2010. március 15., hétfő

Meghallgatás a Bumi Sangkuriangban - A VALÓSÁG

Ma volt tehát a napja! A TCB első hivatalos meghallgatása a Bumi Sangkuriangban! Ha jól sikerül, talán lesz állandó fellépőhelyünk! Ha rosszul sikerül, ... majd keresünk más helyet! :)

Délelőtt még gyorsan összedobtam egy távcsövet két WC-papír gurigából, amelyeket fekete nejlonzacskóval vontam be. Határozottan távcső kinézete lett. Összeszedtem a kellékeket és kora délután átmentem Tündéhez. Már egy fokkal rutinosabb voltam, tudtam, hogy a közönség szeretni fog minket, de azért még mindig ott volt a fellépés előtti idegesség a gyomromban reggel óta. Tündéhez már gyalázatos hangulatban érkeztem, mert félúton elkapott az eső és megint beázott a béna esőnadrágom. És nincs annál utálatosabb, ha a két lábad között vagy vizes! Mert ha a vállad, a nadrágszárad vagy a hajad ázik el, az még elmegy (bár hozzáteszem, hogy én attól is irtózom, általában irtózom a ruhában való megázástól, kiskoromban biztos kint felejtettek egyszer az esőben rugdalózóban - hm, Anyu nem rémlik valami? :), de ha az alsó fertályamra vizes nadrág vagy szoknya tapad, attól sikítva rohanok ki a világból! Ráadásul olyankor mindig az a fixaideám, hogy felfázom, és megint megfájdul a vesém, és már érzem is a kórt elhatalmasodni a testemen ... Igen, mindenkinek vannak pszichopatikus-neurotikus-fóbiamániái ... Nekem elég sok, és ez a korral csak egyre rosszabb lesz ...
A Buah Batura tehát sikítás közeli állapotban érkeztem és ezen az a tudat sem segített, hogy a Groove-ba megyünk először. Tündének még lett volna egy próbája a másnapi évnyitó előtt. Mivel azonban ezen nem tudott részt venni, Yuni megkérte, hogy legalább a színpadot nézze meg előtte. A Groove még a Buah Batu-ról is a város másik végén volt, egészen pontosan a Soekarno-Hatta másik végén, és semmi kedvem nem volt ázottan, egy újabb eső veszélyének kitéve fél órát motorozni egy nyavalyás színpad miatt. Szegény Tündét rögtön ezzel köszöntöttem:

"Te menjél csak, vidd el a motort, én megvárlak itt, de ki nem megyek még egyszer az esőbe!"

Aztán szerencsére kicsit megszáradtam, megenyhültem és lenyugodtam, amíg megnéztük és felpróbáltuk a két kölcsön kapott jelmezt: a kalózruhát (ez lett az enyém) és a spanyolos táncosnőruhát, de abból is a rémes-giccses fajtát. A gombajelmez foglalt volt. Mindkét ruha randa volt és giccses és túlzás, de a célnak pont megfeleltek.
Közben az eső is elállt, így átmentünk a Groove-ba. Ott Tünde szívbajt kapott a színpad és a már berendezett tornaterem láttán, mert abból kiderült, hogy a másnapi évnyitó nem kispályás házi ünnepség lesz. Yuni csak annyit mondott, hogy valami egyszerű kis műsort kell összedobni, nem baj, ha nem túl profi. Arról nem szólt a fáma, hogy mindezt egy hatalmas színpadon több száz ember előtt kell majd bemutatni. A lényeges információkat már megint nem sikerült rendesen átadniuk. Ha addig nem is volt semmi baja, a színpad látványától Tünde is feszült és ideges lett. Utálta a szitut, hogy megint kényelmetlen helyzetbe hozzák, mert nem tudják rendesen megszervezni a dolgokat, én meg utáltam a szitut, hogy próba helyett a Groove-ban időzünk és a Soekarno-Hattán furikázunk, hogy lehetőleg minél fáradtabbak legyünk, mire eljön a fellépés ideje. Kis híján megint összevesztünk az előadás előtt, de aztán mindketten vettünk egy mély levegőt és inkább hallgattunk.
A másnapi évnyitóra való tekintettel aznap zárva volt a Groove, az öltözőben és zuhanyzóban senki, és a konnektorokból is hiányzott az áram. Legalábbis azt hittem, mert hiába dugdostam különböző helyekre a hajvasalót, nem világított a kis zöld lámpája. Aztán valahogy rájöttem, hogy be kell kapcsolni. Közben Tünde megfürdött, én hajat vasaltam, találkoztunk Yunival is és küldtem egy sms-t Pak Deddy-nek, hogy jelezzem, nem felejtettük el az estét, ott leszünk 7 órára. A válasz hideg zuhanyként ért:

"Elnézést, elfelejtettem mondani, hogy ma elmarad a koncert, nem játszik a homeband. Jövő héten várunk titeket. Még egyszer elnézést."

Nem hittünk a fülünknek ... illetve a szemünknek! Halálra próbáljuk magunkat, aztán halálra izguljuk magunkat, majdnem össze is kapunk a feszültségtől, és erre ezek egyszerűen lefújják a meghallgatást és még csak nem is szólnak nekünk!!! Bennem a csalódottság és a megkönnyebbülés vegyes érzései kavarogtak, és már azon járt az agyam, hogy jövő hétre le tudjuk fordítani a "Mit tehetnék érted"-et is, és még gyakorolhatunk, amikor Tünde eszembe juttatta a Facebook-ot.

- Jaj, ne! Tényleg! Ország-világnak kihirdettük a facebook-on, hogy koncertünk lesz, csomóan jelezték, hogy jönnek! Most hogyan mondjuk le azt a sok embert! És főleg, akiről nem tudunk, hogy jönne! Az nagyon ciki, hogy odacsődítünk egy csomó embert a világ végére, ahová este 7 után már angkot se jár, esetleg megszervezik, hogy feljöjjenek kocsival és akkor elmarad a koncert! Na, ne!!! Az nagyon ciki!!! Most mi legyen?
- Egyszerű! - vigyorgott Tünde. - Megmondjuk a csávónak, hogy hívtunk egy csomó embert, már nem tudjuk lemondani őket, ezért hadd játsszunk csak mi! És akkor ez nem is csak meghallgatás lesz, hanem a TCB első önálló koncertje! Na? Mit szólsz?
- He-he, a fiúk dobnak majd egy hátast! - vigyorogtam vissza.

Az indonézek nem tudnak nemet mondani, így Pak Deddy-t is könnyű volt meggyőzni, hogy viszünk elég embert, ne törölje a ma esti fellépést. Aztán összepakoltuk a motyónkat, hazaszáguldottunk Tornádó hátán, közöltük a fiúkkal a jó hírt, majd beültünk a kocsiba, útközben vettünk két Teh Botol-t és két piros Fantát a vámpíros számhoz, felrobogtunk a Bumi Sangkuriangba és mindeközben nagyon reméltük, hogy tényleg lesz elég ember, aki megtöltse a nézőteret. A barátainkra számíthattunk, de reméltük, hogy a facebook-os hirdetés nyomán odatéved majd néhány érdeklődő, akik talán csak a bulékat akarják látni. De ez most nem számított, mert az volt a lényeg, hogy minél többen legyenek. Nagyban növelte az esélyeinket, hogy a koncert ingyenesnek volt meghirdetve.

A terembe lépve a már ismert kép fogadott: mellettünk a színpad, előttünk a fehér oszlopokon túl a terem parkra néző üvegfalai és középen a fehér terítős asztalok, ahol már ücsörögtek páran. Dey, Rene, Elisa illetve egy anyuka a két gyerekével, akikről a mai napig sincs fogalmam, hogy kik voltak. Talán Tünde találkozott egyszer velük valahol?
Köszöntöttük Pak Deddy-t, birtokba vettük a színpadot, és kialakítottuk az új haditervet. Néhányan már megjelentek, ez jó jel volt, de még bőven kevés. A népet úgy tájékoztattuk, hogy a homeband szünetében játszunk, vagyis kb. 9 óra körül. Mivel nem volt homeband, és nem volt egy órás műsorunk, várnunk kellett, hogy a lehető legtöbb ember megérkezzen. A checksound megvolt, a zenészek készen, hát jobb híján megkértük Dey-t, hogy a kezdésig szórakoztassa ő a megjelenteket. Dey-t nem kellett kérlelni, már a színpadon is volt és énekelt. A technikáján még lehetne javítani, de neki határozottan jó hangja van és tud énekelni. Nem biztos, hogy ő volt a legmegfelelőbb előzenekar a TCB számára.
Közben azért szállingóztak az emberek. Megérkezett Teguh (UIN) a barátnőjével, Marie és a magas mali srác, később Teddy is befutott, a fiúk részéről pedig Waway jelent még meg. De ezzel ki is merült a baráti kör.
Nem állt jól a szénánk. Kikényszerítettünk egy fellépést, de épp Dey énekelt a színpadon, alig volt közönség, ezáltal a műsorunk is értelmét vesztette, hiszen alig volt pasi a nézőtéren, nem volt kiből válogatni és kit felhívni a színpadra. A műsort gyorsan átalakítottuk: elmarad a ruhaválasztós bevezetés, lenyomjuk a "Vampir"-t teljes koreográfiával, utána jön Tünde és Abang dala, majd a "Kawin Saja Lagi", de csak maga a dal, kihagyjuk a prózai betéteket.

Dey lassan kifogyott a dalokból, Pak Deddy a leghátsó sor homályából szemlélte az eseményeket, mi meg éreztük, hogy nem lehet tovább húzni az időt, el kell kezdenünk a műsort. Aztán hirtelen ránk mosolygott a szerencse! Egyszer csak megjelent a hátsó ajtóban egy-két alak, akik csendesen és szerényen leültek a leghátsó asztalhoz. Aztán érkezett hozzájuk még egy ember, és még egy, és még egy ...

- Te ismered őket? Kik ezek? - kérdezte Tünde.
- Nem tudom, sose láttam őket. Meg ha láttam is, szerinted emlékszem és felismerem őket? - vigyorogtam vissza.
- Kinek a barátai ezek? - kérdezgették a fiúk is.

Nem tudtuk, kik ők, kit ismernek a bandából és honnan kerültek hirtelen elő, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy egyre többen és többen és többen kerültek elő! A végére voltak vagy 15-en. Talán egyetemisták, de inkább gimiseknek néztek ki, fiúk-lányok vegyesen. Mi megpróbáltuk előrébb csábítani őket, hogy növeljék a tömeghatást, de nem tágítottak a hátsó asztal mellől.

Mennyiségileg már közönségnek nevezhettük az egybegyűlteket, hét elkezdtük a műsort. A jelmezekről lemondva az egyszerű fekete ruhákat viseltük. A terem akusztikája és a hangosítás szuper volt, a színpadról egészen úgy tűnt, mintha jól szólna a dolog. A közönség tapsolt, kurjongatott, Dey, Rene, Marie és Elisa táncra perdültek. Jó volt a hangulat és persze nagy sikerünk volt, de hát a barátainktól nem is vártunk mást. Mindeközben Pak Deddy még mindig a hátsó sarok homályában ücsörgött és figyelt. Ekkor még nem sajnáltam szegényt, mert eddig csak közepesen volt rendhagyó az este. Hogy eljön egy együttes, de csak három számuk van és egy barátjuk énekel helyettük bő fél órát, beözönlik egy gimis osztály, majd elkezdődik a koncert és a két bule éktelen vonyításban tör ki a színpadon, a harminchoz közeli korosztály pedig a küzdőtéren nyomja ... erre egy tapasztalt indonéznek a szeme se rebben ...

A három számunk után éreztük, hogy még nincs vége a bulinak. A közönség swungban volt, produkálni kellett még magunkat, hogy ne legyen ilyen béna vége ennek a béna estének. Produkálni! De hogyan? Nincs több számunk, énekelni nem tudunk, hát lenyomtunk egy "répa, retek, mogyoró ..." és "sör, a bor, a pálinka ..."-rap-et, de ezzel valóban vége volt a repertoárunknak. Hogy ez nem jelentette a buli végét, az is csak Indonéziának köszönhető! Ha elfogytak a dalaid, ha elfogyott az erőd vagy a kedved, csak dobd be a "Ki akar feljönni a színpadra énekelni?" mondatot, mosolyogj, unszold őket és hamarosan egy önjelölt énekes kezébe nyomhatod a mikrofont, aki nagy eséllyel százszor jobban énekel nálad és tudja az aktuális indonéz slágereket. Mi is ezt a trükköt alkalmaztuk, teljes sikerrel! Énekelt még Dey, és két-három ember a gimis osztályból! Mindenki a színpad előtt táncolt és ugrált, Pak Deddy pedig, habár még mindig eltakarta a félhomály, tuti a száját tátva figyelte az eseményeket, ahogy az este egy házibuli és egy Kispál-koncert keverékébe fulladt. Utóbbi hatást a sok, alter stílusú ruhákba öltözött tini okozta.
A hangulat tökéletes volt, a TCB-t mindenki imádta, de éreztük, hogy mindannyian máshogy képzeltük ezt a meghallgatást, és valószínűleg ez volt az utolsó koncertünk a Bumi Sangkuriangban. A végén Pak Deddy diplomatikusan és udvariasan csak annyit mondott, hogy majd keres minket, ha lesz lehetőség fellépésre. :) Nyilván azóta se hallottunk róla ...

A sikert az OJ's-ben ünnepeltük, amely belépve rögtön otthonos érzést keltett. Rozoga asztalok és székek egymás hegyén-hátán, kellemes félhomály, színes lampionok mindenfelé, egy polc és egy asztal tele matchbox autókkal ... egy újabb romkocsma!!! A hideg és minimalista diszkók mellett vannak Bandungban normális helyek, csak nagyon nehéz megtalálni őket! :) Itt csatlakozott hozzánk Florance és Maggie is, akik ugyan elindultak, de nem értek oda időben a koncertre.

A meghallgatás mérlege:
  1. Talán jobban jártunk volna, ha a homeband szünetében játszunk jövő héten, mert nem zavart volna meg minket ennyire a fura szituáció.
  2. De az is lehet, hogy így jártunk jól, mert csak a barátaink és egy gimis osztály előtt égtünk le, és a homeband mellett biztos még rosszabbnak tűntünk volna.
  3. A kritika Tündét és engem illet, mert a fiúk nyilván tudnak játszani, csak mi nem tudunk énekelni.
  4. Külön köszönet megmentőinknek, a gimis osztálynak, akikről azóta sem derült ki, hogy ki fia-borjai.
Tudtuk, hogy nem voltunk jók, de csak akkor láttuk illetve hallottuk, mennyire rosszak voltunk, amikor visszanéztük a videót. Rémes!!! :D Éppen ezért engedelmetekkel nem teszem közzé a felvételt a világhálón. Álljon itt egy másik videó, ami a próbák során készült a Salendrón, mert nem szeretném, ha kihagynátok azt az élményt, hogy Péterffy Bori "Vámpír" című számát indonézül is meghallgassátok!


(10-03-11)




Ten Concerts Band - LATIHAN


5 megjegyzés:

  1. Az jutott eszembe a klippet nézve, h ez a 3 kis indonéz nem néz titeket totálisan "agyatlannak"? :DDD

    VálaszTörlés
  2. Dehogynem!!! Csak az a szerencséjük, hogy nekik sincsen agyuk! :D De it jó értelemben véve!
    És a színfalak mögött, ők még lököttebbek! :)

    VálaszTörlés
  3. Én mikor rázendítettem Made-nak "A börtön ablakába" slágerre, de úgy isten igazából, teli torokból vonyítva, közben 1-2 szót amolyan operaáriásan nyomatékosítva, akkor először meghökkent, tágra meredt szemmel rám nézett és tök komolyan közölte: "Are you crazy, tourist?"
    Aztán 2 másodperc múlva mű headbang-elést és air gitár szólót nyomott le vadállati ordítások közepette. Mind ezt a meno-i parton. :D
    Hiába, agyatlannak születni kell! :D

    VálaszTörlés
  4. Indonéziában azzá válni sem nehéz. ;)

    VálaszTörlés
  5. Nálam ez "születési rendellenesség", helytől, időtől függetlenül szakad el a cérna. :D

    VálaszTörlés