Ezen a csodás keddi napon még szerencse, hogy vettem a fáradtságot, hogy bemenjek a suliba (mert ugyebár nem mindig volt hozzá lelkierőm, hogy felkeljek reggel ... :), mert ma volt a napja, hogy Ibu Yetti, korábbi ígéretéhez híven, elvitt minket a Curug Dago-hoz. A Dago Bandung egyik északi városrészének elnevezése, a "curug" pedig, szundanéz nyelven, vízesést jelent.
A Pusat Bahasa előtt felszálltunk egy angkotra, amely elvitt minket a Dago terminálig, a domb tetejére. Onnan kicsit továbbsétálva meredeken lefelé kanyarodott az út, és miután leereszkedtünk, rögtön balra kellett fordulni egy betonfal mellett. Itt keskeny ösvény vezetett a veteményeskertek mentén be az erdőbe. Hamarosan feltűnt a zúgókkal tarkított folyó is, a Cikapundung. Szegényke a városba érve már csak egy szeméttel megtömött hosszú, barna színű pocsolyának néz ki, de itt még tisztességes hegyi folyócska benyomását kelti. Nem kellett sokat sétálnunk, hogy elérjünk egy kis parkig, ahol padok és az elmaradhatatlan warung várja a kirándulókat. A folyó felett egy kis kőhíd ível át, és onnan letekintve láthatjuk a Curug Dago tetejét. Jópofa ez a vízesés, mert a közepesen széles folyócska itt egy nagy fekete sziklához ér el, amelynek közepén mély vájatot képzett a víz, és abban, mint egy fél-cső alakú csúszdában, tengelye körül megfordulva zúdul le a vízsugár. A nagy sziklán ki lehet menni teljesen a vízesés széléig. Innen már látszott, hogy a curug alatt egy kis házikó áll. Oda lejutni azonban nem veszélytelen vállalkozás, főleg esős évszak idején, amikor a meredek és egyenetlen lépcső csúszóssá válik az esővíztől. Mindenki görcsösen kapaszkodott a már csak szórványosan megmaradt korlátba, óvatosan, egyesével véve a lépcsőfokokat. Iva, mint igazi gentleman, Ibu Yetti kezét fogta végig, nehogy a tanárnő lecsússzon a síkos fokokon. Leérve már látszott a folyó vízesés utáni nyugodtabb szakasza.
Sajnos itt is találkoztunk az Indonéziában általánosan megtalálható jelenséggel, a rengeteg szeméttel. Már írtam arról, hogyan esik ki az emberek kezéből a szemét mindenfelé, elcsúfítva utcát, csatornát, parkot és folyót. A folyó különösen veszélyeztetett terület, mert előszeretettel dobálják bele a szemetet, mintha az attól eltűnne a föld színéről. Persze érthető a dolog. Meg akarnak szabadulni a cucctól, és ha a folyó 10 méterrel arrébb sodorja a tömött nejlonzacskót vagy a műanyagflakont, akkor az olyan, mintha már nem náluk, nem az ő házuk táján lenne. Sokkal messzebb nem tudja sodorni, mert hamar fennakad egy másik zacskóban, autógumiban vagy hűtőszekrényben. A hegyekben más a helyzet. Ott még elég erős a sodrás, és a szemét az olyan helyeken gyűlik össze, mint például egy vízesés alatt képződött kis átfolyó-tó. Sajnos a Curug Dago sem kivétel. A szeptemberben Lombokra tett utazásunk során Tünde fogalmazta meg legjobban a probléma forrását. A mindenfelé eldobált szemétnek csak az lehet a magyarázata, hogy az indonézek a szemetet nem tekintik olyan nemkívánatos dolognak, mint mi. Az ő szemükben a folyó, strand vagy park nem csúful el végérvényesen még akkor sem, ha mindenfelé műanyag flakonok és chips-es zacskók hevernek. Minden bizonnyal más az itteniek szemét-fogalma. Számukra a szemét nem szemét. Ha a beach homokjában bokáig gázolsz a nejlonzacskóban, az nekik valószínűleg olyan, mintha az őszi avarban lépdelnének. Kekszes zacsi vagy falevél? Egyre megy.
A vízesés alatt a sok szeméten kívül láttunk még egy búvártehenet, amely valószínűleg csak egy fehér alapon fekete foltos kő, de határozottan azt a benyomást kelti, hogy egy tehén háta lóg ki a vízből. Turista lehet, mert Indonéziában a barna vagy fehér színű tehenek az elterjedtek, klasszikus foltosat még nem láttam.
A vízesés alatt valójában két házikó áll, mindkettő egy-egy földbe ágyazott nagy kőnek ad otthont. Az egyikbe Chulalongkorn thaiföldi király vésette be a monogramját 1896-os látogatásának emlékére, a másik kövön pedig fia, Prajadhipok, monogramja látható, aki 1929-ben követte apját a Curug Dago felkeresésében. Az emlékházakon egy-egy tábla hirdeti a jeles eseményeket indonéz, thai és angol nyelven. A házikók mellől fel lehet tekinteni a Curug Dago-ra, amely kb. 10 méter magasról zúdul le a nagy szikla vájatán keresztül, éktelen robajjal és erővel, mindent vízpermettel borítva be a környezetében. Mi is hamar vizesek lettünk, de ez nem gátolta meg a bandát az alapos fotózkodásban. Ezután visszamásztunk a pihenőparkba, és néhányan lementünk a nagy sziklára a vízesés szélére. Hát, onnan azért egy kicsit ijesztő volt látni a víz erejét, ahogy a vájat szűk csatornájában nagy lendülettel megfordul a tengelye körül, és lezúdul a mélybe.
A kis parkban felhúztak egy canopy-pályát is (drótkötélen, beülőben lehet csúszkálni egyik magaslestől a másikig), de épp nem működött, így csak a kilátás miatt másztunk fel az egyik faszerkezetű kiindulóhelyre.
A vízesés alatt valójában két házikó áll, mindkettő egy-egy földbe ágyazott nagy kőnek ad otthont. Az egyikbe Chulalongkorn thaiföldi király vésette be a monogramját 1896-os látogatásának emlékére, a másik kövön pedig fia, Prajadhipok, monogramja látható, aki 1929-ben követte apját a Curug Dago felkeresésében. Az emlékházakon egy-egy tábla hirdeti a jeles eseményeket indonéz, thai és angol nyelven. A házikók mellől fel lehet tekinteni a Curug Dago-ra, amely kb. 10 méter magasról zúdul le a nagy szikla vájatán keresztül, éktelen robajjal és erővel, mindent vízpermettel borítva be a környezetében. Mi is hamar vizesek lettünk, de ez nem gátolta meg a bandát az alapos fotózkodásban. Ezután visszamásztunk a pihenőparkba, és néhányan lementünk a nagy sziklára a vízesés szélére. Hát, onnan azért egy kicsit ijesztő volt látni a víz erejét, ahogy a vájat szűk csatornájában nagy lendülettel megfordul a tengelye körül, és lezúdul a mélybe.
A kis parkban felhúztak egy canopy-pályát is (drótkötélen, beülőben lehet csúszkálni egyik magaslestől a másikig), de épp nem működött, így csak a kilátás miatt másztunk fel az egyik faszerkezetű kiindulóhelyre.
Elindulva visszafelé átmentünk a hídon, és láttunk egy hatalmas pókhálót, amelyen arányosan hatalmas fekete alapon sárga pöttyös pók csücsült. Itt aztán vannak rovarméretek! Felmásztunk egy dombon a kis házak között és végül visszajutottunk arra a nagy aszfaltútra, amelyről idefele jövet lekanyarodtunk a curug felé. Csak egy sokkal távolabbi pontján lyukadtunk ki, így hosszabban kellett visszasétálnunk az angkot-terminálig. Ez alapvetően nem lett volna baj, ha nem tűz a nap és az út utolsó szakasza nem merőleges felfelé. :)
(10-05-11)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése