A Project miatt ismerkedtünk meg Budival, a Peterpan nevű, Indonézia szerte híres pop-együttes menedzserével. Amikor először felhívtam egy szombati napon, éppen Bandungban volt és nagyon kedvesen meghívott minket aznap estére Lembangba. Angolul beszéltünk, és én tudvalevőleg utálok telefonon beszélgetni angolul bárkivel is, mert ha nem látom az illető száját és gesztusait, az nagy mértékben csökkenti a megértési rátámat. Annyit vettem ki a szavaiból, hogy este Lembangban, az "Eldorado" nevű helyen lesz egy rendezvénye, ahol szívesen lát minket. 6 körül érkezzünk és a nevemre letesz két VIP -jegyet a bejáratnál.
"Okay, thank you Pak, I ask my collegue" - válaszoltam, és azt akartam neki mondani, hogy később még felhívom vagy írok sms-t, hogy tudunk-e menni, de a "later I'll call you" helyett egy laza "later I'll kill you" jött ki a számon. Tünde majd megpusztult a röhögéstől mellettem, és nekem is erőt kellett venni magamon, hogy a beszélgetés végéig ne vihogjam el magam. De Pak Budi nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a nyelvbotlást, lehet, hogy ő is csak akkor röhögött, miután letettük a telefont.
Természetesen beütemeztük a programot estére, hisz ki tudja milyen hasznos kontaktokat szedhetünk össze egy ilyen rendezvényen ... amelyről igazából nem tudtuk, hogy micsoda. Úgy képzeltük, hogy a helyi művész- és menedzser-világ sok prominens személyisége lesz ott, ezért nekünk is jelen kell lennünk.
5 óra körül elindultunk a kostból Tornádóval Lembang felé. A Ledeng angkot-terminálig a szokásos embertelen dugóban próbáltunk araszolva haladni előre. Itt történt meg, hogy egy autó ráhajtott a bal kislábujjam szélére. Szerencsére nem okozott komolyabb sérülést, de Tünde azért ütött kettőt a vezető ablakára, hogy vigyázzon már a sofőrje kislábujjára! A dugó után újabb finomság következett. Egy kiadós eső. Volt ugyan esőkabátunk, de az nem ér sokat a bandungi zuhék ellen. Csurom vizesen érkeztünk meg. Az Eldorado-t könnyen megtaláltuk, mert az út jobb oldalán hatalmas tábla jelezte a bejáratot.
Befordulva egy másik hatalmas tábla hirdette az aznap esti programot:
Copeland - The Farewell Tour
Az elmúlt hetekben Bandung-szerte sok helyen láttam a koncert hirdetését, bár a Copeland együttesről még soha nem hallottam. Hogy itt is ugyanazt a plakátot láttuk, gyanússá tette, hogy Pak Budi rendezvénye nem egy celeb-fogadás, hanem egy nagyszabású koncert. A kis bambuszbódéban átvettük a nevemre szóló két VIP-jegyet, majd leparkoltunk, és elindultunk a VIP-bejárat felé. Bejutva az épületbe, egy homályos előtérbe értünk, ahol egy szendvics- és üdítőpulton kívül még néhány stand állt, amelyek a rendezvény szponzorát és annak termékeit reklámozták, mindegyik mellett 1-2 LA-egyenruhában virító hostess-lánykával. Mivel az LA Lights cigi volt a fő szponzor. Ennek örömére egy asztalnál minden VIP-jegyhez egy doboz LA-cigit adtak, speciális Copeland-es papírtokban. Én begyűjtöttem a magamét és Tündéét is, mert az ingyen-cigi mindig örömteli esemény az ember életében.
Küldtem egy sms-t Pak Budinak, hogy itt vagyunk a bejáratnál, és ezután vártunk. Mivel azt hittük, hogy valamiféle fogadásra jövünk, én hoztam magammal egy fekete ruhát, amelyet végül Tünde vett fel, hogy ne kelljen a vizes ruháiban töltenie az estét. Az én nedvességi fokom még elviselhető volt. A kapun folyamatosan áramlott be a tömeg, és lassan világossá vált, hogy a szimpla és a VIP-bejárat is ugyanabba az előtérbe vezet. Itt gyülekezett a közönség. A keskeny terem egyik oldalán hatalmas szürke ajtó volt, mint később kiderült, ez vezetett a koncertterembe. Egy idő után befutott Budi is. Bemutatkoztunk, nagyon megköszöntük a meghívást, és kicsit elbeszélgettünk. Megtudtuk, hogy a Copeland egy amerikai együttes, akik Indonéziában nagyon híresek, nagy a rajongótáboruk, és a mai különleges esemény, mert ez a legelső és egyben legutolsó koncertjük Indonéziában, lévén a Farewell Tour része. Budinak mennie kellett szervezkedni, de még megmutatta, hogy hol tudunk felmenni a karzatra, ahol a VIP-vendégeknek fenntartott ülőhelyek vannak. Elköszöntünk hát, megpróbáltunk kaját szerezni, de a 30ezres árat borsosnak találtuk egy hotdogért, és aztán felmentünk a karzatra.
Alattunk tornateremnyi csarnok helyezkedett el, velünk szemben pedig egy színpad. Még mindkettő üresen.
"A szervezők a kellő pillanatra várnak, amikor kívül már elég sok közönség összegyűlt, és akkor kinyitják majd az ajtókat, hogy az őrjöngő tömeg berohanhasson a küzdőtérre!" - mesélte nekünk Budi lelkesen és csillogó szemekkel, hogy így milyen hatásos lesz az ajtónyitás és beengedés. Az ötlet jónak tűnt, csak nem értettem, hogy minek a nagy felhajtás, ha a berohanás pillanatában még világos a terem, üres a színpad és csak a VIP-karzaton fagyoskodó két bule lesz szemtanúja a világraszóló pillanatnak. Mert a VIP-eknek persze légkondi jár, ami vizes ruhában nem egy leányálom. Hamar le is másztunk a karzatról, és az épület mögötti szűk, nyitott, a WC-khez vezető kis folyosón várakoztunk, ahol jóval melegebb volt. Így majdnem lemaradtunk a berohanásról, ami egyébként elég vérszegényre sikeredett. Azt hittem, hogy rögtön utána kezdődik is a koncert, kihasználva a közönség berohanástól felajzott hangulatát, de nem. Még vártunk.
És vártunk.
És vártunk.
A küzdőtéren csendesen álldogált a tömeg, néha hallattak egy két sóhajt és nyikkantást, de amúgy elég döglött volt a hangulat. Ezen egy projectorral vetített spot volt hivatott segíteni, amely folyamatosan hirdette, hogy a Copeland az LA Lights és a Nadapromotama Production jóvoltából jött el Indonéziába. Egyszer kicsit jobban megbolydult a tömeg, amikor a monitoron az együttes megérkezését láthatták. Akkor örültek egy kicsit.
Végül, végtelennek tűnő várakozás után elindult a visszaszámlálás, a "first and last time in Indonesia" feliratok villódzása, majd adrenalin-fokozó zene kíséretében a kivetítőn olvashattuk az együttes "búcsúlevelét" rajongóihoz. Ezután jött a kérdés (többször is!):
... és a színpadon felgyúltak a reflektorok, megvilágítva a várva várt attrakciót. A Copeland játszani kezdett. Először egy csak keveset sejtető, hálószerű függöny mögött, miközben a kurjongató és tapsoló tömeg csak a kivetítőn láthatta kedvenceit, majd egy (valószínűleg hosszas mérlegelés után) kiválasztott pillanatban leomlott a szúnyogháló, és a Copeland ott állt teljes életnagyságban a színpadon! Mi addigra teljesen megfagytunk, éhenhaltunk, és kínunkban már csak röhögni tudtunk. Este 6-ra értünk a helyszínre, és a koncert 9 körül kezdődött. Egyetlen reményünk az volt, hogy ha végre színre lép a banda, nem tudunk majd ellenállni a lent táncoló tömeg csábításának és mi is lemegyünk bulizni. Egyébként is, ki hallott már olyat, hogy egy pop-koncertet ülve-vesztegelve hallgat végig az ember! Nem kis vonzóerőt jelentett a tömeg által kibocsátott hőmennyiség sem, amely a karzatig nem ért fel, de lent biztos kifejtette áldásos hatását. Alig vártam, hogy felmelegítsem elgémberedett lábujjaimat.
Az tény, hogy a koncertkezdés kellőképpen hatásvadászra sikeredett és ezen hatást el is érte. Még én is izgultam, és alig vártam, hogy meglássam őket és elkezdődjön a buli!
ARE
YOU
READY
INDONESIA
?
... és a színpadon felgyúltak a reflektorok, megvilágítva a várva várt attrakciót. A Copeland játszani kezdett. Először egy csak keveset sejtető, hálószerű függöny mögött, miközben a kurjongató és tapsoló tömeg csak a kivetítőn láthatta kedvenceit, majd egy (valószínűleg hosszas mérlegelés után) kiválasztott pillanatban leomlott a szúnyogháló, és a Copeland ott állt teljes életnagyságban a színpadon! Mi addigra teljesen megfagytunk, éhenhaltunk, és kínunkban már csak röhögni tudtunk. Este 6-ra értünk a helyszínre, és a koncert 9 körül kezdődött. Egyetlen reményünk az volt, hogy ha végre színre lép a banda, nem tudunk majd ellenállni a lent táncoló tömeg csábításának és mi is lemegyünk bulizni. Egyébként is, ki hallott már olyat, hogy egy pop-koncertet ülve-vesztegelve hallgat végig az ember! Nem kis vonzóerőt jelentett a tömeg által kibocsátott hőmennyiség sem, amely a karzatig nem ért fel, de lent biztos kifejtette áldásos hatását. Alig vártam, hogy felmelegítsem elgémberedett lábujjaimat.
Az tény, hogy a koncertkezdés kellőképpen hatásvadászra sikeredett és ezen hatást el is érte. Még én is izgultam, és alig vártam, hogy meglássam őket és elkezdődjön a buli!
Kilátás a VIP-páholyból
De gyerekek! Senki ne sajnálja, hogy a Copeland visszavonul! Én nem értek a zenei stílusokhoz, de állítólag ún. indie rock zenét játszanak. Nem tudom, hol volt benne a rock, inkább líraian melankólikusnak, vagy melankólikusan lírainak mondanám, kinek hogy tetszik, de az biztos, hogy rémesen unalmas volt. Nem volt itt táncoló, őrjöngő, pogózó tömeg! Szerintem szép lassan a közönség is szomorú melankóliába dermedt, és hogy hőveszteségüket pótolják, a terem felsőbb rétegeiből szívták el a már ott is csak nyomokban felfedezhető meleg levegőt. Életem egyik legunalmasabb koncertje volt. Nem tudom szépíteni. Színtiszta unalom. Az unalom esszenciája. Sőt! Maga az unalom. Csak azt nem értem, hogy tudtak ilyen zenével ilyen híresek lenni!
Tünde sms-ben telefonos segítséget kért Dávidtól, aki zenész, hátha ő ismeri a Copeland-et, lehet, hogy tényleg híresek és nagy arcok, csak mi vagyunk ilyen zenei analfabéták. De Dávid sem tudott bővebb információval szolgálni. Tünde aztán kimondta a diagnózist. A Copeland egyike a Dávid által "fejhangon búsuló fiúzenekar"-nak nevezett formációknak. Na jó, énekelni és zenélni tudtak, de egyetlen gyors számuk sem volt, lassú szerelmes dalaikat (mert tuti, hogy mindegyik a szerelemről szólt) gyertyák és öngyújtók helyett a mobiltelefonok kijelzőinek imbolygó fehér fényei kísérték, ahogy a közönség (unalmában?) lelkesen fotózta a bandát. A teremben nem lehetett dohányozni, mint ahogy az otthoni koncertek megszokott attribútumai, a műanyag söröskorsók is hiányoztak a fiatalok kezéből.
A közönség valószínűleg élvezte a dolgot, mert nem egy ráadásszám következett a végén. Mi az utolsó előtt idejekorán leléptünk, elbúcsúztunk Buditól, és így egész gyorsan kijutottunk a motorokkal és autókkal dugig tömött parkolóból.
(10-05-08)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése