UIN utoljára

Szerdán délután kimentem az UIN-re. Voltam előző héten is, amikor találkoztam az LPB nevű diákszervezet vezetőivel. Azt hittem, hogy rendes angolozós találkozó lesz, de megérkezésem után Ista közölte, hogy senki nem ér rá a bandából, ezért mást szervezett mára. Mondhatom, végtelenül örültem! Amúgy is sok kedvem volt a lógó lábú esőben (ami aztán pofán is rúgott) kimászni a világ végére, hát még mennyire jó volt, hogy fölöslegesen. Illetve annyi haszna volt, hogy készítettem velük is felvételt Ani szülinapi videójához és így a sulawesi nyelvjárással ill. az arabbal bővült a felsorakoztatott nyelvek tára.

Már elfelejtettem, hogy minek a rövidítése az LPB, de a tagjai nyelvgyakorlás céljából gyűlnek össze. Gyakorlatilag ugyanazt csinálják, mint én Istáékkal. Rendszeresen találkoznak és angolul vagy arabul (!) beszélgetnek általános mindennapi témákról. Ista és Jatnika (az LPB vezetője) kitalálták, hogy egyesítik erőiket. Az LPB-nek ez jó volt, mert újabb fórumot kaptak a gyakorlásra, Istának meg jó volt, mert ő az LPB-től remélt termet biztosítani a mi találkozóinknak. Tehát az LPB-sek is akartak járni a szerdai találkozóinkra, ami ellen nekem nyilván semmi kifogásom nem volt, hiszen nekem édes mindegy, kik ülnek ott. Kicsit dühös voltam, hogy ezért kellett találkoznom velük külön! Hogy rábólintsak a dologra! Ezt meg lehetett volna sms-ben vagy email-ben is beszélni! Annyiból volt szerencsés a dolog, hogy legalább itt kiderült, ezek vagy harmincan vannak. Rögtön mondtam, hogy annyi emberrel semmi értelme a találkozóknak, így azt találták ki, hogy beosztják magukat és minden héten csak 5-6 ember fog jönni.

Na, ezek után a következő, vagyis ezen a héten is kimentem hozzájuk. Most már a jól ismert arcok fogadtak, de aztán elvezettek egy hátsó épületben található tanteremhez, ahol valami újabb szervezetbe tömörült diákok ücsörögtek. Az ő nevüket aztán végképp nem tudom már. A vezetők az ajtó előtt vártak, bemutatkoztunk, nagyon kedvesek és udvariasak voltak, majd betessékeltek a terembe, ahol kb. 30 fiúcska és fejkendős lányka ült csendesen beszélgetve. Beléptemkor mind elhallgattak, minden szem rám szegeződött, a kedves vezetőség meg unszolt, hogy ugyan már, mutatkozzam be és beszélgessek az itt egybegyűltekkel.

Aki ismer, az tudja, hogy nincs gondom a beszéddel és a beszélgetéssel. Nem vagyok egy kuka-fajta. De ez még nekem is sok volt. Miután elmondtam, hogy ki fia-borja vagyok, mit csinálok Indonéziában, milyen ösztöndíjjal jöttem, mennyi időre és honnan ... nos, ezután egy pillanatra megállt a tudományom. Mi a francról lehet beszélgetni kb. 30 darab húszas évei elején járó indonéz fiatallal, ráadásul egyszerre, amikor egyenként is meggyűlne velük a bajom, hiszen így fél év után már eltűnt az újdonság varázsa, és bármilyen rossz érzés kimondani, tény, hogy egyáltalán nem érdekelnek.

Az egyetlen járhatónak vélt utat választottam: felszólítottam őket, hogy kérdezzenek bármit, szívesen válaszolok. Erre persze nagy kuss volt válasz, mire az egyik vezető kislány szerencsére feltett néhány kérdést. A szokásos, "mi a véleményem az indonézekről?", "szeretem-e az indonéz kaját" és "mik a kulturális különbségek Indonézia és hazám között?" - kérdések után kifejezettem örültem a prózaibb "van-e boyfriend-em" kérdésnek.

Aztán jött egy sokkal érdekesebb kérdés, amiről végre volt mondanivalóm és szívesen is osztottam meg velük a véleményemet, mert legalább kompetensnek és hitelesnek éreztem magam benne. Az egyik kislány a tanácsomat kérte abban, hogy hogyan küzdheti le az idegen nyelven való megszólalástól való félelmét. Senki ne gondoljon a spanyol viaszra, nem fejtettem ki nekik eddig sehol sem ismert titkos és szuperbiztos módszert a sikeres nyelvtanulásról, de a jó pár idegen nyelv után ebben legalább úgy éreztem, hogy tényleg tudok nekik hasznos tanáccsal szolgálni.

Ezután lassan kimerültek a témák, és az eszmei szerzők is belátták, hogy ennyit lehetett kihozni ebből a találkozóból. Utána kifejtettem nekik a véleményemet arról, hogy ennek így aztán vajmi kevés értelme volt, legfeljebb az, hogy az összegyűltek láttak egy bulét. És nyomatékosan megkértem őket, hogy többet ne hozzanak ilyen helyzetbe, mert jó eséllyel feltalálom magam, de korántsem fogom úgy érezni, hogy hasznos volt a közreműködésem. Utána még beszéltünk arról, hogy néha eljöhetnék a találkozóikra, amit én szépen hárítottam azzal, hogy mostanában nagyon sibuk (= elfoglalt) vagyok és majd meglátjuk, de persze cseréljünk számot és "keep in touch", stb.

Mielőtt motorra szálltam volna, Indra és Ista még a kezembe nyomtak egy borítékot, amiben az ő szavaikkal élve, egy kis benzinpénz volt.

- Tudjuk, hogy nem sok, de ennyit tudunk most adni. - mondták, én meg azt hittem, hogy lesz benne kb. tízezer rúpia. A borítékban meglepetésemre egy ötvenest találtam, aminek akkor roppant örültem. Ez a pénz nyilván nem helyettesítette egy nyelvtanár rendes fizetését, és az addig az UIN miatt angkotra költött összeget sem, de mivel egyáltalán nem számítottam tőlük semmilyen anyagi megtérítésre, talált pénznek éreztem azt az 50ezer rúpiát. Nem volt világos, hogy milyen indíttatásból fizettek nekem ezen a napon, de nem is gondolkoztam rajta sokat. Bőven megszolgáltam azt a pénzt, és jól is jött ki a dolog, mert ez volt az utolsó alkalom, hogy az UIN-re mentem. A későbbiekben vagy a zuhogó eső miatt, vagy kedvetlenségből mindig lemondtam valamilyen ürüggyel a találkozókat, amíg aztán szépen el is sikkadt a dolog.

(10-02-10)