Öntörvényű sétánknak köszönhetően, mire megérkeztünk, a dayak faluban már állt a bál. Jobban mondva folyt a tradicionális táncok és szertartások bemutatója. A kis busz egy hagyományos épület udvarán tett ki minket. Ez volt a falu közösségi háza, ahol a lakosok összegyűltek a közös táncra, tanácskozásra, szertartásokra, és manapság a turizmóknak tartott bemutatókra. Ha hihetünk a Lonely Planetnek, Desa Pampang lakói minden vasárnap délután 2-kor tartanak hagyományos szertartást zenével, énekkel, tánccal, amely nem egy hamis, a turistáknak kialakított program, hanem az eredeti hagyományok alapján megtartott szertartás. Tekintve, hogy aznap szombat volt, feltételezem, hogy a dayak táncosok és lógó fülcimpájú nénik-bácsik a darmasiswák kedvéért gyűltek össze és produkálták magukat. Ez ránk nézve nagyon megtisztelő, rájuk nézve meg nagyon jövedelmező, mert tuti nem ingyér nyomták le a műsort. De az is lehet, hogy 2007 óta áttették szombatra a szent rituálékat.
A dayak kenyah törzs Sarawak Baram nevű területéről származik, amely ma Borneó szigetének Malajziához tartozó része. A dayakok vándorló életmódot folytatnak. Ha egy területen már elég sokáig életek, és úgy érzik, hogy az ottani föld és folyók már nem tudják kielégíteni a szükségleteiket, tovább állnak új, földművelésre alkalmas területet keresve. Így jutottak el szépen lassan Kalimantan északi részéről az Iwan folyó mentén keletre. A sokféle dayak törzs közül a kenyah-ok Pampang területén, Samarinda közelében telepedtek le, és ma is itt élnek. Ezt nyilván megint utólagos kutatómunka során tudtam meg. Az interneten találtam egy blogbejegyzést, amely a dayak kenyah törzs szokásait taglalja. 1995-ben az Indonéz Földművelési Minisztérium részéről az a vád érte a dayakokat, hogy költöző életmódjuk ártalmas az ország erdeire nézve, mert a törzs, mint ahogy az élelmet kereső majomcsapat vonul fáról-fára, úgy vándorol területről területre, hogy kiirtsa az erdőket termőföldszerzés céljából. A dayak kenyah törzsfő erre frappáns választ adott. Kifejtette, hogy törzsének életmódja kezdettől fogva szorosan összefügg az erdővel, természeti népként környezetükkel összeforrva, azzal tökéletes harmóniában élnek. Esetükben megvalósul az, amit a mai modern Indonéziáról még nem mondhatunk el, nevezetesen, hogy környezettudatosan élnek. Ha költöznek, nem önkényesen választják ki az új területet, hanem bizonyos madarak hangjait hallgatva és iránymutatásul felhasználva vonulnak újabb erdőségek felé. Ha a madár rosszat csiripel a területről, akkor nem állnak meg ott, hanem mennek tovább. Hiszen az állatok, mint az erdő lakói, jól tudják, hogy melyik terület készült fel ás alkalmas egy törzs eltartására. És mindezt a dayak területek határán belül teszik a törzsek. Többes számban írom, mert valójában nem csupán egy dayak törzs létezik. Így a dayakok sosem hatoltak be a törzsi területeken kívül eső, kelet- vagy nyugat-kalimantani erdőségekbe. Mindez azonban nem mondható el bizonyos jakartai tehetősebb majmokról, akik fittyet hányva természet és ember harmóniájának, bőven territóriumukon kívül, egészen Borneóig vagy Szumátráig elhatolnak, hogy kiszipolyozzák más törzsek területeit és erdőit. Nagyon finom, ironikus, de konkrét utalás ez az Indonéziában a függetlenség kikiáltása óta az erdőgazdálkodás területén elharapódzott korrupcióra, amely nagyarányú erdőirtásban, és a területek parlagon hagyásában ölt formát.
A dayak kenyah törzs közösségi háza egyszintes, és kb. másfél méter magas farönkökből képzett oszlopcsarnok tartja alul. Számos oszlopon emberi arc vagy egész emberalak faragása látható. Az épület első traktusa tulajdonképpen egy fedett terasz, amelynek tömör mellvédjét színes ornamentális faragások díszítik. Ezek a motívumok köszönnek vissza a férfiak pajzsáról és a nők ruhájáról is. Ezen a verandán padokat helyeztek el, és a hátsó fal középső részét szintén színes faragások borítják a padlótól a mennyezetig. A fal alapszíne fekete, azon sárga, vörös és fehér színű motívumok tekergőznek, és a faragások tulajdonképpen rá vannak applikálva a falra. Középen egy oszlopon dayak harcos egyszerű szobra áll a fal előtt, és az ornamentális motívumok között felfedezhetjük a szarvcsőrű madarat, a dayak életmód jelképét. A kiálló és tekergőző sárga csápok és fehér agyarak közül nehéz kivenni az egyéb, sárkány vagy madár szerű lényeket.
E fal előtt járták a dayak nők és lányok hagyományos táncaikat a darmasiswa közönségnek. Mindenki vadul fotózott és filmezett, a lányok néha elrontották az irányt, rossz felől kerülgették egymást, és majdnem végérvényesen belebonyolódtak a tetőről lógó, fából faragott szarvcsőrű madár tartotta színes szalagok tekergetésébe. Később a darmasiswák is csatlakozhattak a szalagtekerős tánchoz, miközben a nagy színes fal tövében három férfi játszott egy-egy gitár szerű húros hangszeren, illetve egy bambuszból készült xilofonon. A színpadtól kicsit távolabbi sorokban a falu lakói ücsörögtek, öregek és fiatalok egyaránt. Nem tudom eldönteni, hogy a kíváncsiság vonzotta oda őket, vagy a fotókért remélt borravaló. Én elhiszem, hogy hamisítatlan tradicionális táncokat jártak a lányok, és igazi dayak közösségi házban ücsörögtünk, de az egésznek menthetetlenül turizmó-attrakció szaga volt. Az sem segített, hogy kétszázan voltunk, hogy a ház előtt a totemoszlop mellett bazársor virított és hogy megint semmit nem mondtak el a dayakokról, csak odavittek minket, megnéztük a táncokat, bevásároltunk a bazárban és már indulni is kellet vissza.
Engem a bazárnál sokkal jobban érdekelt a lányok ruhája. Tényleg az egész mellény gyöngyből van fűzve? Bekukkantottunk hát a színes faragott fal mögé, egyrészt abban a reményben, hogy a ház mögött feltűnik a valódi dayak falu a dzsungel közepén, amelynek ez az előadásokra kialakított ház csupán az elfedő kulisszája. De a fal mögött csak egy hosszú helyiség volt néhány asztallal és padokkal, na meg a lányokkal, akik már épp levetették jelmezüket és visszavedlettek pólós, rövidnacis, állandóan a mobiljukat nyomogató tinédzserekké. Megkérdeztük, hogy megnézhetjük-e közelebbről a ruhákat. Szégyellősen kuncogva mondtak igent, és még fel is próbálhattuk a gyöngyös-fogas fejdíszeket, a szoknyát, a valóban pusztán gyöngyökből fűzött mellénykét, és kezünkben a szarvcsőrű madár tollából készült legyezővel elkészítettük eredeti dayak-fotóinkat.
A dayak házról még azt mondanám el, hogy a Taman Mini-ben látott rumah lamin-nal ellentétben ez határozottan közel volt a földhöz. A Taman Mini beli házban egy egyetlen farönkből kifaragott keskeny lépcső-létra keveréken lehetett felmászni a terasz részre, amely kb. 5 méter magasan volt. Amikor megláttam a Desa Pampang beli rumah lamin-t, csalódottan konstatáltam, hogy nem olyan magas, mint a skanzenben. Pedig előre örültem, hogy milyen jó móka lesz, amíg mindenki felmászik az életveszélyes lépcsőn. Először azt gondoltam, hogy a turisták miatt tették alacsonyabbra a teraszt, mert az eredeti magasság és az eredeti lépcső gyakorlatlanoknak valóban csak védőhálóval javasolt. De aztán kiderült, hogy nem csak egy dayak törzs létezik, így a magas verzió biztos egy másik törzs hagyományos közösségi háza.
A rumah lamin előtti kis térségen egy oszlop áll, amelynek tetején a szarvcsőrű madár (burung enggang) szobra csücsül. Ez a Borneón honos madárfaj a dayak nép egyik szimbóluma. A madár életmódja párhuzamba állítható a dayak törzs értékvilágával. A szarvcsőrű madár hímje folyamatosan gondoskodik a tojóról, amíg az a tojásokon csücsül egy faodúban, és a fiókák kikelése után azokat nagykorúságukig táplálják a szülők. Így tesznek a dayakok is gyermekeikkel. Szeretetben nevelik őket, amíg azok önálló, felnőtt tagjai lesznek a törzsi a társadalomnak. A másik párhuzam kevésbé ősi, mivel a modern kor eredménye: ahogy a burung enggang egyre ritkábban található meg Borneó erdeiben, úgy a dayakok életfeltételei is egyre nehezebbek, életterük egyre szűkül. Mindezt a "Komunitas Blogger Dayak" nevű blogon olvastam. Mókás anakronizmus ősi és modern, kihalás és túlélés kavalkádjában! :)
Amíg mi a dayak ruhákban és a ház előtt fotózkodtunk, már folyt a darmasiswák visszaszállítása a nagy buszokhoz. A photo session végeztével megint gyalog indultunk el, azt javasolva a szervezőknek, hogy alkalmazzuk az idejutás metódusát. Amikor kiürült a falu, vegyenek fel minket útközben. Most Gitta is csatlakozott hozzánk, ám a felhők kevésbé szántak meg minket, még kevesebb árnyék volt az úton, mint idefelé, így szegény nem osztozott a séta feletti osztatlan lelkesedésünkben. Útközben készítettünk néhány kedves fotót a helyiekről, ahogy házuk előtt ücsörögtek, az ajtóban álltak vagy az ablakon kukucskáltak ki éppen. Az utolsó busz nagyjából ott vett fel minket, ahol idefelé jövet is, így elmondhatjuk, hogy teljes hosszában bejártuk a főúttól a dayak faluba vezető utacskát.
A dayak házról még azt mondanám el, hogy a Taman Mini-ben látott rumah lamin-nal ellentétben ez határozottan közel volt a földhöz. A Taman Mini beli házban egy egyetlen farönkből kifaragott keskeny lépcső-létra keveréken lehetett felmászni a terasz részre, amely kb. 5 méter magasan volt. Amikor megláttam a Desa Pampang beli rumah lamin-t, csalódottan konstatáltam, hogy nem olyan magas, mint a skanzenben. Pedig előre örültem, hogy milyen jó móka lesz, amíg mindenki felmászik az életveszélyes lépcsőn. Először azt gondoltam, hogy a turisták miatt tették alacsonyabbra a teraszt, mert az eredeti magasság és az eredeti lépcső gyakorlatlanoknak valóban csak védőhálóval javasolt. De aztán kiderült, hogy nem csak egy dayak törzs létezik, így a magas verzió biztos egy másik törzs hagyományos közösségi háza.
A rumah lamin előtti kis térségen egy oszlop áll, amelynek tetején a szarvcsőrű madár (burung enggang) szobra csücsül. Ez a Borneón honos madárfaj a dayak nép egyik szimbóluma. A madár életmódja párhuzamba állítható a dayak törzs értékvilágával. A szarvcsőrű madár hímje folyamatosan gondoskodik a tojóról, amíg az a tojásokon csücsül egy faodúban, és a fiókák kikelése után azokat nagykorúságukig táplálják a szülők. Így tesznek a dayakok is gyermekeikkel. Szeretetben nevelik őket, amíg azok önálló, felnőtt tagjai lesznek a törzsi a társadalomnak. A másik párhuzam kevésbé ősi, mivel a modern kor eredménye: ahogy a burung enggang egyre ritkábban található meg Borneó erdeiben, úgy a dayakok életfeltételei is egyre nehezebbek, életterük egyre szűkül. Mindezt a "Komunitas Blogger Dayak" nevű blogon olvastam. Mókás anakronizmus ősi és modern, kihalás és túlélés kavalkádjában! :)
Amíg mi a dayak ruhákban és a ház előtt fotózkodtunk, már folyt a darmasiswák visszaszállítása a nagy buszokhoz. A photo session végeztével megint gyalog indultunk el, azt javasolva a szervezőknek, hogy alkalmazzuk az idejutás metódusát. Amikor kiürült a falu, vegyenek fel minket útközben. Most Gitta is csatlakozott hozzánk, ám a felhők kevésbé szántak meg minket, még kevesebb árnyék volt az úton, mint idefelé, így szegény nem osztozott a séta feletti osztatlan lelkesedésünkben. Útközben készítettünk néhány kedves fotót a helyiekről, ahogy házuk előtt ücsörögtek, az ajtóban álltak vagy az ablakon kukucskáltak ki éppen. Az utolsó busz nagyjából ott vett fel minket, ahol idefelé jövet is, így elmondhatjuk, hogy teljes hosszában bejártuk a főúttól a dayak faluba vezető utacskát.
(10-05-15)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése