Utazás Samarindába

Szerda este Ade, mielőtt elbúcsúztunk, beállíttatta velem az ébresztőórát hajnali 4.05-re, miután én majdnem elfelejtettem. Nem sokkal később Rob hívott, hogy megváltozott a program, és reggel 6 helyett 5-kor találkozunk a kampuszon. Így a telefonom 3.05-kor csapott éktelen lármát, hogy tutira felébredjek és időben kikászálódjak az ágyból. Előző este már mindent összepakoltam és a 36 literes kis hátizsákommal a hátamon illetve a sátorral és hálózsákommal a kezemben 4.10-kor már az angkot felé másztam a kis sikátorokban. Szerencsére a 7-es számú Cicaheum-Ciroyom járat non-stop fajta, így biztos lehettem benne, hogy eljutok az egyetemig ebben a korai órában is, csak az volt a kérdés, mennyi idő alatt. Mivel ilyenkor még nincs forgalom, alig értem ki a főútra, egy angkot rögtön megállt előttem, beszálltam és 4.40-kor már az egyetem főkapuja előtt álltam. Az csak résnyire volt nyitva, az őrbódéban egy biztonsági ember húzta a lóbőrt és az általában hangyabolyhoz hasonlító kampuszon a bódéban lévő TV-képernyő sápadt villódzása volt az egyetlen életre utaló jel. Leültem a bódé melletti padra, és nem kellet sokáig várnom, mire megjelent Rob és hamarosan Pak Budi is az Unpad autójának kíséretében. Nana és Chichi is úton volt már, de ők taxival jöttek Jatinangorból, így rájuk még várni kellett egy kicsit. Utolsóként begördült Gabriel is, és miután letette motorját az egyetemi parkolóban, mindannyian beszálltunk a kocsiba, és nem sokkal 5 óra után elindultunk Jakarta felé.

7.20-kor érkeztünk meg a reptérre, ahol a sofőr kitett minket a belföldi járatok terminálján. Budi a Lion Air légitársaság irodájában felvette a jegyünket, vagyis mindenkinek egy névre szól cetlit, amivel aztán a check-in pulthoz kellett járulnunk. Itt egy kis logisztika következett, mert úgy gondoltam, hogy nem akarom tovább cipelni a hátizsákot és a rám aggatott sátrat illetve hálózsákot. Sokkal kényelmesebb feladni poggyászként.  De mivel nem lehetett egy kompakt csomagot csinálni a három cuccból, a sátrat és a hálózsákot beszuszakoltuk Gabriel nagy hátizsákjába, és így csak a kis hátizsákomat adtam fel poggyásznak A laptopot természetesen kivettem belőle, ami ezáltal pucéran hányódott a kezemben, így amikor felszálltunk a gépre, megkértem Robot, hogy beletehessem az ő kézipoggyászként nála levő hátizsákjába. Ezzel az akciósorozattal aztán nagyon jól jártam, mert Balikpapanban leszállva két sherpám szállította a súlyos terheket, míg én vígan lépdeltem mellettük könnyű felszerelésemmel. A laptopot azért cipeltem magammal, mert azt terveztük, hogy Kalimantanról visszatérve nem utazunk rögtön haza Bandungba, hanem néhány napig még Jakartában maradunk munka céljából. Így megspórolunk egy fölösleges odautat, vagyis Bandungból való visszautat.

A repcsi indulásáig még volt egy kis időnk, így beültünk az egyik reptéri étterembe, ettünk, ittunk (én nyilván csak ittam, mert a reptéri étterem mindig méregdrága) és 10 órakor gépünk felszállt Jáva szigetéről, hogy a Jávai-tengert átszelve elrepítsen minket Borneó keleti partjaira. Déli 1 óra körül érkeztünk meg Balikpapanba, Kelet-Kalimantan tartomány székhelyére. Ott kihajtottak minket a gépből, és gyalog kellett elsétálnunk a terminál épületéig, ami a reptér apró méretét tekintve nem volt nagy túra. Meg amúgy is sherpákkal dolgoztattam. :) A terminál bejáratánál hatalmas üdvözlő molinó fogadott, felvonultatva a szervező Mulawarman Egyetem, Kutai Kormányzóság, Samarinda és Balikpapan városok,  Kutai Kartanegara Kormányzóság és az Indonéz Oktatási Minisztérium címerét:

"Selamat datang peserta kegiatan pembekalan kepulangan Program Darmasiswa RI Tahun Akademik 2009/2010"

Ez szabad fordításban így hangzik:

"Isten hozott titeket a hazautazásotokat megünneplő programsorozat alkalmából"

A terminál előtt beszálltunk egy buszba, és elszállítottak minket a Városházára. Itt felirányítottak az emeletre, betessékeltek egy terembe, és hirtelen erős déjavu-érzésem támadt. A díszterem végén színpad állt, előtte gondosan sorokba rendezett székek, és a székeken elszórtan kókadozó külföldi diákok. Néha egy-egy sárga egyenzakós lány vagy fiú is tarkította a képet, valószínűleg a szervező egyetemen diákjai, akik tanácstalanul üldögéltek a székeken, vagy álldogáltak a széksorok között, és látszott, hogy nem tudják, mihez kezdjenek magukkal. Önkéntelenül felrémlett bennem Jakarta, az Orientasi, amikor 5 napot azzal töltöttünk, hogy különböző fontos intézmények dísztermeiben próbálunk nem beesni a széksorok közé a fáradtságtól és az unalomtól. Kísérteties volt a hasonlóság, de akkor még jóhiszemű voltam és lelkes. Kalimantan azonban megtanított rá, hogy vannak dolgok, amik nem változnak.
Az egyik széken hirtelen megláttam egy rózsaszínű plüss-melegítőben ücsörgő lányt.

"Anett!" - siettem oda hozzá. Bali óta nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk néha, hát ideje volt már a viszontlátásnak.  Ő is nagyon megörült nekem, főleg, hogy már jó ideje várakozott a díszteremben, mert a lomboki gép a délelőtti órákban érkezett Balikpapanba. 

Egy idő után befutott Ria is, és így már elviselhetőbb volt a várakozás - mert mi mással kezdődött volna egy indonéz szervezésű több száz fős program -, amelyet csak három jelentősebb esemény szakított meg. Az első az volt, amikor elkezdték kiosztani a szokásos papírdobozba csomagolt ebédet. Rizs, sült csirke, valami zöldség, mandarin és egy 2,5 decis víz, a szokásos menü, de egy negyed órára lekötötte a figyelmünket. A második esemény egy köszöntő tánc volt, amelyet tradicionális ruhába öltözött táncosok adtak elő. Itt láttuk először a kelet-kalimantani dayak-ok jellegzetes viseletét, amely gyöngyökből szőtt mellénykéből és szoknyából áll, szintén gyöngyös fejdísszel. Ezután mindenki kapott egy gyöngyökből fűzött, sokszínű, széles nyakláncot, amely szintén kalimantani jellegzetesség. Nem különbözik sokban az otthoni bizsu- és kézműves boltokban kapható gyöngyből fűzött ékszerektől, de tagadhatatlanul szép. Én először egy narancssárga-zöld színösszeállítású darabot kaptam, de aztán kicseréltem egy fekete-fehérre, mert az sokkal szebb és hordhatóbb volt. "A batik blúzom úgyis fekete-fehér, ahhoz fel tudom majd venni a holnap esti fogadáson." - gondoltam.

Megvártuk, amíg leszáll minden egyes, Indonézia darmasiswákat rejtő szigeteiről érkező repülőgép, és felgyülemlik két vagy három busznyi ember a Városháza dísztermében. Délután négy óra körül indultunk el Samarindába, amely Balikpapantól kb. 100 kilóméterre északra található. Útközben a szervező Mulawarman Egyetem diákjai gondoskodtak a szórakoztatásunkról. Mindenek előtt megkérdezték, hogy értjük-e, amit mondanak. Mármint indonézül. Amikor erre egy kórusban elhangzó "ya" volt a válasz, szúrópróba szerűen megkérdeztek egy-két embert, hogy hol tanul, mit tanul, szereti-e Indonéziát, és kinek van indonéz "pacar"-ja. Erre lelkesen jelentkeztem, és nagyon örültek, amikor közöltem, hogy "pacar saya orang sunda, asli" vagyis, hogy a barátom "eredeti szundanéz". :) A beszélgetés után pedig benyomtak a DVD-lejátszóba egy lemezt, amelyen egy indonéz kislány énekelt poposított tradicionális dalokat Barbie-babának öltöztetve, idegesítő hangfekvésben.

A Balikpapanból Samarindába vezető út enyhén dombos, és már ekkor feltűnt a szikrázóan kék égbolt, amely Kalimantan keleti partjai fölé borul. Samarindába érve végigmentünk a széles Mahakam folyó partján, és a diákok büszkén közölték velünk, hogy a városban található Délkelet-Ázsia legnagyobb mecsete, a Masjid Islamic Center. Akkor még naívan azt gondoltam, hogy biztosan elvisznek majd minket egy városnézésre a három nap alatt, és előre örültem, hogy végre megnézhetek majd egy mecsetet belülről. Valóban bejutottunk aztán a méltán híres hatalmas mecsetbe, de nem a Darmasiswa, hanem a hivatalos program utáni magánakciónk folytán.

Este 6 után érkeztünk meg a samarindai Hotel Mesra elé, amely egy gyönyörű 5 csillagos szálloda a hegytetőn. A balikpapani városháza beli hosszú várakozást leszámítva a program eddig gördülékenyen folyt. A szállodai szobaszerzésnél ütköztem az első komolyabb akadályba.

(10-05-13)