk, hogy mindenki ezt tegye, majd induljunk tovább. A busz hamarosan megtelt, de várakozásunkkal ellentétben veszteg maradt. Az út szélén és a bolt előtt már nem állt senki, tehát logikusan már nem volt szabadon kószáló darmasiswa a környéken, de a járművek mégsem indultak sehová. Ott ültünk tehát a buszban, akkor éppen Tünde, Ria és én, ment a légkondi, a busz ennek megfelelően árasztotta magából a kipufogógázt, de nem végzett helyváltoztató mozgást. Ott ültünk az álló buszban, nem történt semmi, nem mondtak semmit, csak azt tudtuk, hogy megint várunk. Várunk, mint első nap a balikpapani városházán, aztán előző nap a tenggaronggi kratonban, és most ez a legújabb, amit kitaláltak, nehogy véletlenül elmaradjon a napi 1-2 órás várakozás, amelyet a reggeli és esti beszédekre való rövidebb várakozás-egységek fűszereznek. Most már arra sem veszik a fáradtságot, hogy betereljenek egy terembe, most már egyenesen a buszban várunk. A többi darmasiswát ez láthatólag kevésbé zavarta, ők szép csendben beszélgettek, vagy rögtön visszaaludtak az üléseken. Ez még ingerszegényebbé tette a környezetet. A hely is kicsi volt, a türelmünk és a toleranciánk sem a régi, hát nem meglepő, hogy kb. negyed óra alatt elszakadt a cérna. Leszálltam, és becserkésztem majd letámadtam egy szervezőt.
- Mire várunk? Miért nem megyünk tovább? Messze van még? És egyébként is hol vagyunk? És főleg, meddig kell még várni???
Drága indonézeink mosolyogva elmagyarázták a tényállást. A dayak falu itt van már a közelben. Tulajdonképpen már majdnem megérkeztünk, a nagy buszok pedig teljesen célba értek, mivel innen egy keskeny utacska vezet a faluig, és a végén a nagy böhöm járgányok nem tudnak megfordulni. Ezért a nagy buszok itt várnak meg minket, és az egész bandát a két kisebb busz, illetve egy bordó kis transzporter szállítja fel a faluba.
Megvolt az első lépés. Megtudtuk, hogy miért és mire várunk. Visszamásztam Tündéhez és Riához, hogy megosszam velük az információt. Pár másodperc alatt, valószínűleg mindhármunkban egyszerre, fogalmazódott meg a nagyszerű terv, amely véget vet szenvedéseinknek és megóvja a szervezőket attól, hogy véres tömeggyilkolással teljen a várakozás hátralévő ideje. Mert hiába tudtuk meg a várakozás okát, ez akkor már nem elégített ki minket.
- Mire várunk? Miért nem megyünk tovább? Messze van még? És egyébként is hol vagyunk? És főleg, meddig kell még várni???
Drága indonézeink mosolyogva elmagyarázták a tényállást. A dayak falu itt van már a közelben. Tulajdonképpen már majdnem megérkeztünk, a nagy buszok pedig teljesen célba értek, mivel innen egy keskeny utacska vezet a faluig, és a végén a nagy böhöm járgányok nem tudnak megfordulni. Ezért a nagy buszok itt várnak meg minket, és az egész bandát a két kisebb busz, illetve egy bordó kis transzporter szállítja fel a faluba.
Megvolt az első lépés. Megtudtuk, hogy miért és mire várunk. Visszamásztam Tündéhez és Riához, hogy megosszam velük az információt. Pár másodperc alatt, valószínűleg mindhármunkban egyszerre, fogalmazódott meg a nagyszerű terv, amely véget vet szenvedéseinknek és megóvja a szervezőket attól, hogy véres tömeggyilkolással teljen a várakozás hátralévő ideje. Mert hiába tudtuk meg a várakozás okát, ez akkor már nem elégített ki minket.
A tények ismeretében a szervezők két lehetőség közül választhattak. Az egyik verzió, hogy ha a nagy buszok nem tudnak felmenni a faluhoz, logikusan a kicsikkel kell mindenkit felvinni. Ez bizonyos mennyiségű várakozást szül megint, de hát mit lehet tenni. Nyilván érdekesebb várakozni a faluban, mert ott lehet nézelődni, míg ha az utolsó etappban visznek fel, akkor majd egy órát töltesz a buszban. De ez a dolog elkerülhetetlen velejárója. Ha mi történetesen pont a legelső csoportban vagyunk, akiket felvisznek a faluba, valószínűleg nem kerül sor lázadásra. De ki gondolta volna a békés kis indonézek közül, hogy időzített bombákat nem érdemes sokáig buszban tárolni ...
Rövid eszmecsere után Tünde, Ria és én a faluba jutásra kínálkozó második lehetőséget választottuk: elindultunk gyalog.
Rövid eszmecsere után Tünde, Ria és én a faluba jutásra kínálkozó második lehetőséget választottuk: elindultunk gyalog.
Leszálltunk a buszról, megkérdeztük a szervezőket, hogy merre van a falu, majd átkeltünk az országúton és elindultunk a kis bekötőúton felfelé. Az utacska felett egy kapuzat ívelt át, az azt tartó oszlopok tövében ojek-ek sorakoztak arra várva, hogy felszállíthassák a turizmókat. Nekünk is ajánlgatták szolgáltatásukat, de mi kedvesen integetve elhaladtunk mellettük. A kapunál még megállított minket az egyik szervező Bapak, megkérdezve hová megyünk, de mi nagy lendülettel haladtunk tovább, és vidáman közöltük, hogy a dayak faluba. Erre jött az intelem, hogy nagyon messze van, és várjunk csak, mert a buszok felvisznek, de mi csak kényszeredetten röhögtünk és sebtében kifejtettük, hogy pont ezt akarjuk elkerülni. A várakozást és a buszt.
Nem volt mit tenni, hagyni kellett minket, hiszen nem foghattak meg és nem tuszkolhattak vissza erőszakkal a buszba. Gyorsan mellénk rendeltek három diákot, akik pár méter távolságból követtek minket, nehogy elvesszünk a nagyon hosszú és veszélyes úton.
Minderre visszagondolva alapvetően nevetséges volt az egész dacos lázadás, mint amikor kisgyerekek hisztiznek, mert nem kapják meg anyutól a lufit, amit kinéztek. És nem értik, hogy anyu miért nem akarja megvenni nekik, hiszen olyan szép színes és olyan szabadon röpköd a levegőben. Mi sem értettük, hogy miért jobb sok fordulóval buszokban szállítani és közben váratni az embereket, amikor az aszfaltozott, forgalom nélküli kis úton szépen felsétálhatna az egész banda a dayakokig. Lehet, hogy kicsit tovább tartana, de mindenképpen izgalmasabb lenne, mint az a rohadt buszbelső! A szervezők által választott megoldásnak is kétségkívül megvannak az előnyei, de ezeket akkor nem vettük számba. Nem volt már más igazság, csak a miénk! Eddig tartott a türelem, betelt a pohár és túlbuggyant. Diadalmasan és szabadon lépdeltünk az úton, a kis indonézek loholtak mögöttünk, és nem tudhattuk, hogy utálnak minket azért, mert most nekik is a tűző napon kell gyalogolniuk, vagy jó mókának tekintik, hogy pont őket rendelték a lázadó bulék mellé őrző-védő díszkíséretnek. Ha hátranéztünk, csak mosolygó arcokat láttunk, a kamerának kicsit még énekeltek is.
Nem volt mit tenni, hagyni kellett minket, hiszen nem foghattak meg és nem tuszkolhattak vissza erőszakkal a buszba. Gyorsan mellénk rendeltek három diákot, akik pár méter távolságból követtek minket, nehogy elvesszünk a nagyon hosszú és veszélyes úton.
Minderre visszagondolva alapvetően nevetséges volt az egész dacos lázadás, mint amikor kisgyerekek hisztiznek, mert nem kapják meg anyutól a lufit, amit kinéztek. És nem értik, hogy anyu miért nem akarja megvenni nekik, hiszen olyan szép színes és olyan szabadon röpköd a levegőben. Mi sem értettük, hogy miért jobb sok fordulóval buszokban szállítani és közben váratni az embereket, amikor az aszfaltozott, forgalom nélküli kis úton szépen felsétálhatna az egész banda a dayakokig. Lehet, hogy kicsit tovább tartana, de mindenképpen izgalmasabb lenne, mint az a rohadt buszbelső! A szervezők által választott megoldásnak is kétségkívül megvannak az előnyei, de ezeket akkor nem vettük számba. Nem volt már más igazság, csak a miénk! Eddig tartott a türelem, betelt a pohár és túlbuggyant. Diadalmasan és szabadon lépdeltünk az úton, a kis indonézek loholtak mögöttünk, és nem tudhattuk, hogy utálnak minket azért, mert most nekik is a tűző napon kell gyalogolniuk, vagy jó mókának tekintik, hogy pont őket rendelték a lázadó bulék mellé őrző-védő díszkíséretnek. Ha hátranéztünk, csak mosolygó arcokat láttunk, a kamerának kicsit még énekeltek is.
Őszintén szólva a táj nem volt különösebben érdekes, a terep kicsit emelkedett-lejtett, az út két oldalát cserjék szegélyezték, és néha felbukkant egy-egy hosszú gazdasági épület vagy kis fakunyhó. A környező dombokon haszonnövényeket termesztettek, itt már híre-hamva sem volt a dzsungelnek, így nem borultak fölénk árnyékot adó fák. Néha egy-egy felhő vonult át felettünk, kicsit enyhítve a nap hevét. Mi mégis lelkesen és tele energiával meneteltünk az úton. Közben el-elhúztak mellettünk a darmasiswákat szállító kisebb buszok, és persze mindegyik lassított, majd megállt, hogy felvegyen minket. Az egyik elől konkrétan elfutottunk, miután Tünde szájából felharsant a "Fuss, Ildi, fuss!" felkiáltás. Az életünk múlott azon, hogy ne kerüljünk újra buszba, így valóban futásnak eredtem, miközben azt hittem, hogy Riát már el is ragadták és betuszkolták a járműbe. De az aztán továbbment és még ott voltunk mind a hárman! Gyerekes és butus, de iszonyú jó móka volt az egész!
Útközben láttunk egy döglött kígyót, egy cserepes növényekkel megrakott kis teraszos faházból metálzene szólt, lelkesen integettünk a mellettünk elhúzó motorosoknak és Tünde kifejtette, hogy csak két taktika van az indonézek szervezett programon való elviselésére: az egyik, ha meg se hallod őket, a másik pedig az, ha buszba tuszkolás előtt ugyanazt hajtogatod nekik, amit ők is mindig mosolyogva ismételgetnek: "sebentar lagi" = "csak még egy pillanat"
Egy idő után a főúton várakozó buszok kiürültek, a darmasiswák és a szervezők is elfogytak, illetve már mind a dayak faluban voltak, így az utolsó busz felvett minket is útközben. Persze először bizalmatlanok voltunk, féltünk, hogy csak átverés az egész, hogy minél hamarabb begyűjtsenek minket, hiszen az a biztos, ha mindenki buszban van, az ilyen renitens kószálók veszélyeztetik a csapatmorált és főleg az indonézek komfortérzetét. De aztán beláttuk, hogy ennyi idő és buszforduló után már valóban mi lehetünk az utolsók, így hajlandók voltunk beszállni a buszba, három kísérőnk legnagyobb megkönnyebbülésére. Akkor már nekünk is melegünk volt, jól esett a légkondi, de a faluig már simán kibírtuk volna, hiszen az út nagy része már mögöttünk volt.
Ez az eset nagyon jól példázza, hogy mi történik akkor, ha értelmes lényeket túl hosszan tesznek ki a várakozás és egyéb, számukra értelmetlen és haszontalan időtöltések okozta szenvedéseknek egy ezer élményt és izgalmat rejtő trópusi szigeten.
Ez az eset nagyon jól példázza, hogy mi történik akkor, ha értelmes lényeket túl hosszan tesznek ki a várakozás és egyéb, számukra értelmetlen és haszontalan időtöltések okozta szenvedéseknek egy ezer élményt és izgalmat rejtő trópusi szigeten.
Az eredmény biztos: lázadás az első kínálkozó alkalommal, a körülményekből adódó bármilyen idióta formában.
(10-05-15)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése